Kedves Olvasók
Mostanában nem nagyon írtam... Többek közt azért mert elgondolkodtam azon, hogy- hogyan folytatódjon a történet. És hogy nektek miért nem tetszik már. Igen, igen észrevettem, hogy mostanában nem tetszik nektek annyira a sztori. Most kicsit helyrepofoztam az Örökkön - Örökkét, és ez lett belőle. Remélem így már jobban tetszik nektek! Jó olvasást: Arya
November… Szürke átmenet az ősz és a tél között. Hideg esők, csípős szél, és téli kabátok kerültek fel az emberek mindennapjaira. Cissy néni már előkészítette a hólapátot, és délután kettőkor, már kellemesen pattogott a fa a kandallóban Diegonál.
Az anyukák a gyermekik fejére húzták, a különböző mintájú, meleg sapkákat. A nagymamák horgolt sálait szorították a nyakuk köré a buszon utazó egyetemisták, és a tanárok kicserélték a nyári gumikat a téliekre, és a télapót váró gyerekek örömére, a csoki mikulások sorban jelentek meg az üzletekben.
Charlie bácsi nagy, garbós pulóvereket hordott, amik eltakarták a nyakát, és amikor senki sem látta, a derekán felgyűrte a pólót és végig simított egy dohányzás elleni tapaszon. James lelkesen vetette magát bele a matematikába, és oldotta a szöveges feladatokat, számolta a sinus, cosinus és egyéb nyalánkságok tömkelegét, miközben fel- fel pillantott a füzetéből, és ránézett a telefonjáról rá visszamosolygó Lily fényképére, amit a netről szedett le.
Danielle esténként fájó talpát dörzsölte különböző kenceficékkel, miközben gyűlölettel, vegyes áhítattal meredt új tánccipőjére. Giselle az érettségitől rettegve éjjel – nappal a könyvei közé fészkelte magát, és ijesztően sok kilót dobott le magáról, miközben a húga mást sem csinált, mint éjjel belopózott a nővére mellé, és betakargatta. Jason, mint mindig most is nyugodt volt, új munkája volt, és hétvégente egy egyetemi koleszban árult kávét.
Valahogy úgy tűnt mindenki rendben van, és ez persze így volt jó. Esténként az ablaküvegen átbámulva néztem az eget, az erdőt, az utat, a járókelő tiniket. Gipszben lévő lábamon nyugodott a kezem, míg másik kezemmel Kandúr, selymes, fekete szőrét simogattam. Bár meleg volt a szobában, és a cica dorombolt nekem… mégis úgy éreztem, kicsit én is olyan hideg, és esős lettem, mint november.
Tettem, vettem, hol a mankómra támaszkodva pucoltam az ablakot a fürdőszobában, hol a levest kavargattam, máskor, könyvek felett görnyedtem, és tanultam. Macskakaparás helyett szépen, lassan írtam a házi feladatokat, és újra tanultam. Néha kidugtam a fejem a házból, hogy a hideg szél összecsókolhassa az arcomat, és valami friss levegő is jusson a tüdőmbe, mielőtt Cissy néni jajongva vissza ránt a szobába: MEG FOGSZ FÁZNI TE LÁNY! Felkiáltással.
Hétvégente a családom fölutazott hozzánk, hogy lássák, mi is van velem tulajdonképpen. Apa azt mondta, hogy a munkája miatt kell a héten haza menni, és anya, pedig azért mert főz rá, és, hogy apa ne legyen egyedül, abban a nagy házban. Lou, Bill és Edmund, persze elvileg az ország különböző egyetemein tanultak, ezért nem tudtak minden héten meglátogatni.
Valójában ez hazugság volt. Lou szinte minden percben Diego háza körül somfordált, míg Edmund Charlie lakásában őrködött. Bill pedig engem tartott őrizet alatt. Mindig besurrant az „új” szobámba.
Ja igen… A baleset óta Cissy nénihez kellett költöznöm. Csak azért, mert orvos két hétre eltiltott a sulitól, és Diegonál arra hivatkozott Mrs. Wero, hogy nála azért gyorsabban gyógyulnék. Nem volt ellenemre a dolog… Igazából mindegy volt, hogy hol vagyok. Charlie… Diego vagy Cissy néni…
Néha azon kaptam magamat, hogy hosszú perceken át csak néztem ki a fejemből, úgy, hogy gondolatok nem is cikáztak a fejemben. Nem hogy nem cikáztak, még csak nem is vánszorogtak! Mankóval kellett járnom - kelnem és néha azt sem vettem észre, hogy megbotlok, csak azt, hogy a mielőtt bevernem valamimet, hirtelen kirakom a kezemet és lefékezem magamat.
Reid feljárt kezelni, mivel „családon belül” szeretné elsőként tudni, hogy milyen az állapotomon. Megvizsgálta a kezemet, a másik kezemet, a lábamat, és azzal nyugtatta buzgólkodó Cissy nénimet, hogy minden rendben, meg, hogy hamarosan újra az iskolapadot fogom koptatni. Charlie heti kétszer benézett, és akkor is csak azt láttam rajta, hogy zavart, hogy valamit nem ért. Szerencséje volt, nem emlékezett azokra a rémséges percekre, amikre én igen.
Wrath minden pénteken lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón, és folyton két csokor virággal érkezett, eggyel Cissy néni számára, és eggyel nekem. Aztán bezárkóztunk a szobámba, ahol együtt tanultunk. Helyesebben korrepetált engem, bármiből, amit nem értettem, és átnézte velem a matekpéldákat, és próbált felvidítani, vagy valami érzést kicsikarni belőlem.
Együtt aludtunk, ilyenkor nagyon szerettem, hogy ott van. Erős volt, és magas, tele izmokkal, jó volt oda vackolni magam hozzá, és behunyni a szememet, és lassan kifújni a benn tartott levegőt, és elszenderedni, felszínes álmokban. Reggelente finomabbnál, finomabb két személyes reggelit szervírozott Cissy néni, de nem volt sok értelme, Wrath semmit nem evett, és nekem se nagyon csúsztak le a falatok. Ilyenkor mindig zsörtölődve vonult ki a konyhába, hogy szomorúan megállapítsa, hogy bezzeg az Ő idejében értékeltek volna egy ilyen reggelit, Wrath ezen mindig mosolygott, nem is tudom mennyivel, volt idősebb a Cissy néninél, ilyenkor nekem is meg- megrándult az ajkam.
Wrathtal lenni más volt, mint régen, most pont olyan volt, mint egy igazi tini kapcsolat. Inkább az kapta a hangsúlyt, hogy vonzzuk egymást, minthogy komoly és nagy szavakat zengnék arról:, hogy mit érzünk a másik iránt.
Ez is egy ilyen nap volt, Wrath éppen kint sétált, és az éjjel- nappali kisboltból hozott nekem fagyit, hogy lásson végre mosolyogni. Megcsóváltam a fejemet, és visszaejtettem, a függöny sarkát, majd mankómra támaszkodva bicegtem az ajtó felé.
- Hagyd kedvesem, majd én! – mondta Cissy néni és felpattant a fotelből, és az ajtóhoz sietett.
- Ugyan Cissy néni, tessék csak nézni a… - a tévé képernyőjére meredtem, és megzavart, hogy nem tudom, mi megy a tévében, a szobában voltam már vagy fél órája, itt ültem, vagy álltam szemben a tévével, és fogalmam sem volt róla, hogy mi megy – aaaa műsort – mondtam, és zavartan félre tűrtem egy tincset a hajamból.
- Előbb ideérek, és szeretek én ajtót nyitni, ennek a fiatalembernek, mert így mindenki azt hiszi, hogy nekem udvarol – mondta mosolyogva, majd elfordította a kulcsot a zárban.
- Honnan tetszik, tudni, hogy Ő jön? – kérdeztem.
- Egyszerű… Ha a szüleid vagy a testvéreid jöttek volna, szóltál volna, pont úgy, mint a barátaidnál, ahol már hevesen sietnél az ajtó felé. Ha az én fiaim jöttek volna, akkor integettél volna, de mikor Ő jön, csak nézel ki, és nem mozdulsz, és a szemeddel követett addig, amíg be nem fordul a kiskapuig, csak akkor indulsz el az ajtó felé.
Összevontam a szemöldököm, ez nekem fel sem tűnt, holott tényleg volt valóság alapja, de nem gondoltam volna, hogy Cissy néni, ennyire megfigyel engem. És ekkor finom kopogás zavarta meg csendes töprengésem, Cissy néni finom mosoly ajkán szólt: - Nyitva.
Kattant a kilincs, és lépések zaját lehetett hallani, egy bőrdzseki reccsenését, és szatyor zizzenését, és egy mély sóhajt. A sóhaj szólt nekem, Wrath így reagált az illatomra mostanában, valahogy annak éreztem, illetve tudtam be, hogy a hosszú kimaradás után, nehezen szokik újra vissza rám. Mármint, nehezen emészti meg, hogy eddig nélkülözött, most meg itt vagyok, még csak el sem szaladok előle.
Hallottam, ahogy lehúzza a lábáról a cipőjét, majd besétált hoznák a nappaliba. Bal kezével átölelte a barna papírzacskót, amiben hozta a fagyit, jobb kezét pedig a zsebébe mélyesztette, majd egy szív alakú marcipán csokit húzott elő belőle, és Cissy néni elé tette az asztalra. Az idős hölgy orcáján halvány tűzrózsák bimbóztak ki, és a szája elé emelte a kezét meghatottságában.
- Köszönöm Wrath – mondta mosolyogva és szemlesütve. Wrath szélesen elmosolyodott és biccentett.
- Nagyon szívesen, és köszönöm, hogy vigyáz rá – mondta majd a fejével a felém biccentett majd megpuszilta a számat, és leült velem a kanapéra.
- Édesanyádék? – kérdezte udvariasan.
- Körülbelül tíz perce mentek vissza Charliehoz – mondtam, majd hagytam, hogy mindkét lábamat az ölébe emelje. Tekintete nagyon gyengéd és gondoskodó volt.
- Igazi úriember – somolygott Cissy néni, és éreztem, valami furcsát. Sokszor eszembe ötlött, hogy Wrath megnyerő modora és tökéletes viselkedése mellett, plusz azon a tényen felül, hogy eszméletlenül helyes volt, miért kedveli annyira Cissy néni?
Aztán rájöttem a megoldásra, Ő már régen nem Wrathot látta, legalábbis nem az én Wrathomat, hanem valaki egészen mást.
Volt férje fitalénje köszönt vissza az én hódolom mozdulataiban, és úgy éreztem, hogy Cissy néni azt a szerelmet látja köztünk, ami egykor és még talán most is ott lobogott a szívében, a hőn szeretet férfi iránt, aki már több éve halott.
Fejemet a háttámlának döntöttem, és behunytam a szememet, miközben Wrath egyenletesen simogatta, masszírozta azt a talpamat, ami nem volt gipszben. Néha felnyögtem a kellemes érzéstől, mire általában Cissy néni részéről kaptam egy kuncogást, s bár a szemem csukva volt sejtettem, hogy Wrath arca is mosolyba rándul.
Igazából ilyenkor hálából oda szoktam bújni hozzá és az ölébe feküdni, és oda vackolni magam, de ez csak akkor fordult elő, ha kettesben voltunk. Tudtam, hogy azt szereti a legjobban, mikor félig rajta fekszem, és úgy alszok, mert akkor mindkét keze szabad, és addig tudja simogatni a hátamat, meg az arcomat, míg el nem alszom. Általában csak Kandúr nem kedvelte az Ő, mármint Wrath társaságát, sértetten vonult le az ágyamról a fotelbe, és onnan meresztgette ránk villogó, sárga szemeit, és ha Wrath rámosolygott sértetten hátat fordított neki. De olyan is volt már, hogy ha Wrath adott neki kaját, akkor nagy ívben elkerülte a tálját és inkább éhezet.
Wrathot kezdetben zavarta, hogy az állatok ennyire unszimpatizálnak vele, de az utcán lévő cicáknak nem volt vele semmi bajuk, ahogy a kutyáknak sem. Ezt nem érettem, hiszen emlékeztem Buci reakciójára mikor a két vámpírnő bement Deigohoz.
Wrath azzal magyarázta, hogy rajta annyira nem érződik az, hogy vérre éhezne, és azzal magyarázta Kandúr viselkedését, hogy a cica azt hiszi, hogy kisajátított magának, és, hogy mikor Ő megjelenik, akkor Ő elvesz engem a macskától.
Ezen nagyot néztem, és elgondolkodtam azon, hogy lehet –e, ennél is jobban szeretni, egy ilyen dilis vámpírt.
De az volt az igazság, hogy túl jól kijöttünk egymással! Összebújtunk egy nagy pokróc alatt miközben néztük a tévét, együtt mosogattunk, mert Wrath nem tudta, hogy kell mosogatni, na erre azért 113 év után nem lennék olyan büszke…
Az is igaz, hogy folyton zargatott a kérdéseivel, hogy: Mi a baj? Miért vagy ilyen hallgatag? Nenay hallasz? Nenay figyelsz rám? Mi van ott? Mit nézel? Miért nem mosolyogsz? Hol hagytad a nyelvedet? Le vagy merülve, csatlakoztassalak, az energiaforrásomra?
Az utolsó beszólásán nevettem egyedül, mert ez egyértelműen jelezte, hogy Wrath pasiból van. Kanos pasiból, akitől már hosszú- hosszú ideje megvonták a barátnőjét, és azt is, hogy ez nagyon nincs ínyére.
Mégis aznap este a szobámban a meleg takaró alatt összebújva felsóhajtott felkönyökölt, és a hajamat babrálva megszólalt: - Bökd ki!
- Mi? – kérdeztem unottan.
- Mond el, hogy mi az, ami ennyire zavar! – mondta Wrath.
- Nem zavar semmi – válaszoltam, és elnyomtam egy ásítást.
- A fenét nem! Ismerlek, mint a tenyeremet. Tudom, hogy mi az, amikor zavar, vagy bánt valami – mondta, és maga felé fordította az arcomat. Szemét húzás. Olyan szép férfi volt, azokkal a bámulatosan mély, és sötétedő szemeivel, és hosszú, fekete szempilláival, meg a porcelán tökéletességű bőrével, és hibátlan orrával, szemöldökének szép ívével, és akkor még nem beszéltem a szájáról, amit kifejezettnek arra célnak teremtettek ilyennek, hogy az én számmal egyesüljön, hogy mikor magamhoz tértem el kellet gondolkoznom azon, hogy mi is volt a kérdés.
- Tudod, hogy csak fáradt vagyok, ennyi az egész - mondtam, és finoman a hajába túrtam, de mielőtt megpusziltam volna, elhúzódott.
- Nenay… ne gyere az elterelő hadművelettel, szemét dolog mindig kihasználni a gyengémet.
- Gyengédet? – kérdeztem meglepve.
- Hát magadat – mondta magától értetődően, mire halványan elmosolyodtam.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy én… én vagyok. Tehát már azzal, hogy itt fekszem melletted, kihasználom a gyengédet? – kérdeztem. Mire pajkosan húzogatta a szemöldökét, majd kacsintott egyet a sötétben. Szívem dobbant egyet, de nem kezdett heves vágtába, arcomon is mosoly ült, de nem mély, szívből jövő.
- Árnyéka vagy annak, ami voltál – mondta immáron újra komolyan.
- Tudom – néztem le a takaró sarkán pihenő kezemre – de majd a suliban visszarázódom, meg minden – igyekeztem határozott lenni, mintha valóban úgy gondolnám, mint ahogy most itt neki előadtam magamat.
- Persze, most egyedül vagy – értett egyet Wrath, mire elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt – De nekem akkor sem tetszik, hogy sosem látlak mosolyogni! - kezdett bele újra.
- Talán, mert nincs min mosolyognom – motyogtam alig hallhatóan, mire ő hirtelen megmerevedett.
- Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Mondom, talán, mert álmos vagyok! – lettem kicsit indulatosabb, majd oldalamra fordultam, és amennyire a takaró csak engedte, elhúzódtam tőle.
Ez őt túlságosan nem hatotta meg, lazán átvetette rajtam a karját, és most hátulról ölelve ő bújt hozzám, békítőleg elhúzta a hajamat a nyakamról, és apró csókokat adott rá, ami nagyon kellemes volt, és még jobban elbódultam tőle. Merev tartásom, szépen finoman ellazult, és immáron újra úgy olvadtam a testéhez, és úgy vett engem körül, mint a csokit az alufólia, vagy mint a csokis fagyi, az extra nagy csoki darabokat.
Aznap éjjel azonban mégsem aludtam nyugodtan. Újra abban a házban voltam, amit Reid szerzett, tűz, farkas, vámpír… Vörös szemek, fájdalom, a mobilom rezgése, Bill elgyötört arca, Wrath ahogy azt mondja, hogy BELERONDÍTOTTÁL AZ ÉLETEMBE!
Ezzel kipattant a szemem, de nem ültem fel, nagy gyakorlatom lett az ilyen helyzetek kezelésében. Wrtah mellettem olvasott valamit, mert hallottam, ahogy megrebben a lap a kezében, egyenletesen vettem a levegőt, és lenyugtattam szívemet, mielőtt lebuktatott volna Wrath előtt. Nem fordultam meg, szemeim megteltek könnyekkel, és már folytak is le az arcomon, szemeimet szorosan összezártam, hogy meggátoljam, a további cseppek megérkezését, így a könnyek fájóan szúrták a szememet, sőt! Páran átbújtak a szemhéjamon, és végig gördültek az arcomon.
De továbbra is úgy tettem, mint aki alszik, megfordultam, és Wrathoz bújtam, arcomat alvós pólójába fúrva, hogy véletlenül se vegye észre a könnyeimet, arcom nedves csíkjai nem buktattak le, mivel a póló extra jól elállította a könnyeket. Áradt belőle a Wrath illat, ami pontosan olyan jó nyugtató volt, mint ami nekem kellett. Wrath keze egyből a hajamba siklott, lágyan beletúrt, és finoman dörzsölgette hosszú ujjaival a fejbőrömet, majd, utána a keze végig simított a tarkómon, hátamon, végül megpihent a fenekemen. Elnyomtam egy rándulást, mert a mozdulat rendkívül csiklandós volt, és eszmeágában sem volt lebukni. Most nem! És talán máskor sem…
Testének biztonságos közelsége miatt újra elnyomott az álom, ami békésebb volt, mint az előző, bár ez is zavaros volt, és fárasztó, ebben legalább nem voltak vámpírok. Ebben csak Rupert volt előttem farkasként, majd ahogy feküdt a betegágyon.
Reggel kedvetlenül és fáradtan ébredtem, mint mindig most is arra, hogy a levegőben palacsinta szag terjeng, és hogy frissen facsart narancslé kellemes citrusos aromája megtölti a levegőt. Karommal végigsimítottam a párnámnak szolgáló mellkason, majd nehézkesen felültem.
- Jó reggelt – motyogtam és kócos hajamba túrtam.
- Jó reggelt – mosolygott. A napfény finoman szikráztatta a bőrét és a még különlegesebbé, tetette őt. Arca valami rejtélyes elégedettségtől ragyogott, amit nem értettem, ezért alaposabban szemügyre vettem őt. Haja szokás szerint úgy állt, mint egy szénaboglya… Egy ellenállhatatlan kazal, amibe az ember azonnal bele akar túrni. Bronzos tincsei már – már szemet kápráztatóan váltak a védjegyévé kedvesemnek, és nekem is ez volt az egyik kedvenc részem rajta… Egoista mosolyát és szemeinek huncut fényét leszámítva, valamint azt, is, ahogy röhög, ahogy engem néz, miközben bénázok. Lehetetlen volt nem oda lenni érte, úgy hogy megpusziltam a száját, és visszakucorodtam a mellkasára. Jó volt itt lenni vele.
- Mitől van ilyen jó kedved? – kérdeztem álmosan.
Halkan felnevetett, és megborzolta a hajamat, majd végig simított a lábam azon részén, amit nem fedett gipsz – Cissy néni volt szíves bejönni a szobába reggel… - kezdte majd megpróbált nem nevetni – és úgy feküdtél rajtam… hogy azt hitte… szóval…
- Ne folytasd! – emeltem fel a kezemet.
- De komolyan… És zavartan habogott, meg mondta, hogy elnézést, aztán, te hirtelen lefordultál rólam, és akkor meglátta, hogy tévedet. Akkor még inkább zavarba jött.
Átnyúltam felette, miközben lelkesen magyrázta a reggeli kínos perceit Cissy néni számára, nagyot kortyoltam a narancsléből, majd utána a díszítésnek szánt epret emeltem a számhoz és leharaptam a felét. A másik részét feltartottam Wrathnak, aki fintorodva elhúzta a száját.
- Na kóstold meg, ez a kedvencem – mondtam. Ajkaim közé vettem az eper maradék részét, és a szájához hajoltam, így kelletlenül de elfogadta az epret, de úgy trükközött, hogy az én számba több legyen, mint az övében. Elnyammogtam az epret, és álmosan kikászálódtam az ágyból, és lehajoltam a földön lévő mankókért, majd elindultam elintézni a reggeli teendőimet.
Mikor kimentem a halványkék csempékkel kirakott fürdőbe megdermedtem. A tükörképem alátámasztotta azt, amit tegnap este mondott Wrath. Hosszú ideje először vettem rá magamat arra, hogy tüzetesen végig vizsgáljam magamat. Ajkam felduzzadt az éjjeli sírástól, a szemem alatt felduzzadtak a karikák, és a hajam kócosan omlott le a vállamra, és egyre jobban látszott a lenövés is. Beletúrtam a hajamba, majd feltűnt a kezemen egy vékony heg… Fehér, halvány csík volt, ami emlékeztetett arra, hogy milyen volt, mikor Rupert rám kattintotta a titánium bilincset, és hogy mi történt az után.
Még mindig hallottam a pisztoly dördülését, és láttam magam előtt a golyót is. De más emlékeim is voltak a pisztolyokról… Wrath faházában… amivel Wrath fejbe lőtte a kopaszt. A pisztolyra a Harleym csomagtartójában, a lövésre, amely célba talált… Összeszorítottam a szememet, de már késő volt, kijött… Az emlékek, amiket tudat alatt elnyomtam magamban, áttörték a zsibbadás falát, és elárasztották az elmémet.
Csomó olyan emlék, amikre nem akartam emlékezni, a kád szélére ültem és fejemet a kezeim közé hajtottam, és nagy levegőt vettem, és megpróbáltam megnyugodni, szívem heves vágtáját csillapítani. Nehéz feladat volt, főleg úgy, hogy Jack Danielse nem volt velem.
Hosszú percekig ültem a fürdőben, mire megnyugodtam annyira, hogy ki tudjak menni.
És ezzel telt az egész napom. Lepleztem mindenki előtt, hogy most még rosszabb, mint máskor. Nehezemre esett délben belapátolni a falatokat, magamba diktálni legalább tíz kanál leveset. Vagy felcsavarni a tésztát a villára. Nehéz volt úgy ülni Wrath mellett, hogy ne zokogjak a mellkasába, vagy mikor apáék átjöttek, hogy út tegyek, mintha nem érezném azt, amit érzek.
Este óvatosan zuhanyoztam, hogy a gipszes lábamhoz ne érjen víz, próbáltam visszazárni a gondolataimat a megnyugtató pajzs mögé, ami elzsibbaszt… De úgy nézett ki, hogy ez nem akar összejönni.
Mikor visszamentem a szobámba, Wrath már bent feküdt az ágyban és azt a könyvet olvasta, amit tegnap éjjel is, felnézett rám a könyv fölött és akkor… Bam...bababam.
Az arca, a szeretett, imádott, gyűlölt arc, ami annyi fájdalmat, keserűséget, és boldogságot okozott nekem…
Most olyan tisztán láttam magam előtt az életünket, ahogy este amint megjött a munkából megvacsorázunk, elmeséli milyen volt a napja majd lezuhanyzik befekszik az ágyba, gondosan elsimítja a takaró ráncait, és vár rám. Ahogy több éven átvárt rám. Mikor mellé bújok, azonnal átölel és időt sem hagy arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjek… Az élet, amit akkor élhetnénk ha…
Ha nem vadásznának rám - fejeztem be gondolatba.
- Mi a baj Nenay? – kérdezte, és felült az ágyban.
Mi a baj? Szajkózta a Wrath vízhang a fejemben…
Semmi akartam mondani, már ott is volt a nyelvem hegyén, de a jól megszokott hazugság ezúttal nem akart kijönni a számon, az igazság makacsul féken tartotta a nyelvemet, és ez megijesztett, hang nem jött ki a torkomon, némán, tág pupillákkal bámultam rá. Nem tudtam azt mondani, amit nem érzek…
- Nenay? – emelte fel magáról a takarót, mikor egy aprócska hang megszólalt a fejemben.
- Félek – mondta a hang a fejemben, és ekkor rádöbbentem, hogy a hang nem a fejemben szólalt meg, hanem a torkomból. És a szavak megindultak – Minden éjjel látom magam előtt, ahogy ránk gyújtja a házat, ahogy a gondolatával eltöri a csuklómat… Érzem, érzem a fájdalmat – mondtam kétségbe esve – Tudom, hogy mit akar, tudom, hogy el akar kapni engem, és aggaszt, hogy már annyiszor volt rá alkalma. Kicsiként, mikor még kislány voltam… És már máskor is gyújtotta ránk a házat, és - nem tudtam folytatni, pedig akartam mondani, de egy hüppögő hang megállított. Wrath sírna? De aztán rájöttem, hogy én hüppögök, könnyeim rekord sebességgel gördültek végig arcomon.
- Nenay semmi baj – termett előttem rögtön, és azonnal magához vont. A kemény izmok védelmet szolgáltak a testemnek, és acélozott biztonságot sugárzó hangja melengette a szívemet és a lelkemet… de tudtam, hogy ez nem minden.
- Utálom őt! – motyogtam a vállába – Bántotta, akiket szeretek, bántotta azokat, akiket te szeretsz! – mondtam, és alvós pólójába markoltam, a sötétzöld anyag összegyűrődött a markomba.
- SSSSS – simogatta egyenletesen a hátamat, de én makacsul folytattam.
- Itt van a gondolatiam között, nem hagy aludni, nem hagyja békén a családomat, sem engem. De ezt nem fogja megúszni! EZT NEM! – mordultam fel, és hirtelen elapadtak a könnyeim. Eltoltam Wrathot, és a felhúztam a felső ajkamat.
- Tart tőlem, azt hiszi, hogy a vérem erősebbé teszi! De ez a vér – böktem az erem felé – Csak engem erősít… ŐT NEM!
- Nenay – simított végig arcomon Wrath és szemei különösen csillogtak, majd elmosolydott – már azt hittem, hogy sosem kaplak vissza – azzal magához ölelt, olyan erősen, hogy azt hittem elroppant. A hirtelen változás meglepett.
- Mi? – kérdeztem.
- Azt hitted nem láttam, hogy mi történik veled? Hogy – hogyan emészted magadat? – felhúzta a szemöldökét, de értetlen arcom láttán megcsóválta a fejét – Te komolyan azt hitted, hogy át tudsz verni engem? – kérdezte és végig simított ajkamon – Tudtam, hogy este sírsz, és azt is, hogy nem akarod, hogy megvigasztaljalak… Nehezemre esett, de megtettem azt, amiről tudtam, hogy szükséged van rá. Hagynom kellett magam… Victor azzal győzködött, hogy hagyjam, hogy te nyiss felém, de ez nagyon nehéz volt. Ezért mondtam már tegnap este, hogy mondd el mi a baj, mert láttam, hogy mennyire szenvedsz.
- Te tudtad? – tátottam el a számat.
- Én ne tudnám? – mosolyodott el, és finom csókot nyomott a számra – Soha nem hagytam volna, hogy idáig hagyjam, elmerülj a rémségeidben, de hagynom kellett, hogy előenged a mumust a szekrényből, és elmond a varázslatot, mielőtt megvigasztallak.
Elmosolyodtam… Megtette! Megtette, amire kértem, ami miatt összevesztünk. Nem zárt be egy pincébe, nem küldött rám őröket, nem húzott a háta mögé, hagyta, hogy visszajöjjek. Hagyta, hogy én keressem meg a problémámmal, hogy én mondjam el, hogy mit érzek, még akkor is, ha Ő közben tűkön ült, hogy mi tegyen értem.
A nyakába vetettem magamat, és ezerszer is elismételtem neki, hogy mennyire szeretem.
- Szertelek, szertelek, szeretlek – mondtam boldogan. Az erő, amely végig buzgott ereimben mámorító volt. A zsibbadás jótékonysága elmúlt, a rosszemlékek ijesztő fenyegetése még az előbb végig járt, most viszont kiűzte onnan őket az új cél. Ami nem volt oly fennkölt vagy nemes.
SOHA nem hagyhatom, hogy a Viking megtegye ezt, soha nem ijeszthet el az élettől, amit élek, és nem hagyhatom, hogy meggyőzön arról, ami nem igaz. Nem vagyok szörnyeteg! Nem én vettem el azon vámpírok, emberek életét, hanem Ő. Csakis Ő. Miközben azon fáradozott, hogy elkapjon engem vétett egy súlyos hibát. Egy olyan hibát, amit nem tud változtatni…
Elfelejtette a legfontosabbat, és olyan jól taktikázott, hogy én magam is elfelejtettem majdnem. Nem Ő a tisztavérű, hanem én. Én vámpír vagyok, az egyetlen olyan vámpír, aki emberibb egy embernél, akinek Ő a nagy Klán vezér nem parancsol, mert nem erősebb. Ezért akart elkapni, mert fél… mert tart tőlem, tart attól, ami vagyok. Tart attól, hogy a tisztavérű vámpírok egy napon legyőzik a sima vámpírokat, és ő nem lesz sehol, nem esz erős többé…
Wrathra néztem, aki csillogó szemekkel nézett vissza rám.
- Hallottam, ahogyan csikorognak a fogaskerek – mosolygott.
- Ok időbe telt – bólintottam.
- De az a fő, hogy rájöttél – simított végig az arcomon – Nem azért vadászik rád, mert gyűjtő vagy, mert az a célja, hogy vámpír hordái legyenek… Azért mert attól tart, hogy te leszel az, aki elintézi a Klánt. A Klánt, a vámpírok egyesítő csoportját, akik szemmel kísérik a vámpírok viselkedését és erejét, és mindenkit, aki veszélyes lehet rájuk likvidálják. Nem te vagy az első, akit kiszemeltek, de te vagy az egyik azon keveseknek, akit nem kaptak el.
