6 fejezet - A jó kérdés

Mindig is tudtuk, hol a határ.
- És csak óvatosan léptük át.

Nem tudom, hogy – hogyan csinálta a húgom… De ez az egész életünk róla szólt. És ez nem volt rossz sem furcsa, még azután is ő volt a főtéma, hogy nem élt velünk. Nenay Wolf volt az életünk 17 évig, ami egy vámpírnak ugyan nem hosszú idő, de egy embernek annál inkább, és mellette mind emberek voltunk.

Nem volt jó kislány, de azért rossz sem. Egy elbűvölő rosszcsont volt, és hiánya meglepően érzékenyen érintett mindenkit, aki megismerte őt.

Rupert Cole… Egy nagyon rendes fiú volt, és rendkívül szimpatikus a számomra. Éltre való volt, önfejű, jókedvű, de ami a legfontosabb igaz barátja a húgomnak. Talán Nenay sosem heverte ki, hogy annak idején ott kellett hagynunk az általa oly hőn imádott Winwood-ot.  Nenay minden barátja ott élt, minden kedves emléke oda kötötte. És persze akkor még nem is beszéltem a híres Jamesről.

Olyan barátok voltak, hogy szinte el sem lehetett választani őket egymástól. Éjjel nappal együtt lógtak, együtt röplabdáztak a strandon, és együtt is törték el a lábukat, mikor kitaláltak, hogy koedukált foci bajnokságot tartanak. Tényleg durva volt látni, hogy egy fiú és egy lány között ilyen kapcsolat is létezik. Hiába tartottam rajtuk a szememet, soha, egyszer sem láttam volna, hogy ne úgy lennének együtt, mint két jó barát.

És eszembe jutott Nenay 15 születésnapja.

Nenay éppen nagyon csúnyán összeveszett anyánkkal. Ami nem volt meglepő. Igazán és kimondottan vad kamasz volt, akit nehéz volt féken tartani. Az volt az első este, hogy nem aludt otthon. Persze rettenetesen aggódtunk miatta, azt hittük a Klán elrabolta. Aztán éjjel kettőkor csöngettek a házunk ajtaján, és James állt az ajtóban, és vigyorogva tartotta a vállán a cseppet sem részeg húgomat.

Emlékszem anya milyen hisztit csapott. Miközben Nenay lehányta a kedvenc ruháját. Minden áldott nap ez után az alkalom után James Nenay ablakába mászott, hogy tudjanak beszélni, bár Nenaynak szoba fogsága volt. Ekkor tudta meg a család, hogy elhatározták, hogy ha 30 évesen nem lesz párjuk, akkor összeházasodnak.

Kezdetben azt hittem, hogy Rupert egy ilyen James pótlék lett. De tévedtem, Rupert egy az egyben olyan volt, mint Nenay. Közös tetoválást tervezgettek, és tényleg úgy látszott, hogy a régi dolgok elhalványulnak egy új barát tündöklése mellett.

Rupert azonban más volt James.

Rupertben nem csak a szívét szerette Nenaynak, hanem azért rá-rápillantott húgom testére is, és azért láttam időnkét, hogy elvinné egy körre. De az biztos is, hogy szeretni valóban úgy szerette, ahogy egyik barát szereti a másikat.

És igazán szépen összecsiszolódtak. Úgy gondoltam, hogy Nenay adott egy új esélyt ennek az életnek. És akkor még nem is jött össze, a hercegével.

Meg kell, mondjam az lepett meg a legjobban, hogy Arya beadta a derekát ennek a kölyöknek. Mondjuk szegényem rendesen nyomult rá… Vagyis pont olyan furcsa volt, mint Nenay, és szörnyű volt látni, hogy mennyire összepasszolnak, a flúgos húgom és az ő vámpírja.

S bár a családunk szétesett, mindenki meglelte a párját, élete értelmét, én egyedül maradtam. És tudtam a szívem mélyén, hogy valahol Nenay is magányos. Tudtam, hogy ő is egyedül van, még akkor is, ha körül veszik az emberek. J nem tudott semmit arról, hogy hol lehet, pedig éjjel nappal kutattunk utána.

Egy hely volt, amit nem néztünk meg Winwood. Ezt kapásból kizártuk, mondván Nenay csak nem olyan hülye, hogy visszamegy a múltkori rejtekhelyünkre, ahol 1000 százalékra biztos, hogy maradtak Klán kémek.

-         Bill – hallottam meg az ajtóból apám hangját.

-         Igen? – pattantam fel az ágyamból, nyílt az ajtó és apa lépett be rajta.

-         Van kedved lejönni, videózni egy kicsit? – dőlt apu az ajtófélfának. Tudtam, hogy családi videókat néznek Nenayról. Nem értettem az egészet, de bólintottam. Nekem is hiányzott, hiszen a kishúgom volt.

Bólintottam, majd apa után lementem a földszintre, gyakorlatilag mindenki ott lent volt a nappaliba. Reid, Florete, Elizabeth… Jó ötletnek tűnt visszafordulni és elbújni a szobámba. Elizabeth tudta, hogy szerelmes vagyok belé, csak bele kellett nézni a két szemembe, és a választ kiolvashatta a lelkemből.

Edmund nem messze volt tőle, a falnak támaszkodva állt, és láttam az arcán, hogy milyen komoly. Mintha a saját tükörképemet nézném, és mégis elfogott az irigység. Miért ő? Miért nem én?

Értelmetlen és fölösleges kérdés volt talán de akkor is ez foglalkoztatott azóta, hogy megtudtam Beth titkát, hogy őrülten szereti a testvéremet. Nos ennél nagyobb pofont nem igazán kaphattam volna. Azóta is kínosan érzem magamat a közelükbe.

-         Mehet? – kérdezte anya szipogva, miközben finoman belökte a kazettát a lejátszóba.

-         Aha – mondtuk egyszerre, és apa megnyomta a play gombot, amire anya képtelen volt, úgy remegett a keze. Múltkor is porrá zúzta az egyik lejátszót.

A Jóbarátok című sorozat zenéje csendült fel, majd megjelent a dátum és egy közös kép.

2006 augusztus 23 a zene elhallgatott, és elindult a film.

-         Kedves Videó! – csengett fel James hangja, és ráközelített Nenayra és Giselre akik éppen nagyon pusmogtak valamit.

-         Wrath drágám, aki beszél az James, Arya egyik legjobb barátja, és az a szőke lány ott Gisel West.

Mikor az említett fiúra néztem, láttam, hogy nem követi szemeivel anyám ujjait, csak egy pontra összpontosított a tekintete, az akkor 15 éves hosszú, barna hajú lányra, akinek olyan szemei voltak akár a macskának, ki szélesen mosolyogva integetett a kamerába, miközben mögötte Gisel az arcát takargatta.

Wrath arca olyan kiéhezett volt, hogy magam is elpirultam a gondolatra, hogy mennyire vágyik egyetlen húgomra, aki egy fényképpel hagyta magára. Tény és való, hogy Wrath csúnyán elbánt vele, de Nenay mindig is érett ahhoz, hogy bebizonyítsa az embereknek, hogy ki a Jani a háznál.

Visszafordítottam a fejemet a tévé képernyőjére és néztem a családomat, ahogy éppen grill partit adtak, és ügyeltek rá, hogy hús nehogy legyen az asztalon. Helyette grillezett sajtos kenyér, sült padlizsán, fűszeres krumpli, és Lou jóvoltából némi alkohol került az asztalra. Visszaemlékeztem az estére, és visszagondoltam magunkra, a Wolf családra.

-         Ugyan már Nenay, az én húgom vagy! Le kell húznod – bíztatta Lou Nenayt a második üveg bornál.

-         Lou… Talán nem kéne leitatnod a saját húgodat – nevetett Mr. Ford, aki a garázsból leste, hogy a szüleink nem indultak-e még Nenay keresésre.

-         NENAY! – buzdította tovább Lou, mikor látta, hogy James neki esik a második üveg bornak, pedig mindkét versenyző feje lilult és zöldült.

Nenay felkapta az üveget, és nagyot húzott belőle, majd oldalra fordulva öklendezett egy sort, de magában tartotta a piát. Ekkor nyílt az ajtó és Zack sietett be rajta.

-         Ugye még nincs vége? Muszáj volt dobnom egy sárgát, azt hittem, hogy itt helyben… - mondta, mikor felrángatta a sliccét.

-         Basszus Nenay jó vagy? – fogta meg a kezét Gisel, és mérgesen nézett ránk.

-         Hogy ne volna jól? Az én húgom! – mondta sértetten Lou, és egy barackot nyomott Nenay fejére, aki fáradtan ránézett és egyenese ráhányt. James sem bírta sokáig.

Én és Edmund olyan hangos röhögésbe kezdtünk, Lou undorodó arcát látva, hogy Mr. Ford nem győzött mentegetőzni anyuéknál, hogy a két jómadár mitől lett ennyire rosszul.

-         Biztos, hogy azzal a rumos mazsolás valamivel volt gond! – bólogatott komolyan Mr. Ford, és alig bírta hitelesen játszani a szerepét anya egyre dühösebb arca láttán, végül nem bírta tovább és félrevonult röhögni.

Aztán a kép váltott a videón egy új rész következett.

2006 szeptember 10

Anya éppen szorgoskodott a konyhában, apa egy kicsit ráközelített anya hátsójára, majd az én torok köszörülésemre felénk fordította a kamerát, és megszólalt.

-         Mehet srácok.

-         Egy-két há – kezdetem majd neki álltunk játszani az egyik közös számunkat.

-         Igyál még egy kortyot – szólalt meg Edmund, mire ránéztem. Ezt a számot közösen írtuk. Lou elmosolyodott, ő volt a szám ihletője, mikor csúfosan leszerelte egy lány, amikor ember volt. És Nenay adta a dal címét… Ez mindegyikünk száma volt.

Nagy sóhaj szakadt fel apa torkából, mikor véget ért a szám, és észrevettem, hogy alig észrevehetően a szeméhez nyúl, holott nincsenek is könnyei.

2006 december 13

-         Boldog születésnapot – kiáltotta Lou, miközben Nenay elfújta a gitáralakú csokitortán a gyertyákat.

A gyertyák egy-egyest és egy hatost ábrázoltak. Nenay hátratűrte dús haját, és lenyalta az újjáról a csoki krémet, mire én a háttérben elfintorodtam, mire Nenay még élvezetesebben nyalogatta az ujját, csak, hogy engem piszkáljon.

-         HHHMMMMMMMMMM de finom – játszott rá.

Akaratlanul siklott a tekintem Wrathra, aki hirtelen lenézett az ágyékára. Meglepődötten vettem észre, én is, hogy mennyire furcsa egy srác… Ennyire betegesen kívánja a hugomat? Csak rá néz, ahogy hm-ög meg élvezettel nyalogatja a csokit az ujjáról és kis Wrath máris, felüti a fejét.

Nem ítéltem el, mert ha Elizabeth lett volna a képernyőn és nem az én tulajdon húgom, akkor lehet, hogy nekem is szűkebb lenne a nadrágom.

Hirtelen visszakaptam a fejemet a képernyőre, ahol immár testvérem a tortát vágta. Mindenkinek egy hajszál vékony szeletet, és magának olyan vastagot amekkora az alkarja.

Nem tudta, hogy mivelünk, ezzel csak jót tett, akkor szimplán rá volt gerjedve arra a csokis tortára, és nem volt kedve megosztani velünk. De nem sajnáltuk érte, Nenay aranyozta be az életünket, semmit sem sajnáltunk tőle.

-         Úgy tervezed, hogy azt mind megeszed? – kérdezte a kamera mögül Lou, Nenay sértetten ránézett és kidugta a nyelvét.

-         Midet, és annyit eszek ameddig jólesik – sértetten riszálta a csípőjét, miközben a kanapéra vándorolt a tortájával.

Lou halványan elmosolyodott. És átfogta térdeit a kezével, miközben a szemét le se vette a húga arcáról, aki élvetegen nyámnyogott a süteményen.

-         Mindig is nagyon szeretette az édességet – jegyezte meg halkan, és a szeme hirtelen szomorú lett.

Anya lekapcsolta a videót, és egy pillanat alatt eltűnt az apával közös hálószobájukba, apa utána sietett.

Lou rám nézett, én rá, majd közösen Edmundra pillantottuk. Hosszú idő óta először mindhárman egy dologra vágytunk. Hogy újra a régi család legyünk.

Együtt bemasíroztunk apáék szobájába, anya az egyik párnát az arcába szorította, miközben keservesen zokogott. Könnyek nélkül immár hosszú-hosszú ideje.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót és úgy álltunk abban a szobában, mint azelőtt sok-sok éve. Mikor még mind az öten emberek voltunk, mikor még nem volt szó az életünket megváltoztató tökéletes kis hercegnőről, aki annyira nem is volt tökéletes, inkább csak számumra volt az.

Edmund anya vállára rakta a kezét és fojtott hangon így szólt.

-         Megtaláljuk!

-         Felhívott… - suttogta anya a párnába.

-         Ki hívott fel drágám? – kérdezte apa és kérdőn ránk nézett. Összenéztünk és megráztuk a fejünket. Nem tudtuk, hogy miről van szó.

-         A Viking – csukladozott anya – És azt… azt mondta, hogy ő Nenay.

Megdöbbentem.

-         Honnan tudod, hogy nem Nenay volt valójában?

Anya könnyes szemmel nézett fel rám, holott nem voltak könnyei. De én beleláttam nagy, zöld szemeibe az igazságot.

-         Nem hívott volna fel – rázta makacsul a fejét.

-         Wrathot is felhívta – ellenkezett Lou, és reményteljesen elmosolyodott.

-         Mit mondott? – kapott mohón apa anya szavára.

-         Semmit, nem hagytam beszélni, azt hittem a Viking az – sóhajtott fel anya keserűen.

-         Te? – hűlt el apa.

-         Kirk azt hittem az a szörnyeteg az! – sopánkodott anya.

Apa szomorkás mosollyal az ajkán ölelte át anyát, és mi egymásra nézve bólintottuk.

Köztünk volt a ki nem mondott egyesség miszerint visszaszerezzük a legkisebb Wolfot, és soha többé nem eresztjük el.

Ha egyszer újra a miénk lesz, többé nem mehet el, és Wrathtal vagy nélküle, de boldog család leszünk újra.

Nem voltunk egyek nélküle, Nenay volt az egész család szíve, a huncut mosollyal a szája szélén, a furcsa képzelgéseivel és azzal a mániájával, hogy Harry Potternek akart öltözni minden farsangkor.

 Ekkor kopogást hallattunk. Egyszerre fordítottuk a fejünket az ajtó felé. Valami egészen új illatott éreztem. Ez valami nem volt sem, ember sem vámpír.

A nappaliban mindenki megkövült. Maryon vakon meredt a semmibe, mikor kinyitottam a bejárati ajtót.

Silver Watson, Nenay egyik itteni barátja és az  a lány is egyben, akit megharaptak a vámpírok, mikor elrabolták őt Lou és Lujza esküvőjéről állt az ajtóban. Zaklatott volt szemében könnyek csillogtak, és csodálkozva nézett a családra.

Ekkor jutott eszembe, hogy mindenki azt hiszi, hogy már többen is e két családból az egyetemen vagyunk, átkoztam magamat a figyelmetlenségért, és beljebb tessékeltem a lányt. De ő csak állt az ajtóban és egyenesen Reid arcába nézett. Egybe egybenyitottuk a két házat, mármint a Wolf és Dark kúriát és most egy nagy palotát kaptunk.

Silver lángvörös haja lebegett a kinti hűvösebb szélben, az arca elegáns lett és bájos.

Tekintete a barna és az aranya, bronz minden árnyalatát magukba foglalták, és egészen apró, törékeny kis testét félénken ugyan, de határozottan kihúzta, és elevenünkbe vágta a mondandóját.

-         Mindenre emlékszem. Tudom, hogy elraboltak, tudom, hogy egy szőke férfi nyalogatta a nyakamat és olyanokat sugdosott a fülembe, hogy finom vagyok. – arca meg sem rezzent, biztos már olyan sokszor játszotta vissza magában az emléket, hogy már nem volt rá hatással – Emlékszek rá, hogy megharapott, és hogy körülöttem minden sötét volt. Emlékszem Nenay hangjára, és arra is, bár csak homályosan, hogy meglövik őt. Voltak körülöttem hatalmas állatok, és az egyiknek pont olyan szeme volt, mint Rupertnek. Már nem tudok sokáig aludni, a fejem egyfolytában zsong. Mindent hallok, és látok, érzem az emberek összetételét, semmilyen innivaló nem csillapítja tartalmasan a szomjamat, csak az, amit maga adott Dr. Dark. Egyszóval kíváncsi lettem, hogy mi vagyok. Felmentem az internetre és egyértelmű volt, hogy a tüneteim arra utalnak, hogy… - nagy levegőt vett - vámpír vagyok. Szóval ez az igazság?

- Tulajdonképpen mi is vagyok én? – tette fel utolsó kérdését.

5 fejezet - Levél Maryontól

A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.

-         Nem, ebbe te nem gondoltál bele – kiabált Gisel. Lassan megfordultam, és sajnálkozva néztem rá.

-         De Gisel… ezt már régóta tudom – feleltem, majd kiléptem a West ház ajtaján, a sötét, csillagos éjszakába.

Jól összekaptunk, egy semmiségen. Már megint, most valahogy más voltam vele… pedig esküszöm, nem változtam semmit… Talán azért van mind ez mert mindig is fiúk között éltem, talán ezért nem értem meg nő társaim és saját lelkemet. Az agyam egy másrendszerben van kódolva.

Tudtam, hogy nem sokan fognak örülni az új ötletemnek, miszerint elmegyek a furcsa hapsihoz, aki annak idején nagy harcművész volt, és harcolni tanítatom magam heti négy alkalommal. De tudtam, hogy szükségem van rá.  AViking nem fog csak úgy eltűnni, és már így is sokáig húztam időt…

Cselekednem kell, ha valóban élni akarok az új életem új lehetőségivel, már pedig… már pedig így terveztem. Még ha mostanában a dolgaim máshogy is alakultak. Magamnak sem vallottam be azt már hosszú ideje nyomaszt…

Hiányzott a családom. Még ha most volt is egy pót… Akik körülrajongtak, elkényeztettek, és nem éreztették vele, hogy vendég vagyok, de még sem volt igazi…

Annyiszor kísértett meg a vágy, csak hogy újra lássam a szüleimet és testvéreimet, hogy azt vettem észre, hogy éjjel öltözködni kezdek. De idáig mindig leállítottam magam. És más dolgokra is rájöttem. Nem hagyhatom el őket! Bajban vannak, és magukra maradtak. Istenem! Valószínűleg halálra aggódják magukat miattam, főleg anya. Bármilyen is volt velem… nem… nem képes elviselni, ha engem bántanak. Pont úgy, mint édesapám…

A mobillomért nyúltam a farzsebembe, és óvatosan kiszedtem. Fejből tudtam anya számát, és bepötyögtem. Nagy levegőt vettem, mert nem számítottam rá, hogy újra hazatelefonálok, de ha összevesztem Gisellel, azt mindig meg szoktam vitatni anyuval. Most nem vitatom meg… de legalább beszélhetek vele, egy rövid ideig.

A telefon kicsöngött, vártam… sokáig. Eszembe jutott, hogy anya mindig elfelejti feltölteni a telefonját és, hogy mindig a táskája legalján hordja. De megtalálja és felveszi, mert az anyák ilyenek…

-         Haló? – anya hangja szépen csengett, olyan unottan és hétköznapian, hogy én magam is azt hittem, hogy valóban nincs semmi gond.

-         Szia anya! – szóltam bele, mire a vonal végén meglepett csend volt. Majd furcsa torz zizegés.

-         Ki szórakozik velem? – anya hangja mély lett.

-         Én vagyok! Nenay! – feleltem, még ki se mondtam a nevemet, mire dühösen jött a válasz.

-         Nenay itt van a szobájában… Ne szórakozz velem Viking, Nenay itt van.

-         Anyu én vagyok az! – torkomban kapart a fájdalom, ilyen nagy lenne a baj?

-         Nenay itt van nincs mese! – és ezzel lecsapta a telefont. Az utcán megdermedtem…

Szóval azt hazudják, hogy otthon vagyok, de hiszen…?

Erősen gondolkodóba estem, vajon, mi lehet anyáékkal, mi az ottani helyzet? Ő miért vette fel a telefont és miért hitt nekem, anyu miért nem?

Ezernyi kérdéssel agyamban siettem a sötét utcákon át a régi utcába Dido házába, ma azt hiszem elég sok gondom akadt. Az egyik kocsma mellől, öreg elhízott férfiak ajálgatták nekem magukat. Az egyikük bátran rám kiáltott.

-         Héj kislány, nincs kedved eljönni egy körre?

-         Bocs, nem vagyok jó geometriából – kiáltottam vissza, majd gyorsan elsiettem mellettük, nem volt kedvem sérülékeny kis lelkemnek még ezt a plusz kis infót is megadni, melynek segítségével totál kiborul.

Igen, nagyon közel álltam hozz ez egyszer, és most nem viccelek, nyakamon az érettségi, van még legalább e hét végre két házi dolgozatom. Jamessel holnap el kell mennem moziba, hogy lefüleljük, kivel jött össze Lilyan New…

És ennek tetejében, még meg voltak az otthoni gondok is… Amik nem is annyira otthoniak. Mikor becsörtettem a házba, Dido éppen a kanapén terpeszkedett, és egy rém rendes család maratont tartott. Kezében egy üveg citromos göser volt. Gondolom ma éjjel nem akart alkoholmérgezés kockázatával lefeküdni.

-         Feldúlt vagy – mondta hátra sem nézve.

-         Az – morgolódtam. Lecibáltam a lábamról a hosszúszárú csizmát, és mellé telepedtem.

-         Nem tudom mit vártál… De anyának is te mondod el – mondta nyugodtan.

-         Miért van mindenki ezen kiakadva… Ezek csak önvédelmi órák lesznek – tettem fel mindkét kezemet, és megforgattam a szemeimet.

-         Nem véletlenül hívják fura öregnek – emelte fel mutató ujját azon a kezén melyben a sört is fogta.

-         Itt mindenki fura – rántottam meg a vállamat.

-         Tévedsz – rázta meg a fejét. Amikor kicsi fiú voltam és ideköltöztünk, már akkor is fura öregnek hívták. Az a legenda járta róla, hogy van egy farkasa, akit minden teliholdkor kienged az erdőbe, hogy vadásszon - hatásszünet – élő zsákmányra.

-         Ó ugyan… - legyintettem le – ez hülyeség.

-         Jó, de legalább jól hangzik – nevetett fel Dido.

-         Tényleg, ne értsd félre, de te, hogy- hogy nem fűzöl hozzá semmi véleményt?

-         Miért tennék ilyet? Ez a te dolgod… Ha te ezt szeretnéd, akkor csináld ezt – mondta nemes egyszerűséggel, majd meg is indokolta válaszát, mikor tetovált karjával a pult felé bökött.

-         James Masters egy kiváló énekes volt, de ő mégis színész akart lenni. És látod… Ő lett Spike – mondta, majd megrántotta vállát – nem mindig abból vagyunk a legjobbak, amit elvárnak tőlünk. Te lány vagy, nem is akármilyen… De ha harcművészetet akarsz tanulni, akkor tedd azt. Tőlem ne várd, hogy megállítsalak – nézett rám sötétkék szemével Diego, majd beletúrt fekete hajába.

-          Kösz – mosolyogtam rá halványan, de hálásan. Hátradőltem, és együtt néztük tovább a kedvenc sorozatunkat.

Mikor reklám volt, bementem a szobámba, előhalásztam az irodalom füzetemet, meg egy tiszta lapot és gondosan neki estem a leckének.

Téma: Ophelia és Júlia személyeinek összehasonlítása, a két lány korabeli értékrendhez viszonyított elhelyezése. Személyük elhelyezése a modern korban, és két szerelmi száll azonos mozzanatainak a megragadása.

Igen, én is hallottam már rövidebb témáról, de nem tűnt túl nehéznek. Tisztáztam a szereplőket, a korbeli elhelyezésüket és aztán neki kezdtem a kidolgozásnak. A cél elvileg egy tömör ötoldalas dolgozat volt, de rájöttem, hogy képtelenség addig nyámmogni rajta, így kettő és fél oldal után elégedetten néztem végig a munkámon.

Büszke voltam magamra, mert ráálltam a tanulás útjára, és olyan szépen nyitottam az évet, hogy gyönyörűség volt, még csak gondolni is rá. Ahogy erre gondoltam rögvest el is szontyolodtam. Apu és anyu nagyon örülnének ennek. Hiába akartam kiűzni a fejemben megjelenő képet nem tudtam.

Láttam magam előtt, hogy New Sunnyban a nappaliban ülök és jegyzetelek, anya mellettem egyik nagy, fehér bögréjében az elixírjét kortyolgatja, apa pedig éppen fürdik, és közben szépen énekel. Lou Billel szkandeorzik az asztalnál, míg Edmund igazságos bíróként vezeti a mérkőzést.

Egy átlagos nap. Majd mikor végzek a jegyzeteléssel, elköszönök mindenkitől, álmosan fölsietek a szobámba. Elmormolok egy imát, hogy holnap legyen minden rendben, és hogy nem feleljek spanyolból, ha lehetséges, és Mr. Morcos a karomban bemásznék az ágyamba és elaludnék.

Olyan szépnek látszott álmomban. Pontosan olyan szívfacsaróan szépnek, mint az eddig eltöltött éveim. Talán hülyeség, és gyerekes cselekedett volt részemről, hogy a Darkékat hibáztattam életem felborulása miatt. Mert hiszen, ha nem laknak New Sunnyba, akkor most is boldog tudatlanságba élnék a családommal együtt, nyugodtan békében. Menekülve a Klán elől, de az életünknek már egy megszokott mozzanata volt.

Egyből elszégyelltem magam, hiszen mennyi jót kaptam attól a furcsa családtól! Megvédtek, gondoztak, ápoltak és szerettek…

Talán miattuk derült ki az igazság, de előbb- utóbb inkább utóbb úgyis kiderült volna. És akkor volt valaki, aki segített feldolgozni az egészet. Ő mellettem volt végig, nem hagyott cserben és el sem hagyott.

Mégis haragudtam rá. Nagyon – nagyon, és féltettem is, drága családommal együtt.

Hol volt már a sok szitokszó, elvesztek a levegőben, a szó elszáll az írás megmarad. Talán a szívembe vésték akkor azokat a szavakat, de a szeretettet nem törölhette ki, semmilyen fájdalommal járó hatalom. Az én szívem bár más volt, mint a szüleimé, és más, mint Didoé, pont úgy szeretett, mint bárki másé. Őszintén tisztán.

-         Szerintem megyek szunyálni egyet! – ásított Diego és csontropogtató nyújtózkodásba kezdett. Hallgatni is rossz volt. De még látni, ahogy kattognak, nyúlnak az izmok alatt a csontok.

-         Jó éjt álmodj szépeket – mondtam neki, majd felnyaláboltam a kandalló elől Kandúrt, és én is elment a szobámba, onnan a fürdőbe mentem és most kivételesen csak egy forró zuhanyt vettem és belebújtam a hálóingembe, majd elindultam lefeküdni, aludni.

Az álmosság kellemes, és zsibbasztó volt, de nem nyugodt. Magam előtt láttam Gisel „Te tuti megkattantál” pillantását, és ez nem hagyott nyugodni.

Majd eszembe jutott az is, amit Dido mondott. Telihold… farkas… zsákmány.

Reggel hirtelen nyitottam ki a szemeimet, és vettem észre, hogy meglepő módon nem aludtam el. Szokásomhoz híven megnéztem a képünket, de nem érintettem meg az arcát, nem vágytam ma arra gondolni, hogy mit érzek iránta. A szenvedést is be lehet osztani úgy, mint egy tábla csokit. Ma végre jelentkezek a furcsa úrnál, hogy tanítson harcművészetet nekem, majd onnan elmegyünk a moziba Jamessel.

Mikor ránéztem a mobilomra, melyet este gondosan kivettem a zsebemből és a szennyeskosár tetejére helyeztem a darabot, hogy majd szerdán átvigyem Cissy nénihez, hogy kimossa nekem meg Didonak a cuccait.

Reggel és délután még bőven volt időm, így szokásomtól eltérően ez alkalommal felmentem a netre. És megnyitottam az e-mail-es fiókomat. Rengeteg levél érkezett meg a címemre. Annyi, hogy a rendszer képtelen volt néhányat fogadni és egyszerűen magától letörölt egy csomót.

Megnyitottam az első levelet, ami anno érkezet. Vagyis amit még meghagyott a rendszer.

Kedves Nenay!

Szia! Hogy telik a napod? Itt borúsan… nem válaszoltál a leveleimre. Számítottam erre…

Képzeld Silver állapota javult hónapok óta most először. Igyekszünk lassan bevezetni a titokba, hogy mi is lett ő de Reid szerint még nem áll készen. Coleen egyre többet beszél rólad, az a furcsa érzésem van, hogy hiányzol neki. És nem csak neki!

Florete, ma eredeti angol pudingot készített Erinek, tudod, most van 4. hónapban, és ezt kívánta meg. El sem hiszed, hogy mennyire összekovácsolódott a két társaság mióta nem vagy itt. S rengeteg lóg a cuccaidon, és Wrathtal egyfolytában kakaskodnak, hogy hozzá érhet –e a cd gyűjteményedhez, vagy a késeidhez más, rajtad kívül.

A szüleidnek nagyon hiányzol, anyukás sokat sír. Apukád pedig órákat tölt bezárkózva a szobádba.

Rupert ma eldöntötte, hogy naplót fog írni… Kész agyrém! Mindenhová magával viszi, és szorgosan jegyzetel, hogy ha … bocsánat, AMIKOR visszajössz, lásd, hogy nem maradtál ki semmiből.

Furcsa, hogy az élet a Wolf házban az után is rólad szól, hogy már elmentél innen. A képek a falon, a mennyezetre festetett fehér rózsa, a kinti hinta. A kosárpálya… Folyton úgy érzem itt vagy velünk. Wrath ezzel nem ért egyet. Ő talán még apukádnál és anyukádnál is rosszabb.

Victor úgy gondolja, hogy Nenay elvonási tünetekben szenved. Amúgy Victor és én is haragszunk rád. Se egy levél, se semmi üzenet. Mi a te oldaladon állunk! Miért felejtkeztél meg rólunk?

                                  Üdv: Maryon

4 fejezet - Barátok közt

Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után. 

Joan Jett üvöltött reggel a fülembe, mikor fáradtan kinyitottam a szememet. Láttam, hogy a táskám ott hever bepakolva az ágyam mellett. Miután Kandúrt óvatosan leemeltem a hasamról, álmosan megdörzsöltem a szememet, és besiettem a fürdőbe, megdörgöltem a fogaimat. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd gubancos hajamat kibontottam. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és megnéztem mekkora a lenövés. Szinte semmi, akkor a festéssel ráérek foglalkozni a hó végén. Visszavágtattam a szobámba, majd előhúztam pár új ruhát, amit a nyáron vettem magamnak. Még nem voltam rajtam miniszoknya idén. Azt hiszem… Talán fölvehetném ezt az új darabot. A szakadozott anyag, pontosan kiemelte a hátsómat, és nagyon dögös darabnak számított Danielle szerint. És amire ő azt mondja, hogy dögös, az, valóban dögös…

Amint kivettem a szoknyát a szekrényből, a hideg végig futott a hátamon, és bizonyos szavak villantak fel az agyamban.

-         Akkor hajlandó vagy a kedvemért miniszoknyát felhúzni? – kérdezte. Nyögtem egyet, és a fejemet lehajtottam a mellkasába. Elakarta venni a dolog élét. Mi ketten sokáig ritkán tudunk komolyan beszélni… Minket életet a másik mosolya, nevetése, vagy morcos kis mosoly, mely ajkaink szegletébe bujkált… Izmos mellkasához való bújáshoz pedig minden ürügyet kihasználtam. Imádtam rajta feküdni, és hozzábújni… A sok hely közül ahol életemben jártam, ez a hely volt a legjobb itt vele…
- Ellenszolgáltatás fejében… de akkor is max tízperc – egyeztem bele a bohóckodásba.
- Nocsak? – suttogta a hajamba. Éreztem, hogy mélyeket sóhajt. Imádta az illatomat, azt mondta olyan vagyok, mint valami gusztusos sütemény, amiből még azért nem lehet enni, mert még túl forró, de az illata már most megőrjíti azt aki sütötte.
- Miattad… De tényleg… És csak neked – böktem meg a mellkasát, de fejemet nem vettem el onnan. Ahhoz túlságosan szerettem kemény mellkasát…
- Nagylelkűséged határtalan kicsim- mondta majd végig simított az oldalamon. Finoman pergette rajtam ujjait, ezzel borzolva az idegeimet… Kiválóan tudta, hogy hol vagyok igazán csiklandós. Finoman hozzá dörzsöltem az arcomat a mellizmához.
- Ugye? Ezért minimum megérdemelném, hogy a vőlegényem kényeztessen…

-         Talán ma még se veszek fel miniszoknyát – hajítottam vissza az anyagot, kár volt megvenni, most már biztos, hogy sose húzom föl… Így hát egy farmer rövid nadrágot vettem elő, és hozzá kerestem egy jó kis cuccot. A napsárga toppon megakadt a szemem. Az elejére feketével az volt írva, hogy: Rock Queen.

-         Tökéletes – miután felöltöztem Kandúrra néztem – Nah milyen vagyok? – fordultam körbe. A cica álmosan rám nézett. Egy hatalmasat ásított és unottan átfordult a másik oldalára – Hát kösz – ráztam meg a fejemet – Be kell ágyaznom, úgy hogy őfelsége lekotródhat az ÉN ágyamról.

A macska sértetten fújt rám egyet, mikor lesöpörtem ( de azért finoman) a takaróról és beágyaztam.

-         Bocs, ne haragudj, de mennem kell, majd hétvégén hagylak aludni – nyomtam egy puszit a cica fejére, aki egyik mancsával éppen a kisfejét mosta. Nyávogott egyet búcsúzás képen, majd kisétáltam a szobámból, a vállamon a sulitáskámmal. Bekopogtam a szomszéd szobába. Egy fáradt nyögés volt a válasz. Elgondolkodtam azon, hogy valóban be akarok –e nyitni abba a szobába ahol Dido aludt. Már volt pár durva dologban ott részem… És talán nem akartam egyből egy tizennyolc plusszos képpel kezdeni a napot. Bár Dido és Charlie szerint ezt sosem lehet eléggé korán kezdeni. Én az ivással voltam így.

Óvatosan benyitottam. Dido kiterült az ágyon, és mellette, egy szőke plasztikcica aludt. A világos kék ágynemű gyűrötten ölelte őket körül, és egyértelmű volt, hogy az éjjel nem sakkoztak. Vagy ha sakkoztak is, akkor az egy teljesen másfajta sakk, mint amit én ismerek.

-         Dido – suttogtam – Megyek a suliba, csak szóltam oké? – másnapos fejét felemelte, majd biccentett. Aztán tudatosult benne, hogy ma elkezdődött a suli és zavartan kipattant az ágyból, még időben kaptam el a fejemet, hogy nehogy meglássam Dido férfias testét. Nem mintha nem tetszett volna a látvány, de azért más szemmel néztem Diegora, mint Rá… Nos tudtom röhelyes, de a telefonos beszélgetésünk óta nem voltam hajlandó a nevén hívni. Volt egy olyan késztetésem, hogy Tudjuk kinek hívjam, mint Voldemortot a Harry Potterben, de egyelőre erről lebeszéltem magam, pedig annyit vihogtam amikor ezt kitaláltam az éjszaka közepén, hogy már lassan sírtam is.

-         Várj – nyögte, mondta, mikor már a nadrágját rángatta magára.

-         Nyugi van, eltudok menni a suliba – pusziltam meg az arcát, és figyeltem, ahogy a szőke maca átfordul a másikoldalára.

-         Nem! Ez az én napom, elvégre, most én vagyok az apád, nekem kell a suliba vinnem téged.

-         Dido, már vagy ötödikes koromtól kezdve egyedül mentem suliba, szerintem egy nyár alatt nem jöttem ki a gyakorlatból – csóváltam meg a fejemet ahogy magamra vettem a bőrdzsekit és leakasztottam a Harleym kulcsát a kulcstartóról.

-         Van kajád? – kérdezte.

-         Nincs – csaptam a homlokomra. Otthon anya, vagy apa, vagy Bill vagy Ed vagy Lou mindig raktak nekem el kaját. Hm ezen majd dolgoznom kell. Elvégre önálló és önellátó lány lettem.

-         Figyelj itt van egy  húszas ez elég lesz mára? – vette elő a pénztárcáját khaki nadrágja zsebéből.

-         Persze, még sok is. De nekem van pénzem – akartam visszaadni neki a zöldhasút.

-         Megmondtam, hogy erről nem vitatkozunk. Amíg nálam élsz, az én felelőségem vagy – tolta vissza a kezemet.

-         Hát oké – hatódtam meg – Rendes vagy – vizsgáltam a tündecipőmet, és elköszöntem tőle, majd kisiettem a parkolóba.

Ez lesz az első alakom, hogy ráülök a mocimra, mióta eljöttem New Sunnyból. Furcsa mód, átvetni a lábamat a járgány felett nem volt rossz, nem ébresztett fájdalmat. Olyan volt, mintha a motorom nem függött volna emlékektől. Pedig már mentünk át bizonyos dolgokon. Nem is kevesen, de valahogy, mindig csak hozzám kötődött. Nem volt olyan, hogy más emlékek is bevillantak volna, a motorom és én szövetségesek voltunk.

Jól esett hallani, ahogy felbőgött a motor, becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy dorombol, majd egyszerűen kilőttem. A motorom úgy süvített, hogy a szám tátva maradt. Ezek szerint J felturbózta. Csak eddig nem vettem észre?

Ismertem Winwood minden zegét és zúgát. Ahogy a suli felé mentem hirtelen elmosolyodtam, mert eszembe jutott valami.

Joan Jett azóta volt a példaképem mióta megszülettem. És mégis úgy éreztem, hogy az ami mindig is én voltam megszűnt létezni az alatt az idő alatt, amit ott töltöttem abban a vámpírok lakta kis városban. Pedig én nem ezt akartam! De még mennyire nem, gondoltam vissza a legelejére, aztán elnyálasodtam.

Nem akartam házasságot! Szabad akartam lenni. Nem akartam szerelmes lenni! Rock sztárrá szerettem volna lenni!

Gyűlöltem a vámpírokat, ember akartam maradni.

És lám azáltal, hogy elhagytam New Sunny-t csak azon gondolkodtam, hogy jaj de szar nekem. Meg, hogy mennyire hiányzik tudjuk ki! Még fel is hívtam, és szerelmet vallottam neki. Fúj, mindjárt hányok.

Igen, már kezdtem hasonlítani arra a vagány kis csajra aki anno eljött innen. Akinek komoly tervei voltak a zenével, és aki gyűlölte a romantikát, talán most újra visszatalálok a VALÓDI életemhez. Vissza gondoltam az uccsó beszélgetésemre vele, és elfintorodtam.

-         Ne hogy lemerd tenni, szükségem van rád a francba, azt akarom, hogy az én ágyamba feküdj! Hogy velem legyél. Minden más le van szarva, gyere haza! – még sose hallottam, hogy így kikelt volna magából. Háborgott, és már olyan szinte kívánta a húgomat, hogy bele őrült. Ez volt az egyetlen magyarázat.
- Nem mehetek, ott nem látnak szívesen, és nem akarok több gondot okozni nektek – felelte higgadtabban, ám a hangja elmélyült. Fájdalom mart mindkettőnk arcába, a szégyentől.
- Itt van a helyetted, mellettem, ha még szeretsz…

Itt van az én életem, a haverjaim mellett, gondoltam dacosan, és nem akartam az undok kis gyűrűre gondolni, aki bitorolta a gyűrűs ujjamat. Igyekeztem úgy gondolni rá, mint az egy Gyűrűre a Gyűrűk urából. Tudom, mostanában kezdtem szellemileg visszamaradni, na de hát, egy tisztavérű mutációtól ez igazán elfogadható. Nem?!

Ahogy beparkoltam a mocimmal, egyből szemet szúrt, hogy mindent ismerek, hogy gyakorlatilag semmi sem változott meg.

Könnyedén leugrottam a járgányomról, és lazán nekidőltem, elnéztem a magas háromszintes, fehér – zöld iskolán, és félmosoly kúszott az ajkamra.

-         NEM HISZEK A SZEMEMNEK. AZ A FASZA CSAJ NENAY? – hallottam egy ámult ex és most újra osztály társam hangját, ki nyílván azt hitte nem hallom.

-         Bazd, nézd… ez ő – hűlt el mellette a másik gyerek. Teljes lett a mosolyom. Pont, mint régen.

-         No csak kit látnak szemeim, csak nem a tékozló lányt? – kérdezte hirtelen James aki mellém dőlt a motoron.

-         Csak nem a híres én sose kapom meg Lily New-t srác tért vissza, elsírni a bánatát? – kérdeztem.

Mindketten mosolyogtunk, és egymás felé fordultunk. James rendesen megnőtt, A mosolya még fehérebb lett, mint volt köszönhetően a fogorvos papának, és még kigyúrtabb lett. Felkapott és megforgatott. Zöld szeme bíztatólag ragyogott rám. Váratlanul felötlött bennem a gondolat, hogy Rupert biztosan jól kijönne vele.

-         Ezer éve. Azóta a hajad is fekete lett, pont olyan, mint a fejed belülről… és egész szépen kibötyösödtél -  felvontam a szemöldökömet és elnevettem magam.

-         Nem is tudtam, hogy már nem Lilynek tartogatod magad – húztam kicsit az agyát. Mire felborzolta a hajamat.

-         Már régen elvesztettem az erényemet – legyintett.

-         Jó újra látni téged – öleltem át a derekát.

-         Milyen érzelgősek lettünk hirtelen!

Megdermedtem és majdnem felsikoltottam.

-         JASON! – fordultam meg.

-         Az egyetlen és valódi – fordult körbe.

-         Óh te jó ég! – ugrottam át immár az ő nyakába. Nos igen, a régi barátok, akikkel más volt az életem, olyan… valóságos, nem némi álca, nem fájdalom, nem küzdés, nem szenvedés.

Barna, göndör hajába túrtam, miközben beszívtam, finom citromos illatát. Még mindig akkora volt, mint tavaly bár a haja valamivel rövidebb lett, és észre vettem, hogy immár gyakrabban borotválkozik. Barna, kedves szemei rám ragyogtak, hiányoztam neki. Ő is nekem.

-         El sem hiszem, hogy a kis Nenay végre haza jött. Hogy te mekkora bulikból maradtál ki! Tényleg igaz, hogy most Werokénál laksz? Tudtad, hogy milyen bosszantó volt Gisel miután elmentél? Kellemetlen, bosszantó! IRRITÁLÓ!

-         Vágtuk testvér – ütögette meg James Jason karját. Nem is hagyta, hogy válaszoljak a sok kis kérdésre.

-         Megint együtt lesz a nagy banda? – kérdeztem, mire jött az egyértelmű válasz.

-         Naná – mikor megfordultam, akkor lépett ki Danielle a kocsijából.

-         Danielle! – sikítottam.

-         NENAY! – kiáltott ő is.

És így telt a napom. Akár merre mentem régi iskolámban, csupa ismerős arc ragyogott, vagy fintorgott vissza rám. És mind arról volt híres, hogy emberek, a barátaim, vagy éppen nyílt ellenségeim, nem fognak hátba támadni orvul. Mint ahogy azt egyesek azt tenni szokták, de nem akarok neveket felsorolni, túl hosszú lenne a lista. Morgolódtam magamban.

A történelem tanárom könnyekbe tört ki, harmicans éveiben lévő férfi létére, mikor meglátott. És az egész óra rólam szólt. Nem lepődtem meg, nekem is ő volt a kedvenc tanárom, hirtelen felötlött bennem egy bosszantó kis gondolat. Szegény Mr. Grash, mihez fog most kezdeni, hogy nem vagyok ott? Pedig megbeszéltük, hogy a kistitkára leszek, és minden szakkörön ott leszek mellette, mint segéd „tanár”.

Mielőtt elmentem Winwoodból, az egyik legjobb tanuló voltam, és az egész suli ismerte a nevemet. Nem lepődtem meg azon sem, mikor az irodalom tanárom megpillantott elejtette a cuccát, és odajött megölelni.

Az érzés kellemes volt. A hely ahová tartoztam, ahová tartozom, nem holmi vadidegen vészjosló ismeretlen, hanem biztonságos meleg.

A világ melyben felnőttem.

A folyosókat együtt róttuk Gisellel immár végzősökként, felnőttek lettünk, az alsóbb évesek előre engedtek minket a kajáldában, a konyhás örömébe majdnem átrántott a pulton mikor felismert.

-         Nos Nenay… Megérte visszajönni? – kérdezte meg James, mikor délután felültem a mocimra.

-         Haza jöttem, megérte – bólintottam. És a mosolyom olyan széles volt, hogy nem tudtam tagadni, valami mélyen bennem megváltozott. Újra a régi lettem.

3 fejezet - Emlékek

"Szomjazott a nőre, akit csak sejtett, s akinek minden jót és gyengédséget kell kiváltania lelkének mélyéből, a nőre, aki bizonyára kezén, mosolyán és hangjában hozza el neki a világ minden ragyogását és fényességét."

Mosolyogva ültem új íróasztalomnál, és ujjaimmal az asztalt püföltem. Egy új kiváló ritmus jelent meg a fejemben, ami egyszerűen csak jött. Már régóta vártam az ihletet, amitől újra elkezdhetek zenélni, hiszen a zene volt az életem, és most végre jött.

Nem tudom, hogy a fájdalom, amin keresztülmentem, vagy a különleges alkalom volt –e rám ekkora hatással. De régi jó tehetségem és vele együtt a múzsa visszatért és homlokon csókolt.

- Tökéletes – húztam elő a kotta füzetet, és gyors egymás után rajzoltam bele a hangjegyeket – Briliáns…- élesedett a mosolyom, és győztesen mozgattam a ceruzát a vonalrendszeren belül.

Ez, ez hiányzott már oly rég óta… A zene, az áldott ritmus, amikor minden gondolat megszűnik és csak az érzés tart egyben.

A ritmus, amellyel dobog a szív, amellyel emelkedik a tüdő, ahogy száguld a vér… Minden a ritmus… Majd később bíbelődöm a szavakkal a sekélyes, felszínes dolgokkal, melyeknek sosem voltam embere. De a ritmus, a cselekvés, a vágy, ami tiszta lánggal izzott bennem átjött a hangjegyeken.

Amint készen lett alapozás elégedetten dőltem hátra a forgós székben, és olvastam végig a hangokat. Mikor ez meg volt halkan dúdolni kezdtem, és ahol eltévesztettem valamit javítottam. A dallam megfelelő volt, szinte éreztem, hogy Lou és Ed odáig lesznek érte, hiszen már régen zenélt együtt banda, olyan nagyon régen…

A Blood Wolf…

Jókedvem tovaszállt, ahogy eszembe jutott egyetlen húgunk, vidám arca. Nenay Wolf, aki nem volt olyan, mint mi és nem is volt olyan, mint a többiek. Valami egészen más volt, és ezt nem genetikailag értem.

Még nem volt ötéves, mikor eldöntötte, hogy belőle katona lesz. 8. születésnapjára egy bicskát kért a szüleinktől. Éjszakánként mindig a sűrű erdőt kémlelte, és várta, hogy egyszer csak előjön belőle az ő legjobb barátja Balto a farkas. 11 évesen Guns n Roses-os tetoválást szeretett volna a kezére, és vérig sértődött mikor apáék nem engedték meg neki. 13 évesen neki eset egy csapat 18 évesen srácnak, mikor látta, hogy bántanak egy gyengébb fiút. Csak 13 éves volt, egy pici kislány, és máris… miket nem tett. Sokszor éjjelis felkelt, amikor azt hitte alszunk, lelopakodott a fürdőszobába, és könnyedén átfésülte többször a haját, hogy biztosan egyenesen legyen, amikor felkel.

Emlékszem, amikor először kapott egy rúzst, összehúzta apró kis szemöldökét, és hangosan megkérdezte: - Mire jó ez a furcsa kréta? Ezzel hova kell rajzolni?

Nenay Wolf azóta az apró, furcsa kislány óta egy felnőtt, érett nő lett. Talán annyira nem is felnőtt, nem is érett, de már nem gyerek. Ezzel azóta a balszerencsés nap óta tisztában voltam, mikor meglőtték és Reid doktor megműtötte, nem hittem volna, hogy apánk ennyire elszánt lesz, és hogy ilyen durván eltaszítja magától a lányát, akiért idáig teljesen odavolt.

De megtette, és rászedte lánya vőlegényét is. Azt hitte a lányát megállíthatja a távolság, és a fájdalom, de tévedett. Nenay Wolf, elsősorban Wolf volt, aztán Rocker és csak utána lány. Soha semmi nem volt számára olyan értékes, mint az élet, és nagyobb kincs, mint a szabadság. Tudtam, csak ideig-óráig ámíthatja apa magát azzal, hogy ezzel megmutatta neki…

És hát igazam is lett, megszökött. De még, hogy! Június közepe óta keressük… Jártunk szinte mindenfelé, de neki nyoma veszett. Itt hagyott szinte mindent ránk, de magát elvitte, és nem hagyta meg.

Pedig nem is tudta, hogy a mi családunk mennyire szenved hiányától. Aznap mikor meglőtték nem gondoltam volna, hogy utoljára leszünk így egységesen együtt, de így visszagondolva várható volt.

Hirtelen kinyílt szobám ajtaja. Zavartan fordultam meg a székemen, és néztem vendégemre.

Arca nyúzott volt, a haja kócos, és szinte önálló életet élt. Farmerja szakadt, pólója egyszerű fehér, anyagja pamut. Szeme arany, mint az olvadt karamell, a szája piros, bőre fehér, mint a márvány.

Ő volt Wrath Lihgting Dark, egyetlen húgom vőlegénye. Nem köszönt, egyből a lényegre tért.

- Rágondoltál – kezdte, és a szemében őrült fény pislogott.
- Emlékeztem rá, az teljesen más – vetettem ellent, és megfordultam a székben. Nem volt a fiú ellen semmi kifogásom, de haragudtam rá, részben azért is, mert Nenay valószínűleg inkább miatta, sem miattunk ment el.
- Nekem mindegy – sóhajtott fel, és minden feszültség kiszállt a testéből, és nekidőlt az ajtófélfának – Csak kérlek, gondolj még rá – úgy sóvárgott, akár egy koldus egy falat kenyérért. Ezért hát visszafordultam hozzá, és lassan, nagyon lassan felemeltem a kezemet és intettem neki, hogy jöjjön beljebb.

Mikor kattant mögötte a zár, jelentőség teljesen elnézett a füzet felett, melyet az ölemben tartottam, nyílván nem akart udvariatlan lenni. Becsuktam hát a füzetet és a vállam fölött az asztalra hajítottam.

- Foglalj helyet – intettem a tejfehér kanapém felé, mire ő gyorsan megrázta a fejét.
- Az emlékeid… - nézett váratlanul le a lábára, és halkan szinte suttogva kezdett bele mondandójába – képlékenyebbé teszik számomra őt. Megfoghatóbbá és megismerhetőbbé… akarom… akarom őt – mondta akár egy akaratos kisgyerek.
- Miért nem olyat kérsz meg erre, akivel… hogy úgy mondjam jobb viszonyban vagy? – kérdeztem, mire ő fáradtan mégis csak rároskadt a kanapéra, és rám nézett bánatos szemeivel.
- Mert mind kímélni, mind azt hiszik, hogy Nenayra gondolni tilos – nem kerülte el a figyelmemet, hogy keze a combjába mart, mikor kiejtette a nevét.
- Talán ha mind ezen az állásponton vannak, valószínűleg igazuk van! – mondtam, és elfordultam tőle. Haragudtam rá. Rávetítettem ki mostanság a bennem felgyülemlett sok kellemetlenséget.
- Tudom… - kezdet kétségbe esetten -, hogy most nem vagyunk éppen a legjobb barátok, de…
- De? – fordultam visszafelé, és sértetten vágtam a fejéhez a de szócskát.
- De te vagy az egyetlen, aki éppen olyan tisztán látja őt, mintha valóságos lenne – vallotta be. Nem igazán érettem mire gondol, ezért kíváncsian előrébb hajoltam a székben.
- Tisztán?
- Tudod – kezdte fásultan – ha gondolunk valakire, az általában kicsit homályos… zavaros, de ez persze természetes, az agy és az érzelmek eltorzítják a valóságot. De nálad, minden olyan világos, képszerű, átható. Mintha csakugyan itt lenne… mellettem.
- Szóval azt akarod, hogy… hallucinációt váltsak ki belőled? - döbbentem meg. Bár ritkán érnek meglepetések, ez azért mellbe vágott.
- Én csupán arra kérlek, hogy emlékezz rá – lett újra könyörgő a hangja.
- Nem értelek. Miért jó az neked, ha szenvedsz? – emeltem fel a kezeimet.
- Pontosan tudod – kezdett el suttogni, és az arcán megfeszültek az izmok – Tudom, hogy nézel a húgomra. És látom a féltékenység tűzét a szemedben, mikor a tulajdon bátyádat kívánod a hátad közepére, mert Beth őt szereti! – minden egyes szava kemény volt, akár a kő, és mind sértettek belülről – Sorstársak lettünk. Pont azért vágyom rá, még ha csak ilyen formában is, amiért te nem menekültél el akkor, amikor Beth elmondta, hogy szereti Edmundot.

Nem tehettem mást, elismertem, ha csak befelé is, és csak magamnak igaz van. Egy csónakban evezetünk a véletlen miatt mindketten, egy olyan szerelmért esedeztünk, amely számunka, úgy néz ki, nem akart megadatni.

- Mit kéne hát tennem? – hajtottam le a fejemet.
- Gondolj rá… kérlek – hunyta be a szemét, és hátradőlt a kanapén.

Hát legyen, gondoltam, és Nenayra gondoltam, egy kedves kis emlékre. 3 éves volt. Hosszú, szőkés barna hajába fújt a szél, mikor hintázott, a fején virágkoszorú volt, amit anya font neki. Halványrózsaszín ruhácskája nagyon bájossá tette, holott utálta a színét.

- Bill! Nézd milyen gyors, vagyok! - nyújtogatta, és szedte egyre gyorsabban a lábait, és száguldozott előre, hátra.
- Valóban! Szinte repülsz, tökmag – nevettem.

- Na ne… Ez most komoly? – állt meg a tükör előtt húgom.

- Mi a baj? – lépett be apánk a fürdőbe.

- Apa… nem is tudom, hol kezdjem… Talán azzal, hogy, NEM AKAROK SZOKNYÁBA MENNI!

- Nenay, ezt már átbeszéltük, a megnyitóra ki kell öltözni.

- De hát Lou se húz szoknyát! – háborodott fel, arcán a sértettség és a düh pírja éget.

- Mert ő fiú, szívem - jelent meg apa háta mögött anya, és jóságosan a lányára mosolygott.

- Ez akkor is szemétség - fordult vissza a tükör felé.


- Tudom, tudom – jelent meg immár egy közeli emlékkép, amit csak azért tettem be, hogy Wrath végre elégedett legyen, és elmenjen innen. Nenay álmosan dőlt el a kanapémon, és közben a haját babrálta.
- Biztos vagy te ebben? - néztem fel rá a kotta füzetemből.
- Szerintem egy ütős kezdés jobb lenne, de nem értek ehhez annyira – vonta meg a vállát, és előhúzta a telefonját a zsebéből.
- Mire vársz? Vagy már ezredszerre szeded ki a zsebedből, öt perc alatt! – bosszankodtam.
- Várom, hogy Wrath hívjon.
- Hát hívd fel te!
- Nem hívom fel… Mert az olyan izé…
- Izé? – vontam fel a szemöldökömet, mire húgom álmossága tovaszállt és izgatottan mesélni kezdett, és mint a rugó, kipattant a kanapémból.
- Hát tudod, ha én hívom fel, akkor az olyan, mintha…
- Szerelmes vagy belé.
- Ne mond ki az sz betűs szót! – sziszegte.
- De ha egyszer szerelmes vagy belé? – tártam szét a karjaimat.
- Héj… ez nem az én stílusom oké…
- Inkább csorgatod a nyálad a képernyőre… Ami mi is? - hirtelen kikaptam a kezéből a telefont, mire ő vadul hadonászva nekem esett.
- Add vissza!
- Dehogy adom… Áh… - mosolyodtam el diadalittasan.

Wrath arca ott volt a képernyőn, biztos valaki lekapta, Nenay telefonjával, mikor nem figyelt. Bámulatos…

- Nah jó. Szeretem… Most örülsz?- tette csípőre a kezét.

Wrath felnyögött, arcán a színtiszta élvezet volt kiolvasható, a kezei ellazultak a teste mellett ajka elnyílt, és arcán nem a görcsös fájdalom volt az úr.

Láttam milyen törékeny. Könnyedén elláthatná bárki a baját, semmi jelet nem mutatat arra, hogy megvédené magát.

- Köszönöm – súgta fátyolos hangon. Megsajnáltam, és váratlanul ezt mondtam neki.
- Ha gondolod… Holnap is emlékezhetek.
- Megtennéd? – lett lázas és mohó a tekintete. Ajka halvány mosolyra húzódott, és a szemében az öröm pislákolt.
- Meg.

Ekkor Wrath zsebében megcsörrent a telefon. A fáradtság megint úrrá lett rajta, arca elkínzott lett, a hajába túrt, és a zsebéből kiszedte a mobilját.

- Ismeretlen szám – dünnyögte, és a füléhez tette a telefont.
- Hallo, itt Wrath Dark… - unott volt, mintha szikra élet sem lángolna benne..
- Hallo? – ismételte, éppen olyan fásultan, mint az előbb– Hallo? – már éppen elvette volna a készüléket a fülétől, mikor meghallottam, még ha csak a telefon által torzítva is.
- Ne, ne nyomd ki- nyögte, és láttam, ahogy Wrath mintha kővé vált volna. Elakadta a lélegzete. Ahogy az enyém is. Nenay végre jelt ad magáról!
- Nenay? – suttogta remegő, áhítatos hangon.
- Igen – érkezett a lágy, selymes válasz, mely mindkettőnk lelkét simogatta – Szeretsz még? – érkezett az első mohó kérdés a húgomtól.
- persze, hogy szeretlek, kis bolondom – rázta meg a fejét és felpattant, úgy szorította a füléhez a telefont, mintha drága kincs lenne benne
- Szeretlek, annyira hiányzol! És annyira gyűlöllek! Hogy, hogy voltál képes szakítani velem? Azt hittem, hogy mi örökké együtt leszünk, de te eldobtál – Wrath arcán a kín ezer arca futott át, de ha a mondat első része járt az eszében szemében lázas fény gyúlt, és megnyalta ajkát.
- Nem szakítottam veled – lett kétségbe esett a hangja – Aggódtam érted, és nem akartam, hogy bajod essen! – lett kemény a hangja – Hol vagy?
- Wrath…
- Hol vagy? – egyre ingerültebb lett. Hangja mély volt és utasító.
- Wrath…
- HAZA kell jönnöd hozzám! – kiabálta szinte, és még én is megdöbbentem, milyen félelmetes, ha Nenayról van szó.
- Én otthon vagyok – mondta haragosan kishúgom, szinte láttam magam előtt, ahogy dacosan felszegi az állát.
- Ne hogy lemerd tenni, szükségem van rád a francba, azt akarom, hogy az én ágyamba feküdj! Hogy velem legyél. Minden más le van szarva, gyere haza! – még sose hallottam, hogy így kikelt volna magából. Háborgott, és már olyan szinte kívánta a húgomat, hogy beleőrült. Ez volt az egyetlen magyarázat.
- Nem mehetek, ott nem látnak szívesen, és nem akarok több gondot okozni nektek – felelte higgadtabban, ám a hangja elmélyült. Fájdalom mart mindkettőnk arcába, a szégyentől.
- Itt van a helyetted, mellettem, ha még szeretsz… - kezdett suttogni
- Szeretlek! – még végig se mondta, mikor húgom szinte nyögte, hogy szereti.
- Akkor, mondd el, hogy hol vagy, és érted megyek.
- Sajnálom – suttogta.
- Ne!
- Szeretlek, és apáékat is, még akkor is, ha ők ezt nem viszonozzák.
- Ne, ne tedd le Nenay! Mindenre, ami fontos neked…

De meghallottuk a vonal sípolását. Wrath azonban nem tört össze, a szemében őrület izzott, ahogy rám nézett, és halkan megszólalt.
- Akar engem. Most már meg tudom találni! – nagy lendületet vett, és kiugrott a nyitott ablakon.
Tudtam mi a dolgom, azonnal tárcsáztam a doki.
- Hallo itt dr. Reid Dark.
- Van egy kis gondunk doki…