18 fejezet - Coleen drámája

Winwoodban sok titok volt. Többek között az, hogy Danielle már szívott füves cigit, hogy Didonak új barátnője van, akire halványan már célozgatott Nenaynak, azaz a dolog komoly. Meg például, hogy Cissy néni szereti olvasni Stokertől a Drakulát, és hogy Jason Smic, szeret karaokeezni.

Csupa olyan finom kis apróság, amik valójában nem nagy titkok… De a mögöttük megbúvó tartalom azzá teszi őket. Danielle akkor próbálta ki először a füves cigit, mikor a nagymamája és az anyukája a szeme láttára veszett úgy össze, hogy mamája egy konyhakéssel hadonászott, miközben az anyukája a földhöz vágta a nagyija esküvőjére ajándékba kapott tányérokat. Didonak tizenkilenc éves korában volt egy komoly kapcsolata, ami nem sokkal apja halála után szakadt meg, miután inni kezdett keményen… Cissy néni utálta a horror filmeket, történeteket, könyveket… de a férje ezt a könyvet olvasta utoljára, és még benne is volt a könyvjelző, amit nem mozdított el onnan lassan már 10 éve. Jason énekes akart lenni, de menő, ügyvéd apukája nem engedte, pedig az anyukája, aki óvónőként dolgozott támogatta fia elképzeléseit.

Így kezdődik egy titok Winwoodban… gyökerekkel. És egy másik gyökér is futott itt mélyen, a föld alatt. Egészen addig nem is gondoltam a dologra, míg nem futottam össze vadászat közben Coleenel. Coleen mindig is egy elkényeztetett, ellenszenves, utálatos liba volt a szememben. Mióta csak megismertem próbált betenni Nenaynak, és mindig éreztetette velünk, hogy nem tartja semmire.

Ám az utóbbi időben helyesebben Arnold elvesztése óta valami megváltozott benne. Nagyon- nagyon sokszor láttam őt, ahogy Jackhez bújik, lehajtott fejjel, már- már úgy, mint egy mindjárt zokogni kezdő kislány. És Jack nem vette ezt észre, vagy az is lehet, hogy nem akarta, csak még szorosabban húzta magához, és volt már olyan is, hogy vadászat utána, láttuk, ahogy Coleen rángatózik, és hogy Jack ölelésében nyugszik csak meg. Utoljára talán akkor láttam mosolyogni, mikor pár napja őrségváltásunk volt, és hazamehettünk. Jack pedig ott várt rá már a bekötőúton, kezében hatalmas csokor virággal, és éppen olyan lámpalázasan, mint egy tinédzser. Coleen kirepült a kocsimból, és úgy ugrott Jack karjaiba, ami már ijesztően hasonlított egy másik párra, akik éppen akkor bújtak szerelmesen egymáshoz New Sunnyban.

És most, azt hiszem egy újabb titoknak lettem a gazdája, akaratom ellenére. Coleen eljárt Winwoodba… Eljárt a Winwoodi temetőbe…. Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk, de még ki lehetett venni egy nevet Arnold Sean Spartan.

Nem értettem, hogy Coleen mit keres itt… Egészen addig, míg a múlt héten véletlenül el nem kaptam egy beszélgetését Reiddel. Éppen az emeltre indultam, mert Maryon azt mondta, hogy J és Victor fent vannak a szobájukban. Hozzájuk tartottam, mikor Reid dolgozó szobájából halk beszélgetés szűrődött ki. Emlékszem csak azért álltam meg egy pillanatra, hogy elgondolkodjam azon, hogy még sosem jártam abban a szobában. És valahogy ott is maradtam, a résnyire nyitott ajtónál.

-         El kell őt engedned! – mondta Reid szelíden.

-         Én elengedtem őt! -  Coleen hangja olyan halk volt, hogy még én is alig hallottam azt, amit mond. A szoba finom, nárcisz sárga színű volt, benne régies, antik bútorokkal, melyeknek aranyozott karfái és kézzel hímzett mintái voltak.  A bútorok körben nagyon sötét számomra ismeretlen fából készültek, ám minden darab passzolt egymáshoz. Az íróasztal, a könyves polc, a könyves szekrény, a padló… Egészen elképesztő hatásuk volt együtt, mintha visszakerültem volna anno a saját koromba, amikor még nem a modern formák volt a divat, hanem családias hangulat, a díszek, és finomságok.

-         Nem úgy tűnik – az ajtórésen keresztül láttam, ahogy Reid az öblös karosszék elé térdel és a kezét, Coleen térdére helyezi.

-         Akkor is megtörtént már. Jacket szeretem – nyelt egy nagyot, és elfordította a fejét. Ráláttam az arcára, beesett volt, és a könnyek csillogtak a szemében, vagy csak úgy tűnt a fény miatt?

-         Mind tudjuk, hogy Jacket szereted! Arnold is tudta, Jack is tudja… - simította meg a lábát Reid, és szeretetteljesen elmosolyodott – De tudjuk, hogy szeretetted Arnoldot.

-         Arnold meghalt – mondta a feje olyan gyorsan fordult apja felé, hogy szinte nem is láttam a mozdulatot, szőke haja állon csapta Reidet, és Coleen vékony nyaka köré tekeredett, mint egy furcsa, aranyszínű korbács, és olyan düh áradt a tekintetéből, ami egy egész hadsereget megállított volna.

-         És ő volt életed első szerelme… - Mi? Coleen szerelmes volt Arnoldba? Ez paradoxon.

-         Nem Ő volt az első! – felelte de a hangja elhalkult, és hosszú szőke haját az arcába söpörte, és a mellkasán összefonta a karaját. Hirtelen kisebbnek tűnt, mintha valóban pár centivel összébb ment volna.

-         De Ő volt az egyetlen, akibe Tényleg beleszerettél, és ez nem baj – mondta Reid, és félretűrt egy szőke tincset.

-         Jack az egyetlen – felelte makacsul a lány- Csak Ő… - suttogta. Olyan furcsa volt ez a Coleen, én nem ehhez voltam hozzászokva. Coleenek mindig nagy szája volt, felvágott, csípős nyelvvel, villámló tekintettel, és egy megvető arckifejezéssel. Jég királynő volt a szuper modell külsejével, és már az is csoda, hogy a kissé lökött Jack felolvasztotta ezt a jeget annyira, hogy bejusson Coleenhez. Én nem tudtam volna megszeretni. Penge külseje volt, formás, telt… de az a lekezelő mimika, az az unottan csillogó szempár.

-         Arnolddal is voltál már együtt… Szerelmes voltál belé, de Arnold elküldött. Ő is tudta, hogy másik élet való neked! És senki sem hibáztat azért, hogy azt az életed választottad, ami neked jár! Anno is hallgattál Arnoldra, és igaza volt! Ha nem hallgattál volna rá, nem ismerkedtél volna meg Jackkel. Senki nem hibáztat… Válasz elé állítottak… De ez nem választás volt! Te már eldöntötted ezt akkor, mikor igent mondtál Jacknek, mikor Arnoldra csak úgy tekintettél, mint a testvéredre.

-         Sose tekintettem a testvéremnek! – pattant fel – Szeretettem, minden porcikám szerette. Minden porcikám kívánta, jobban, mint a vért! Szerettem, hogy pontos, hogy precíz, hogy mindig egymásmellé teszi le a kockás kis papucsát, hogy mindig elmosogatott maga után, és hogy mindig Adidas tusfürdőt használt… Amikor visszajöttem, akkor is hozzá jöttem vissza, hogy rávegyem, hogy adjon nekem még egy esélyt! – a szavak úgy buktak ki belőle, hogy már nekem is nehezemre esett tartani vele a tempót.

-         De jött Jack – fejezte be a mondatot Reid, és Coleen némán bólintott, és a hangja már csak erőtlen suttogás volt, miközben még szorosabban húzta össze magán a lila pulóvert.

-         Jött Jack, a kisportolt testével, azzal szexi mosolyával és a hülyeségeivel. És belemászott a fejemben azzal, ahogy vadászott, tévézett, olvasott, és fürdött… Nem… nem volt már hely Arnoldnak… Jack kitúrt mindenkit.  Jack szerint gyönyörű vagyok! Jack imád úgy „aludni” velem, hogy én a mellkasán fekszem, és az a legnagyobb gond, hogy én is jobban imádom ezt, mint azt az Adidas illatú tusfürdőt. Jack azt szereti a legjobban, ha az én illatomat érezheti a bőrén – felelte végül és összecsuklott alatta a lába, ha Reid nem kapja el.

-         Coleen… Ez természetes, nem Arnold volt az igazi, hanem Jack…

-         Tudod mi volt a legszörnyűbb Reid? – remegve kucorgott a karosszékben, Reid komoly, érdeklődődő tekintettel meredt Coleenre, és engem is lebilincselt, a drámája – Amikor választanom kellett… Amikor választhattam, hogy kit tépek ki a Viking bűvköréből, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha ezt megússzuk, akkor soha többet nem fogom azt mondani Jacknek, hogy elég. Soha nem fogom megszakítani a csókot, a szerelmeskedést, bármit, amit velem csinál… Az volt a fejemben, ha ennek vége, akkor újra és újra Jacké leszek. Undorító szajha vagyok – kezdte el vakarni a karját Coleen, de végén szinte már karmolta.

-         Nem, nem vagy az! Csak szükséged van arra, hogy Jack kifejezze, hogy ő az erősebb, hogy ott menedékben vagy, hogy megvéd, és amikor fordult a szerepkör megijedtél. Természetes, hogy nem Arnoldot választottad… Képzeld el, ha most Ő élne… És Jacke veszíted el… - Coleen hirtelen abba hagyta karja karomlását, és úgy nézett Reidre, mintha valami nagy butaságot mondott volna.

-         Akkor magam sétálok bele az égő tűzbe – felelte, és én megrázkódtam – Jacket szeretem, de Arnoldért felelős voltam… És Nenayt okoltam a saját vétkemért. Szegény nem tehetett semmiről, rosszkor volt rossz helyen… - lehajtotta a fejét, és azon kaptam magam, hogy megsajnáltam Coleent. Teljes szívemből sajnáltam, egy lányt, aki szerelmes volt valaha egy fiúba, akinek valószínűleg nem kellett. De akit ő titkon még mindig szeretett, még ha mélyen elrejtve, és sohase annyira, mint Jacket…

Visszatértem a jelenbe, ahogy a fák ágai közt megbújva meredtem Coleenre, akinek lebegett a haja a szélben, miközben lehajtott fejjel állt Arnold Sean Spartan sírja felett, és kesztyűs kezével megérintette az ajkát, majd ráharapott az ujjára, és erősen összeszorította a szemét, majd a leguggolt, és ráfeküdt a sírra. Felhúzta a lábát, és hang nélkül zokogni kezdett. A kezei ökölbe szorultak, az arcán nem csorogtak könnyek, de a fájdalma olyan tiszta és égető volt, hogy én sem bírtam tovább. Nem bírtam nézni Coleen szenvedését, de nem tűnt volna helyesnek felfednem kilétemet előtte, azok után, hogy így meglestem.

Elrugaszkodtam a fáról, és könnyedén landoltam a temető kőfalán kívül, még visszanéztem az éjszakába burkolt, szomorú helyre aztán elindultam

Furcsa mód, az én mellkasom valamivel könnyebbnek tűnt, mint idefele jövet, Elizabethre gondoltam, mikor követtem Coleent. Arra gondoltam, hogy talán Coleen sorsa is éppen olyan tragikus volt Arnolddal, mint az enyém a gyönyörű nővérével?

Páratlan okkersárgaszemű, elegáns és kifinomult lány volt az én minden álmom. És én is pont így vergődtem közel egy éve, mikor a szemembe mondta, hogy érez valamit Ed iránt. Talán nem ilyen mélyen, de eléggé ahhoz, hogy én is megváltoztam, hogy szomorú és komor legyek, hogy bezárkózzak, és elbújjak a világ kíváncsi tekintete elől, és a párnámmal tompítsam ordításom hangját.

De Elizabeth élt… Élt és egy olyan életet választott, amiben nem én kaptam a férfi főszereplő szerepét… Csak egy mellékszereplő voltam. És talán olyan sorsa is juthattam volna, mint Coleen… Azzal a kegyetlen kis eltéréssel, hogy engem nem hozott rendbe senki sem, engem nem vígasztalt meg egy titkos idegen, aki váratlanul felbukkant az életemben, mint neki Jack.

Az egyik üzlethelyiség előtt elhaladva az ablaküvegben megpillantottam magamat… Letört voltam és összetört. Akció… hirdette a tábla. Akciós a narancs.

Ekkor a mellkasom sajogni kezdett, és egy barna szempár jutott az eszembe. És eszembe jutott Coleen…

Nem lehet… Nem létezik! Nem vígasztalt meg, nem lettem a közelébe boldogabb, nem lettem nyitottabb! Nem lettem figyelmesebb, nem jöttek jobban át a hangok a színek, a formák, az érzések! Nem gondoltam rá! Nem képzeltem el azt, ahogy befesti a lábán a körmét, nem képzeltem el, azt sem, hogy milyen mikor haza jön az iskolából!

Hiszen nem volt olyan, mint Ő! Nem volt kifinomult, csak bájos, nem volt bölcs, csak okos, nem volt éteri csak üde. Nem volt mély, és borzongató, mint a jó bor, hanem lágy volt és selymes, mint a csokoládé…

Emberibb volt, és én sose voltam igazán vámpír… Ez lenne vámpír Bill titka? Hogy a szíve mélyén, még mindig ember akar lenni? Ez lenne, minden titkos álma? Nem egy erős határozott vámpír akar lenni, aki megvédi a húgát, és gaz módon elcsábítja a bátya barátnőjét?

Futni kezdtem, nem volt maradásom, az előtt a narancsos pult előtt… Nem egy olyan helyen, ami az illatára emlékezetet. Nem egy olyan helyen, ahol vágytam rá… Ahol meg akartam érinteni azt a selymes forróságot, amit egyesek bőrnek hívnak. Ahol nem remegtem az izgalomtól, mikor felém nyúlt. Ahol nem öntött el öröm attól, hogy a közelemben elpirul.

Féltem beismerni… Figyeltem egy ideje.

Figyeltem, hogy hogyan csókolózott egy fiúval, akivel pár hét után szakított, hogy – hogyan olvas mesét az öccsének, figyeltem, ahogy elmerül a Rómeó és Júlia egy már rongyosra szaggatott példányában, ahogy az ajka együtt mozog a szöveggel. Figyeltem mikor bájos kék, vagy rózsaszín pizsomájában bebújik a paplan alá miután fogat mosott, és hosszan bámulja a Daniel Radcliffe posztert.

Figyeltem, ahogy reggel gondosan kikészített ruhájába bújik, és hogy elfogyasztja az ágya alatti hűtőtáskában tárolt vért… Ahogy behunyja a szemét, amint a fiola az ajkához ér, és mélyet sóhajt, és próbálja elnyomni magában az újonnan jött ösztön hangját.

Mindenre figyeltem…

Észre se vettem, hogy mikor fantáziáltam először az első csókunkról, hogy mikor képzeltem el, hogy milyen lenne megcsókolni a nyakát, hogy milyen lehet a bőre, hogy hol érzékeny, hogy milyen mikor a fülembe suttog, hogy ülve, vagy fekve szokta nézni a tévét, hogy a haja kiengedve csak arra vár, hogy beletúrjak…

Elfojtott vágyiam a felszínre törtek, és üvöltötték azt az egy szót, amit tudtak: SILVER!

Nem… Silver gyenge, és nincs szüksége egy lelkileg sérült vámpírra, aki titkon még mindig a bátyja szerelmére hajt. Vajon csak bebeszélem magamnak az egészet? S annyira megőrjít ez a viszonzatlan szerelem, hogy bármilyen kibúvó megtenné, csak, hogy végre kimondjam, hogy nem vagyok szerelmes Elizabteh Tuschingan Darkba?

17 fejezet - Mint az emberek...

 Kedves olvasók!

Igen írtam új részt, több véleményt szeretnék, de tudnotok kell a történet gyökeresen megváltozik, ha egyáltalán még folytatom. Már nem igen izgat az Alkonyat téma, sem pedig Edward rajongás... Tehát majd kiderül, lesz-e folytatás.

Még rimmelt is. Cupp: Arya

Elnyúlhatnak az éjszakáid, és elnyúlhatnak a nappalaid. Az élet lehet szürke és unalmas, tele lassan vagy gyorsan bekövetkező változásokkal. Néha egy pillantás, érintés is megváltoztathat. De vajon mi a tartósabb? Az amit érzünk, vagy az amit tudunk? Melyik visz minket előbbre?

Álcáznunk kell azt akik vagyunk, csak hogy titokban élhessük meg a vágyainkat, álmainkat, terveinket. Talán azért, mert sokszínűek vagyunk, vagy, mert az agyunk és szívünk hajlamos egymással harcolni… egy keddi napon azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék a reális gondolataim között.

Matek óra kellős közepén egy hülye táblázat fölé hajolva meredtem a lapra, miközben a fejemben egészen más képek dúltak. A tegnapi gitározás Didoval és a Nem Túl Diszkrét együttessel, és az énekóra Charlieval.

Charlie sokat változott.

-         Nenay!

Tényleg sokat változott, leszokott a cigiről, meg kevesebbet iszik, mint szokott, és ami igazán aggaszott már lassan egy hónapja egy lányt sem látta a háza körül. Sem benne, ami tényleg durva, tudván, hogy a város legnagyobb kurafiáról beszélünk.

-         Nenay!

-         Tessék? – néztem fel a táblázatból.

-         3, 25 – súgta oda James halkan.

-         3, 25 – ismételtem meg automatikusan.

-         Köszönjük Mr. McLass-nak a közreműködést – csóválta meg a fejét a tanárnő, majd kedvesen rám mosolygott – Olyan szépen haladtál Nenay, ne törjön le, hogy most le vagy maradva… Majd bepótlod – tolta feljebb orrán a szemüveget, és még kék szemei is biztatóan mosolyogtak rám.

-         Nem nehéz, menni fog – csípett bele finoman a combomba a bal oldalamon ülő Danielle. Hosszú fekete haját eltűrte, és ő is bíztató mosolyt küldött felém.

Visszamosolyogtam rá, de gondolatban megint máshol jártam…

-         Szóval azt terveztem, hogy pénteken együtt elmegyünk a moziba – ecsetelte Giselle, és búza szőke haja végével babrált – El kéne mennem fodrászhoz, tök töredezett a vége – biggyesztette le a száját, majd megvonta a vállát.

-         Nem kéne annyid vasalnod – tömött egy sült krumplit a szájába Danielle.

-         Könnyen beszél az, akinek alapból egyenes a haja.

-         Ezt hívják genetikának drágám – vigyorgott rá Danielle.

-         Ne is beszélj a genetikáról! Szerdán biosz tz – fintorogtam, majd feldobtam az almát, de elbénáztam, és leesett a földre.

-         Franc…

-         Tessék – mikor megfordultam a piros alma ott pihent egy tenyérben. Látóteremben beúszott egy nagy, barátságos zöld szempár, egy fura Harry Potter stílusú szemüvegen keresztül. A srácnak felzselézett fekete haja volt és nike cipője.

-         Köszönöm – vettem át fáziskéséssel az almát. Már láttam valahol ezt az arcot… Valahol biztos láttam…

A srác rám mosolygott, majd intett a két bambán vigyorgó barátnőmnek és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

- Olyan helyes Dan – sóhajtotta Giselle.

- Dan? – fordultam érdeklődve felé.

- Nem emlékszel Danre! – mondta felháborodottan Danielle. És még a szája is tátva maradt ilyen döbbenetes hír hallatán, hogy én nem emlékszem erre a srácra.

- Valahonnan ismerős - javítottam a helyzetemen, ami részben igaz is volt.

-         Ő volt az a srác aki tavaly kiment egy évre Németországba, halasztott egy évet, és most már megvan a felsőfokúja. Plusz, még helyesebb lett, mint volt – mondta ábrándos pillantással Giselle.

-         Én nem voltam itt harmadikban. Tudod New Sunny… - és valami fura okból, az almára szegeztem a pillantásomat, mintha annak, fényes, piros héja megmondhatná a választ, hogy honnan ismerős ez a bizonyos Dan.

-         Jaj, ne legyél már ilyen feledékeny, totál mint a nagynénim – fintorgott Danielle.

-         Te inkább edd a sült krumplidat – vetettem oda neki.

-         Tuti nem emlékszel rá? – csodálkozott el Giselle is.

-         Mondom, hogy nem. Azt hiszed szórakozom? – lettem egyre ingerültebb.

-         Nah jó – halkította le a hangját Giselle – Tudod ez csak azért meglepő…

-         Ez nem meglepő! Te sose felejtesz el semmit? – csattantam föl. Tuti megjön a hétvégén…

-         Most te beszélsz vagy én? – vonta fel Giselle szőke szemöldökét, mire bólintottam, hogy folytassa.

-         Dannek kiskorában meghaltak a szülei egy bankrablásban, és azóta a keresztapjánál lakik… Tudod… annál, akinél küzdő sportot akartál tanulni.

-         A fura öregnél – bólintott Danielle. Eltátottam a számat.

-         De ez még nem minden – szürcsölt egyet a jegesteából barátnőm.

-         Egy hatalmas seb van a hátán…

-         Azaz heg – javította ki Giselle.

-         Heg? – most már kezdett derengeni valami.

-         Igen, emlékszel… Mikor elsősök lettünk a gimiben, még itt is volt a tv meg minden, mert hajnalban találtak egy tök pucér srácot az erdő szélén, a hátán, egy hatalmas vágással, a fiú pedig eszméletlen volt.

-         Ekkor ismertük meg Dant.

Beugrott. Emlékszem apáék nagyon kiakadtak. Azt fontolgatták, hogy kivesznek a suliból, mert nagyon veszélyes ez a hely.

Megfagyott az ereimben a vér. Azért ismerős ez az arc, mert benne volt a híradóban a képe, és mert a keresztapja bár nem vérrokon, de akkor is hasonlít rá a megjelenése. A fura öreg… azt mondta Dido, hogy van egy farkasa, akit kienged teliholdkor. Telihold…

Seb a hátán, Rupert… Vérfarkas.

-         Te jó ég! – suttogtam, és felpattantam, de gipszem beleakadt az asztal lábába, így kecsesen hátra estem.

-         Héj! Jól vagy? – pattantak fel barátnőim, és kiszabadítottak az asztal fogságából.

-         Persze, csak a fejem – simítottam meg a sajgó részt hátul a tarkóm fölött – Holnapra lesz rajta egy szép kis púp…

-         Csak lassan – intett óvatosságra Giselle.

A gondolat, azaz a felfedezésem egész nap nem hagyott nyugodni. Annak idején, mikor Rup átalakult nem volt semmi jele annak, hogy a farkassá vagy vérállattá válás fájdalmas lenne. De mi van, ha ez az a faj, amelyik olyan drasztikus, horror könyvek meg filmek készülnek róla?

Éjjel a laptopom előtt ülve msn-eztem Ruperttel. Gyakorlatilag bombáztam a kérdésekkel, amikre ő egy-egy kisregénnyel válaszolt. Egyenlőre, amíg nem biztos nem akartam megmondani nekik, hogy miért érdekel annyira ez a dolog… amíg nem voltam 100% a sejtésemben addig nem akartam nagydobra verni.

Fáradtan dőltem hátra, mikor este fél tizenkettőkor lecsuktam a gép tetejét. Nem lettem sokkal okosabb… Sőt, egyre több lett a kétségem a tekintetben, hogy valójában  volt- e egy kis realitás abban, amit gondoltam.

Dan Meyer egy tök átlagos srácnak tűnt, akinek nem alakult valami fényesen a gyerekkora, és perfect volt németből. De más extra dolgot nem tudtam megtudni róla, példának okért, hogy egy állat élne a testében.

-         Kopp, kopp – nyitott be az ajtómon Dido. Hirtelen, mint akit rossz dolgon élnek felkaptam a fejem, és összerándultam az ágyban.

-         Ha nem kopogsz, akkor minek gyártasz hozzá hangefektet? – kérdeztem.

-         Hogy udvariasabbnak tűnjek – húzta ki magát Dido.

-         Kac, kac – mosolyodtam el halványan.

-         Csak hoztam be neked egy bögre teát – húzott elő a háta mögül egy üveget.

-         Mióta tárolják a teát vodkás üvegben? – nevettem el magamat, mire ő csak megrántotta a vállát.

-         Ez felnőtt tea – mondta, majd leült az ágyam szélére, és kicsit arrébb tolta a lábamnál szunyókáló Kandúrt.

-         Szeretem a felnőtt teát – nyaltam meg a számát és már nyúltam is az üvegért, de Dido letette a lábához.

-         Várj vele egy kicsit – váltott komolyra.

-         Ajaj – ráncoltam a szemöldökömet, ez már most rosszat jelentett.

-         Beszélnünk kell…

-         Úgy tudtam, hogy ez fog jönni- vágtam szenvedő fejet, mire ő csak grimaszolt egyet.

-         Van valakim…

-         Na és? – méltatlankodtam.

-         Mi az, hogy na és? – lepődött meg.

-         Hát csak annyi minden nap van valakid. Sőt, minden este van valakid… - célozgattam.

-         Oh…- ráncolta a szemöldökét – Régi szép idők.

-         RÉGI? – méltatlankodtam – Múlt héten három lánnyal henteregtél!

-         Az a múlt héten volt. És különben is, nagyon jó kis móka volt. Ha nem lógnál folyton azzal a nyálgéppel, akkor beszállhattál volna ötödiknek.

-         Örülj, hogy ezt apám nem hallotta – vágtam hozzá egy kispárnát.

-         Örülök is – mondta, majd komolyra fordította a szót.

-         Szóval… van egy lány.

-         Nem mondod? – ironizáltam.

-         Befejezhetném – csattant fel.

-         Igen, bocs – halkítottam le a hangomat, mikor Kandúr morgott valamit, és oldalra csapta a farkát.

-         Szóval… negyedéves a jogi egyetemen, kb 165 centi és szőke… - lehajolt és felvette a földről a vodkás üveget, hogy ne árválkodjon ott nagy magányában, de most én állítottam meg.

-         Héj… Álljunk csak meg! – fogtam le a karját.

-         Mi az… - nagyban kerülte a pillantásomat.

-         Mióta tart?

-         Hát… - zavartan babrálta ingje gallérját – egy ideje.

-         Mióta? – ismételtem meg a kérdést.

-         Öhm… hát augusztus vége, szeptember eleje – felelte.

-         De hiszen, te közben másokkal is voltál! - mondtam felháborodottan.

-         Persze, hogy voltam – mondta természetesen. Eléggé hülyén néztem rá, mire kapcsolt.

-         Csak az utóbbi két napban lett komolyabb a viszonyunk.

-         Két nap hosszú idő – bólintottam komolyan.

-         Ne cikizz jó, mert én se piszkál Mr. Férfimodellel – jegyezte meg csípősen.

-         Most mit hozod be mindig őt a képbe? Nem is szóltam róla egy szót sem.

-         De akartál. Pedálozni akartál a te felelősség teljes kapcsolatoddal - szegezte rám az ujját és vádlón nézett rám.

-         Ez nem igaz! – emeltem fel a kezemet.

-         Dehogynem! – pattant fel – Csakhogy emlékeztetlek kisasszony, hogy nem én menekültem el a családomtól…

-         Dido én egy szóval sem…

-         Nem akaszkodtam arra az emberre, akit előtte le se sz…

-         DIDO! EZT MOST HAGYD ABBA – emeltem fel a hangomat. Dido nagy levegőt vett, mellkasa megfeszült a sötétkék és lila kocás ing alatt, nyakán kidagadt egy ér, majd után úgy fujtatott, mint akit megkergetett egy nagy, éhes medve.

-         Figyelj – kezdtem lassan nem akartam őt jobban felhúzni – ha szeretnéd, akkor nem kell beszélnünk most róla – láttam, hogy nagyon ideges, még sose beszélt velem így.

-         Én akartam beszélni róla! De te olyan lehetetlen vagy – mondta feszült, ám de panaszos hangon.

Ne szólj vissza! Ne vágj pofákat! Ne forgasd a szemed! Hallod! Véletlenül se… NENAY!

Komoly erőfeszítésembe telt, hogy hallgassak a belső hangra, és nem szóljak neki vissza.

-         Szereti a Nirvanat? –biccentettem oldalra a fejemet. Dido ajkán halvány mosoly jelent meg.

-         Mit szereti… Imádja! – mondta, majd reménykedve nézett rám.

-         Helyes… akkor nincs semmi kifogásom a dolog ellen – mondtam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek Didora.

-         Nem kértem az engedélyedet – mondta majd egy perc néma bámulás után kitárta a karját oda jött az ágyamhoz.

-         Gyere ide kölyök – és átölelt, visszaöleltem, és az orromat a vállához nyomtam, hogy érezzem az illatát…

-         Ha szemét lennénk, akkor most megjegyezném, hogy be vagy kölnizve.

-         Ez nem kölni… hanem AXE – mondta, majd köhintett egyet – de mind tudjuk, hogy tisztelettudó kölyök vagy.

-         Nagy szerencse – szorítottam jobban magamhoz. Kis idő után elhúzódott, majd adott egy puszit az arcomra. De elcsúszott. A szája egy milliméterre volt az én szám sarkától. Ő is és én is megfeszültem. A mélykék szempár és a macska szempár összekapcsolódtak egy pillanatig. Tudtam, hogy ha történnie kell kettőnk között valaminek, akkor annak most van itt az ideje.

Éreztem, hogy a tüdejében tartja a levegőt így nekem feszült a mellkasa, de nem volt meg az a kellemes bizsergés… inkább csak az izgatott várakozás. Végül a puszi ott maradt egy milire a számtól.

Elhúzódott, kék szemében most már különös kifejezés ült.

-         Azt hitted mi? – mondtam vigyorogva, mire ő is elmosolyodott.

-         Nagyon kemény csávónak érzed magad mi? – kacsintott rám, majd hátátfordított kisétált az ajtón.

Kifújtam a levegőt, és vigyorogva meredtem a plafonra… Nem értettem, hogy mi volt olyan különös ebben a zavarodott pillanatban… De örültem neki… Örültem Didó kapcsolatának, annak, hogy végre van valakije, és annak is, hogy kiűzte a fejemből Dániel-t.  A különös majdnem csók képe pedig vihogásra kényszeríttet. Nem jutott az eszembe Wrath… Ma egészen emberi voltam. Hála Istennek!

És jó volt.

Nem is számítottam rá, hogy egy sms fog megzavarni a felhőtlen tini, ember korom örömében.

A kijelzőn Damon neve villogott az üzenet rövid volt és tömör.

Beszélnünk kell, ne szólj senkinek.

                                      Damon

Kedves Olvasók!

Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem jelentkeztem, bár annyira nem is. Nagyon szeretlek titeket, akik mindig rendszeres komival dobtatok meg és véleményt nyilvánítottatok a fejezetekről. Nem akarok ígérgetni az Örökkével kapcsolatban, ha úgy érzem, akkor lesz új fejezet. De mint tudjátok, már hosszú ideje bajlódtam a fejezetekkel.

Úgy érzem ez a vámpíros dolog, most távol került tőlem. Nem zárom be a blogot, szó ne essék róla. Nem hagyom abba átmenetileg az írást. Csak arra kérlek titeket, hogy értsétek meg, hogy most úgy mond nem vagyok Nenays üzemmódban.

Fölöslegesek ezek a nagy szavak, mert nem vagyok író, hogy úgy beszéljek erről a blogról, mint egy könyvről, de nekem sokat jelent, de egyenlőre nincsenek jó ötleteim, és valahogy mindig átmennék egy Harry Potteres irányba. Ami nekem bejönne, de végleg elrontaná ennek a stílusát. Gondolom nem örülnétek ha hirtelen Nenay a Roxfortba kerülne, és Fred meg Geroge vámpírokat üldözne...

Na fel a fejjel, én is próbálkozok majd. Ezért van ez a kihagyás, de gondolom ez más veletek is volt így.

Cupp: Arya
UI: Azért nem bánom a szünetes dolgot, mert addig kidolgozom a további fejezeteket, ha lesznek jó ötleteim.

Díj és egyebek

Köszönöm a díjat demonnak.


Nagyon örülök ennek  díjnak, köszönöm demon, hogy nekem ítélted.
Szabályok:1, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2, Tedd ki a logót a blogodra.
3, Írj magadról 7 dolgot.
4, Add tovább 7 embernek, és linkeld is be a blogjukat.
5, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról =)
7 dolog magamról: - Imádom a Harry Potter könyveket
                            -  Úgy gondolom, hogy Bella Swant ezerszer lekörözi Hermione Granger
                            - A Tekergők a legjobb pasik együtt ( kivéve Peter Pettigrew)
                            - Imádom a Harry Potter filmeket
                            -   Imádok olvasni.
                           -   Szeretek nevetni
                           -   Weasley család örökké(L)

Akiknek küldöm: PinBlue
                           Silver

Nah most ti jöttök

Szeretném kicsit átalakítani a blogot külsőleg... Sajnos nem igen értek a kép szerkesztéshez, ha valakinek van kedve, tervezhetne nekem háttérképet, és fejlécet is. Nagyon szeretem a Mostani fejlécemet, szóval ha olyat nem csináltok, az sem baj, de ha van kedvetek akkor lécci segítsetek.
Üdv: Arya

16 fejezet - Pislákoló lángocska

  

Kedves Olvasók

Mostanában nem nagyon írtam... Többek közt azért mert elgondolkodtam azon, hogy- hogyan folytatódjon a történet. És hogy nektek miért nem tetszik már. Igen, igen észrevettem, hogy mostanában nem tetszik nektek annyira a sztori. Most kicsit helyrepofoztam az Örökkön - Örökkét, és ez lett belőle. Remélem így már jobban tetszik nektek! Jó olvasást: Arya

November… Szürke átmenet az ősz és a tél között. Hideg esők, csípős szél, és téli kabátok kerültek fel az emberek mindennapjaira. Cissy néni már előkészítette a hólapátot, és délután kettőkor, már kellemesen pattogott a fa a kandallóban Diegonál.

Az anyukák a gyermekik fejére húzták, a különböző mintájú, meleg sapkákat. A nagymamák horgolt sálait szorították a nyakuk köré a buszon utazó egyetemisták, és a tanárok kicserélték a nyári gumikat a téliekre, és a télapót váró gyerekek örömére, a csoki mikulások sorban jelentek meg az üzletekben.

Charlie bácsi nagy, garbós pulóvereket hordott, amik eltakarták a nyakát, és amikor senki sem látta, a derekán felgyűrte a pólót és végig simított egy dohányzás elleni tapaszon. James lelkesen vetette magát bele a matematikába, és oldotta a szöveges feladatokat, számolta a sinus, cosinus és egyéb nyalánkságok tömkelegét, miközben fel- fel pillantott a füzetéből, és ránézett a telefonjáról rá visszamosolygó Lily fényképére, amit a netről szedett le.

Danielle esténként fájó talpát dörzsölte különböző kenceficékkel, miközben gyűlölettel, vegyes áhítattal meredt új tánccipőjére. Giselle az érettségitől rettegve éjjel – nappal a könyvei közé fészkelte magát, és ijesztően sok kilót dobott le magáról, miközben a húga mást sem csinált, mint éjjel belopózott a nővére mellé, és betakargatta. Jason, mint mindig most is nyugodt volt, új munkája volt, és hétvégente egy egyetemi koleszban árult kávét.

Valahogy úgy tűnt mindenki rendben van, és ez persze így volt jó. Esténként az ablaküvegen átbámulva néztem az eget, az erdőt, az utat, a járókelő tiniket. Gipszben lévő lábamon nyugodott a kezem, míg másik kezemmel Kandúr, selymes, fekete szőrét simogattam. Bár meleg volt a szobában, és a cica dorombolt nekem… mégis úgy éreztem, kicsit én is olyan hideg, és esős lettem, mint november.

Tettem, vettem, hol a mankómra támaszkodva pucoltam az ablakot a fürdőszobában, hol a levest kavargattam, máskor, könyvek felett görnyedtem, és tanultam. Macskakaparás helyett szépen, lassan írtam a házi feladatokat, és újra tanultam. Néha kidugtam a fejem a házból, hogy a hideg szél összecsókolhassa az arcomat, és valami friss levegő is jusson a tüdőmbe, mielőtt Cissy néni jajongva vissza ránt a szobába: MEG FOGSZ FÁZNI TE LÁNY! Felkiáltással.

Hétvégente a családom fölutazott hozzánk, hogy lássák, mi is van velem tulajdonképpen. Apa azt mondta, hogy a munkája miatt kell a héten haza menni, és anya, pedig azért mert főz rá, és, hogy apa ne legyen egyedül, abban a nagy házban. Lou, Bill és Edmund, persze elvileg az ország különböző egyetemein tanultak, ezért nem tudtak minden héten meglátogatni.

Valójában ez hazugság volt. Lou szinte minden percben Diego háza körül somfordált, míg Edmund Charlie lakásában őrködött. Bill pedig engem tartott őrizet alatt. Mindig besurrant az „új” szobámba.

Ja igen… A baleset óta Cissy nénihez kellett költöznöm. Csak azért, mert orvos két hétre eltiltott a sulitól, és Diegonál arra hivatkozott Mrs. Wero, hogy nála azért gyorsabban gyógyulnék. Nem volt ellenemre a dolog… Igazából mindegy volt, hogy hol vagyok. Charlie… Diego vagy Cissy néni…

Néha azon kaptam magamat, hogy hosszú perceken át csak néztem ki a fejemből, úgy, hogy gondolatok nem is cikáztak a fejemben. Nem hogy nem cikáztak, még csak nem is vánszorogtak! Mankóval kellett járnom - kelnem és néha azt sem vettem észre, hogy megbotlok, csak azt, hogy a mielőtt bevernem valamimet, hirtelen kirakom a kezemet és lefékezem magamat.

Reid feljárt kezelni, mivel „családon belül” szeretné elsőként tudni, hogy milyen az állapotomon. Megvizsgálta a kezemet, a másik kezemet, a lábamat, és azzal nyugtatta buzgólkodó Cissy nénimet, hogy minden rendben, meg, hogy hamarosan újra az iskolapadot fogom koptatni. Charlie heti kétszer benézett, és akkor is csak azt láttam rajta, hogy zavart, hogy valamit nem ért. Szerencséje volt, nem emlékezett azokra a rémséges percekre, amikre én igen.

Wrath minden pénteken lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón, és folyton két csokor virággal érkezett, eggyel Cissy néni számára, és eggyel nekem. Aztán bezárkóztunk a szobámba, ahol együtt tanultunk. Helyesebben korrepetált engem, bármiből, amit nem értettem, és átnézte velem a matekpéldákat, és próbált felvidítani, vagy valami érzést kicsikarni belőlem.

Együtt aludtunk, ilyenkor nagyon szerettem, hogy ott van. Erős volt, és magas, tele izmokkal, jó volt oda vackolni magam hozzá, és behunyni a szememet, és lassan kifújni a benn tartott levegőt, és elszenderedni, felszínes álmokban. Reggelente finomabbnál, finomabb két személyes reggelit szervírozott Cissy néni, de nem volt sok értelme, Wrath semmit nem evett, és nekem se nagyon csúsztak le a falatok. Ilyenkor mindig zsörtölődve vonult ki a konyhába, hogy szomorúan megállapítsa, hogy bezzeg az Ő idejében értékeltek volna egy ilyen reggelit, Wrath ezen mindig mosolygott, nem is tudom mennyivel, volt idősebb a Cissy néninél, ilyenkor nekem is meg- megrándult az ajkam.

Wrathtal lenni más volt, mint régen, most pont olyan volt, mint egy igazi tini kapcsolat. Inkább az kapta a hangsúlyt, hogy vonzzuk egymást, minthogy komoly és nagy szavakat zengnék arról:, hogy mit érzünk a másik iránt.

Ez is egy ilyen nap volt, Wrath éppen kint sétált, és az éjjel- nappali kisboltból hozott nekem fagyit, hogy lásson végre mosolyogni. Megcsóváltam a fejemet, és visszaejtettem, a függöny sarkát, majd mankómra támaszkodva bicegtem az ajtó felé.

-         Hagyd kedvesem, majd én! – mondta Cissy néni és felpattant a fotelből, és az ajtóhoz sietett.

-         Ugyan Cissy néni, tessék csak nézni a… - a tévé képernyőjére meredtem, és megzavart, hogy nem tudom, mi megy a tévében, a szobában voltam már vagy fél órája, itt ültem, vagy álltam szemben a tévével, és fogalmam sem volt róla, hogy mi megy – aaaa műsort – mondtam, és zavartan félre tűrtem egy tincset a hajamból.

-         Előbb ideérek, és szeretek én ajtót nyitni, ennek a fiatalembernek, mert így mindenki azt hiszi, hogy nekem udvarol – mondta mosolyogva, majd elfordította a kulcsot a zárban.

-         Honnan tetszik, tudni, hogy Ő jön? – kérdeztem.

-         Egyszerű… Ha a szüleid vagy a testvéreid jöttek volna, szóltál volna, pont úgy, mint a barátaidnál, ahol már hevesen sietnél az ajtó felé. Ha az én fiaim jöttek volna, akkor integettél volna, de mikor Ő jön, csak nézel ki, és nem mozdulsz, és a szemeddel követett addig, amíg be nem fordul a kiskapuig, csak akkor indulsz el az ajtó felé.

Összevontam a szemöldököm, ez nekem fel sem tűnt, holott tényleg volt valóság alapja, de nem gondoltam volna, hogy Cissy néni, ennyire megfigyel engem. És ekkor finom kopogás zavarta meg csendes töprengésem, Cissy néni finom mosoly ajkán szólt: - Nyitva.

Kattant a kilincs, és lépések zaját lehetett hallani, egy bőrdzseki reccsenését, és szatyor zizzenését, és egy mély sóhajt. A sóhaj szólt nekem, Wrath így reagált az illatomra mostanában, valahogy annak éreztem, illetve tudtam be, hogy a hosszú kimaradás után, nehezen szokik újra vissza rám. Mármint, nehezen emészti meg, hogy eddig nélkülözött, most meg itt vagyok, még csak el sem szaladok előle.

Hallottam, ahogy lehúzza a lábáról a cipőjét, majd besétált hoznák a nappaliba. Bal kezével átölelte a barna papírzacskót, amiben hozta a fagyit, jobb kezét pedig a zsebébe mélyesztette, majd egy szív alakú marcipán csokit húzott elő belőle, és Cissy néni elé tette az asztalra. Az idős hölgy orcáján halvány tűzrózsák bimbóztak ki, és a szája elé emelte a kezét meghatottságában.

-         Köszönöm Wrath – mondta mosolyogva és szemlesütve. Wrath szélesen elmosolyodott és biccentett.

-         Nagyon szívesen, és köszönöm, hogy vigyáz rá – mondta majd a fejével a felém biccentett majd megpuszilta a számat, és leült velem a kanapéra.

-         Édesanyádék? – kérdezte udvariasan.

-         Körülbelül tíz perce mentek vissza Charliehoz – mondtam, majd hagytam, hogy mindkét lábamat az ölébe emelje. Tekintete nagyon gyengéd és gondoskodó volt.

-         Igazi úriember – somolygott Cissy néni, és éreztem, valami furcsát. Sokszor eszembe ötlött, hogy Wrath megnyerő modora és tökéletes viselkedése mellett, plusz azon a tényen felül, hogy eszméletlenül helyes volt, miért kedveli annyira Cissy néni?

Aztán rájöttem a megoldásra, Ő már régen nem Wrathot látta, legalábbis nem az én Wrathomat, hanem valaki egészen mást.

Volt férje fitalénje köszönt vissza az én hódolom mozdulataiban, és úgy éreztem, hogy Cissy néni azt a szerelmet látja köztünk, ami egykor és még talán most is ott lobogott a szívében, a hőn szeretet férfi iránt, aki már több éve halott.

Fejemet a háttámlának döntöttem, és behunytam a szememet, miközben Wrath egyenletesen simogatta, masszírozta azt a talpamat, ami nem volt gipszben. Néha felnyögtem a kellemes érzéstől, mire általában Cissy néni részéről kaptam egy kuncogást, s bár a szemem csukva volt sejtettem, hogy Wrath arca is mosolyba rándul.

Igazából ilyenkor hálából oda szoktam bújni hozzá és az ölébe feküdni, és oda vackolni magam, de ez csak akkor fordult elő, ha kettesben voltunk. Tudtam, hogy azt szereti a legjobban, mikor félig rajta fekszem, és úgy alszok, mert akkor mindkét keze szabad, és addig tudja simogatni a hátamat, meg az arcomat, míg el nem alszom. Általában csak Kandúr nem kedvelte az Ő, mármint Wrath társaságát, sértetten vonult le az ágyamról a fotelbe, és onnan meresztgette ránk villogó, sárga szemeit, és ha Wrath rámosolygott sértetten hátat fordított neki. De olyan is volt már, hogy ha Wrath adott neki kaját, akkor nagy ívben elkerülte a tálját és inkább éhezet.

Wrathot kezdetben zavarta, hogy az állatok ennyire unszimpatizálnak vele, de az utcán lévő cicáknak nem volt vele semmi bajuk, ahogy a kutyáknak sem. Ezt nem érettem, hiszen emlékeztem Buci reakciójára mikor a két vámpírnő bement Deigohoz.

Wrath azzal magyarázta, hogy rajta annyira nem érződik az, hogy vérre éhezne, és azzal magyarázta Kandúr viselkedését, hogy a cica azt hiszi, hogy kisajátított magának, és, hogy mikor Ő megjelenik, akkor Ő elvesz engem a macskától.

Ezen nagyot néztem, és elgondolkodtam azon, hogy lehet –e, ennél is jobban szeretni, egy ilyen dilis vámpírt.

De az volt az igazság, hogy túl jól kijöttünk egymással! Összebújtunk egy nagy pokróc alatt miközben néztük a tévét, együtt mosogattunk, mert Wrath nem tudta, hogy kell mosogatni, na erre azért 113 év után nem lennék olyan büszke…

Az is igaz, hogy folyton zargatott a kérdéseivel, hogy: Mi a baj? Miért vagy ilyen hallgatag? Nenay hallasz? Nenay figyelsz rám? Mi van ott? Mit nézel? Miért nem mosolyogsz? Hol hagytad a nyelvedet? Le vagy merülve, csatlakoztassalak, az energiaforrásomra?

Az utolsó beszólásán nevettem egyedül, mert ez egyértelműen jelezte, hogy Wrath pasiból van. Kanos pasiból, akitől már hosszú- hosszú ideje megvonták a barátnőjét, és azt is, hogy ez nagyon nincs ínyére.

Mégis aznap este a szobámban a meleg takaró alatt összebújva felsóhajtott felkönyökölt, és a hajamat babrálva megszólalt: - Bökd ki!

-         Mi? – kérdeztem unottan.

-         Mond el, hogy mi az, ami ennyire zavar! – mondta Wrath.

-         Nem zavar semmi – válaszoltam, és elnyomtam egy ásítást.

-         A fenét nem! Ismerlek, mint a tenyeremet. Tudom, hogy mi az, amikor zavar, vagy bánt valami – mondta, és maga felé fordította az arcomat. Szemét húzás. Olyan szép férfi volt, azokkal a bámulatosan mély, és sötétedő szemeivel, és hosszú, fekete szempilláival, meg a porcelán tökéletességű bőrével, és hibátlan orrával, szemöldökének szép ívével, és akkor még nem beszéltem a szájáról, amit kifejezettnek arra célnak teremtettek ilyennek, hogy az én számmal egyesüljön, hogy mikor magamhoz tértem el kellet gondolkoznom azon, hogy mi is volt a kérdés.

-         Tudod, hogy csak fáradt vagyok, ennyi az egész - mondtam, és finoman a hajába túrtam, de mielőtt megpusziltam volna, elhúzódott.

-         Nenay… ne gyere az elterelő hadművelettel, szemét dolog mindig kihasználni a gyengémet.

-         Gyengédet? – kérdeztem meglepve.

-         Hát magadat – mondta magától értetődően, mire halványan elmosolyodtam.

-         Ugye tisztában vagy vele, hogy én… én vagyok. Tehát már azzal, hogy itt fekszem melletted, kihasználom a gyengédet? – kérdeztem. Mire pajkosan húzogatta a szemöldökét, majd kacsintott egyet a sötétben. Szívem dobbant egyet, de nem kezdett heves vágtába, arcomon is mosoly ült, de nem mély, szívből jövő.

-         Árnyéka vagy annak, ami voltál – mondta immáron újra komolyan.

-         Tudom – néztem le a takaró sarkán pihenő kezemre – de majd a suliban visszarázódom, meg minden – igyekeztem határozott lenni, mintha valóban úgy gondolnám, mint ahogy most itt neki előadtam magamat.

-         Persze, most egyedül vagy – értett egyet Wrath, mire elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt – De nekem akkor sem tetszik, hogy sosem látlak mosolyogni! -  kezdett bele újra.

-         Talán, mert nincs min mosolyognom – motyogtam alig hallhatóan, mire ő hirtelen megmerevedett.

-         Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét.

-         Mondom, talán, mert álmos vagyok! – lettem kicsit indulatosabb, majd oldalamra fordultam, és amennyire a takaró csak engedte, elhúzódtam tőle.

Ez őt túlságosan nem hatotta meg, lazán átvetette rajtam a karját, és most hátulról ölelve ő bújt hozzám, békítőleg elhúzta a hajamat a nyakamról, és apró csókokat adott rá, ami nagyon kellemes volt, és még jobban elbódultam tőle. Merev tartásom, szépen finoman ellazult, és immáron újra úgy olvadtam a testéhez, és úgy vett engem körül, mint a csokit az alufólia, vagy mint a csokis fagyi, az extra nagy csoki darabokat.

Aznap éjjel azonban mégsem aludtam nyugodtan. Újra abban a házban voltam, amit Reid szerzett, tűz, farkas, vámpír… Vörös szemek, fájdalom, a mobilom rezgése, Bill elgyötört arca, Wrath ahogy azt mondja, hogy BELERONDÍTOTTÁL AZ ÉLETEMBE!

Ezzel kipattant a szemem, de nem ültem fel, nagy gyakorlatom lett az ilyen helyzetek kezelésében. Wrtah mellettem olvasott valamit, mert hallottam, ahogy megrebben a lap a kezében, egyenletesen vettem a levegőt, és lenyugtattam szívemet, mielőtt lebuktatott volna Wrath előtt. Nem fordultam meg, szemeim megteltek könnyekkel, és már folytak is le az arcomon, szemeimet szorosan összezártam, hogy meggátoljam, a további cseppek megérkezését, így a könnyek fájóan szúrták a szememet, sőt! Páran átbújtak a szemhéjamon, és végig gördültek az arcomon.

De továbbra is úgy tettem, mint aki alszik, megfordultam, és Wrathoz bújtam, arcomat alvós pólójába fúrva, hogy véletlenül se vegye észre a könnyeimet, arcom nedves csíkjai nem buktattak le, mivel a póló extra jól elállította a könnyeket. Áradt belőle a Wrath illat, ami pontosan olyan jó nyugtató volt, mint ami nekem kellett. Wrath keze egyből a hajamba siklott, lágyan beletúrt, és finoman dörzsölgette hosszú ujjaival a fejbőrömet, majd, utána a keze végig simított a tarkómon, hátamon, végül megpihent a fenekemen. Elnyomtam egy rándulást, mert a mozdulat rendkívül csiklandós volt, és eszmeágában sem volt lebukni. Most nem! És talán máskor sem…

Testének biztonságos közelsége miatt újra elnyomott az álom, ami békésebb volt, mint az előző, bár ez is zavaros volt, és fárasztó, ebben legalább nem voltak vámpírok. Ebben csak Rupert volt előttem farkasként, majd ahogy feküdt a betegágyon.

Reggel kedvetlenül és fáradtan ébredtem, mint mindig most is arra, hogy a levegőben palacsinta szag terjeng, és hogy frissen facsart narancslé kellemes citrusos aromája megtölti a levegőt. Karommal végigsimítottam a párnámnak szolgáló mellkason, majd nehézkesen felültem.

-         Jó reggelt – motyogtam és kócos hajamba túrtam.

-         Jó reggelt – mosolygott. A napfény finoman szikráztatta a bőrét és a még különlegesebbé, tetette őt. Arca valami rejtélyes elégedettségtől ragyogott, amit nem értettem, ezért alaposabban szemügyre vettem őt. Haja szokás szerint úgy állt, mint egy szénaboglya… Egy ellenállhatatlan kazal, amibe az ember azonnal bele akar túrni. Bronzos tincsei már – már szemet kápráztatóan váltak a védjegyévé kedvesemnek, és nekem is ez volt az egyik kedvenc részem rajta… Egoista mosolyát és szemeinek huncut fényét leszámítva, valamint azt, is, ahogy röhög, ahogy engem néz, miközben bénázok. Lehetetlen volt nem oda lenni érte, úgy hogy megpusziltam a száját, és visszakucorodtam a mellkasára. Jó volt itt lenni vele.

-         Mitől van ilyen jó kedved? – kérdeztem álmosan.

Halkan felnevetett, és megborzolta a hajamat, majd végig simított a lábam azon részén, amit nem fedett gipsz – Cissy néni volt szíves bejönni a szobába reggel… - kezdte majd megpróbált nem nevetni – és úgy feküdtél rajtam… hogy azt hitte… szóval…

-         Ne folytasd! – emeltem fel a kezemet.

-         De komolyan… És zavartan habogott, meg mondta, hogy elnézést, aztán, te hirtelen lefordultál rólam, és akkor meglátta, hogy tévedet. Akkor még inkább zavarba jött.

Átnyúltam felette, miközben lelkesen magyrázta a reggeli kínos perceit Cissy néni számára, nagyot kortyoltam a narancsléből, majd utána a díszítésnek szánt epret emeltem a számhoz és leharaptam a felét. A másik részét feltartottam Wrathnak, aki fintorodva elhúzta a száját.

-         Na kóstold meg, ez a kedvencem – mondtam. Ajkaim közé vettem az eper maradék részét, és a szájához hajoltam, így kelletlenül de elfogadta az epret, de úgy trükközött, hogy az én számba több legyen, mint az övében. Elnyammogtam az epret, és álmosan kikászálódtam az ágyból, és lehajoltam a földön lévő mankókért, majd elindultam elintézni a reggeli teendőimet.

Mikor kimentem a halványkék csempékkel kirakott fürdőbe megdermedtem. A tükörképem alátámasztotta azt, amit tegnap este mondott Wrath. Hosszú ideje először vettem rá magamat arra, hogy tüzetesen végig vizsgáljam magamat. Ajkam felduzzadt az éjjeli sírástól, a szemem alatt felduzzadtak a karikák, és a hajam kócosan omlott le a vállamra, és egyre jobban látszott a lenövés is. Beletúrtam a hajamba, majd feltűnt a kezemen egy vékony heg… Fehér, halvány csík volt, ami emlékeztetett arra, hogy milyen volt, mikor Rupert rám kattintotta a titánium bilincset, és hogy mi történt az után.

Még mindig hallottam a pisztoly dördülését, és láttam magam előtt a golyót is. De más emlékeim is voltak a pisztolyokról… Wrath faházában… amivel Wrath fejbe lőtte a kopaszt. A pisztolyra a Harleym csomagtartójában, a lövésre, amely célba talált… Összeszorítottam a szememet, de már késő volt, kijött… Az emlékek, amiket tudat alatt elnyomtam magamban, áttörték a zsibbadás falát, és elárasztották az elmémet.

Csomó olyan emlék, amikre nem akartam emlékezni, a kád szélére ültem és fejemet a kezeim közé hajtottam, és nagy levegőt vettem, és megpróbáltam megnyugodni, szívem heves vágtáját csillapítani. Nehéz feladat volt, főleg úgy, hogy Jack Danielse nem volt velem.

Hosszú percekig ültem a fürdőben, mire megnyugodtam annyira, hogy ki tudjak menni.

És ezzel telt az egész napom. Lepleztem mindenki előtt, hogy most még rosszabb, mint máskor. Nehezemre esett délben belapátolni a falatokat, magamba diktálni legalább tíz kanál leveset. Vagy felcsavarni a tésztát a villára. Nehéz volt úgy ülni Wrath mellett, hogy ne zokogjak a mellkasába, vagy mikor apáék átjöttek, hogy út tegyek, mintha nem érezném azt, amit érzek.

Este óvatosan zuhanyoztam, hogy a gipszes lábamhoz ne érjen víz, próbáltam visszazárni a gondolataimat a megnyugtató pajzs mögé, ami elzsibbaszt… De úgy nézett ki, hogy ez nem akar összejönni.

Mikor visszamentem a szobámba, Wrath már bent feküdt az ágyban és azt a könyvet olvasta, amit tegnap éjjel is, felnézett rám a könyv fölött és akkor… Bam...bababam.

Az arca, a szeretett, imádott, gyűlölt arc, ami annyi fájdalmat, keserűséget, és boldogságot okozott nekem…

Most olyan tisztán láttam magam előtt az életünket, ahogy este amint megjött a munkából megvacsorázunk, elmeséli milyen volt a napja majd lezuhanyzik befekszik az ágyba, gondosan elsimítja a takaró ráncait, és vár rám. Ahogy több éven átvárt rám. Mikor mellé bújok, azonnal átölel és időt sem hagy arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjek… Az élet, amit akkor élhetnénk ha…

Ha nem vadásznának rám - fejeztem be gondolatba.

-         Mi a baj Nenay? – kérdezte, és felült az ágyban.

Mi a baj?  Szajkózta a Wrath vízhang a fejemben…

Semmi akartam mondani, már ott is volt a nyelvem hegyén, de a jól megszokott hazugság ezúttal nem akart kijönni a számon, az igazság makacsul féken tartotta a nyelvemet, és ez megijesztett, hang nem jött ki a torkomon, némán, tág pupillákkal bámultam rá. Nem tudtam azt mondani, amit nem érzek…

-         Nenay? – emelte fel magáról a takarót, mikor egy aprócska hang megszólalt a fejemben.

-         Félek – mondta a hang a fejemben, és ekkor rádöbbentem, hogy a hang nem a fejemben szólalt meg, hanem a torkomból. És a szavak megindultak – Minden éjjel látom magam előtt, ahogy ránk gyújtja a házat, ahogy a gondolatával eltöri a csuklómat… Érzem, érzem a fájdalmat – mondtam kétségbe esve – Tudom, hogy mit akar, tudom, hogy el akar kapni engem, és aggaszt, hogy már annyiszor volt rá alkalma. Kicsiként, mikor még kislány voltam… És már máskor is gyújtotta ránk a házat, és - nem tudtam folytatni, pedig akartam mondani, de egy hüppögő hang megállított. Wrath sírna? De aztán rájöttem, hogy én hüppögök, könnyeim rekord sebességgel gördültek végig arcomon.

-         Nenay semmi baj – termett előttem rögtön, és azonnal magához vont. A kemény izmok védelmet szolgáltak a testemnek, és acélozott biztonságot sugárzó hangja melengette a szívemet és a lelkemet… de tudtam, hogy ez nem minden.

-         Utálom őt! – motyogtam a vállába – Bántotta, akiket szeretek, bántotta azokat, akiket te szeretsz! – mondtam, és alvós pólójába markoltam, a sötétzöld anyag összegyűrődött a markomba.

-         SSSSS – simogatta egyenletesen a hátamat, de én makacsul folytattam.

-         Itt van a gondolatiam között, nem hagy aludni, nem hagyja békén a családomat, sem engem. De ezt nem fogja megúszni! EZT NEM! – mordultam fel, és hirtelen elapadtak a könnyeim. Eltoltam Wrathot, és a felhúztam a felső ajkamat.

-         Tart tőlem, azt hiszi, hogy a vérem erősebbé teszi! De ez a vér – böktem az erem felé – Csak engem erősít… ŐT NEM!

-         Nenay – simított végig arcomon Wrath és szemei különösen csillogtak, majd elmosolydott – már azt hittem, hogy sosem kaplak vissza – azzal magához ölelt, olyan erősen, hogy azt hittem elroppant. A hirtelen változás meglepett.

-         Mi? – kérdeztem.

-         Azt hitted nem láttam, hogy mi történik veled? Hogy – hogyan emészted magadat? – felhúzta a szemöldökét, de értetlen arcom láttán megcsóválta a fejét – Te komolyan azt hitted, hogy át tudsz verni engem? – kérdezte és végig simított ajkamon – Tudtam, hogy este sírsz, és azt is, hogy nem akarod, hogy megvigasztaljalak… Nehezemre esett, de megtettem azt, amiről tudtam, hogy szükséged van rá. Hagynom kellett magam… Victor azzal győzködött, hogy hagyjam, hogy te nyiss felém, de ez nagyon nehéz volt. Ezért mondtam már tegnap este, hogy mondd el mi a baj, mert láttam, hogy mennyire szenvedsz.

-         Te tudtad? – tátottam el a számat.

-         Én ne tudnám? – mosolyodott el, és finom csókot nyomott a számra – Soha nem hagytam volna, hogy idáig hagyjam, elmerülj a rémségeidben, de hagynom kellett, hogy előenged a mumust a szekrényből, és elmond a varázslatot, mielőtt megvigasztallak.

Elmosolyodtam… Megtette! Megtette, amire kértem, ami miatt összevesztünk. Nem zárt be egy pincébe, nem küldött rám őröket, nem húzott a háta mögé, hagyta, hogy visszajöjjek. Hagyta, hogy én keressem meg a problémámmal, hogy én mondjam el, hogy mit érzek, még akkor is, ha Ő közben tűkön ült, hogy mi tegyen értem.

A nyakába vetettem magamat, és ezerszer is elismételtem neki, hogy mennyire szeretem.

- Szertelek, szertelek, szeretlek – mondtam boldogan. Az erő, amely végig buzgott ereimben mámorító volt. A zsibbadás jótékonysága elmúlt, a rosszemlékek ijesztő fenyegetése még az előbb végig járt, most viszont kiűzte onnan őket az új cél. Ami nem volt oly fennkölt vagy nemes.

SOHA nem hagyhatom, hogy a Viking megtegye ezt, soha nem ijeszthet el az élettől, amit élek, és nem hagyhatom, hogy meggyőzön arról, ami nem igaz. Nem vagyok szörnyeteg! Nem én vettem el azon vámpírok, emberek életét, hanem Ő. Csakis Ő. Miközben azon fáradozott, hogy elkapjon engem vétett egy súlyos hibát. Egy olyan hibát, amit nem tud változtatni…

Elfelejtette a legfontosabbat, és olyan jól taktikázott, hogy én magam is elfelejtettem majdnem. Nem Ő a tisztavérű, hanem én. Én vámpír vagyok, az egyetlen olyan vámpír, aki emberibb egy embernél, akinek Ő a nagy Klán vezér nem parancsol, mert nem erősebb. Ezért akart elkapni, mert fél… mert tart tőlem, tart attól, ami vagyok. Tart attól, hogy a tisztavérű vámpírok egy napon legyőzik a sima vámpírokat, és ő nem lesz sehol, nem esz erős többé…

Wrathra néztem, aki csillogó szemekkel nézett vissza rám.

-         Hallottam, ahogyan csikorognak a fogaskerek – mosolygott.

-         Ok időbe telt – bólintottam.

-         De az a fő, hogy rájöttél – simított végig az arcomon – Nem azért vadászik rád, mert gyűjtő vagy, mert az a célja, hogy vámpír hordái legyenek… Azért mert attól tart, hogy te leszel az, aki elintézi a Klánt.  A Klánt, a vámpírok egyesítő csoportját, akik szemmel kísérik a vámpírok viselkedését és erejét, és mindenkit, aki veszélyes lehet rájuk likvidálják. Nem te vagy az első, akit kiszemeltek, de te vagy az egyik azon keveseknek, akit nem kaptak el.