Kedves olvasók!
Igen írtam új részt, több véleményt szeretnék, de tudnotok kell a történet gyökeresen megváltozik, ha egyáltalán még folytatom. Már nem igen izgat az Alkonyat téma, sem pedig Edward rajongás... Tehát majd kiderül, lesz-e folytatás.
Még rimmelt is. Cupp: Arya
Elnyúlhatnak az éjszakáid, és elnyúlhatnak a nappalaid. Az élet lehet szürke és unalmas, tele lassan vagy gyorsan bekövetkező változásokkal. Néha egy pillantás, érintés is megváltoztathat. De vajon mi a tartósabb? Az amit érzünk, vagy az amit tudunk? Melyik visz minket előbbre?
Álcáznunk kell azt akik vagyunk, csak hogy titokban élhessük meg a vágyainkat, álmainkat, terveinket. Talán azért, mert sokszínűek vagyunk, vagy, mert az agyunk és szívünk hajlamos egymással harcolni… egy keddi napon azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék a reális gondolataim között.
Matek óra kellős közepén egy hülye táblázat fölé hajolva meredtem a lapra, miközben a fejemben egészen más képek dúltak. A tegnapi gitározás Didoval és a Nem Túl Diszkrét együttessel, és az énekóra Charlieval.
Charlie sokat változott.
- Nenay!
Tényleg sokat változott, leszokott a cigiről, meg kevesebbet iszik, mint szokott, és ami igazán aggaszott már lassan egy hónapja egy lányt sem látta a háza körül. Sem benne, ami tényleg durva, tudván, hogy a város legnagyobb kurafiáról beszélünk.
- Nenay!
- Tessék? – néztem fel a táblázatból.
- 3, 25 – súgta oda James halkan.
- 3, 25 – ismételtem meg automatikusan.
- Köszönjük Mr. McLass-nak a közreműködést – csóválta meg a fejét a tanárnő, majd kedvesen rám mosolygott – Olyan szépen haladtál Nenay, ne törjön le, hogy most le vagy maradva… Majd bepótlod – tolta feljebb orrán a szemüveget, és még kék szemei is biztatóan mosolyogtak rám.
- Nem nehéz, menni fog – csípett bele finoman a combomba a bal oldalamon ülő Danielle. Hosszú fekete haját eltűrte, és ő is bíztató mosolyt küldött felém.
Visszamosolyogtam rá, de gondolatban megint máshol jártam…
- Szóval azt terveztem, hogy pénteken együtt elmegyünk a moziba – ecsetelte Giselle, és búza szőke haja végével babrált – El kéne mennem fodrászhoz, tök töredezett a vége – biggyesztette le a száját, majd megvonta a vállát.
- Nem kéne annyid vasalnod – tömött egy sült krumplit a szájába Danielle.
- Könnyen beszél az, akinek alapból egyenes a haja.
- Ezt hívják genetikának drágám – vigyorgott rá Danielle.
- Ne is beszélj a genetikáról! Szerdán biosz tz – fintorogtam, majd feldobtam az almát, de elbénáztam, és leesett a földre.
- Franc…
- Tessék – mikor megfordultam a piros alma ott pihent egy tenyérben. Látóteremben beúszott egy nagy, barátságos zöld szempár, egy fura Harry Potter stílusú szemüvegen keresztül. A srácnak felzselézett fekete haja volt és nike cipője.
- Köszönöm – vettem át fáziskéséssel az almát. Már láttam valahol ezt az arcot… Valahol biztos láttam…
A srác rám mosolygott, majd intett a két bambán vigyorgó barátnőmnek és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.
- Olyan helyes Dan – sóhajtotta Giselle.
- Dan? – fordultam érdeklődve felé.
- Nem emlékszel Danre! – mondta felháborodottan Danielle. És még a szája is tátva maradt ilyen döbbenetes hír hallatán, hogy én nem emlékszem erre a srácra.
- Valahonnan ismerős - javítottam a helyzetemen, ami részben igaz is volt.
- Ő volt az a srác aki tavaly kiment egy évre Németországba, halasztott egy évet, és most már megvan a felsőfokúja. Plusz, még helyesebb lett, mint volt – mondta ábrándos pillantással Giselle.
- Én nem voltam itt harmadikban. Tudod New Sunny… - és valami fura okból, az almára szegeztem a pillantásomat, mintha annak, fényes, piros héja megmondhatná a választ, hogy honnan ismerős ez a bizonyos Dan.
- Jaj, ne legyél már ilyen feledékeny, totál mint a nagynénim – fintorgott Danielle.
- Te inkább edd a sült krumplidat – vetettem oda neki.
- Tuti nem emlékszel rá? – csodálkozott el Giselle is.
- Mondom, hogy nem. Azt hiszed szórakozom? – lettem egyre ingerültebb.
- Nah jó – halkította le a hangját Giselle – Tudod ez csak azért meglepő…
- Ez nem meglepő! Te sose felejtesz el semmit? – csattantam föl. Tuti megjön a hétvégén…
- Most te beszélsz vagy én? – vonta fel Giselle szőke szemöldökét, mire bólintottam, hogy folytassa.
- Dannek kiskorában meghaltak a szülei egy bankrablásban, és azóta a keresztapjánál lakik… Tudod… annál, akinél küzdő sportot akartál tanulni.
- A fura öregnél – bólintott Danielle. Eltátottam a számat.
- De ez még nem minden – szürcsölt egyet a jegesteából barátnőm.
- Egy hatalmas seb van a hátán…
- Azaz heg – javította ki Giselle.
- Heg? – most már kezdett derengeni valami.
- Igen, emlékszel… Mikor elsősök lettünk a gimiben, még itt is volt a tv meg minden, mert hajnalban találtak egy tök pucér srácot az erdő szélén, a hátán, egy hatalmas vágással, a fiú pedig eszméletlen volt.
- Ekkor ismertük meg Dant.
Beugrott. Emlékszem apáék nagyon kiakadtak. Azt fontolgatták, hogy kivesznek a suliból, mert nagyon veszélyes ez a hely.
Megfagyott az ereimben a vér. Azért ismerős ez az arc, mert benne volt a híradóban a képe, és mert a keresztapja bár nem vérrokon, de akkor is hasonlít rá a megjelenése. A fura öreg… azt mondta Dido, hogy van egy farkasa, akit kienged teliholdkor. Telihold…
Seb a hátán, Rupert… Vérfarkas.
- Te jó ég! – suttogtam, és felpattantam, de gipszem beleakadt az asztal lábába, így kecsesen hátra estem.
- Héj! Jól vagy? – pattantak fel barátnőim, és kiszabadítottak az asztal fogságából.
- Persze, csak a fejem – simítottam meg a sajgó részt hátul a tarkóm fölött – Holnapra lesz rajta egy szép kis púp…
- Csak lassan – intett óvatosságra Giselle.
A gondolat, azaz a felfedezésem egész nap nem hagyott nyugodni. Annak idején, mikor Rup átalakult nem volt semmi jele annak, hogy a farkassá vagy vérállattá válás fájdalmas lenne. De mi van, ha ez az a faj, amelyik olyan drasztikus, horror könyvek meg filmek készülnek róla?
Éjjel a laptopom előtt ülve msn-eztem Ruperttel. Gyakorlatilag bombáztam a kérdésekkel, amikre ő egy-egy kisregénnyel válaszolt. Egyenlőre, amíg nem biztos nem akartam megmondani nekik, hogy miért érdekel annyira ez a dolog… amíg nem voltam 100% a sejtésemben addig nem akartam nagydobra verni.
Fáradtan dőltem hátra, mikor este fél tizenkettőkor lecsuktam a gép tetejét. Nem lettem sokkal okosabb… Sőt, egyre több lett a kétségem a tekintetben, hogy valójában volt- e egy kis realitás abban, amit gondoltam.
Dan Meyer egy tök átlagos srácnak tűnt, akinek nem alakult valami fényesen a gyerekkora, és perfect volt németből. De más extra dolgot nem tudtam megtudni róla, példának okért, hogy egy állat élne a testében.
- Kopp, kopp – nyitott be az ajtómon Dido. Hirtelen, mint akit rossz dolgon élnek felkaptam a fejem, és összerándultam az ágyban.
- Ha nem kopogsz, akkor minek gyártasz hozzá hangefektet? – kérdeztem.
- Hogy udvariasabbnak tűnjek – húzta ki magát Dido.
- Kac, kac – mosolyodtam el halványan.
- Csak hoztam be neked egy bögre teát – húzott elő a háta mögül egy üveget.
- Mióta tárolják a teát vodkás üvegben? – nevettem el magamat, mire ő csak megrántotta a vállát.
- Ez felnőtt tea – mondta, majd leült az ágyam szélére, és kicsit arrébb tolta a lábamnál szunyókáló Kandúrt.
- Szeretem a felnőtt teát – nyaltam meg a számát és már nyúltam is az üvegért, de Dido letette a lábához.
- Várj vele egy kicsit – váltott komolyra.
- Ajaj – ráncoltam a szemöldökömet, ez már most rosszat jelentett.
- Beszélnünk kell…
- Úgy tudtam, hogy ez fog jönni- vágtam szenvedő fejet, mire ő csak grimaszolt egyet.
- Van valakim…
- Na és? – méltatlankodtam.
- Mi az, hogy na és? – lepődött meg.
- Hát csak annyi minden nap van valakid. Sőt, minden este van valakid… - célozgattam.
- Oh…- ráncolta a szemöldökét – Régi szép idők.
- RÉGI? – méltatlankodtam – Múlt héten három lánnyal henteregtél!
- Az a múlt héten volt. És különben is, nagyon jó kis móka volt. Ha nem lógnál folyton azzal a nyálgéppel, akkor beszállhattál volna ötödiknek.
- Örülj, hogy ezt apám nem hallotta – vágtam hozzá egy kispárnát.
- Örülök is – mondta, majd komolyra fordította a szót.
- Szóval… van egy lány.
- Nem mondod? – ironizáltam.
- Befejezhetném – csattant fel.
- Igen, bocs – halkítottam le a hangomat, mikor Kandúr morgott valamit, és oldalra csapta a farkát.
- Szóval… negyedéves a jogi egyetemen, kb 165 centi és szőke… - lehajolt és felvette a földről a vodkás üveget, hogy ne árválkodjon ott nagy magányában, de most én állítottam meg.
- Héj… Álljunk csak meg! – fogtam le a karját.
- Mi az… - nagyban kerülte a pillantásomat.
- Mióta tart?
- Hát… - zavartan babrálta ingje gallérját – egy ideje.
- Mióta? – ismételtem meg a kérdést.
- Öhm… hát augusztus vége, szeptember eleje – felelte.
- De hiszen, te közben másokkal is voltál! - mondtam felháborodottan.
- Persze, hogy voltam – mondta természetesen. Eléggé hülyén néztem rá, mire kapcsolt.
- Csak az utóbbi két napban lett komolyabb a viszonyunk.
- Két nap hosszú idő – bólintottam komolyan.
- Ne cikizz jó, mert én se piszkál Mr. Férfimodellel – jegyezte meg csípősen.
- Most mit hozod be mindig őt a képbe? Nem is szóltam róla egy szót sem.
- De akartál. Pedálozni akartál a te felelősség teljes kapcsolatoddal - szegezte rám az ujját és vádlón nézett rám.
- Ez nem igaz! – emeltem fel a kezemet.
- Dehogynem! – pattant fel – Csakhogy emlékeztetlek kisasszony, hogy nem én menekültem el a családomtól…
- Dido én egy szóval sem…
- Nem akaszkodtam arra az emberre, akit előtte le se sz…
- DIDO! EZT MOST HAGYD ABBA – emeltem fel a hangomat. Dido nagy levegőt vett, mellkasa megfeszült a sötétkék és lila kocás ing alatt, nyakán kidagadt egy ér, majd után úgy fujtatott, mint akit megkergetett egy nagy, éhes medve.
- Figyelj – kezdtem lassan nem akartam őt jobban felhúzni – ha szeretnéd, akkor nem kell beszélnünk most róla – láttam, hogy nagyon ideges, még sose beszélt velem így.
- Én akartam beszélni róla! De te olyan lehetetlen vagy – mondta feszült, ám de panaszos hangon.
Ne szólj vissza! Ne vágj pofákat! Ne forgasd a szemed! Hallod! Véletlenül se… NENAY!
Komoly erőfeszítésembe telt, hogy hallgassak a belső hangra, és nem szóljak neki vissza.
- Szereti a Nirvanat? –biccentettem oldalra a fejemet. Dido ajkán halvány mosoly jelent meg.
- Mit szereti… Imádja! – mondta, majd reménykedve nézett rám.
- Helyes… akkor nincs semmi kifogásom a dolog ellen – mondtam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek Didora.
- Nem kértem az engedélyedet – mondta majd egy perc néma bámulás után kitárta a karját oda jött az ágyamhoz.
- Gyere ide kölyök – és átölelt, visszaöleltem, és az orromat a vállához nyomtam, hogy érezzem az illatát…
- Ha szemét lennénk, akkor most megjegyezném, hogy be vagy kölnizve.
- Ez nem kölni… hanem AXE – mondta, majd köhintett egyet – de mind tudjuk, hogy tisztelettudó kölyök vagy.
- Nagy szerencse – szorítottam jobban magamhoz. Kis idő után elhúzódott, majd adott egy puszit az arcomra. De elcsúszott. A szája egy milliméterre volt az én szám sarkától. Ő is és én is megfeszültem. A mélykék szempár és a macska szempár összekapcsolódtak egy pillanatig. Tudtam, hogy ha történnie kell kettőnk között valaminek, akkor annak most van itt az ideje.
Éreztem, hogy a tüdejében tartja a levegőt így nekem feszült a mellkasa, de nem volt meg az a kellemes bizsergés… inkább csak az izgatott várakozás. Végül a puszi ott maradt egy milire a számtól.
Elhúzódott, kék szemében most már különös kifejezés ült.
- Azt hitted mi? – mondtam vigyorogva, mire ő is elmosolyodott.
- Nagyon kemény csávónak érzed magad mi? – kacsintott rám, majd hátátfordított kisétált az ajtón.
Kifújtam a levegőt, és vigyorogva meredtem a plafonra… Nem értettem, hogy mi volt olyan különös ebben a zavarodott pillanatban… De örültem neki… Örültem Didó kapcsolatának, annak, hogy végre van valakije, és annak is, hogy kiűzte a fejemből Dániel-t. A különös majdnem csók képe pedig vihogásra kényszeríttet. Nem jutott az eszembe Wrath… Ma egészen emberi voltam. Hála Istennek!
És jó volt.
Nem is számítottam rá, hogy egy sms fog megzavarni a felhőtlen tini, ember korom örömében.
A kijelzőn Damon neve villogott az üzenet rövid volt és tömör.
Beszélnünk kell, ne szólj senkinek.
Damon
