8 fejezet - Harapások

És amikor a félelmeid csillapodnak

És csak az árnyak maradnak meg

Tudom, hogy tudsz szeretni

Amikor már nem lehet mást hibáztatni

Úgyhogy ne izgasson a sötétség

Így is ki fogunk ebből kecmeregni

Mert semmi se tart örökké

Még a hideg novemberi eső sem

Október végére már elégé kemény lett az idő. Egyre hűvösebb lett, és már elkelt a kabát is. Világéletemben szerettem hideget, nem zavartak a mínuszok, bezzeg ha a hőmérő elérte a 25 fokot már el akartam alélni a melegtől!

Egyre többet tudtam aludni anélkül, hogy álmomban kísértett volna Wrath és családom emléke. Soha többet nem néztem meg a leveleimet… és nem is telefonáltam.  Apa és anya nagyon hiányoztak, gyakran mardosott a bűntudat, hogy nem beszélek velük, és hogy folyton aggódnak értem, és valószínűleg keresnek.

Féltettem őket… de akárhányszor megérett volna bennem az elhatározás, hogy visszamegyek felmerült egy apró hiba… a Klán.

Megfogadtam, hogy csak akkor… csakis akkor térek vissza ha felkészülök a harcra a Klánnal, és főleg a Vikinggel történő összecsapásra. De a furaöreget nem tudtam megkörnyékezni még mindig.

-         Nenay – kiabált fel Cissy néni a szobámba.

-         Igen? – nyitottam ki az ajtót és dugtam ki rajta a fejemet.

-         Most sült ki a sütemény, átugranál párral Charliehoz? Ma valami megbeszélése van, és nem tudott eljönni vacsorára – éppen halványkék köténykéjét igazgatta, mikor mellé léptem, és a gyomrom máris éhesen megkordult a finom csokis muffin látványára.

Ma éppen Cissy nénis napot tartottam, aki az unokájaként tekintett rám, és rendszeresen biztosított róla, hogy ez teljesen őszinte érzés számáról, nem pedig valami rossz kényszer.

-         Peh… sze – motyogtam mert már a fél muffin eltűnt a számban. Cissy ajka halvány mosolyra rándult, és játékosan ráütött a kezemre.

-         Rosszabb vagy, mint egy fiú… Pedig én kettőt is felneveltem, és… - rosszallóan nézett rám – nem lettek valami komoly emberek.

-         Bocsánat – mosolyogtam rá teli szájjal.

-         Nenay! – mondta, majd megcsóválta a fejét, miközben négy – öt óriási muffint rakott az alufóliára, majd kellően becsomagolta – Óvatosan vezess azon a  Harry Davidsonon.

-         Harley. Harley Davidson – javítottam ki, mire megforgatta a szemeit, és a kicsit már foltos konyharuhával végigtörölte a pultot.

-         Nekem mindegy. Tőlem Hagrid is lehetne – ráncos keze gyorsan járt fel alá, sikálta a pultot, melyen nem olyan rég, még a tésztát kevergette, életének minden apró részét kivette a folytonos munka, azóta, hogy megismerte Mr. Wero-t azóta az életben mindenhez kétszer annyit kellett küzdenie, hogy elérjen valamit, mint azelőtt. Ő azonban nem hajolt meg a súly előtt és nem is futott el előle, tűrt.

Néma csendben, még fiatalkezei ráncosak lettek, és kemények az idő és a munka vasfogától. Arcán megjelentek a ráncok, a folytonos gondok miatt, mert hol nem volt hol lakni, hol rosszak voltak a fiai, hol pedig gyászolt. Az élete nem volt könnyű… másként tett, mint hogy elvárták tőle, és bár megszenvedte érte, amit meg kellett, de a jutalma annál nagyobb volt. Megtalálta azt, amiről a költők vonyítanak, amiről a popsztárok énekelnek, amiért Júlia hozzá ment Rómeóhoz. A szerelmet. És valahogy nem tűnt számára nagydolognak, hogy cserébe le kellett mondania más dolgokról.

Nem mindenki csinálta volna utána… 

A legtöbben már belefásultak, beleuntak volna… Új életet kezdtek volna a régi hamvait félre söpörve. Ő azonban… gyászolt immáron több éve, minden éjjel megcsókolta férje képét az ágya mellett. Elmondott érte minden éjjel egy imát, biztosította szerelméről több évnyi gyász és fájdalom után.

Összefacsarodott a szívem, ahogy ránéztem. Öreg, apró alakjára. Nem ismerte a Nickelbackot nem tudta, hogy mi szükségünk van arra, hogy mi a ciklohexán képlete, és fogalma sem volt róla, hogy a lányok miért hordanak olyan rövid kabátot, amiből kilátszik a hátuk… De minden másról ami a valódi életről szólt többet tudott. Nem volt annyi idős, mint én, mikor már megtanulta, hogy hogyan kell főzni, mosni, takarítani, ellátni egy háztatást, spórolni, gyermeket nevelni, férjéről gondoskodni.

És kíváncsi voltam rá, hogy ha akkor ismertem volna őt, vajon, mit gondoltam volna róla. Bolondnak hittem volna, mert föláldozza a szabadságát? Ostobának, mert elhagyta a családi fészket? Bátornak, amiért új, bizonytalan életbe kezdett?

-         Na, kincsem vinnéd már azt a sütit? – kérdezte, és szórakozott arcom elé tolta a csomagot. Bólintottam, mert féltem, ha szólók, elcsuklana a hangom, meghatódtam a gondolattól, hogy mi-minden ment keresztül csak azért, hogy egyedül öregedjen meg.

Kikísért a kertkapuig és onnan integetett, amikor a sötétben ültem fel a motoromra, és elhajtottam az éjszakába Charlie házához.

Úgy terveztem, hogy úgy kilencre már visszatérek Cissy nénihez, és még egyszer átolvasom a biológia anyagot, mielőtt szunyálok egyet, ehhez azonban bele kellett taposnom a gázba. Minden szerdán ugyanis Cissy néninél aludtam.

A csípős széltől könnyek szöktek a szemembe, miközben a sötétben száguldoztam. A hajam lebegett a hátam mögött, és többen is kihajoltak a kocsijukból, mikor elhajtottam mellettük. Ritkán látni egy fiatal lányt egy ilyen komoly gépen.

Eszembe jutott az is mikor kaptam. Tizenhatodik születésnapomra… Emlékeztem a gitár alakú tortára, meg a gyönyörű nyakláncra, amit a bátyáimtól kaptam… de  apu mielőtt elmentem volna lefeküdni oda szólt nekem:

-         Kapd el - felém hajított valamit. Reflexszerűen nyúltam a hideg dologért, mikor aztán belenéztem a markomba megpillantottam a kis kulcsot és elhűltem. A kulcson rajta volt a Harley áhított emblémája, és olyan nagyra kerekedtek a szemeim amilyenre azelőtt sosem gondoltam volna.

-         Nah mire vársz? Nem nézed meg? – kérdezte anya, és a fejével a garázs felé intett.

Mennyit rágtam érte a fülüket… három éven át mindig csak ezt hallgatták…

Eszembe jutott ekkora már az is, hogy még mindig nem látogattam meg a régi házunkat, de egyelőre még nem terveztem, hogy megnézem.

Aztán már meg is érkeztem Charlie házához, leszálltam a motoromról, kezemben a süti csomaggal, lépkedtem a modern stílusú ház felé, kikotortam a zsebemből a kapu kulcsát, kinyitottam, és becsuktam magam után az ajtót.

Ekkor vettem észre Bucit a hatalmas kaukázusi medveölő kutyát, aki vicsorogva meredt a ház felé, ám lapított az óljában.

Elmosolyodtam, biztos megint összeveszett Charlieval, nem volt valami felhőtlen viszonyuk, oda sétáltam a kutyus mellé, aki amint észrevett engem, elkezdte csóválni a farkát, de továbbra sem mozdult kényelmetlen testtarásából, bentről ekkor élveteg női sikolyokat hallottam meg.

Áh szóval ez a baj. Szép kis megbeszélés!

-         Szia Buci   – mondtam, majd megcirógattam a kutyát, aki okos fejét azonnal a bejárati ajtóra kapta. Én is arra fordítottam a fejemet, majd felálltam, és elindultam a ház felé. Charlie kutyája nem szokott így viselkedni, csak akkor, ha Charlie odasóz neki, amit merőben elítélek, de nem tudtam megnevelni spanyol temperamentumú „bácsikámat”.

Biztos ráugatott valamelyik, új kis Palyboy nyuszikájára és megijesztette az ártatlan kis lányokat…

Ezen felmérgedve léptem be a házba, meg sem fordult a fejemben, hogy megzavarom a kis szex partit. A kutyája érzéseire is igazán odafigyelhetne! Becsuktam magam után a bejárati ajtót, és ledobtam a dzsekimet a fogasra, a lámpa égett az egész házban, kibújtam a cipőmből, és elindultam a nappaliba. Ahogy azonban átléptem a küszöbön a kezemben lévő csomag kihullott a kezemből és a padlón csattant.

Charlie a padlón feküdt a szeme nyitva volt, a nyakának két oldalán hatalmas harapásnyomok melyekből dőlt a vér. A teste meg meg rándult, a nappali teljesen üres volt.

A szívem a torkomban dobogott, a szám elnyílt mintha néma sikolyomat bárki is meghallaná, de aztán észhez tértem, és a Charlie felé vetettem magam. Nem érdekelt semmi, fel sem mértem semmit. Azonnal mellé térdeltem a földre, a padlón már láttam sötét vérét szétfolyni, és a szaga is igen kemény volt neki. Torkomat összehúzta a hányás. Mikor hirtelen hideg fuvallatott, éreztem magam mellett. Ösztönösen annak irányába fordultam testemmel védve Charliet.  Egy tűzvörös hajú lány ugrott fel a kanapéra, és vörös szemével rám pillantott.

Fehér bőrén csillogott a lámpa fénye, hiányos öltözéke szakadt volt. Talán Charlie Wero ujjai okozták a szakadásokat, miközben küzdött a fájdalommal. Felpattantam de nem voltam eléggé gyors, és a falnak csapott. Vékony kezét a nyakamnak szorította és orrával megközelített állam vonalát, nagy levegőt vett, majd a másik kezével, amivel a hajamat markolta, kicsit megrántotta a fejemet.

-         Szerbusz kislány… Jöttél haza apucihoz? – kérdezte mézes mázas hangon. A foga még sárgás volt a vértől, és a szájából a vérszaga áradt. Körmei a bőrömbe nyomódtak, de a szememet végig Charlien tartottam, azon imádkoztam, nehogy baja legyen, nagyon féltem, hogy most mindketten itt hagyjuk a fogunkat. Most nincs itt apa, hogy megverje azt, aki rám szállt, most nem fogja megfogni Wrath a kezem, hogy biztosítson arról, hogy ott van mögöttem.

-         Nem hallottad mit mondtam kislány? – szorította még jobban a nyakamat a falhoz. Bocsáss meg Charlie gondoltam, miközben végig futott az arcomon egy könnycsepp. Éreztem, hogy testem megrándul, majd azt, ahogy megroppannak a csontjaim, izmaim ellazulnak. Egy barna lány jelent meg ekkor Charlie felett, fehér nyári ruha volt rajta, és látszott, hogy újra lakmározni kíván belőle, ajkát nyaldosta, majd fokozatosan az ő teste fölé hajolt. Erre vártam.

-         Minden szót hallottam – fordítottam a fejemet az övé felé, és hagytam, hogy meglássa a szemeimet, szemei elkerekedtek a szája elnyílt, a szorítása egy pillanatra enyhült a torkomon, ebben a percben vágódott ki a karom és megragadtam a haját, és erővel ráhúztam a fejét a térdemre, el sem tudtam képzelni, hogy honnan jött az erőm, de a fájdalmat, sem ami a csontomban hasított.

-         A Wolf lány – hűlt el a barna, és a vörös segítségére sietett. Felhúzta felsőajkát, átugrott Charlie teste felett, és felém, vetetette magát, elhajoltam előle, sajnos bele a vörös karmaiba. Teljes erővel szorította össze a tüdőmet, és a barna ezt kihasználva beleöklözött az orromba.

Nem tétlenkedtem fejemet hátra feszítettem és belevágtam a fejemet az arcába, majd a barna hasába rúgtam. Jobb karom kitéptem a szorításból, elkaptam vele a vörös fejét, és satuba fogtam. A barna ezt látva nekem szaladt felöklelve engem, amíg zuhantam addig zsebembe nyúltam előkaptam a bicskámat, melyet már születésem óta magamnál hordok, felugrottam a talajról, majd a vörös felé szúrtam de az ellépett előlem, ám neki így is késő volt, másodszorra nem hibáztam.

A barna lány azonban kivetette magát a nyitott ablakon, és én utána dobtam a bicskám, mely halkan és szélsebesen szelte a távolságot, hogy egy acélos mozdulattal annak karjába álljon. A lányteketóriázás nélkül kirántotta onnan, majd rámnézve felém, dobta. Előhúztam a fejemet, majd megmarkoltam a röpülő kés markolatát, és hagytam a barnát menekülni.

Jeges pillantással figyeltem, ahogy eltűnik, majd ahogy már nem tudtam figyelni, azonnal Charliehoz léptem.

A padlón jócskán szétfolyt a vére, és tekintélyes tócsa lett körülötte. Szívem úgy dobogott, hogy majdnem kiszakadtak tőle a bordáim, a szememet ellepték a könnyek. Fülemet óvatosan a mellkasára tettem, szíve alig ugyan, de még dobogott. És levegő is jutott a tüdejébe.

-         Miért pont ezt a két ribancot? – folytak végig a könnyek az arcomon, amik Charlie arcára hulltak. Tudtam, hogy nem hívhatok orvost… és még csak rendőrséget sem. De az Ő életét nem kockázhattam.

Legyűrtem hát magamban minden undort, és a sebhelyre szorítottam a számat, majd mélyet szívtam belőle, a vér számba tódult, én pedig borzadva köptem oldalra, és egyre és egyre szívtam, amíg úgy nem éreztem, hogy tiszta. Valahogy ösztönösen megéreztem, hogy mikor hiányzik belőle, a vámpír íz…

Félve attól, hogy túl sokat szívtam ki belőle, újra mellkasára hajoltam, alig hallottam a megnyugtató dobogást. Előhúztam a telefonomat és tárcsáztam a mentőket.

-         Hallo – kezdte volna éppen egy unott női hang, mire én zokogva nyeldekeltem és beszélni próbáltam.

-         Azonnal jöjjenek ide – elhadartam mindent, hogy hol van a ház, hogy és mi történt.

Képtelen voltam felhívni Cissy nénit…

A mentők jöttek, felpakolták Charliet rárakták a lélegeztető maszkot én, beültem melléjük, és mentünk a kórházba. Ott ültem az ágya mellett, mikor stabilizálták az állapotát, de még akkor is rázott a sírógörcs.

Telefonáltam, azt hittem megnyugtat.