24 fejezet -Bill, Edmund, Elizabeth, Lujza

"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett." / 3 méterrel a felhők felett/

Édesanyám kertjébe, mintha megállt volna az idő. Legalábbis ez volt az embernek az érzése, ahogy a nyiladozó rózsákra tekintet. Persze ügyes kis trükk volt ez, azzal a virágházzal vagy mivel, amivel folyamatos meleget gerjesztettek és mindig októberben építették a virágok fölé. A kerti bútorokat lassan már a mi fajtánk is kénytelen lesz bevinni a garázsba.  Furcsa. Mi minden apróságra figyel fel az ember, ha az agya nem akar tudomást venni egy roppant fontos hírről

-          Szóval? – emelkedett meg kissé a hangszínem. Nem bírtam tovább a feszült csendet, a légkört szinte vágni lehetett, annyira tömve volt indulatokkal.

-          Bill… - szólt csitítólag apám. Az ösztöneim kezdték átvenni az irányítást fölöttem. Soha életemben nem emeltem fel a szüleimmel szemben a hangomat, de most egyre jobban elvesztettem a hatalmat a dühöm fölött.

-          Edmund a testvérem, ha akarja, majd elmondja… vagy - ahogy elhalt a hangom, hirtelen megértettem miért nyom annyira a mellkasom. Mázsáz súlyként nehezedett rám a terhe egy ismeretségnek soha korábban nem érzetem még ilyen nyomorultul maga, azért mert megismertem valakit. Fájt mikor haverokat kellett hátrahagynom, nehezen viseltem, hogy hosszú magányra vagyok száműzve, kiábrándító volt, hogy nem randizhatok, kemény, hogy nem ismerkedhetek és, hogy nem számíthatok a családomon kívül senkire… de kibírtam. De azt hiszem ez volt mindennek a teteje.

-          Még nem tette meg – válaszolt anya ki nem mondott kérdésemre.  Tétován megmozdult kecses keze, tökéletesen láttam minden egyes kis pigmentet a körmein melyek pink színűre voltak festve, aztán mégis leengedte karját.  Nem hiába. Katonacsalád voltunk, nem volt jellemző ránk az egymás nyakába borulás, a másik ölelgetése és pátyolgatása.  Most amikor épen kitépték szívem, el sem tudtam volna viselni az érintést.

-          Nagyszerű! Kár lenne, ha nem tudnék személyesen gratulálni nekik! – ironizáltam.

-          Bill! – hangzott apa hangja ezúttal sokkal keményebben.  Nem néztem rá. Tudtam, hogy milyen az arca, ha megfeszülnek rajta az izmok, inak, hogy milyen, ha szeme szinte kigúvad, és halántékán kidagad egy ér.

-          Rendben leszek – fordultam ki a székből mely felborult heves mozdulatom következtében.  Egytized másodperci g néztem a széket és átfutott a fejemen, hogy odavághatnám a falhoz.  De mi értelme lenne? Repedjen darabokra? Törjön szét? Mégis mért?

-          Elhiszem, hogy nehéz, de el kell fogadnod.  Elizabeth… - rántott ki az elmélkedésből apám hangja.

Ez volt az első pillanat, hogy felemeltem apámmal szemben a hangomat.

-          NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam. A neve felért egy jó hosszú, recés késsel, amit megforgattak agyonsebzett szívem közepén.  Apám állta a tekintettemet. Kirk Wolf soha nem nézett rám még így.  Apám szeme mindig mosolygós volt a szigorúsága mögött, de most a sajnálat halvány szikrája villant meg az átható és különleges zöldes szempárban. Ez pedig felért egy gyomorszájon vágással. Nem. Nem vagyok szánalomra méltó! Fortyogott bennem az indulat, miközben ökölbe szorított kézzel és pufogó gondolatokkal, megfeszített végtagokkal elhagytam a hátsó udvart és bevonultam duzzogni a házba.  Pont úgy viselkedtem, mint egy idióta, felelőtlen tinédzser. Egy teljesen szokványos jelent lett volna egy átlagos családban. De mi nem voltunk átlagosak.

Van egy idézet a Gyűrűk Urában amit Elrond mond a lányának, hogy az hagyja el Középföldét és vele együtt Aragonrt is.  „ De te itt fogsz élni a gyászodhoz láncolva a hervadó fák alatt…”. Most értettem meg csak igazán, hogy mit jelent ez. A szobám olyan üresnek tűnt, cuccaim nagy része Silver gardróbjában pihent. Csak pár kép lógott a falon, amiken a családommal pózoltam, illetve egy régebbi kép, ahol még egy évszázaddal ezelőtt állunk a hárman. Lou, Én és Edmund… Szóval Edmund megkéri Beth kezét, aki valószínűleg hanyatt – homlok rohan majd igent mondani. Számíthattam volna rá. Ha őszinte akarok lenni, nem is lepett meg az időzítés, sokkal előrébb számítottam már erre a fordulatra. A mi fajtánk egy életre választ társat.  Edmund már akkora oda volt Lujzáért mikor mg egy hete sem volt, hogy ismertük őket. Azóta is nyalják-falják egymást. Lujza sokat változott, nyitottabb lett és sokkalta jókedvűbb. Lou pedig… talán már nem volt túlságosan hiperaktív. Szégyen, irigylem mindkét ikertestvéremet a boldogságukért. Olyan embereket, akik mellett felnőttem, akik mellettem voltak jóban –rosszban, a mindenit! Hisz egy napon egy órán belül születtünk… Bármennyire szerettem is rajongva Bethet, be kellett látnom, hogy volt, akit nála is jobban szerettem. A legjobban az faját, hogy a főkolompos nem tolja elém a képét. Neki, aki tudott mindent… neki kellett volna elmondania. Óvatosan igazítottam meg a fakertet mely elmozdult a falon.  Edmund szemébe néztem és  csak az járt a fejemben, amit apám sulykolt belénk, miután beléptünk a mítoszok világába: A család a legfontosabb.  Szégyen nem szégyen legszívesebben elsírtam volna magam, miközben a képet bámultam. Lou idétlenül vigyorgott, én szégyenlősen Edmund pedig komor maradt. Emlékszem milyen türelmes volt velünk mindig, hogy hányszor állt félre, hogy mi boldogok legyünk.  De Nenay születésével valahogy minden megváltozott. Ó Edmund. Összeszedtem minden bátorságom, és átrobogtam a csocsó asztal és a tv között szűk részen a szomszéd szobába, ami természetesen üres volt. Csak az erkélyajtó volt tárva nyitva. Különben a szoba szokatlanul rendetlen volt Edmundhoz képest. Az ágy fel volt dúlva, és… egy pillanatra behunytam a szemem az ágyneműnek olyan illata volt, mint Bethnek, évek óta nem fordult fel a gyomrom, de most legszívesebben hányni tudtam volna. Megrekedtem a féktelen harag, és a szeretet között.  Szét akartam szedni a szobát, apró darabokra cincálni az egész helyet, de undorodtam hozzáérni bármihez, amihez ők ketten hozzáértek. Minden annyira mocskosnak tűnt, a lelkemben üvöltött a kisfiú, hogy takarodjunk innen. De a lábam nem mozdult, ahogy az agyam eltelt kettejük illatával.  A torkomhoz akartam nyúlni, hogy enyhítsek a gombócon, ami szét akart feszíteni, de a karjaim sem mozdultak. Csak szívtam magamba a szex illatát, míg a lábam fel nem adta, és a falnak dőlve le nem csúsztam a padlóra, és bámultam a gyűrött ágyneműt.

Halványan emlékszem, hogy a fejem kicsit keményebben ért a falhoz, és a szüleim felrohantak, hogy apám és anyám is beszélne hozzám, de a szememet nem tudtam levenni az ágyról. A halványlila ágyneműről… Beth…

-           Nem azért mert azt vártam volna, hogy kérjen engedélyt! – magyaráztam hevesen, miközben Silver közelebb húzódott hozzám, mert kint hatalmas vihar tombolt.  Szórakozottan nyújtottam felé egyik karomat, hogy annak dőlhessen, míg a másikkal gesztikuláltam. Furcsa volt, Nenay mindig szerette az esőt, a vihart. Nem szoktam meg, hogy ilyen esetekben félnek az emberek.

-          Tudom – suttogta halkan – Csak azt vártad, hogy Ő mondja el neked.

-          Pontosan – csattantam fel, mire Silver egyből hátra fordult és ujját ajkamra tette.

-          Cssss! Anyuék már alszanak, ha nem akarsz bőrig ázni, légy kicsit halkabb! – olyan határozott lett… egy pillanatra el kellett mosolyodnom, jó érzés volt látni, hogy mi lett belőle, már nem az a félénk, halk szavú, irritálóan jó kislány ült mellettem, hanem az én Silverem. A legjobb barátom.  Mellette újra tudtam beszélni, mikor a Wolfok közelébe kerültem, visszasüppedtem abba furcsa, üres porhüvely állapotba. De Silver… Silver igazán jó barátnak bizonyult. Mindent megtett azért, hogy jobb kedvre derítsen, engem pedig meg is lepett, hogy többnyire sikerrel is jár.

2 héttel később…

Közeledett Nenay születésnapja, én pedig már két teljes hete nem tettem be a lábamat a házunkba. Ügyesen meghúztam magam Silvernél, és csak olykor- olykor szorultam rá arra, hogy J-nél húzzam meg magam. Bár Ő mindig szívesen látott, de eszembe sem volt kockáztatni a törékeny egyensúlyt a lelkemben, amit Silver tartott fönt.  Silver mindig adott megfelelő programot, ami elterelte a gondolataimat a közelgő lánykérésről. Pontosabbnál, pontosabb feljegyzéséket készítettem Reidnek Silverről, a szokásairól, a kinézetéről, a reakcióról.  Silver volt a hobbim, a munkám, a szabadidőm, a reggelem, az estém.

És ami a legfontosabb, Ő lett a legjobb barátom. Marha nehéz volt ilyen hosszú idő után másokkal is megosztani ezt a titulust, melyet Lou birtokolt, attól perctől kezdve, hogy Nenay megszületett erre a földre. De így volt. Lou mindig is közelebb állt, hozzám, mint Edmund. Kezdetben azért, mert Edmund mindig túl komolyan vette azt a 3 percet, amellyel előbb látta meg a napvilágot, mint Én.  Folyton atyáskodott felettem és Lou fölött, mindig mindenhol úgy viselkedett, mintha apánk és nem a bratyónk volna, de igazából mikor még gyerekek voltunk ez nem is zavart minket Loval, mert erőset ütött és gyorsabban is fejlődött, mint mi. A nagyobb gyerekek is mindig féltek tőle, a személyből áradt valami különösen nyugtalanító. Túlságosan nyugodt és összeszedett volt és ebben ott vibrált valami ijesztő agresszió is. Edmund sokkal veszélyesebb volt, mint a dühöngő Lou vagy mint a sértett énem. Edmund sose felejtett… Edmund egy az egyben olyan, volt, mint apánk. Kemény, hideg és céltudatos. Csak egyvalaki lágyította, meg aki szintén olyan volt, mint apánk… Nenay.

Én pedig tudtam, hogy szembe kell majd néznünk egymással. Nem verekedni, nem megveregetni szeretetteljesen egymás hátát, hanem keményen egymás szeme közé mondani az igazat, mindkettőnk életének egyetlen szerelméről… Csakhogy a szerepek megváltoztak. Edmundból Bill lett, Billből pedig Edmund.

-          Tudom, hogy szerinted ez nevetséges, de akkor is vörös ruhában akarok a bálba menni – mondta Silver és bájosan elhúzta a haját a válláról, amolyan kislányos módon. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél, aztán a laptopra pillantottam és egyből tudtam miről van szó.

-          Nem a vörössel van bajom. A vörös dögös – mélyítettem a hangomon, aminek hatása nem maradt el, Silver nyakán lévő apró pihék egyből megmozdultak, ahogy a libabőr átfutott a bőrén.  - Hanem azzal, hogy eljátszod, hogy te vagy a főszereplője a vámpírok báljának – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd a laptopján mutatott képre böktem – Nem túlzás ez?

-          Miért talán nem így van? – öltötte ki rám a nyelvét.  Jó hatással voltam rá, ezt azért be kellett ismernem magamnak. Silver mióta vele laktam teljesen más oldalát mutatta meg. Az eddigi szorgalmas, jó kislány, eminens tanuló mellett előjött belőle a csipkelődő, álmodozó leányzó, a pimasz, dacos szónok és a pirulós szűz lányka. Az utolsó volt a kedvencem, mert élveztem a feszültséget, amit én váltottam ki belőle.  Ez a perszelő izzás, ami mellkasunknál fogva kötött minket össze olyan funkcióval bírt, amivel szerintem, csak tisztítótűz bírhat. Minden mocskot felégetett maga után, amit az… a nő bennem hagyott.

De valahol ez az egész kicsit be is mocskolt… Tudtam, hogy többet érez irántam és minden egyes nappal csak erősödtek az érzelmei, amit együtt töltöttünk.  Én voltam az első, akit reggel meglátott, z utolsó, akire nézett mielőtt behunyta a szemét. Én voltam az a fiú, aki annak fogadta el ami, én voltam az, aki átsegített a lelki nehézségeken, én voltam minden kérdésre a válasz. Természetes, hogy engem azonosított a hős lelkű misztikus királyfival.  De tudott Ő is valamit. Ami miatt sosem volt olyan felhőtlen a boldogsága. Tudta, hogy kit szeretek… tudta, hogy nem Őt.  És ennek ellenére hagytam, hogy énem önzőbbik része szórakozzon vele, mert oly hosszú évek elfojtott hormonjai szabadultak fel végre bennem, mikor bókjaim viszonzásra találtak egy –egy elfojtott mosolyában, arca halvány, alig észrevehető pírjaiban. Úgy éreztem megtehetem, ha én pofára eshetek, bárki mással is megeshet, ha fontos nekem, ha nem. Elvégre Silver is elsősorban csak egy munka, hogy lekössenek x időre, amíg a családom újra beszámíthatónak nem titulál… Akkor is ez volt mikor Edmund kattant be, egyből megjelent Elizabeth. Aztán itt meg Silver. Ekkor értettem meg… azt akarták, hogy szeressek bele Silverbe. Elöntött a düh.

Ahogy közeledett a végzősök bálja és a húgom születésnapja egyre jobban vártam a meghívót, a felkérését, hogy legyek Silver kísérője a New Sunny gimi végzős báljára, mely után megkezdődik az érettségire való felkészülés, és a kemény hajtás. Egy utolsó átmulatott este, mielőtt mindenki idegbajt kap az érettségi túlbecsült súlyától. Bosszút akartam állni, meg kellett mutatnom, hogy nem jött be a számító tervük. Azt akartam, hogy nézzenek Silver könnyektől csillogó szemébe, aztán az n üres tekintetembe, hogy lássák, a tervük csak ártott. MINDENKINEK.

De a felkérés nem jött és ez egyre jobba bosszantott. Míg nem kiderült, hogy Silver egy Alan nevű fickóval megy a bálba és hogy elvárja azt is tőlem, hogy ne settenkedjek a közelébe, és hagyjam, hogy legyen egy szabad estélye. Ch. Nevetséges.  Silver még nem tudta, amit én igen. A megszállottja lettem, Ő volt az a hatalmas poszter szívem falán, ami eltakarta azt a hatalmas foltot, amit bátyám jövendő mennyasszonya hagyott maga után… és ő volt Joker, amivel megmutathattam idióta bátyámnak, hogy szenvedjen nyugodtan, mert nem csak Nenay életébe piszkált bele, hanem az egyébe is.

-          Ugyan Bill! –s óhajtott fel, mikor már századszorra ismételtettem meg vele egy önvédelmi fogást.

-          Nincs Billezés – koppintotta az orrára – fontos, hogy élesben is meg tud védeni magad, ha már nem adsz rá esélyt, hogy megvédjelek – céloztam a bálra, mire dühösen villogtatni kezdte rám a szemeit. Nyitotta a száját, hogy a fejemhez vágjon valami sértőt, de aztán ajkába harapott, tudta, hogy nekem van igazam.

-          Ne sértődj meg – mondta kimérten, miközben újra felvette az alapbeállást – de megértem Nenay miért sokallt be.

Elnevettem magam. Silver úgy nézett rám, mint egy bolondra.

-          Kis szívem… Nenay ezt részt élvezte a legjobban. Rugdoshatta a három behemót bátyját, és minél erősebbet és pontosabbat ütött, annál több elismerést kapott.

-          Ez jellemző rá – vonta meg szórakozottan a vállát, majd villámgyorsa elhajolt az egyik sallerom elől. – Tényleg! Te mit adsz neki születésnapjára? – lelkesült be.

Felhúztam mindkét vállam - Szívem szerint szerencsét adnék neki.

-          Szerencsét? – egy pillanatra felkunkorodott a szája széle. Aztán az arcomra nézett és elkomorodott.  – Azért azt adnál neki, mert nem akarod, hogy az törtjébe vele, mint veled – nézett erősen a szemem közé.

-          MI az? – szinte szúrt a tekintete.

-          Semmi - fordította el a fejét, majd támadásba lendült.

3 nappal Nenay szülinapja előtt.

-          Remélem tetszeni fog neki – bökött a borzalmas csomagolású dobozra az ölében Rupert, miközben Wrath csoda kocsijával Winwood felé száguldottunk.

-          Egyáltalán mit adsz neki? – mosolygott hátra Wrath a visszapillantó tükörből.

-          Hát - vakarta meg a hátát Rup zavartan.

-          TE kölyök, még eddig tervezel izmosodni? – morgolódtam, mikor a mozdulat miatt majdnem nekiszorultam a kocsi ajtajának, pedig magam sem vagyok egy kicsinyke termet.

-          Nem direkt csinálom oké? És te vagy az egyik katalizátor, ami miatt a testem arra pályázik, hogy a Terminátor 100000-ben én játsszam a főszerepet – pufogott.

-          Oké nagyfiú! – emeltem fel védekezően a kezem, és megjátszott reszketéssel húztam össze magam. Mire nevetve a karomba öklözött.

-          Idióta – csóválta meg a fejét.

-          Szóval mit adsz neki?  - kérdezte az anyósülésen terpeszkedő S. S és Wrath gyűlölték egymást.  Wrath rühellte S-t, mert olvasta a fiú gondolatiban, hogy miket gondolt Nenayról. S pedig utálta Wrathtot mert elve unszimpatikusnak találta. De olykor szerettük összeugrasztani őket, mert vicces volt nézni, hogy úgy morognak egymásra, mint két kiéheztetett vadmacska.

-          Alice Cooper válogatás – vonta meg a vállát szórakozottan.  – Tudjátok mikor anno jóban lettünk… jesszusom – merevedett maga elé – mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna – csóválta meg szomorkásan a fejét, ahogy látása újra kitisztult.

-          Tudom, hogy érted – bámultam ki én is az ablakon, miközben a hangok, a nevetések összemosódtak körülöttem. Csak a felhőktől szürkének tetsző eget pásztáztam és arra az utolsó Winwoodban töltött közös családi estére gondoltam.

A nappali teljesen üres volt, minden bútorunkat elvitték szállítók, így csupasz matracokon és pokrócokon ültük körbe apa laptopját és néztük az Ace Ventura című filmet Jim Carreyvel főszerepben. Nenay imádta ezt a filmet, de most nem nevetett a szokott részeken, hanem csak üres tekintettel meredt a képernyőre, arcán erőltetett mosoly ült, miközben görcsösen markolta Mr. Morcost.  Lou nyugodtan nyúlt el, fejét Nenay egyik térdén nyugtatta és pont ugyanolyan derűs volt, mint a z év 365 napjának mindegyikén, mióta csak megszületett. Anya és Apa elégedett szerelmes pillantásokat váltottak. Úgy tűnt biztosak benne, hogy egykori lakhelyük majd szerencsét hoz a családnak. Edmund pedig ugyanolyan fürkésző pillantással méregette Nenayt mint én.  Ahogy kishúgunkat nézte elöntött a szégyenérzet.  Egy pillanatra behunytam a szemem és sűrűn nyeldestem vissza a számban fellépő keserű ízt. Gusztustalan voltam, hogy irigyeltem Edmund szerencséjét.  Edmund megérdemelte Bethtet.  Sőt! Edmund a maga hibái ellenére nagyszerű báty volt. Nem csak Nenay felett apáskodott, hanem anno Lou és Én fölöttem is. Hol egyikünk pótapukája volt, hol másikunké. Szigorúan bánt velünk, és kőkeményen terelt minket. Nem 3 perccel volt idősebb, hanem 3 évtizeddel születése első pillanatától kezdve. Koravén lelke ennyi önmaga által a vállára vett felelősségtől végre megszabadult. Edmund kezdett beleőrülni a magányba, a szereporientációba és Pygmalion effektusba. Egy férfi, aki egész életében atyáskodik mások felett… és sohasem lehet apa. aztán hirtelen a sors megajándékozza egy kislánnyal, akit akár a sajátjának is tarthat, de oly hosszú várakozás után, oly kevés az a 17 év, amit vele tölthetett. Edmund valóban szerette Nenayt és nem úgy, ahogy egy báty szereti a húgát, hanem ahogy egy apa szereti lányát.  A felismerés szinte fájt, ahogy a végig hasított az agyamon.  Edmund a lányának tekintette Nenayt és halálra rémült, hogy egyedül marad egy olyan világban, amit nem Ő választott magának. És egyedül is maradt egészen addig, amíg nem jött Elizabeth, aki tudja olvasni az emberek lelkét… Ő volt az egyedüli, akit nem vezettek félre Wrath téves következtetései, melyeket Edmund zavaros gondolataiból szőtt.  Edmund… a legidősebb fiú, a következő családfő, aki egész életében arra készült, hogy egyszer majd bevonuljon a hadseregbe, átvegye apa helyét, hogy sem én se Lou ne lássunk semmi borzalmat a világból. A legidősebb testvér.

-          Én marha – sziszegtem csendesen, de persze mindenki hallotta a kocsiban. De szerencsémre senki nem kérdezte meg, hogy miért mondom ezt, ekkor gondolkodtam el először azon, hogy tényleg marha lennék. Az utóbbi időben tényleg sokat morogtam magamban. Az emlékeim néha túl elevenek lettek, sokkal több időt töltöttem ugyanis köztük, mint a jelenben.

-Wrath – üzentem gondolatban.

- Már vártam, mikor jelentkezel – gondolta a Wrath miközben továbbra is hangosan beszélgetett a többiekkel, látszólag mit sem törődve velem.

- Szeretném, ha segítenél nekem valamiben - folytattam.

- Kíváncsivá tettél – rándult egy aprót a szemöldöke.

- Meséld el nekem, Lujza és Elizabeth történetét – foglaltam össze a kérésemet. Mire Wrath arcán minden ránc összeszaladt.  Ez persze egyből feltűnt S-nek, de ő túl makacs volt, hogy rákérdezzen gyűlölt ellenségének hogylétére, míg Rup nagyban egy sztori közepén tartott.

.- Miért fontos most ez?  - kérdezett vissza.

-          Csak- feleltem szűkszavúan. Igyekeztem minden előbbi eszmefuttatásom nyomát kiűzni a fejemből.

-          Ez hosszú történet lesz, és nem tudom van-e jogom mesélni neked erről – válaszolt kimérten.

-          Én segítettem neked, mikor a húgom után vágyakoztál - morrantam fel magamban.

-          Tudom! - hajtotta le a fejét. A mozdulat túl feltűnő volt, még Rup is felfigyelt rá, és egyből az én pillantásomat kezdte keresni. Meglepett, hogy ilyen hamar beleegyezett a kívánságomba, nem erről volt híres.  De Nenay volt az aduász.  - Legyen hát, de nem itt és nem most!  Majd ha Winwoodba értünk!

Szüleink ajándéka volt Nenaynak, hogy 18. szülinapja alkalmából felújítják az egész régi lakásunkat Winwoodban, a fiúk voltak ebben segítségemre öcsém és bátyám hollétéről ugyanis oly kevés fogalmam volt.

Winwoodi lakás éjjel.

Rup és S az igazak álmát aludta vagy legalábbis hihetően imitálták, mikor a kinti teraszon, a grill halvány fénye mellett és a sült hús különleges illatával az orromban, mely oly keserves régi emlékeket juttatott eszembe, mikor még ehettem ilyeneket.  Wrath felém fordult és komoly arccal belekezdett meséjébe.

-          Elizabeth és Lujza angliai kispolgárok ikerlányai voltak.  A lányok elmondása szerint egy roppant becsületes, kedves házaspárról beszélhetünk, akik mindent megtettek azért, hogy lányaiknak a legjobb életkörülmények között éljenek. Kevés vagyonuk volt, mindössze arra volt elég, hogy tanítassák lányaikat, ám a korban jelentős hozományra már nem futotta. A családnak azonban roppant fontos volt az iskolázottság. Már a lányok anyja és nagyanyja is iskolázott asszony volt. Persze magad is láthatod, hogy Tuschingan lányok szép külsővel rendelkeznek, ezért számos, gazdag úr figyelmét felkeltették. Elizabeth idősebb volt, mint Lujza kerek fél óra különbséggel születtek, ami ritka az ikreknél. Eleinte nem tűnt jelentősnek, ám később – emelte fel Wrath az ujját – azzá vált. Lujza nem volt sem olyan érett, sem olyan okos, mint a nővére. Nehezére esett meg tanulni olvasni, és az írás is bonyolult feladat volt számára.  Nem érezte jól magát a vele egykorúak társaságában, és állandóan fiú ruhákat akart hordani, mert a fiúk között elismerése jutott. Igaz csak későn jött rá, hogy nem elfogadják őt, hanem szépsége miatt megtűrték. Ezzel szemben Beth ragyogóan éles elméjű volt, de tartózkodott a férfiak táraságától, tanulni akart és egyetemre menni, ami korban oly nagy ritkaság volt. Főleg nőként… a városuknak egy gazdag, de idősebb ura a negyvenes évei elején járt vagy talán a harmincas évei végén? Mindegy is. A férfi felajánlotta, hogy házasság fejében magához veszi az ikrek közül az egyiket.  örök agglegény volt, de egy bál alkalmával, volt szerencséje beszélgetni Elizabethtel… és egyből beleszeretett. Ám Beth ravasz volt a nevét nem mondta meg a férfinak. Nem is lett volna gond, hiszen Lujza szívesen férjhez ment volna. Imádta a gondolatát, hogy megszabadul az iskola nyűgjétől, osztálytársnői gúnyos, lenéző pillantásaitól és a tudattól, hogy nem olyan jól sikerült, mint Elizabeth. Szülei viszont nem merték tudatlan lányukat, egy olyan gazdag, erős, és jó társaságban forgó úr mellé adni. Nem a szüleik hibája volt, szerették mindkét lányukat és a legjobbat akarták nekik.  De túl szegények lettek volna finanszírozni Elizabeth tanulmányait és a férfi, akihez ha hozzáadják, mindent megadhatott volna a lánynak.  Csak hogy Elizabeth teljesen másra vágyott.  Egyességre jutottak Lujzával, hogy akárcsak a két Lottiban, ők is szerepet cserélnek. Akkor sajátította el mostani képességét Beth. Lujzával ellentétben, aki csak mozdulataiban és hangjában tudta leutánozni nővérét, addig Beth a tanulásvágyával a szívében, megfigyeléssel töltötte minden szabadidejét.  Teljesen a húgává mórikálta magát.  Csakhogy a férfi, akivel házasságra készült lépni, tényleg beleszeretett Elizabethbe és mindent megadott volna neki, de Lujzát… nos, Lujzát nem akarta. A lány tudatlan volt, disznó vicceket mondott és úgy kellette magát, akár egy útszéli virágszál. De hisz ismered!

-          Tökéletesen illet Louhoz.

-          Ahogy mondod sógor! – vigyorgott Wrath

-          Ne igyál a medve bőrére – förmedtem rá. Hirtelen elkomorult, mikor rákérdezem volna miért, már rendezte vonásait, majd folytatta.

-          Szóval az esküvőn egy baleset miatt lebuktak a lányok, és nem sikerült szerepet cserélniük. A férfi, akit azt hiszem Hughnak hívtak, viszont égtelen haragra gerjedt.  És gyűlölségében elfogatta Bethet és házának legmagasabb tornyába vetette. Amolyan szépség és szörnyeteg történet volt az övék. Hugh halálosan imádta Bethetet és meg akart győzni a lányt arról, hogy mellette fantasztikus élete lehet. Beth pedig Lujzát próbálta a férfire tukmálni. De Beth nem értette akkor még, amit most már ért. Nem külső számít, hanem a belső. Hugh nem a csábító női testet szerette, hanem Elizabeth elméjét és egész lényét.  Persze a fiús, talpra esett Lujza, aki magára haragította szüleit, egy éjjel sikeresen meglógott és kiszabadította a nővérét a piercing, amit a szájában visel, az takarja el ajkának sérülését, amit a kőfalon növő szúrós nővény okozott. Elvileg akkor sértette fel a száját, mikor Beth rajta mászott le a közeli fa egyik ágához.  Aztán az erdőben bujkálva találkoztak valakivel, akiről azt hitték segít nekik… de nem így történt. Aztán innentől már ismered a történetet.

-          Lujza egész életében kereste a párját, akinek végre megfelelhet.  Beth pedig egész életében kutatta azt a fiút, aki boldoggá teheti a húgát. És ő maga nem kívánt társra lelni. Egészen addig, amíg nem találkozott Edmunddal.

-          Edmund különleges fickó, pont olyan elveszett és sebezhető volt, mint Beth és Beth meglátta magát benne. Meg akarta gyógyítani a fiút… Te túlságosan egész voltál neki.  Bethnek szüksége van az érzésre, hogy ő választhat. De a nálad nem volt választási lehetőssége. Te szeretted… Ő viszont azt akarta, akit nem kaphat meg.  Elizabeth egy olyan kedves lány, mint Maryon… de egyben olyan is, mint Arnold, minél nehezebb és bonyolultabb eset valaki annál jobban érdekli Bethet. Beth sose bocsájtja meg, hogy a feje fölött döntöttek a sorsáról. Beth mindig azt akarja, amit nem kaphat meg.  Hught okolta sanyarú sorsáért ezért nehéz volt neki nem bosszút állni a férfin. Ekkor találkozott Floretével, aki képzett pszichológus volt. Általa kerültek a lányok a klánunkba.

-          Miért nem fogadta el a jobb életet Elizabeth? – kérdeztem végül rá, mire Wrath savanyú képpel megcsóválta a fejét.

-          Hát még mindig nem érted? Nem a külső a fontos… hanem a belső.

-          Mit jössz ezzel a szöveggel már megint?

-          Bill külsőre teljesen olyan vagy, mint Edmund, veled, sokkal könnyebb élete lehetne, te imádnád, a tenyereden hordoznád őt. Te lennél Hugh.  De Ed… Ed pedig az a fiú, akink segítségre volt szüksége, egy magányos férfi, akitől elveszik az egyetlent, ami fontos neki. És én valóban elszerettem tőle a húgát.

-          Az én húgom is – szúrtam közbe, majd a mélységes csend elnyelt minden mást, ahogy a tűzre pillantva mindketten a gondolatinkba mélyedtünk. Csak két eltérő horkolás szakította meg a ház nyugalmát.