Előtted a kérdés és a válasz,
Te döntöd el neked ez mennyit ér,
Alattad is két út fut ma végig,
Rajtad áll, hogy jobbra, vagy balra térj!
Előtted a kérdés és a válasz,
Te döntöd el neked ma melyik kell,
Mindegy melyiken indulsz el,
Csak a célodat érjed el!
Tudjátok…
mindenki életében eljön az a pillanat, mikor egy kicsit hátradől, a kényelmes,
nagy ágyára. Megigazítja a párnáját, betakarja a derekát egy takaróval, ami se
nem túl meleg sem nem túl hideg, kint már alkonyodik, megnyugtató csönd van. Az
ember lassan álomba szenederül, majd felpattan a szemhéja és rájön, hogy
pisilnie kell. Nah pontosan így éreztem magam!
Hajnalban kelni, futni az erdőben, a fülemben
régi Eminem számok harsogtak arról, hogy találd meg önmagad és hogy mindenki
mekkora egy szenny. Aztán zuhany, amíg nem lesz teljesen jó a vízhőmérséklete
addig fekvőtámasz, aztán alapos mosakodás, hajmosás, szárítás. Hosszú ruhák,
amik eltakarják a kék – zöld foltokat, tartalmas reggelik, legalább 2 üveg víz
a táskámban… Fel a motorra, át a város másik végébe, az iskolába, szünetekben
készülni a másnapi anyagara, jegyzetelni az órán, egyre és egyre az elsőbb
sorokba kerülni, korrepetálni magam ebédszünetben a barátokkal, enni és enni,
mert kell az izomzatépítéshez. Iskola után Sid és a két – három órás edzés,
kedvétől függően. Utcai harc, boksz és a kedvencem a lövészet. Edzés végén
pedig a fiola.
Sid mindig azt mondja, minden feladat elé üres
aggyal kell menni, és ezért az edzések végén mindig azt tanultuk, hogyan ürítsem
ki az agyamat és vegyem rá magamat arra, hogy megigyam azt, ami a fiolában van.
Vér. Valahányszor a fiola számhoz ért, hányingerem támadt, Charlie-t láttam
maga előtt kiterülve a földön, véres tócsák nőttek körülötte s nekem a seb fölé
kell hajolnom, hogy kiszívjam a mérget, ami a vérében van… Sietnem kell, hogy a
mentő még időben ideérjen. A vér íze a
számban, a kusza gondolatok, Cissy néni tördelő keze a kórterem előtt, Dido
erős keze a vállamon…
- - Nenay! – Ginger rázta meg a vállamat finoman, a Fiatja
ab lakjának dőlve aludhattam el.
- - Megjöttünk? – kérdeztem álmosan, majd igyekeztem
magamhoz térni, fejemre húztam a kapucnimat, és már nyitottam volna ki az
ajtót, de Ginger közbe vágott.
- - Jól vagy?
- - Persze! Miért ne lennék? – kérdeztem unottan
vissza. Hátamra vágtam a táskámat, megköszöntem, hogy elhozott aztán már ki is
léptem a szakadó esőbe és futva tettem meg az utat Dido házáig. Bentről fény
szűrődött ki, az ablakon belesve láttam, hogy Anne és Dido ölelkezve állnak és
nevetnek valamin, a kezem megállt, pedig a kulcs csak milliméterekre volt a
zártól. Ott álltam New Sunny nappalijában, lilapulóverben a kezemet Wrath ujjai
kulcsolták körbe, zavarban voltam, nem tudtam mi következik, nem tudtam, hogy
szerettem –e, ezt a fiút, csak néztem a szemébe, mikor felhangzott a: Mindenki
mondja Csííííz. Megráztam a fejemet. Üresnek
kell lennie, különben nem tudok pihenni, ha nem tudok pihenni, akkor nem tudok
felkelni, ha nem tudok felkelni, nem tudok edzeni reggel, akkor este Sid után
kell bepótolnom, és akkor sokkal tovább fog tartani, és nem tudom megírni a
leckét másnapra. Nem lóghatok el
otthonról, mert közegbe kell maradnom, nem adhatok fogást, be kell mennem,
ahogy megbeszéltük. MINDIG TARTSD MAGAD A TERVHEZ. A boldogság, amit a bent álldogáló
szerelmespár arcán láttam, arra ösztönzőt hagyjam a fenébe ezt az egészet, de
volt egy másik hang valahol a tudatom leghátuljában, ami arra emlékeztet, hogy
nem futamodhatok meg… ezúttal másképp kell lennie.
- - Ne csináld már Nenay! A szülinapod óta nem
buliztunk! Nem is jössz velünk sehova! – nyafogta mellettem Giselle. Álmosan
megtöröltem a szememet, fáradság nehezedett az egész testemre, de még volt
hátra egy matek, muszáj volt tartanom magam, mert érettségi tárgy és gyenge
vagyok belőle.
- - Értsd meg, be kell jutnom a NortWest egyetemre –
hazudtam, majd nagyot kortyoltam az ásványvízből.
- - Nekem úgy tűnik, mintha a katonasághoz készülnél
– szörnyülködött – láttalak tesin Nenay – vette halkabbra a hangját – izmos a
karod, fekvőtámaszozásnál látok mindent.
- - Gis...
- -- Edzel… Igaz? A fura öreget mégis rádumáltad anno
– fonta sértetten keresztbe kezét.
–Ezért nincs időd ránk, valami beteg, mazochista hajlamokat élsz ki
azzal az emberrel! És nincs időd se rám, se Zackre se a többiekre…
-
Szólhatnék Gis? – fordultam felé.
- - Talán szólj azokhoz, akik a barátaid! Minek
jöttél vissza New Sunnyból? Azt mondtad hiányoztunk, hogy nem bírtad a
feszített tempót, az elvárásokat… Erre tessék, ugyan azt csinálod, mint ami
elől elmenekültél! Meg sem kérdezed mi van velem és Zackkel, nem tudod, hogy
James randizni kezdett Lilyvel, nem beszélsz Daniellelel Danről…
- -Wrath és én szakítottunk – böktem ki. Giselleben benne rekedt a levegő. Eredetileg
nem ezt akartam mondani, hanem hogy egyszerűen nem érek rá a szerelmes tinik
életével foglalkozni két edzés és hat házi feladat és egy témazáró között. De
hogy nézett volna ez ki? Hogy mondod meg Gisellenek aki világéletében az
egyszerű, normális dolgokhoz volt szokva, hogy te nem vagy normális? Giselle,
bár elmondhatnám, hogy félek. Hogy nap – nap után az a jár a fejemben, hogy
szembe kell néznem azzal a szörnyeteggel, aki megkeserítette az életemet. Bár
elmondhatnám, mit érzek, mikor arra gondolok, hogy elveszítem a kontrollt? Hogy
nagyobb kárt okozok, hogy titkolózok, hogy idegen emberek kezébe kell adnom az
életemet, hogy az ellenségeim lesznek a bajtársaim? Nem… Annyit mondhatok csak
neked, amivel a te világod feltudja fogni azt, amivel az enyém még csak rá sem
ér foglalkozni.
- - Sajnálom – suttogta, a keze tétován
felemelkedett, láttam a zöldes szemekben az együttérzést, azt, amivel csak egy
másik szerelmes ember tud nézni, aki tudja milyen a veszteség. De végül
leeresztette a karját. Megértettem, hogy eltávolodtunk, soha nem leszünk már az
a két lány, akik egykor tizenegy - két évesen arról társalognak, hogy Mark
Deremi milyen egy bunkó. Bár fájt és megijesztett, de azon kaptam magam, hogy
megértem apám szavait azzal kapcsolatban, hogy miért nem tarthatjuk a
kapcsolatot azokkal, akiket magunk mögött hagytunk a meneküléskor…
- - Fel a kezdet, mindig védekezel! – akkor a pofont
kaptam, hogy ráharaptam a számra belülről és vért és nyálat köptem
oldalra. – Mindig véded a bájos
pofidat! - ugrott fel Sid de szerencsére
időben lebuktam és kivágtam a lábamat,
ezzel kigáncsoltam őt mikor a földre érkezett. Halkan puffanva esett el a
tornaszőnyegen, mindig csodáltam érte, hogy ilyen profin tud esni.
- - Sok a duma öreg – hajoltam fölé vigyorogva, mire
az ő arcán is kiszélesedett a mosoly.
- - Ez király volt! – pacsizott össze a szőnyeg
szélén ülő Dan és Rupert. – Csináljátok újra! – visították be szinte egyszerre,
mire fejcsóválva felhúztam Sidet a fölről.
Könnyedén pattant fel, nem mondtam volna meg róla, hogy elmúlt már
negyven. Néha puhatolóztam, hogy
megtudjak egy két dolgot erről a farkasember mítoszról, de mindig mereven
elutasított, úgy tűnt mintha zavarná valami ezzel kapcsolatban, dehogy mi? Arra
képtelen voltam rájönni.
- - Tudjátok a szabályt srácok, ha levisz a földre,
az edzésnek vége. – várakozóan összecsapta a kezét – Remélem Ginger nem égette
oda a krumplit.
Ahogy
a fiúk korgó gyomorral egyből a szőnyegen hagyták az adrenalin és tesztoszteron
rohamukat és követték Sidet a konyha felé, addig én lecsavartam a szorítókötést
a kezemről. Egy hónap alatt mennyi
minden megváltozott… Az egykor idegesítő Ginger és én olyan haver félék lettünk,
félig beköltöztünk Sid házába és Rupert és Dan is bff-ek lettek, mert állandóan
együtt lógtak, valahányszor Rupert eltudott szökni New Sunnyból. Nem tudtam nem észrevenni, mikor egy kellemes
zuhany után leültem a péntek esti vacsorához a kisasztalnál, hogy milyen
családias a légkör. Nem indult egyszerűen,
de ahogy végignéztem a társaságon azt kellett érezném, hogy jó helyen
vagyok. Mikor a héjában sült krumpli a
tányéromra került, sajttal és tejföllel megtöltve nyálcsorgatva vártam, hogy a
fiúk abbahagyják az ökörködést és Sid elmondhassa az asztaliáldást.
Mikor először hoztam ide Rupertet azzal az
őrült ötletével… Sid nagyon közelkerült ahhoz, hogy letépje a fejemet. Végig
üldözött az erdőn és bár én elvileg gyorsabb vagyok, azért rendesen kellett sprintelnem,
mert rám hozta a frászt, azzal a vicsorgó, morgó dühvel, amivel konstatálta az
ötletemet, helyesebben Rupert ötletét. Majd mikor lehiggadt vagy 5 – 6 kör és 2
Dan közbelépés után, csak annyit mondott: - Tulajdonképpen ez egy jó ötlet. Gyere Nenay edzeni! – invitált be kedves
mosollyal.
- - Most viccel? – dőltem a fának lihegve, miközben
a kezemet az oldalamra szorítottam.
- - Úgy nézek ki? – villantak rám a szemei.
- - Jó – jó, megyek már – támolyogtam be sietősen a
pecóba, mögöttem csöndesen kuncogott Rupert valami olyasmit, hogy: „Ez bizony
jó móka lesz”.
Ki a
fene gondolta volna még akkor, hogy mikor belép az ajtón, az én tökkelütött,
vörösüstökű barátom, hogy egyből le is ver egy vázát, mert meglátta Ginger
Newt. Bizony, nem is hittem a szememnek, sőt már egy hónapja nem is hiszek, mikor
látom, hogy azok ketten, hogy kerülgetik egymást. Teljesen egyértelmű hogy
bejönnek egymásnak, de 4-5 kedves szónál és állandó vitáik ellenére még egyszer
nem hallottam őket ténylegesen is beszélgetni. Pedig lenne miről. Ginger New ugyanis a nagymamájához hasonlóan
varázsló. Már akkor sejtettem mikor csinálta azt a kis cselt a suilban a csengővel,
de nem foglalkoztam vele túlságosan. Azóta persze, mert Sid imádta az Apádra ütök
című filmet ki kellet építenünk a bizalom körét, így már jó pár dolgot
megtudunk egymásról. Az volt a
legérdekesebb, hogy mindig is kívülállónak éreztem magam, mindegy milyen
társaságban voltam. Sose beszélhettem az
igazi félelmeimről, a gondjaimról, vagy a családi problémákról… De ebben a kis
közösségben, mely ötünkből állt jöttem csak rá, hogy valójában számtalan olyan
magányos ember él a földön, mint én.
Ginger akinek kékre, zöldre változott a haja, ha elesett és nem pedig
sebei lettek, pont olyan rémülten állt a tükör előtt, mint én, mikor menekülni
kellett a vikingék elől. Dan, akinek átkellett adni a farkasembergént, hogy
túléljen egy balesetet… és Rupert… akivel kezdettől fogva mióta csak ismertem
jóban voltam. Talán Sid tudta a világon a legjobban, hogy mennyire szükségünk
van egymásra.
Aznap
este valahol egy mozi vagy talán egy disco sötétségébe burkolózva James és Lily
végre megajándékozták egymást első csókúkkal, Zack és Giselle hivatalosan felvállalták
egy alkohol mámoros egyéjszakás kaland és egy hónap most mi t csináljunk
szerencsétlenkedés után, hogy járnak.
Danielle a húgával nézte a kishableányt otthon és várta, hogy Dan végre
írjon neki egy sms-t, ezért a telefonját az egész mese alatt a kezében
szorongatta. Jason pedig valami operett
előadásra kísérte a nagymamáját 80. születésnapja alkalmából. Szóval folyt az élet, de én mégis csak a vacsoraáldásra
figyeltem, és aznap este még sokáig a fülembe zengett: Köszönjük, a pillant
értékét Uram, Ámen.
Este
már a kényelmes ágyamban, oldalamon Kandúrral tértem nyugovóra. Ma este Anne
újra nálunk aludt, és nem tudtam nem a napokat számolni karácsonyig. Ha igaz,
amit Dido nekem mondott – és miért nem lenne az – Diego meg fogja kérni a
kezét. Kicsit közelebb húztam magamhoz a
cicát, és a fejemet a dús, fekete szőrébe fúrtam. A szoba hosszú hónapok óta nem azért forgott körülöttem,
mert alkoholt ittam volna, hanem mert a világ annyira felgyorsult, hogy nem
tudtam már kiszállni, és a sodrás engem is vitt tovább. Persze sejtettem, hogy
nem lakhatok örökké itt, és azt is, hogy Diego nem tenne ki innen, Ő lenne az utolsó,
aki engedné, hogy elcuccoljak. De talán ez nem is lesz olyan nehéz, a
szüleimmel változóban van a helyzet, jobb lett a viszonyunk, és ha minden úgy
megy… akkor egyetemre megyek, elköltözök és… Nah igen. Diego családot alapít, mert Anne hozzá fog
menni. Nem tudtam elképzelni, hogy a jogásznak tanuló, belevaló szőkeség
kosarat adjon Deigonak. Valószínűleg ez egy bitang jó kapcsolat, ahol
mindketten egyet akarnak. Vége lesz az
ifjonti évek bolondozásainak, az örök Wero életmódnak. Diegoból, pedig kiváló apa
lesz. Felidéztem az első alkalmat, mikor
először megláttam, ezt a jóképű, tetovált srácot, akinek mindene a zene. 5 éve
– megpusziltam a cica fejebúbját, aki halk dorombolással viszonozta
kedveskedésem. Azon elmélkedtem, hogy ez
az 5 év milyen változásoknak adott teret, hova változunk, hova fejlődünk, mikor
koppanást hallottam az ablakomon.
Hirtelen megfagyott bennem a vér, a legrosszabbra gondoltam, hogy ki
állhat a zaj forrása mögött.
- - Látom, hogy nem alszol – hallottam meg az ismert
férfihangot, mire a levegő süvítve hagyta el a tüdőmet.
- - Damon, te állat! – morogtam az orrom alatt,
megfordultam az ágyban és rámeredtem, az ablaküvegre tapadó vámpírra.
- - Gyere – biccentett a bejárati ajtó felé, mire
szemforgatva kikászálódtam az ágyból. Remek, ez sem ismeri utóbbi időben az sms
jótékony rendszerét?
Gyorsan magamra kaptam a hálóköntösömet és egy meleg papucsot,
és ügyelve a bejárati ajtó jellegzetes kattogásának elkerülésére, kisurrantam.
Már egy ideje nem tartottam a meglehetősen furcsa elvek szerint élő Damontól,
aki a Sides kiscsapatunk egyik látogatója volt. Mrs. New és Ő fuccsa szövegségben
álltak Siddel és Damon emellett a Dark családdal is tartotta a kapcsolatot,
mivel veszélyes játékot űzött. Annak idején még Wrathtal sokat tanakodtunk
azon, hogy Damonnak mi érdekében állhat, hogy személyszerint én toroljam meg a
Viking bűneit, és miért nem a családomhoz fordult az emberré válás hírével, de
egy ideje már nem próbálkoztam bejutni ennek a szövevényes vámpírnak az agyába.
Wrathot mindig gondosan elkerülte, így Ő se láthatott be a gondolataiba. Most mikor
az ajtó mellett bicajtároló és apró parkoló között álldogált az eresz alatt az
eget kémlelve, figyeltem csak fel rá, hogy a szemeit újra az a különös kék
színű kontaklencse fedi.
- - Damon, azt hittem a rejtélyes smsezések
koronázatlan királya vagy – húztam magamon összébb a hálóköntöst.
- - Személyesen kellett beszélnem veled.
- - Neked ez a mániád – fontam karba a kezem. –
Miért akarsz beszélni csak velem, mikor elvileg Sid az akció főnöke.
- - Sid sose volt az akció – szemrehányó pillantás –
főnöke. Én vagyok az ötletgazda csillagom. Mindig is én voltam.
- - Nagyszerű – ironizáltam – akkor tessék
ötletfőnök, látványosan legyintettem egyet, mintha előre engedném az ajtóba –
holnaptól felveheted a bakancsomat, és megküzdhetsz helyettem a Vikinggel a
klánnal meg az egész pereputtyal, ízlésed szerint.
- - Csak nőkkel ne kezdjen az ember – fintorgott. Aztán
arcáról eltűnt a gúnyos kifejezés, és úgy tűnt éveket öregedett az alatt az egy
pillanat alatt, amíg rám emelte tekinteté. –Most jövök New Sunnyból, Maryon… -
kifújta a levegőt, én pedig úgy éreztem, hogy egyenesen a csontjaimba fúja a hideg
levegőt. – Maryon látta a Viking
tervét. Támadni fognak. – reszketve
bólintottam, igen, ez várható volt. Damon kiváló kettős, sőt hármas ügynök
volt. Szállította az információt
otthonról és időnként a Klántól is.
- -- Szóval megvan a dátum? – igyekeztem kiüríteni az
agyamat.
-
Meg – bólintott – és a helyszín is. Egyből
idejöttem, azt akartam, hogy te legyél az első, aki tud róla. Nyilván a családod is felkészült az ütközésre
és igyekeznek távoltartani téged ettől a mizériától. Nagyon jó kis tervük van és a miénk éppen
beleillik. – folytatta megnyugtatás képen. Persze, hogy beleillik az ötlet gondoltam ironikusan,
hiszen az elejétől kezdve tudtuk, hogy kiakarnak hagyni ebből az egészből, és
lépre akarják csalni a Klánt, ezért bízták a Vikingre a döntést, akinek fogalma
sincs Maryon ijesztő képességéről.
- - Amíg a Vikingnél van Arnold ereje, nem megyünk
sokra – suttogtam. Emlékeztem arra a novemberi éjszakára, a vita Wrtahttal,
Charlie a kórházban…
- - Tudod jól, mit gondolunk erről az öreglánnyal,
amíg fiolázol, nem leszel elég erős! – megfogta a karomat és finoman
megszorította – Innod kell, és nem halogathatod ezt sokáig. Ha Viking elveszi az erődet… - kezdett bele,
de bennem hirtelen felfortyanó düh beléfojtotta a szót.
- - Milyen erőről beszélsz? – szabadítottam ki a
kezemet, majd azzal a lendülettel megtaszítottam a mellkasát. – Arról az
erőről, ami fuccsot mondott, mikor az az állat kihajított Wrtah faházából? Vagy
netán arra gondolsz, ami közel két hónapja eltörte a lábamat? – vicsorítottam,
meglepő volt a reakciója, a szeme felcsillant és óvatosan a mellkasához nyúlt.
- - Áu – mondta, majd a szemét éhesen végigfutatta a
rajtam. – Nocsak, nocsak – szinte dorombolt. – Sid mocsok jó munkát végzett. 1
hónapja még az esernyőd alatt reszkettél mikor összetalálkoztunk most pedig –
füttyentett egy halakat - egészen izgalomba hozol tündérkém.
Nem
értettem miről beszél, ha valamikor hát most voltam igazán csak berittyentve
attól a borzalomtól, amit közölt és nem egészen két perce még Ő maga is olyan
gondterhelt és rémült volt, hogy nem értettem mire megy ki a játék.
- - Mennyit fiolázol? – kérdezte.
- - Amennyit kell, minden edzés végén egyet – néztem
zavartan a papucsomra.
- - Az nem lehet több egy – két kortynál –
értetlenkedett. – Mióta csinálod? – faggatott tovább.
- - Nagyon jól tudod mióta! – csattantam fel, kissé
hangosabban a kelleténél. Ideges pillantást vetettem a sötét ablaküvegekre, és
a néma útra, amit olyan gyéren világított meg az utcai lámpák halvány fénye.
- - Pár hét alatt nem lehettél ennyire erős babám! –
arcán boldog vigyor ült. – Mi van a fiolában Nenay? – kérdezte.
- -Vér – mondtam gépiesen és igyekeztem nem
összerándulni.
- - De kinek a vére? – duruzsolta.
Hajnalban
idegesen dörömböltem Sid McBug ajtaján. – Azonnal nyisd ki! – ordítottam és úgy
vertem az ajtót mintha a Viking szőke feje lenne. Nem sokkal később Dan nyitott ajtót, résnyire
nyíltak csak a szemei mikor dühösen beviharoztam mellette – Hol a keresztapád?
– kaptam le a fejemről a sapkát és lendületes az asztalra vágtam.
- - Engem keresel? – kérdezte pimaszul vigyorogva
Sid, lazán a konyha és edzőterem közötti falnak dőlve.
- - Téged, hát! És rohadtul nem fogod zsebre tenni
azt, amit most tőlem kapsz! – dobtam az egyik székre a kabátomat, majd egy pillanat
múlva már az edzőmre vetettem magamat. Számított a támadásra és le is bukott,
de a pattanásig feszült idegeim, azonnal követték a mozdulatát, egy másodperccel
később a pólójánál fogva hajítottam vissza a földre, és két pillanat múlva már
a tornaterem szőnyegén birkóztunk.
- - És mond csak – lihegett, ahogy egy ügyes trükkel
kimenekült a fogásomból – mi az oka, kellemes látogatásodnak. – A legjobb pillanatban
töröltem orron, ugyanis már majdnem tökéletes fogást talált rajtam.
- - Az hogy már most ember vérrel itatsz te
szörnyeteg! – ordítottam, és a bennem felgyülemlett dühvel a szőnyeg másik
végére repítettem a rúgásommal, aztán felpattantam harciállásba helyezkedtem és
minden figyelmemet a lassan felkecmergő alakjára összpontosítottam. Ismertem a
trükkjeit, tudtam, hogy számos módját tudja az ellenfél megtévesztésének,
latolgattam, hogy most vajon mi következik, igyekeztem a legjobban helyezkedni
és az agyamban tomboló dühöt a karjaimba és a lábamba koncentrálni, mikor is
Sid fáradtan rám mosolygott. Éppen hogy csak felült én pedig egy pillanatra
talán megzavarodtam, de tartottam a védekezőállást a súlypontom egyenletesen
oszlott el és nem helyezkedtem el a sarokban sem, ahova be lehet szorítani, ha Dan-t
is bevonná a játékba. De Dan éppen olyan megilletődött volt, mint mikor két
perccel ezelőtt kitárta nekem az ajtót.
- - Kész vagy! –mutatott rajtam végig, majd Danre
nézett – Ne álldogálj már ott Dan, legyél kedves és segíts fel. - Nem értettem miről beszél, nem változtattam a
meg a testtartásomat, de próbáltam a füleimmel Dan mozdulataira koncentrálni,
ha ez esetleg csak egy újabb trükk lenne a sok közül. – Ugyan Nenay! –sóhajtott
fáradtan, majd finoman végigtapogatta a felsőtestét –Te is tudtad, hogy előbb –
utóbb itt lyukadunk ki. – rámeredtem Danre, arcomra kiült döbbenetet véltem
felfedezni az övén is. – Az ég szerelmére gyerekek! Valaki felsegítene innen?
Elvégre én csak egy erős ember vagyok nem egy komplett tisztavérű vámpír-
bökött felém. Abban a minutumban
megértettem mindent, amit Damon mondott este a háznál, és azt, hogy Sid miért
nem mozdul, hogy az utóbbi napokban miért mondja, hogy ha földre viszem, akkor
abbahagyjuk az edzést… Az ereje már nincs egyensúlyban az enyémmel…
- - Azt hiszem… nekem most dolgom van. – rohantam
hirtelen a konyha felé kis híján fellökve Dant, aki még mindig olyan teszetoszán
közeledett a keresztapja felé.
- - Nenay! – kiáltott utánam Sid – Az én vérem volt
a fiolában. – mondta, pont akkor mikor az ajtó halkan becsukódott mögöttem.
A napokban erősen havazott, a nagy fehérség beborította a
látóhatárt, én pedig faágon csücsültem az erődben, az fa mellett csörgedező
patakon nyugodott a szemem miközben aszaltáfonyát ettem. Vagy már két órája ültem az erdőben, és csak
a gyomrom korgása térített magamhoz, akkor vettem elő a vörösáfonyát a
táskámból. Nem mondom, hogy kiborultam,
mert az enyhén definiálja azt a hisztit,
amit azután csaptam, hogy eljöttem Sidtől… a jöttem is tulajdonképpen egy
gyenge szó arra a rohanásra, amivel magam mögött hagytam az egész helyet. Az
igazán gondolatébresztő az volt, amikor felfutottam a fára… majdnem leestem,
mikor észrevettem, hogy mit csinálok, és azóta is a fán ültem. Tulajdonképpen
ez elég menő. Sőt, ez király! Kíváncsi voltam, hogy mi mindet tudnék még csinálni,
de féltem, hogy akkor azzal a lendülettel sikerülne ki is törnöm valamimet…
Szóval egyelőre fent maradok a fán és kiötlöm, hogy mászok le… Ez egy jó
ötletnek bizonyult úgy másfélórája… De hát azóta sem mozdultam meg csak
becsuktam a szemem.
- - Bemersz jönni egyedül az erdőbe? – szólalt meg
ekkor valaki.
- - Attól tartok az erődben élőknek jobb félniük
tőlem –feleltem.
- - Ez vitathatatlan, mindig is veszélyes voltál –felet
Wrath– Szóval… Te most?
- - Ha azt akarod kérdezni, hogy vámpír lettem-e az
azt feltételezi, hogy eddig nem voltam az. -
döntöttem a hátamat a törzsnek. – felnevetett.
- - Valóban… elkaptad a görögöt a falóban. De tudod,
sose viselkedtél úgy...
- - Mint mondjuk te? – világítottam rá.
- - Mint mondjuk én – értett egyet.
- - Talán azért mert nem vagyok olyan, mint te, vagy,
mint bárki más.
- - Ez nem feltétlenül egy rossz dolog. – szólalt
meg hossza hallgatás után – Ezt szerettem benned a legjobban, te soha semmilyen
értelemben nem voltál olyan, mint mások.
-
–Te… Emlékszel, mikor anno leugrottál a fáról?
- - Emlékszem – elfojtott nevetés bujkált a
hangjában. Sejtettem, hogy sejti, mit akarok kérdezni.
- - Hogy?
- - Hogy csináltam? - tétován biccentettem. – Úgy ahogy te is leugrasz a lépcsőről. Tulajdonképpen
ez is egy lépcsőfok csak kicsit nagyobb a távolság.
- - Nem féltesz? – izzadt a tenyerem, féltem
leugrani. Mi van, ha nem megy? Mi van,
ha összetöröm magam? Mi van, ha nem vagyok elég erős?
- - Nem – csóválta a fejét. – Ha
leakarsz ugrani, le fogsz tudni ugrani.
- - Miért vagy te ebben olyan biztos? – fordultam
felé.
- - Mert én
nem Wrath vagyok, csak egy gondolat a fejedben, amit az ő hangján
beszéltetsz. Tudod jól, ha itt lenne,
nem engedné, hogy leugorj, és azt is nagyon jól tudod, hogyha itt lenne, akkor
most nem itt ülnél fönt a fa tetején. Te akartál eljutni ide, bárhol is vagyunk
most, te is fogsz kitalálni innen.
Kinyitottam
a szememet, szinte láttam, ahogy Wrath szertefoszlik a levegőben, majd a mélybe
néztem és elengedtem az ágat. Meglepő módon halk puffanással értem földet, a
csontjaim egyben voltak, a lábam nem fájt és el sem billentem. Hihetetlen volt… Tényleg, mint egy nagy
lépcsőfok. Felpillantottam az ágra, amin ültem ott fent a magasban és éreztem a
kihívást az izmaimban, hogy vajon mire vagyok még képes?
Amikor a családom elixírrel itatott sose tűnt
fel az, hogy mennyivel másabb a fizikumom, hogy mekkorát tudok kiugrani, hogy
nem fáradok el, ha egy órán át sprintelek, hogy élesebben látok, jobban hallok,
eltelek illatokkal és a lépteim hangtalanokká válnak, szinte súlytalanul
lépkedek a bokáig érő hó tetején. Először csodálkoztam rá énem azon részére,
amitől egy éve rettegek. A szörny, aki igazából nem is tűnik annak.
- - Lenyűgöző igaz? – kérdezte Damon. Már vagy fél perce tudtam, hogy megtalált,
mert megéreztem a levegőben az illatát.
– És nem is vetted észre igaz?
- - Nem, fogalmam sem volt, hogy ez ilyen érzés. - vallottam
be, miközben kezemet kitárva forogtam a hóban.
- - Varázslatos hogy milyen erős a tudat – ugye? –
meglepődtem, mikor megfogta a kezemet és a másik karjával a derekam után nyúlt,
és táncolni kezdett velem – Gyere – intett a pataknak azon részére, ahol hártya
vékony jégréteg húzódott – táncoljunk!
- - Megőrültél? Be fog szakadni! – mondtam, de a
következő pillanatban már a lábunk alatt folyt a víz, és a vékony rétegen át
láttuk, hogy milyen tiszta a sodrásra, miközben valami képzeletbeli ritmusra
táncoltunk.
- - Ilyen érzés, erősnek és csodásnak lenni! – súgta
a fülembe, majd megpörgetett, én pedig nem győztem csodálkozni a varázslatos
dolgokon, amik áttörtek agyam addigi védőpajzsain és annyi mindenre kellet
figyelni, hogy úgy érzetem a lehetőségek elvakítanak. – És te erősebb leszel…
mindünkénél, csak egy harapás, és mindent magad mögött hagyhatsz! –folytatta.
- - Mindent? – kérdeztem, fura volt ez a nagy
bizalmaskodás…
- - Mindent! Mindent, amit ki kellett bírnod, az
összes rettegést és félelmet, a meneküléseket… - kezdte, mire hátrébb léptem
tőle, a csizmám sarka már a vizet érintette.
- - Miért ilyen fontos ez neked? Tulajdonképpen
miért ilyen fontos ez nektek? Mrs. New, Te, Sid – kezdtem sorolni. Damon szeme
egy pillanatra összeszűkült.
- - Csak segíteni..
- - Ne is kezd el! – toppantottam egyet – Nem veszem
be! Mi közötök van nektek hozzám?
- - Igen Damon – szólalt meg egy mély, érces ám
kedves hang a parton – miért olyan fontos Nenay?
Ford
bá’ ácsorgott a parton és villámló szemmel meredt az előttem álló vámpírra,
egyik kezét kinyújtotta felém, hogy elvonjon tőle.
- - Te! – vicsorgott rá Damon – Neked különösen
hallgatnod kéne.
- - Nem ajánlom, hogy felbosszants! – folytatta
nyugodtan Ford – Nenay gyere ide!
Fel
sem merült bennem, hogy ellenkezek vele, születésem óta ismertem Fordot,
majdnem minden fontos eseménynél jelen volt az életemben, igaz a testvérem
esküvője óta nem hallottam róla.
-
Neked is sok mondani valód van neki –intett a
fejével felém Damon.
-
Neked viszont ajánlatosabb lenne hallgatnod,
mert olyanért teszed kockára, amit a gatyádban hordasz! – csattant fel Ford – Öregebb
vagyok, mint te kisfiam, úgyhogy ajánlom, hogy alaposan gondolod végig, hogy
melyik pártfogoltamra mész rá és megtudod, hogy három –négyszáz év mennyi erőt
ad egy ökölcsapásba.
- - Ford bá’, Damon szövetséges, izé… bonyolult ügy
– rángattam meg kabátja ujját.
- - Nem Nenay, nekem kell beszélnem veled –
sóhajtott fel Ford. – Hord el szűrödet
Damon! Most! – sziszegte. Damon összecsattintotta ugyan a fogát, de felugrott
egy közeli ágra, majd egy következőre és így tovább és így tovább, míg teljesen
el nem tűnt a látóhatáromból.
- - Szia, Idegen! – borultam hirtelen Ford nyakába.
Ő magához szorított az orrát a hajamba fúrta és mélyet szippantott az illatomból.
- - Szia, te kis pisis – adott egy puszit a
fejembúbjára. – Még nem is volt alkalmam
felköszönteni téged! – sutyorogta.
- - Tetszett a szülinapi vers, amit küldtél sms-ben
– motyogtam a vállába. Úgy tűnt az öreg
nem akar elengedni engem, csak szorít magához és csak szorít.
Nagyon
örültem neki, hogy újra látom, annyi mindent kellett volna neki mesélnem, és
persze örök titoktarásra fogadnom, de Ő anno is benne volt minden hülyeségben,
megbíztam benne, tudtam, hogy elmondhatok neki bármit. De aznap… Aznap rájöttem, hogy valójában
Fordnak van mondanivalója számomra. Órák hosszat sétáltunk az erdőben, majd valahogy
kikötöttünk a kocsijában, és a zavaros beszédből kivehető volt, hogy van valami,
amit nagyon nem akar elmondani, aztán mikor századjára kezdett el mesélni
valami élőben látott Michael Jordan cselről akkor félbeszakítottam, hogy bökje,
már ki mi van.
Aztán
megtette…
Elmondta
azt, amit nem akartam elhinni.
Ott
volt… Ott volt mikor annak idején a szüleimet és a testvéreimet átváltoztatták,
Ő ment be a házba Ő találta meg őket, ő harapta meg őket újra, mert az ő
harapása elixír a vámpír méregre. Hogy évekkel azelőtt Őt azért fejlesztette ki
egy középkori tudós társaság, akit vasfogként emlegetett, hogy meggátolják az
„árnyékban lappangók” újabb rémtetteit… Elmesélte, hogy önként jelentkezett
miután a lányából vámpírt csinált egy szőke, köpcös magas férfi, akit csak úgy
emlegettek Viking. Persze féltek, hogy a különleges kísérleti alany is
átváltozik vámpírrá, akit megharaptattak egy befogott példánnyal, így
titániumot jutattak a szervezetébe, amivel egyensúlyban tudják taratani a
„szörny” mivoltot. De volt egy b tervük
is, a vérállatok egy elterjedtebb csoportjából a vérfarkasokból kiszedtek
valamit, amit aztán „vírussá” tettek, ezt is beültették egy teljesen átlagos
emberbe, akiből farkasembert csináltak teliholdkor, hogy mindig a szabadon
engedett Ford nyomában jelen. Sajnos Ford harapása nem tudta gyógyítani a
vámpírrá változtatottakon, ám észrevette, ha időben érkezik, megtudja gátolni
az átváltozást, vagy csak részlegessé tudja redukálni, ahogy azt tette Silver
vagy a szüleim esetében. A farkasember
sem úgy sikerült, ahogy tervezték. A farkas, ahogy azt Sid is mesélte, csak
vírus által az ami, így a harapás útján az anyag egyből el is hagyja a gazda
testet, és a következő alanyba költözik. A farkasember génjei nem tudják
megkülönböztetni Fordot a többi embertől, hiszen a titánium miatt, a kulcsinger
nem erős, így nem tudják megtámadni, ám átalakulni képesek. Ford így már 168
farkasembert vett a szárnya alá, azzal a feladattal, hogy mindig legyenek
elérhető közelségben hozzá, hogy a titka örökké az maradjon ami. Vadásszanak a
Klánra és keressék meg Ford lányát, aki valószínűleg a Viking babája. Ahogy telt múlt az idő, Ford igyekezett egyre
és egyre több embert megmenteni, és a létezése titokban maradt akárcsak a
tevékenysége, egészen addig, amíg egy általa megmentett családról ki nem
derült, hogy valójában nem mentette meg őket, hanem átalakultak, de nem
teljesen. A Wolf család évekig óriási rejtélyt okozott neki, hiszen nem
értette, hogy – hogy lehet az összes tagja megállt az átváltozás kellős
közepén. Meg kellett ismerkedni a családdal, hogy tanulmányozza őket, itt
derült fény a titánium cselre, amit az apa, akit Kriknek hívnak bevetett. Aztán évekkel később mikor már azt hitte,
hogy e különös eset biztos titokban van megszületett egy pici lány, akit a
szülei Nenaynak hívtak. Aki azzal a
kevés vámpírral, akikkel Kirkék találkoztak olyan kuriózumba ment, hogy
eljutott a Viking fülébe, hogy létezik
egy tisztavérű vámpír. Így a legnagyobb
vámpír hatalom ereje teljében, rájött, hogy az evolúció elkezdett fejleszteni
egy új fegyvert ellene…
- - Szóval te… - lett könnyes a szemem.
- - Bárcsak eltudnám mondani mennyire sajnálom, hogy
nem értem oda időben Nenay. Az akkori farkasom későn vette észre, hogy vámpírok
támadnak, így az átváltozás már elindult. A családod mindenképpen túlélte
volna, hála édesapád cselének, de az én harapásom volt az, ami miatt
tisztavérűként emlegetnek. Évekig
próbáltam vigyázni rád, segíteni a szüleidnek
és feltűnés nélkül távoltartani őket mások vámpír falkáktól. Én mondtam New
Sunnyt annak idején, hogy odamenjek, mert Sid úgy tudta, hogy nincsen a
környéken sem honos falka. Nem volt alapos… fel kellett volna tűnnie a Dark
családnak számára, de szerencsére az egy jó találkozás volt.
- - Miért most mondod el ezt? – töröltem le a
könnyeimet.
- - Mert Mrs. New, Damon és Sid nem látnak túl azon,
mint hogy bábok egy sakkjátékban, amit évek óta játszok Vikinggel a
sötétben. Damon nem tudja elfogadni,
hogy amíg Klán tag volt addig a Viking felhasználta őt, majd mikor
beleszeretett egy emberbe, és maga mögött akarta hagyni ezt az egészet, a
Viking elvette a nőjét, vámpírrá tette és azóta is a bűvkörében tartja. Mrs. New nem kedveli a fajtánkat, távol
akarja tartani őket a helytől ahol él, Sid pedig Danen akar segíteni, hogy ne
kelljen engem követnie, hanem had élhesse az életét. Én pedig… soha nem fegyvernek
szántalak, eszembe se jutott, hogy ezt az egészet neked kell majd
megvívnod. Olyan vagy nekem – elhallgatott
– nem engednélek oda, és nem azért mert nem tudom, hogy mire vagy képes,
valamilyen szinten összetartozunk és féltelek. Győzhetsz, ez vitathatatlan, de
ára van annak, hogy legyőzd. És te is tudod mi. Harapni kell Nenay, és aki
megkóstolja az élőforrás, az örökké kívánni fogja. Nem foglak új Klán vezérnek küldeni a Viking
helyett, mint legerősebb harcost. Neked
lerendezni valód van vele, akárcsak nekem, de azzal hogy te harapni fogsz,
valószínűleg olyan erő és hatalom kerül a kezedbe kincsem, ami beláthatatlan
következményekkel jár. És erre nem tud felkészíteni egy edzés sem.
- - Akkor miért hagytad ezt! – csaptam rá.
- - Mert nagyon erős, főként, hogy az a képessége
ami. Az emberi részeden neked is tudja használni, így korlátlan hatalom van a
kezében, de ha egy időre vámpírrá teszed azt a részedet, te leszel az, aki
megállíthatja.
- - Szóval mindegy mit mondtál, mégiscsak harcba
küldesz!
- - Nem. Megvártam, hogy te akarj menni, és menni
akarsz. Úgyhogy felsorakozok mögéd és a
terved mögé.
A
dátum a fejem fölött lebegett, és ahogy haladt előre az idő, egyre csak
közeledett a pillanat, amikor a Viking és én megütközünk. Az ünnepek úgy múltak
el, hogy áll mosoly és tettet jókedv álcája alatt edzettem a tudatomat, Dido
eljegyezte Annet. Giselle és Zack a suliban már egymás mellett ültek, az oldalamon
felszabadult egy hely, ahol egykor a legjobb barátnőm ült. Wrath eltűnt, nem
jelent meg sem Karácsonykor sem később. Anyáék azt hitték találkozunk és nem siettem
ezt megcáfolni. Bill is karácsony környékén bukkant fel, borzasztó megviselten
és Edmund sem festett jó színben, egyszer elkaptam, ahogy az udvaron veszekedett
Lujzával és Lujza őrjöngött. Túl gyorsan
elérkezett a csataelőtti este.
Kísértetiesen hasonlított ahhoz az estéhez, mikor először buktam ki a
Wrathtal való szakítás miatt. Dido Annel randizott én pedig egy most már kicsit
sem fárasztó edzés után érkeztem haza.
Próbáltam
úgy viselkedni, mintha a holnapi nap is egy átlagos nap lenne a sok közül. Bekapcsoltam a hifit és a Nirvana – Smells like
a teen spirit című számát kezdtem el üvöltetni. Nem tudtam mi fog holnap
történni, de talán nem is ez a lényeg, a lényeg az, hogy holnap végleg leteszem
a voksom az egyik vagy a másik világ között és egyedül teszem meg mindezt. Ford
különös játékai, Sid tanácsa és a szüleim védelme nélkül. Holnap… lehet örökre magam mögött hagyok mindent.
Fájón nyílalt belém milyen fiatal és ostoba vagyok, hogy miért velem történik
mindez. A rettegés eluralkodott rajtam,
nem számít mi mindenre vagyok képes, ha viking erősebb. A pánik győzött kibontottam Dido asztalon
hagyott cigis dobozát, elővettem a drága Jack Danielst a szekrényből és úgy
döntöttem kiirtom a félelmet és a gondolatokat. Az üveget meghúztam és vártam,
hogy az alkohol megtegye a hatását. A számba helyeztem a meggyújtott szálat és
a kanapén eldőlve füstölni és inni kezdtem. Furcsa érzés volt soha nem
dohányoztam előtte, de aznap úgy éreztem, ha már lúd… legyen kövér. Az ital nem
tompította a félelmemet csak az érzékeimet, azt vettem észre, hogy a testem ólomsúllyal
nehezedik a régi kanapéra, hogy a macska szeretettel dörzsölődzik a lelógó
kezemhez melyben kialudt az 5. cigaretta.
Az üveg Jack mellett már egy másik félig üres üveg is látható volt igaz
csak homályosan. Mikor nagy nehezen kitapogattam és a húzóra technikával
eltűntem az utolsó cseppeket tűnt csak fel, hogy nem is kapcsoltam villanyt és
hogy milyen jól látok a sötétben. Talán az én szemem is világít, mint Kandúré…
Futott át a fejemen a gondolat. De nem, hiszem olyan homályos minden, a plafon
mintha remegne, az üveg súlytalanul pihen a mellkasomon, én pedig bámulom a
mennyeztet, mintha válaszolna. Semmit nem érzek, az arcomon lefolyó
könnycseppet sem. Holnap…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése