15 fejezet - Csak nyisd ki végre a szemedet

Húgom szemeiből hatalmas könnycseppek csordultak ki, és gördültek végig az arcán. Ő már tíz perce szólt, hogy örülne, ha elmennénk a szobából és magára hagynám, de én makacs voltam, és tágíthatatlan.

Olyan szép volt, hosszú, fekete szempilláin egyensúlyoztak a sós könnycseppek, festett fekete haja az arcába tapadt, szája megduzzadt, és kipirult az arca. Már láttam őt párszor sírni, de mindig ledöbbentett, hogy a mögött a keménykedő, nagyszájú lány mögött ki is bújik meg.

Egy kislány… aki arra kért, hogy párnacsatázzunk, és minden áron, hatalmas pizzát akart enni, pedig tudtam, hogy jó, ha két szeletet lenyom… Hogy hiányzott mikor még kislányként, nem volt ciki neki, hogy kézen fogva sétáljunk az utcán, vagy hogy a nyakamba ültessem, és úgy járjuk végig a várost, ha már elfáradt. Emlékszem, mikor alvás közben háromszor, négyszer megrúgott, ahogy ficánkolt.

Szerettem volna, ha kinyitja a szemét, és rájön arra, amit én már régen tudtam. Különleges kislány volt, és nem azért, mert vámpír volt… Hanem azért volt különleges, mert én annak láttam. Mindig is annak láttam, és annak is fogom.

Nem azért, mert különleges a szeme, vagy, mert furcsa dolgai vannak. Ő azért különleges, mert a miénk, az enyém, a testvéreimé, és anyáé meg apáé…

És most itt ül… és zokog, mert az- az idióta… - Na most már tényleg elég – álltam föl a székemről, erre felkapta a fejét, és azonnal elmaszatolta az újabb könnyeket.

-         Bill – kezdte, de én csak megráztam a fejemet, lehajoltam és megöleltem.

-         Annak ellenére, hogy egy fura dilis csaj vagy, az ÉN húgom vagy, senki nem bánhat így veled!  - szögezetem le. Ez volt a kötelességem, egy jó testvér, igenis védje meg a húgát.

Elmosolyodott, és hátra tűrt egy tincset az arcából, és megrántotta a vállát. Ekkor hallottam, hogy lábak toporognak az ajtó előtt, halvány mosoly kúszott az ajkaimra.

-         Ezért készültem neked egy kis meglepetéssel – mondtam, mire összezavarodottan nézett rám.

Már vagy egy órája riadóztam Nenay privát baráti körét, hogy jöjjenek, és vigasztalják meg Őt. Giselle és James szinte versenyeztek abban, hogy melyikük fog előbb ideérni, és Danille, gondolt kajára és fogkefékre is. Jason… Jason nagy arc volt, nagyon kedveltem őt, mert vicces volt, és valami hihetelen jókedvet sugárzott magából.

Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam, James és Giselle versenyezve furakodtak be, miközben mögöttük Danielle és Jason küzdöttek azért, hogy bejussanak a szobába. Végül, mind a padlón kötöttek ki. Cuccaik szanaszét repültek, én pedig Nenayra néztem, aki zavarodottan nézett rám. Felemeltem a telefonomat, aminek köszönhetem, hogy nem lett nagyobb… ennél is nagyobb baja. Majd megmozgattam az ujjaim között.

-         Hát ti? – szedte össze magát.

-         Gondoltuk, egy kis ott alvós buli helyrehoz – emelte fel a hálózsákját James. Nenay elmosolyodott, és gipszelt karját és az épet is a barátai felé nyújtotta. Egyszerre ölelték át őt, szorosan, és egységesen. Nenay rám nézett barátai válla felett és azt tátogta:

-         Köszönöm.

Szívemre tettem a kezemet, és meghajoltam, majd kihátráltam a szobából, és becsuktam az ajtót.

Még egy ideig csendben hallgattam, ahogy beszélgettek. Danielle kíváncsi volt a „„motoros” balesetre. Ez volt a fedő sztori…

Nem volt olyan gyenge, mint amilyennek első hallásra tűnt. Reid Coleen és Victor össze is törte az ügy érdekében Nenay motorját. Amit egyelőre nem mertem neki elmondani. Nem szokásom félni a nőktől… De a húgom nagyon veszélyes, ha motorjáról van szó.

Nenayval délelőtt ismertettük is a sztorit, mielőtt még Cissy néni, és Dido ránk törték volna az ajtót.

Anya és Apa a gyors beszámoló után, amiben dióhéjban elmondták a kislányuknak, hogy mit is kell előadni a nagyközönségnek, beengedték Cissy nénit és Didot. Majd miután kijöttek Nenay szobájából… ami Didonak ijesztően nehezen ment, elbeszélgettek velük.

Cissy néni kicsit furcsállta, hogy ilyen keveset tudnak a lányukról, de aztán lelkesen mesélt Nenay jó jegyeiről, és arról, hogy milyen jól süt és főz. Dido magába mélyedt, és úgy tűnt ebből a kábulatból képtelen szabadulni. Úgy tűnt, hogy őt jobban megviseli ez az egész, mint mindannyiunkat együtt véve, és ez csak azért volt ijesztő, mert lassan, már úgy nézett ki, mint Wrath. Pont olyan gondterhelt, és aggódó volt, mint ő.

-         Ők hát Nenay barátai – mondta Silver. Hirtelen megugrottam, nem számítottam rá, hogy itt van. Gondolataim eltűntek, mintha csak apró ficánkoló halak lettek volna egy folyóban, amit a halász megzavart.

-         A szüleidnek nem hiányzol? – fordultam hátra, Ő pedig megvonta a vállát.

-         Maryon nagyon meggyőző tud lenni – majd újra a szoba felé nézett.

-         Igen – utaltam az előző mondatára – Ők a nagy csapat.

-         Tudod, nem ismerem olyan jól Nenayt, mint te – mondta, és arrébb csúszott, hogy hellyel kínáljon – de most sokat segítettél neki – mosolygott rám.

-         A bátya vagyok, az a dolgom, hogy boldoggá tegyem – mondtam, és leültem mellé. Silver megrázta a fejét, és sárga garbóját kezdte el babrálni. Meglepően jól álltak neki az élénk színek.

-         Én nem így…

-         Mikor vetted ezt a ruhát? – vontam össze a szemöldökömet.

-         Ez hogy jön ide? – kérdezte, és a hajába túrt. A barna ezer árnyalatában játszó szemei kérdőn meredtek rám. Furcsa egy pillanat volt… Én nem értettem a kérdését. Miért kellene tudnia, hogy miért kérdezem meg?

-         Csak nem vettem észre, hogy hoztál volna magaddal csomagot – tértem ki a válasz elől.

-         Jah – pirult el. Majd újra a hajába túrt, és ajkát beharapva feljebb húzta a lábait.

-         Én úgy látom, hogy nem csak az a dolgod, hogy boldoggá tedd – mondta – A szerelmedet is boldoggá kell tenned, vagy a kutyádat… A húgodat szeretned kell. És te nagyon szereted őt – mondta, és rám mosolygott. El kellett ismernem, hogy volt abban valami, amit mondott. Aztán lassan kezét a nyakára csúsztatta, és szemeiben álmosság csillogott, Fura volt, egyből bevillantak azok az igéző okkersárga szemek, pedig az ő szemei teljesen máshogy csillogtak.

-         Ezt úgy mondod, mintha a lelkembe látnál – jegyeztem meg.

-         Nem kell látnom – mondta, és megrázta a fejét, dús haja jobbra, ballra lebbent – Csak éreznem – mondta majd egyik keze óvatosan felemelkedett és megindult a szívem felé. Lélegzett visszafojtva vártam a pillanatot, de nem értettem miért.

Arca elmélyült, nagyon erősen koncentrált, és valami furcsa bizsergés kerített engem is hatalmába. Keze pár centire lebegett a szívem fölött, és még így is lúdbőrödzött a bőröm.  Nagy levegőt vett és lassan kifújta azt, hallottam hogy izgalomtól, gyorsan verő szíve csitulni kezd, és lassan megnyugszik. Furcsa hiány érzett kerített a hatalmába.

-         Neked van testvéred? – kérdeztem, és kezemmel medörgöltem azt a helyet, amely felett Silver keze lebegett. Erre észbe kapott, és a kezét visszahúzta.

-         Igen, egy – mondta, és a hangja hirtelen más lett. Összevontam a szemöldökömet és arcát kezdtem el tanulmányozni a távolba révedő tekintetét, és a halvány mosolyt az ajkán.

-         És? – próbáltam szóra bírni.

-         Egy öcsém van, Josh Watson – mondta majd a kezei akaratlanul is felemelkedtek a koptatott farmerről, és innentől csak pár levegő vétel erejéig tudtam megszakítani a szó áradatott.

Silver, a mindig hallgatag, csöndes lány, aki meghúzódott a háttérben, egy teljes új oldalát mutatta meg. Az öccse iránti különös rajongása meglepett. Ahogy a kis Joshról beszélt, aki idáig az összes farsangi jelmezversenyen pókembernek öltözött, és akinek először sütött tortát, az Silvert is egy másik emberré tette. Komoly volt, mégis büszke. Ahogy hallgattam őt megfordult a fejemben egy kérdés.

-         Hogy – hogy nem Nenayval vagy, hanem velem? – kérdeztem, mire a barnás szemek meglepetten meredtek rám, olyan volt, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz, csak én nem tudnám. És ez zavart.

-         Mert most szívesebben vagyok veled – felelte őszintén. Nagyot rándult a mellkasom. Velem… Szívesen… Egyszerre, megint mindent túl erősen és gyorsan érzékeltem, a furcsa kitekeredett pózt, ahogy elhelyezkedtünk a székekben. Hogy arcaink túl közel voltak egymáshoz, hogy a narancs és az eper illata, hirtelen túl erős lett. Arcába vért tódult, miközben én már – már illetlenül bámultam őt.

Felpattantam, és kinyújtottam felé a kezemet.

-         Biztos szomjas vagy!  Hozhatok valamit inni neked? –kérdeztem, mire ő is felállt.

-         Williams… Valami baj van? – ráncolta vékony szemöldökét – Valami rosszat mondtam?

-         Áh… dehogy – legyintettem – Szóval? – ha tudott volna a szívem a torkomban vert volna az izgalomtól. Ez a fiatal lány, jobban zavarba hozott, mint anno az a lány, akinek nem éppen tisztességes munkája volt, és mindenáron szeretett volna jobban megismerni.

-         Mit szóval? – lépett egyet felém, én léptem egy hosszút hátra. Elizabeth… Ő más… Ott közelebb lépnék, az nyugodt, biztonságos, ez pedig más. A narancs és az eper bódító koktél volt, és eszembe jutott, hogy nagyon – nagyon régen vadásztam utoljára.

-         Kóla jó lesz? – faggattam, csak, hogy menekülni tudjak. Hogy én pedig, hogy utálom a kólát… Torkom szárazzá vált, vissza kellett fognom magamat.

-         Nem szeretem a kólát. De… Mi bajod van neked? – kérdezte, és melle előtt keresztbe fonta a karját, szemem egy pillanatra illetlen helyre siklott, és azonnal felkaptam rá a szemeimet, arcom minden pontja bizsergett.

-         Akkor hozok neked valami mást – mondtam majd egy erőltetett vigyor kíséretében sarkon fordultam, és kifújtam a levegőt, amint eltűnt a szemem elől. Hátamat a falnak vetettem, és lehunytam a szemeimet. Te jó ég! Mi van velem? Mi volt ez?  Olyan gyorsan haladtam a folyosón, hogy nem csodálnám, ha valaki észrevette volna, hogy sokkal gyorsabb vagyok egy egyszerű embernél.

Silver Watson, akit idáig emberként észre se vettem, most félvámpírként teljesen letaglóz?

A vérének különleges gyümölcsös bukéja olyan ütős dózis volt az éhes vámpírnak, hogy meglepett, hogy eddig nem tűnt fel. Mondjuk az is igaz, hogy idáig nem is volt rá példa, hogy valami ennyire erős benyomást tegyen rám.

Ahogy beszélt, választékosan, hosszan elnyújtva az a – betűket, mint valami erotikus búgás. Ahogy a hajába túrt, hogy szemei képesek ezerféle képen ragyogni, teljesen megrázott. És az zavart leginkább, hogy milyen őszinte.

Olyan egyszerűen mondott ki furcsa, zavarba ejtő dolgokat, mint ahogy mások megérdeklődik a másik hogylétét.

Mikor visszatértem az itallal, már hallgatásba burkolózott a lány. Sejtettem, hogy megsértettem, de nem bírtam kiigazodni a saját érzéseimen. Így hát, inkább azt vártam, hogy a szomszéd ajtó mögött lévő tini bagázs elcsendesedjen. Pár óra múlva ez meg is történt. Nem sokkal az után, hogy Silver egyenletes és mély szuszogásba kezdett. Nem néztem rá, nem voltam az a típus, aki hosszan elmereng valaki szépségében. Helyesebben az voltam Elizabethig… Ahogy a nevére gondoltam, máris összefacsarodott a szívem, a gyomrom. Vacak egy érzés. Az egy éltre elegendő pofon volt.

Lassan felálltam, hallgatva a szívek egyenletes dobogását kinyitottam az ajtót és bedugtam rajta a fejemet. Danielle, és Giselle egymás mellett aludtak, Giselle kezében Nenay keze pihent. Úgy aludtak el, hogy közben fogták egymás kezét. Jason a fotelben horkolt. De hol van James? Aztán meghallottam egy hangot, hang pontosan olyan, volt, mint mikor a levegő élesen kisüvít a tüdőből.

-         Mindig ilyennek képzeltem el – hallottam Wrath száraz hangját, és nem volt időm megilletődni, mert megértettem mire céloz. Nenay az ágyon feküdt, a hasát féltőn James karolta át, aki a hátához bújva aludt. Magamban botránkoztam, hogy nem vettem észre, hogy Wrath itt van, pedig fel kellett volna tűnnie!

-         Mióta vagy itt? – kérdeztem meg, és igyekeztem semleges dolgokra gondolni.

-         Már egy ideje – felelete halkan, és szomorúan, mégis hallottam, ahogy mosolyog.

Rá néztem, arcán a kín volt az úr, de ajkán halvány, szomorú mosoly volt. Szemeiben féltés, és féltékenység csillogott, kezei ökölbe szorultak, és el tudtam képzelni, hogy mit érez James iránt. Én a saját testvérem iránt, rákontrázok… ikertestvérem iránt éreztem így.

-         Ő csak egy barát – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót kulcsra, mielőtt Silver is kíváncsiskodni kezdene.

-         Nem azt mondom – felelte, és szomorú mosolya továbbra sem szűnt meg – Ilyennek képzeltem, és képzelem az életét.

Értetlenül meredtem rá, miközben ő le sem vette a szemét Nenayról. Úgy bámulta, hogy nem tudtam eldönteni, hogy sajnálkozva megveregessem a vállát, vagy, hogy beverjem a képét.

-         Egy gyönyörű, különleges lány, teljesen átlagos élete. Ez való neki… Mert bár tiltakozik ellen, és tagadja, de Ő átlagos akar lenni.

-         Viccelsz? – ő most komolyan, az én rocksztár húgomról beszél? – Te biztos, hogy az én Nenaymről beszélsz? – néztem rá értetlenül nem kerülte el a figyelmemet, hogy megrándult a birtokos jelzőnél.

-         Igen… - suttogta – Elterveztem már – mondta, majd először mióta beszéltünk rám nézett.

-         Talán hiányozni fogok majd neki, egy ideig… De nézz csak körbe… Nem én vagyok az egyetlen, aki a rabja, akit elvarázsolt – fájdalmasan nézte, ahogy együtt alszik Jamessel, majd behunyta a szemeit – És kap egy olyan férfit, aki mindig vele van… És nem hagyja cserben, a bajban… Mert erre képes egy teljesen átlagos férfi is. Sőt alkalmasabb egy vámpírnál, aki nem tud kimenni a napra, mert csillog, akinek el kell járnia, vadászni, ráadásul egy másik korból is jött – sorolta keserűn. Egyből felment bennem a pumpa. Nem azért, mert nem volt igaz az, a mit mondott, hanem azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy örömmel kínozza magát és a tesómat. Ez addig a pontig oké, amíg Nenaynak nem okoz fájdalmat.

-         Tudod… - mondtam lassan – legszívesebben felképelnélek, és kidobnálak azon az ablakon, amin bemásztál, mert egy hatalmas… nem mondom ki, hogy minek tartalak. De… szeretem a húgomat – Silver arca jelent meg előttem – és azt akarom, hogy boldog legyen… És igen… James valószínűleg jobban mutat mellette, mert nem egy önbizalom hiányos idióta. De ha már itt tartunk, Nenay a hülyéket szereti, mert úgy gondolja, hogy csak a bolondok érzik igazán az élet ízét… Szóval sajnos így is csak te jöhetsz szóba.

Wrath csúnyán nézett rám.

-         Nézd, hogy bújik hozzá! – mondta végül. Úgy, mint egy sértett kisfiú.

-         Jaj – nyögtem fel színpadiasan – össze sem lehet hasonlítani azzal, mint amikor veled alszik… Tudom, hiszen láttam. Komolyan azt hiszed, hogy vele, bensőségesebb viszonyban van, mint veled? Mikor ott hordja a gyűrűdet a kezén?  Ma végig zokogta a délutánt, mert te el akarod hagyni? Komolyan… Te tényleg azt hiszed, hogy a gyerekkori barátja pótolhatja azt, amit irántad érez…?

-         Hiszen látom…

-         Nem látsz te semmit – mondtam – Itt esz a féltékenység, pedig el akarod hagyni… Hónapokig olyan voltál, mint egy agyatlan zombi, és egy perc alatt normális lettél, amint a közeledbe került. Ti ketten olyan szenvedélyesen szeretitek egymást, hogy meg vagyok lepve, hogy képes lennél hagyni, hogy egy másik férfié legyen.

Összerándult. Egész teste és ádámcsutkája is megfeszült. Éreztem, hogy ezen a ponton került hozzám az előny, és meg tudom győzni, ha oda teszem magamat. Silver szavait szinte újra a fülemben hallottam.

-         Pedig tudod, hogy ez lenne. Dühből és dacból hozzá menne valakihez, akibe nem szerelmes, és te figyelhetnéd, ahogy valaki más bitorolja a helyedet. Lehet, hogy ez nem most lesz, lehet, hogy több év múlva… De más fogja megcsókolni, máshoz fog bújni… Más lesz az aki a magának vallja…

-         Hagy már abba kérlek! – mondta zihálva. És elfordította a fejét Nenayról, és az ablakra szegezte a tekintetét, háttal állt nekem.

-         Vagy odamész hozzá, megcsókold, elmondod neki, hogy egy hatalmas nagy barom vagy… Könyörögsz azért, hogy bocsásson meg neked, és szépen, itt maradsz vele, és teljesíted minden kívánságát. Ha kell Winwoodban maradsz vele, mert így nem fogod elveszíteni. Ha viszont gyáva vagy, és elbújsz a „csak neki akarok jót” kifogások mögé, akkor esküszöm, akkor sem foglak a húgom elé engedni, ha könyörögve jössz hozzám. Ő nem egy játék! Döntsd el, hogy kell-e vagy sem.

-         Hiszen tudod, hogy megbolondulok érte – mordult fel, és ajka viccsorra húzódott. Megkeményedett az arca, újra az a Wrath volt, akit annak idején megpillantottam New Sunnyban, az első napunkon a suliban.

-         Úgy látszik nem eléggé – húztam tovább az agyát.

-         Imádom őt! – mondta csöndben, majd átlépett a lányok felett, leguggolt, és arcát a párnára fektette. Úgy tűnt, hogy csak bámulja őt, aztán hosszan kifújta a benntartott levegőt, és egy pillanat alatt lelökte James kezét Nenay hasáról, és saját kezét csúsztatta annak helyére. Nenay álmában felnyögött, és láttam, hogy- hogyan búj az Ő kezéhez.

-         Erről beszéltem – mondtam halkan, Jason nagyot horkantott, mind ketten megfeszültünk, mire  Nenay álmosan kinyitotta a szemét, és motyogott valami olyasmit, hogy: halkabban…

-         Nenay – súgta halkan. Húgom álmosan összehúzta a szemét, majd pillái felemelkedtek gyönyörű szemei egyből csillogva meredtek a fiúra.

-         Wrath – suttogta – Bú… búcsúzni… - a hangja elakadt, és a szemeiből máris könnyek milliói kezdtek folyni.

-         Nem… - mondta, majd ajkát az övére nyomta, kiléptem a szobámból, már nem volt illendő ott maradnom, de még így is hallottam, ahogy Wrath azt mondja: - Ne haragudj… Egy nagy marha vagyok. Bocsáss meg, ígérem, innentől sokkal jobban fogok vigyázni rád – fogadkozott.

-         Ajánlom is – üzentem neki gondolatba. Nem reagált rá.

Kint Silver aludt, egy kockás pléd fedte le a testét, mellette Edmund ült, és rám emelte a pillantását. Kezem ökölbe szorult, és majdnem rá mordultam, hogy mit keres Silver mellett, mikor megszólalt.

- Beszélnünk kéne – mondta gondterhelten és fáradtan.

14 fejezet - Több típusú terhelés

 

( köszönöm a képet)

A hatalmas fehér farkas neki támadott a vámpírnak. Vele volt a meglepetés ereje, gyors volt és pontos. Sokszor láttam már természetfilmekben, hogy – hogyan vadásznak ezek az állatok. Kifárasztani, legyűrni… De hogyan fárasztasz ki valakit, aki nem tud elfáradni?

Undorító volt, csupán a gondola is, hogy fogaimat mélyen a húsába mélyesztem. Hát még gyakorlat, ráadásul, az, az elviselhetetlen nyomás, amit az állkapcsomra gyakoroltam… Hiszen az tartotta minden súlyomat.  Erősen tartottam magamat fogaimmal, de a mozdulat annak ellenére, hogy gusztustalan és kellemetlen azonban mégis természetes volt, mintha eddig szunnyadt volna bennem a vámpír… Sose gondoltam magamra úgy, mint egy vámpírra, főleg azért nem, mert se nem ettem húst, se nem ittam már jó ideje elixírt, ki tudtam menni a napra, és néha le is barnultam…

Ez azonban más volt, testemen átszáguldott az erő… Ahogy forgott velem jobbra és balra, ahogy próbált leszedni magáról csak még inkább ösztönöztek rá, hogy tartsam erősebben, bírjam tovább. Az élni akarás, a küzdés, az hogy túl sok a veszteni valóm… így ujjaim még erősebben kutatták a szemgödrét, és használható lábamat teljes erőmből a lábai közé küldtem. Ujjaim erősen kaparták, félig zárt szemhéját, fogaim elmozdultak a húsban… Ha kívülről néztem volna biztos hányok… Nem érzékeltem, azt hogy hol van Rupert… Csupán csak annyit, hogy a Viking nem bírja megtartani a súlyát, hogy el- eldől… Küzdött ellennem és a farkas ellen is. Látszott, hogy nem tudja, hogy kire figyeljen jobban oda. Össze lett zavarva. De most én voltam az elhanyagolható tényező…

A Viking a hajamnál fogva rántott le végül magáról, és lökött a falnak. Egy másodpercig, amíg a levegőben voltam nem fájt a lábam, sem a kezem… De másra nem emlékszem, túl gyorsan történt. Csak arra eszméltem fel, hogy saját ordításomat hallom, mert sérült lábam a falnak nyomódott. Szúró és éles fájdalom volt, Épp kezemmel oda akartam nyúlni, de meggondoltam magam. Ha ránézek, és utat engedek, a félelemnek és a gyávaságnak a pánik és nem a Viking lesz, ami kiüt. Nem maradhattam tétlen! Rupert és a Viking őrült harca folyt a szemem előtt.  És sokkal másabb volt, mint amit annak idején a K1 – ben néztem Louval és Jackkel . A vámpír gyorsan cikázott, míg Rupert erőseket rúgott harapott. Az elfojtott nyögések, a vér, a szagok, vicsorgás… Egyértelmű volt, hogy nem húzzuk Ruperttel sokáig… Segítséget kellett hívnom! Lábamra rá sem bírtam nézni, a csuklóm, pedig már kezdett is dagadni. Hasra fordultam, így sikeresen kitértem Rupert hátsó lába elől, az is elképzelhető volt, hogy megtapos a nagy védelmezés közepette. A hely szűkös volt, és egy hatalmas farkasnak nem volt benne könnyű mozogni. Felszisszentem, mikor egyszerre két helyen éreztem az őrült lüktetés. Könnyek csordogáltak a szemeimből, nem tudtam letörölni őket. A bal csuklóm és a jobb lábam volt minden, amire támaszkodhattam. Rupert ügyesen takart, és meglepő örömmel konstatáltam, hogy a vámpír immunis Ruperttel szemben, és nem tud neki fájdalmat okozni. A képessége egyszerűen visszaverődött.

Centiről, centire tettem meg az útvonalat, lassan és óvatosan, majd gyorsulva egyre apróbb mozdulatokkal. A küszöbön volt a legnehezebb az átjutás… Amint a lábamhoz ért, a hideg fém és fa, őrjítő csípő és szúró fájdalom kerített hatalmába. Megrekedtem. A tüdőmbe hirtelen nem jutott levegő, a szoba teljesen elhomályosult előttem, arcomba, grimaszba rándult. Oké háromra. Egy… Kettő… Kettő és Fél, Három, és átlöktem magamat rajta. Úgy csavarodtam, hogy csak a hátamat érje az ütés.  Jobb lábammal lökdöstem magamat, bal kezemmel rásegítve a kanapéig. Nagyon reméltem, hogy Silver valami biztonságos helyen van, messze tőlem és a fura életemtől. Ugyan ez nem volt elmondható Rupertől, arról a Rupert Coleról akitől annak idején egy plüssfarkast kaptam a kölykével ajándékul, az első majdnem randik alkalmúból. A kanapén ott volt Bill mobilja ezt az előbb is kiszúrtam. Még pár méter… Őrjítő volt a kín, az izzadság cseppek patakokban folytak le rólam, miközben, kínlódva elértem a kanapén hagyott mobiltelefont. Véres tócsát hagytam magam után, éreztem, hogy fogy az erőm, a szagot sem bírtam, gyomrom összefacsarodott, és oldalra kellett fordulnom, ahogy a görcs a hasamba mart, és öklendezni kezdtem. Az inger, csak fokozta a fájdalmamat, jobb csuklómra támaszkodtam automatikusan.

-         Kurva életbe – buktam előre, zokogtam, a kezem fájt, hallottam, ahogy Rupert felvonyít. Ez adott erőt. A levegő gyorsan cserélődött a szervezetemben, megpróbáltam megfeledkezni a hasogató fájdalomról és a lüktetésről, de ez nehezebb volt, mint gondoltam volna. Nem hagyhattam azonban, hogy fehérfarkasomat a pácban! Ő a barátom… Nem fogom magára hagyni… Én fogom cserbenhagyni. Akaratlanul is felidéződtek bennem Wrath szavai, ahogy beszélt, és amiket mondott… Szívem még gyorsabban vert, ahogy rájöttem, hogy igaza volt. A barátaim… Csak egy valami lényeges dolgot hagyott ki a beszédjéből. Az én barátaim, ott voltak mellettem, teljes vállszélességgel. Nem fordítottak hátat nekem, én sem tehetek így! Összeszorítottam a fogaimat, és egy agy nagy levegőt vettem. Nem adom könnyen! Használható kezemmel megmarkoltam a karfát, és felhúztam magamat, miközben a vértócsa szélesedett körülöttem. Jól van… Kifújtam a levegőt. Ujjaim elcsúsztak a makulátlan bézs bőr kanapén, apró véres csíkokat hagyva maguk mögött. Rupert nekivágódott a falnak. Megremegett a tető is, szerencsére a kanapé is, így közelebb csúszott hozzám a mobil. Nem kellett sok, hogy elérjem, szinte felnyüszítettem örömömben amint a készülék a kezembe került.

      Már nem láttam tisztán, a vérveszteség túl nagy volt, és a fájdalom is. De Rupertér meg kellett küzdenem! Láttam, a farkas küzdelmét, újra és újra elesik, és a Viking egyre nagyobb fölénybe került. Tárcsáztam, de rossz gombokat nyomtam meg. Az aprócska telefon kijelzőjét egyre nehezebben láttam, ahogy szemeim csukódtak le… Különben is minden túlságosan homályos volt.

-         Szia Bill – szólt bele a telefonba Lou.

-         Lou! – hangom elhaló… - Szólj… Szólj… Billnek!

-         Nenay!

-         Szólj neki… Itt a Vik… Viking. Segíts… - aztán felsikítottam, mikor egy reccsenés következtében a másik csuklóm sem tudta megtartani a telefont. Hátra hanyatlottam, fejem koppant egyet a padlón, a telefonban Lou ordítozott.  De már nem értettem, hogy mit, már csak a plafont láttam homályosan, és már nem bírtam nyitva tartani a szememet. Rupert szívszaggató vonyítása visszhangzott a falak között, ahogy a farkasom küzdött.

Soha nem gondoltam volna, hogy az a dolog, ami ilyenkor az eszembe fog jutni az Axl Rose lesz. Pedig az ő hangját hallottam, a November Raint énekelte… És én tényleg tisztán hallottam… Mintha innen mellőlem szólt volna… a kanapé alól. Hogyan került vajon oda a mobilom?

Aztán meg hallottam a saját hangomat. Nenay postafiókja, sípszó után hagyj üzenetet.

Összeráncoltam a szemöldökömet… Ez mióta van benne a November Rainbe?

Olyan volt az egész, mint egy lidérces álom. Keveredtek benne olyan képek melyekre emlékeztem, és olyanok is, amiket ebbe az önkívületi állapotban még fel fogott az agyam. Tűz, lángok, vér, anya illata, a fák suhogása, a lábam fájása, amikor eltörött a foci meccsen. Wrath arca mikor először találkoztunk. Élesen tisztán rajzolódott ki előttem a kép, ott álltunk New Sunnyban egymással szemben, ő levette a napszemüvegét, és keményen csattantak a szavai: - Bele rondítottál az Én életembe. Az én életembe… Az én életem.

Aztán a kép váltott, ahogy anya rohant velem egy erdőn keresztül, a hideg végig süvített az arcomon, kellemesen nyugtatta forró bőrömet. Majd Wrath, ahogy hosszú ujjait ajkamra simítja. Szilánkok potyogtak minden felől, és egy láb dobogott.  Hol erősödött a lépések zaja, hol halkult. Ismertem ezeket, a lépéseket, túl jól ismertem őket. Aztán hirtelen ledermedt, egy szisszenést lehetett hallani, majd fojtott zihálást aztán erős, határozott karok öleltek magukhoz. Olyan óvatosan és szeretett teljesen, hogy alig éreztem a fájdalmat a testemben. Az illata mely körülvett, ahogy az izmos mellkasra hajtottam a fejemet teljesen otthonos és biztonságos volt…

-         Bill – motyogtam.

-         Itt vagyok tökmag, semmi baj – éreztem meg ajkát a homlokomon.

-         Rup – motyogtam.

-         Reid már kivitte Coleennel.

-         Jó – mondtam utolsó erőmmel.

Néha fel- fel riadtam, ilyenkor, vagy Silver, vagy Bill arca jelent meg előttem, ahogy felettem mozognak. Azonban valaki végig fogta a kezemet, nem tudom ki volt az, de fogta, simogatta a csuklómat, néha apró puszikat is éreztem, az arcomon, homlokomon. A számat viszont mindig gondosan és óvatosan kikerülte. Néha az is felrémlett, hogy Reid valamit leküld a torkomon, hogy Bill telefonál, Silver az én és Rupert ágya között cikáz.  Aztán valahogy sikerült ellazulnom.

- Biztonságban vagy – mondta egy szomorú, rekedt hang - Minden rendben van – simította kezét a csuklómra a hang tulajdonosa. Hallgattam rá, a szívem megbízott benne, és agyamba hiába tiltakozott, a szívem tudta, hogy hol a helye. Velem ellentétben.

-         Nenay! – simult egy hideg tenyér az arcomra – Nenay! – mondta az ismerős hang. Fáradt voltam, tényleg nagyon – nagyon fáradt. Mintha egy kisebb elefánt csordával kerültem volna egy boksz ringbe.

-         Anya nem megyek iskolába – mormogtam, mire halk kuncogást hallottam, kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, mi ezen olyan, vicces. Totál fáradtnak éreztem magamat, zsibbadt mindenem, de…

-         ANYA! – és tényleg ott volt az anyukám! Szőke haja lágyan, mégis kuszán omlott szét a vállán, zöld szemei kedvesen mosolyogtak rám. Vékony, rózsaszín szája halvány mosolyra húzódott.

-         Miért nem vagyok meglepve, hogy talpig gipszben látlak? – kérdezte meg ekkor Lou.

-         Lou? – néztem a fejem fölé. Bátyám olyan vagányan és lazán volt felöltözve, mint mindig, arca semmit sem változott, a szeme ugyanolyan olyan hamiskásan fénylett.

-         Yes… 911 – mondta majd finoman, megveregette a vállamat – Tudod hugi akkor is felhívhatsz, ha nem vagy életveszélyben.

-         Az túl snassz – felelte Edmund, aki egy kanapén olvasott egy újságot. Nem győztem kapkodni a fejemet a rengeteg meglepetés között, szívem csordultig telt örömmel, hogy a boldogság öröm sikolya már kaparta a torkomat.

-         Ed? – kerekedett el a szemem.

-         Nah… Azért ennyit nem változtam – mondta, és kidugta rám a nyelvét.

-         Nenay? Találd ki, mit hoztam! – jött be ekkor apa. Bámulatos… Az egész… Annyira…

-         Apa? – inkább volt ez egy olyan kaliberű hangnem, hogy: „Apa, ugye mesélsz?”, mint egy olyan, hogy: „Komolyan itt vagy?”

-         Tudom… Tisztán, rázva nem keverve, sok jéggel – mosolygott rám, majd elővett egy jeges csokis italt a háta mögül, és mellette még előhúzott a zsebéből, egy hatalmas, zöldcitrom ízű savanyú nyalókát.

És akkor és ott nem tudtam megszólalni. A családom, akiket nem láttam rettentő hosszú ideje, most itt voltak mellettem. Úgy öleltek körül, mintha el sem mentem volna, mintha még itt laknák, együtt, csúnya előzmények nélkül. Nem tudtam betelni velük, minden eszembe jutott, ami csak eszembe juthatott. Az anyán lévő rózsaszín felsőt, együtt vettük két éve, Lounak azért volt ilyen szakadt a gatyája, mert én akartam neki, kicsit vagányabb nacit, ezért kicsit megvagdostam. Edmund szemeiben ugyan az a védelem égett, mint annak idején, de most kisebb lángon. Apa pedig pont olyan volt, mint mikor még Nenay apuci pici szemefénye című korszakunkat éltük.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte meg Ed, és közelebb húzta hozzám a fotelt. Hatalmas ereje van, nem rándulhattak meg az izmai a nagy erőlködésben.

-         Jól – nyögtem ki. Tudtam, hogy szemeim árulkodóan csillognak, és elnyomnak minden fájdalmat, és szenvedését.

-         Bill éppen a vőlegényedet osztja ki – jegyezte meg Lou.

-         Mert? – jött a kérdés apától váratlanul.

-         Izé… - húzta meg pulcsija nyakát bátyám.

-         Lou! – néztem rá egyből csúnyán.

-         Oké ne légy dühös… - kezdte Ed, mikor felemelte a kezeit már akkor láttam, hogy itt komoly dologról lesz szó.

-         Kicsit elbeszélgettünk vele – jegyezte meg halkan Lou.

-         Kicsit mi? – húzta fel anya a szemöldökét.

-         Kajakra anya. Kicsit beszéltünk… - bólogatott Lou hevesen.

-         És miről? – fonta apa keresztbe a karjait, miután lepakolta a benne levő édességet.

-         Hát… a vándorló madarakról, és a mérges kutyákról - vágta ki magát Ed.

Lassan kezdett összeállni a kép.

-         Szóval ti vagytok a kutyák, én és Wrath pedig a madarak? – kérdeztem.

-         Hm… Pontosítok – mosolyodott el kínosan Lou.

-         Csak egy madár – mondta helyette Ed.

-         Egy nagy palimadár – lódított Lou.

-         Héj, még itt vagyok – vágtam a nem gézbe bugyolált kezemmel testvérem karjára.

-         Nem rólad van szó – sóhajtott fel apa, aki ezek szerint már érette miről szól a nóta.

-         Akkor? Wrath? – kérdeztem.

-         Hát igen – mondta Lou, és végig simított rövid, fekete haján. Egyből görcsbe rándult a gyomrom, és a szívem is hangosan vert, zihálva kaptam levegőt.

-         Mi… mi van vele? – nyaltam végig kiszáradt ajkaimon.

-         Semmi… - kezdte rögtön Lou, a magyarázkodást, de Edmund közbe vágott.

-         El akar menni, úgy tervezi, elhagyja Winwoodot, és itt hagyja a Drak családot – mondta ki végül kertelés nélkül az igazat a bátyám. Az első gondolatom az volt, hogy nem… Ezt nem vagyok hajlandó fölfogni. A második gondolatom pedig az volt, hogy Wrath nem szeret többé. És ez az érzés volt olyan rossz, mint a sérülések melyekkel tele voltam, de azok begyógyulhattak, gyógyszeres kezeléssel és tornával, meg egészséges étkezéssel, sok pihenéssel egybe kötve, na meg szakképzett orvosokkal.

De egy szívet, mely vérzik, és úgy érzi, hogy összetörik, hogy gyógyítanak meg gyógyszerekkel, és gipszel?

-         El elmenni? – kérdeztem halkan, és lassan visszadőltem a párnámra. Ed bólintott, és megfogta a kezemet.

-         Azon vagyunk, hogy ez ne így legyen. De magát hibáztatja, azért… ami történt veled – csikorgatta meg végül a fogát.

-         Mert felelős is! – dünnyögte az orra alatt Lou.

-         Nyugi srácok – mondta apa – Majd én elbeszélgetek vele – fordult meg.

-         Jaj apa, csak azt ne! – jajdultam fel.

-         Nenay edd meg a nyalókádat – intézett le apa ennyivel, és ki is lépett az ajtón.

Díj

Köszön a díjat Ryianak! Nagyon aranyos tőled, hogy rám gondoltál, bár nem érdemlem meg, de köszönöm!
És tovább adom Silvernek és Pin Bluenak.

13 fejezet - Fájdalom

Egyenletesen vettem a levegőt, a napsugarak simogatták a bőrömet, miközben arcomat a elfordítottam, mert a nyakam kellemetlenül zsibbadt. Egy finom érintést üdvözölhettem a sajgó felületen, ujjbegyek kezdték elmasszírozni a nyakamat, mire én akaratlanul felnyögtem.

-         Jó – motyogtam álmosan, és még jobban felkínáltam a fájó felületet a kéznek, amely rajtam dolgozott. Jól elaludhattunk Didoval gondoltam homályosan. Aztán éreztem, hogy a sajgás egyre szűnik, és masszírozás egyre kellemesebb lett, simogatássá szelídült. Álmosan tekintettem fel, hogy megköszönjem Didonak a kedvességet, mikor szemeim találkoztak egy sötétedő szempárral, és testemen remegés futott végig.

A szikrák ott pattogtak közöttünk, a feszültség hatalmas volt, de nem akármilyen. Wrath arca nyugodt volt… Szemeimben azonban az a fajta állati birtoklás lángolt, amivel akkor nézett rám, ha túl sokat lógtam S-el , vagy anno Ruperttel. Megnyaltam kiszáradt ajkamat, mire az ő ajkát halk, alig hallható morgás hagyta el. Nem tudtam, hogy mi ez a vadság, ami hirtelen körül ölelte őt, és engem is magával rántott. Emlékeztett arra, ahogy hosszú idő után tegnap először megcsókolt a kórházban.

-         Jó.. Jól vagy? – nyögtem ki, mire ő bólintott, nem pislogott, nem csinált semmit csak bámult engem.

-         Egész este csókolgattad a sebemet – felelte halkan, de szavaiban szunnyadó erő bujkált.

-         Tényleg? – nyögtem, és éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul. Azonban nem bírtam sokáig bontrákozni gátlástalan viselkedésemen, hiszen a combom az Ő combjai között pihent, az Ő inge volt rajtam. Ráadásul hason feküdtem… Rajta.

-         Egen – mondta, majd hirtelen hajamba markolt, és felrántotta a fejemet, és szemeimbe bámult. Hevessége és az enyhe fájdalom, engem is feltüzelt. Kezemmel az ö hajába téptem, mikor ajkaink összeértek.  Harag lángolt mindkettőnkben, és nem tudtam miért. De ez nem olyan harag volt, ami miatt nem állnánk szóba egymással.  Testem pont úgy illeszkedett a testéhez, mint azelőtt, karjai közt is úgy fértem el mint eddig. Csak az ő ereje nőtt meg… Erősebb volt, dominánsabb, mint amire emlékeztem. Karján kidagadtak az izmok, miközben felém gördülve folytatta a csókunkat.

-         Haza fogsz jönni velem!? – mormolta a számba, mire megdermedtem. Fejem a párnának csapódott, és zihálva meredtem rá.

-         Nem – mondtam ki. – ő is ledermedt. Értetlenül meredt rám, mintha magától érthetődő lett volna, hogy köztünk minden rendben van, és ez egyenesen arányos azzal, hogy én haza cuccolok. Itt hagyok csapot – papot – Idejárok suliba – mondtam mikor rendezetten vettem a levegőt.

-         Azon tudunk változtatni – nézett a szemembe, majd halkan folytatta Mindent, el tudok intézni, ha most helyre hozod velem azt, amit elrontottunk – összevontam a szemöldökömet…

-         Mit rontottuk el? – szaladt ki a kérdés számon. Nehezen ment a gondolkozás, úgy hogy egyik keze továbbra is simogatta hasamat. Felnevetett.

-         Ezt az egészet… Nem kellett volna annak idején, olyan durván bánnom veled, de hidd el, hogy nekem éppen úgy fájt, mint neked – mondta, és egyből értettem, hogy arra céloz, mikor a lövedéket operálta ki belőlem Reid.

-         Hát nem – lettem savanyú, és kezét leemeltem magamról. Eszembe jutott a fájdalom, és hogy mi minden jött azzal, hogy Ő annak idején elküldött engem. Kifordultam alóla, és az ágy szélére ültem. Nagy levegőt vettem, mert nem akartam az arcába ordítani azt, hogy nem ÉN szúrtam el… Hanem Ő… És hogy nem én tehetek róla, hogy most itt kell lennem, hogy nem mehetek vele vissza, hogy Charlie ott fekszik a kórházban.

-         Ne légy megsértődve… vagy legalább is, ne puffogj, eleget szenvedtem már a büntetésed miatt – felelte, mire én felháborodottan fordítottam felé a fejemet. Ajkam elnyílt, ahogy vádlón megkérdeztem.

-         PUFFOGOK?

-         Igen… Puffogsz – mondta, és lazán felült, majd nagy levegőt vett, és hajába túrt.

-         Elfogadtam, hogy elmentél, hogy megleckéztess, elfogadom hogy túl kemény voltam veled… De a tegnap este után azt hittem, tudunk normálisan beszélni…

-         Én is azt hittem – keltem ki magamból.

-         Akkor miért ordítasz? – kérdezett vissza rögtön.

-         Mert nem erre számítottam kora reggel. Azt gondoltam, hogy majd csókolózunk, és lustálkodunk. Hogy megtudakolom, hogy- hogy vagy… Hogy hogyan tudtat meg, hogy én hol vagyok. Erre te egyből letámadsz.

-         Letámadlak? – szorította össze a szemét, és felkacagott, minden humor nélkül – Lássuk csak. Június elején láttalak utoljára igaz? És mi van most? November eleje… Számold ki: Július, Augusztus, Szeptember, Október, plusz a többi nap ami még vissza volt Júniusból… Kis híján öt hónapja, nem hogy békén hagytalak, de még csak azt sem tudtam, hogy mi van veled!

-         De nem én kértelek rá! – tártam szét a karomat.

-         Nem is én költöztem el a városból, és költöztem össze, egy-egyedül álló rockzenésszel.

-         Didót hagyd ki ebből – szegeztem rá az ujjamat.

-         Miért? – kérdezte savanyún, és jóképű arca kemény, és komoly volt – Csak nem Ő is egy olyan fontos személy az életedbe, aki nélkül nem tudsz élni? – lett ironikus.

-         Fogalmad sincs, hogy mit éltem át! Hogy milyen kibaszott szarul esett, hogy kidobtatok, mint azt a kutyát, aki már túl nagy ahhoz, cukin eljáttszon a gyerekkel.

-         Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk! –nézett a plafonra, és elkábultam, milyen tökéletes a mellkasa, a hasa, hogy a karja milyen izmos. Az arcáról inkább nem is beszéltem volna, mert akkor a most azonnal rávetem magamat, hogy összehozzunk valami „lightosat.”

-         Pedig itt – fordultam immár teljes testemmel felé.

-         Miért van az, hogy bármi, amit csinálsz… annak én iszom meg a levét? – kérdezte könnyedén.

-         Mi? Miről beszélsz? – zavarodtam össze, és a torkom összeszorult. Most nem lágyan nézett rám, hanem úgy, mint mikor először pillantottuk meg egymást: ridegen és sötéten.

-         Arról, hogy sípcsonton rúgtál, mikor megmentettelek Lujzától, hogy mikor összevert a bátyád, és én siettem a segítségedre, nekem kellett vele megmérkőznöm. Hogy az első csókunk után kis híján leszúrtál. Attól kezdve, hogy nem lenéztél, beszólogattál, minta tehettem volna arról, hogy az vagyok ami! Hogy mikor összejöttünk egyfolytában éreztetted velem, hogy: Jó hogy itt vagy, de azért ne felejtsd el, hogy Én vagyok Nenay Wolf… És nehogy már azt várd tőlem, hogy alkalmazkodjak hozzád.

Szavai megtették a hatását, gyomrom összeszorult, és egyik könnycsepp a másik után folyt végig az arcomon. Láttam, hogy az ő mimikája is egyből változik. Kín kúszott végig a vonásian, ahogy látta, hogy szenvedek, és keze már indult is meg, de megállította félúton köztem, és maga között majd visszahúzta. Mindent megbocsátottam volna neki, ha megsimogatja a csuklómat. Ha csak érezteti velem, hogy kellek neki… Nem haragudtam volna rá! Végig pusziltam volna a sebhelyét, hagytam volna, hogy játsszon a hajam végével, ahogy azt régen is tette, olyan sokszor.

-         Most mit vársz tőlem? Te vagy az első barátom. Előtted, soha nem jártam senkivel…- kezdtem mentegetőzni, és ez nem tetszett. Mi jogon vádol ő engem? Ő talán nem tehet arról, hogy most itt tartunk – Igent mondtam neked félév járás után, melynek felét te azzal töltötted, hogy hol ezért, hol pedig azért orroltál meg rám, meg akartál megváltoztatni.

-         Mi? Mikor akartalak én megváltoztatni téged? – kérdezte, és az ökölbe szorított kezével kis híján a falba vágott.

-         Ne tedd ezt, ne tedd azt, csináld ezt, csináld azt. Te az enyém vagy. – idéztem, mire ő halványan elmosolyodott.

-         Szóval, nagyon rossz életed volt mellettem. Örülök, hogy így állunk… Legalább tudom, hogy mire számítsak…

-         Már megint túl bonyolítod a dolgokat – vágtam ellent, mire lefagyott, és érezte, hogy átléptem egy határt. Amit nem kellett volna.

-         Kérdés nélkül álltam a golyó elé, hogy megvédjem az életed, a testvérem meghalt érted… Megmentettem a barátaidat, megvédtem Rupertet, aki golyót akart lőni beléd. Kutattalak négy vagy öt hónapon át, és majdnem belehaltam, hogy élsz-e még…És te erre, azt mondod, hogy túl bonyolítom? – kérdezte, és olyan fájdalmas lett az, amit mondott, hogy majdnem oda futottam, hozzá, hogy átöleljem.

-         Nem… Én… nem így.. – szorítottam össze a szememet, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból.

-         Különlegesen tehetséges vagy abban, hogy megbánts másokat – mondta halkan.

-         Ne haragudj… Én… nagyra értékelem, azt, amit éretem, teszel – motyogtam, a földet bámulva, majd kifakadtam - Nem én vagyok a rossz lány hát nem érted! – kiabáltam miközben a könnyeim folytak.

-         Én nem ezt mondtam – emelte fel a kezét Wrath.

-         Pedig úgy tűnik – szipogtam.

– A barátaid mások ugye? Mind vagányak, kemény gyerekek, akikkel táncolsz a suli bálon, akik szeretnek téged, megveszik a cukrodat, elfogadják a tanácsaidat. Hallgatsz rájuk, meghalsz értük, és akkor még nem is beszéltem a családodról… És velem. Nenay velem mi van?

-         Mi az, hogy mi van veled…? – néztem rá a könnyek keresztül.

-         Szerintem elég erős kötelék az az egy szó, hogy szeretlek, hogy néha majdnem megölnek miattad, és hogy vártam rád, 103 éven át!

-          Miért csinálod most ezt velem? Nem veszed észre, hogy mennyire hiányoztál? – már alig láttam alakját. Gyönyörű szemét, finom metszésű ajkát, az orrát, a homlokát, melynek mindem ránca eltűnik, ha meglát…

-         Én miért vagyok, mindig második? – kérdezte meg végül hosszú szünet után.

-         Nem vagy második… - mondtam.

-         Így van, én csak harmadik vagyok, vagy talán annál lejjebb igaz? – tehetetlenül ráztam a fejemet, fekete tincseim arcomba tapadtak.

-         Félre értesz.

-         Ezen nincs mit… Azt mondtad, hogy szeretsz, hogy hozzám jössz, hogy akarsz tőlem gyereket, azt mondtad, hogy együtt fogunk lakni, hogy… - elakadt a szava., amikor lenézett a gyűrűre az ujjamon– hazudtál igaz? – mosolyodott el fájdalmasan.

-         Én nem az vagyok neked, mint amire gondoltam – mondta, majd keserűen elmosolyodott - Most kicsit egyedül kell lennem.

-         NE!

-         De, egyedül, te nagyon jól tudod mit jelent igaz? – kérdezte, majd a hajam felé bökött, aztán végig mutatott rajtam – A magányos farkas… Jól illik rád a kép. Félig belehaltam, hogy elhagytál, és lám… akkor még nem is tudtam, amit most.

-         Wrath mit csinálsz? – indultam meg felé, hogy megállítsam

-         Élek… vagyis megpróbálok fél óráig úgy tenni, mintha nem rondítottál volna az ÉN életembe. – mondta, majd bevágta maga után az ajtót.

-         Ne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!- estem belülről az ajtónak, és néma zokogásba kezdtem. Könnyeim végeláthatatlanul potyogtak, de erőm nem volt kimenni. Úgy éreztem semmihez nincs erőm. Ettől féltem…

Felhúztam a lábaimat, és átkaroltam őket a kezemmel, éreztem, milyen hideg a bőröm és libabőrös. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, miközben fáradtan a az ajtónak dőltem, Mintha kezek húztak volna lefelé. Azt hiszem erős lettem… Azt hittem megváltoztam! Hogy nem fáj, ha már belém rúg! Belerondítottam az életébe… szorult össze a szívem, és hangos köhögésbe, kezdtem. Egyre hangosabban köhögtem, nem kaptam levegőt, és ijedten kaptam a torkomhoz, ordítani akartam, de csak belerúgtam az ajtóba, ami kivágódott…De nem a rúgásomtól. A Viking állt ott, győzelem ittas mosollyal arcán.

-         Hát újra látjuk egymást Nenay – mosolygott, majd a fájdalom belém nyílalt, de már legalább levegőt kaptam.

-         Hogy… hogy lehet… - akadozott a hangom.

-         Bele telt egy kis időbe, amíg bele ültettem Wrathba a kétséget, sokáig küzdött is vele, de mint látod, hatásos volt. Ahogy annak idején Coleenel, és a kis Ruperttel is megtettem – felelte mézes mázason.

-         Utállak – köptem a lábához, mire ő összehúzta a szemöldökét, és a szemét, és felsikítottam a fájdalomtól, ami a csuklómba nyílalt.

-         Okosabb lennék a helyedben – intett, majd leguggolt – Emlékszel Arnoldra ugye? Eláruljak egy titkot? Én végeztem vele, és elszívtam az erejét… És Coleen végig nézte. Nem tehet semmit… Választania kellett a melák Jack és Arnold között… És Jacket választotta…

-         Mi… Miköze… - dadogtam, mert úgy éreztem, nem bírom tovább.

-         Miköze ennek hozzád? Hogy te okoztad a legnagyobb meglepetést. Azt hittem, hogy a lövöldözés, majd még közelebb hozz a fiúhoz… De tévedtem, visszamenekültél a régi életedhez, és ott hagytad nekem őt. Minden nap láttam, hogy kínok közt fetreng, hogy a hiányod felemészti… Micsoda mulatság volt – mondta, majd kezét a combra tette, ami magától eltörött, és természetellenes pózban állt. Olyat sikítottam, hogy azt hittem beszakadt a dobhártyám. Olyan elviselhetetlen volt a kín, hogy levegőt is alig kaptam.

-         Szeretem őt! Nem hagyom, hogy tönkre tedd – mondtam nagyon lassan, miközben a Viking felállt, és ránézett a bevetetlen ágyra. Majd beszélni kezdett a nagy szerelemről, meg Rómeóról és Júliáról… Nagy levegőt vettem bár a fájdalom elzsibbasztott csak egy dolgot tehettem.

Rómában viselkedj úgy, mint a Rómaiak. Végignyaltam a fogsoromat, és felkészültem rá, hogy megküzdjek. Hátra ejtettem a fejemet, és nagy levegőt vettem.

A Viking megperdült és egy perc alatt mellettem termet. Riadtan emelte fel a felsőtestem, testem az övéhez ért, az arcom a nyakába landolt, és én csak erre vártam, a torkába haraptam, késlekedés nélkül. Kezem előre lendült, amelyik mg épp volt, és egyenesen a szemébe szúrtam az ujjaimat. Felordított, és felugrott, de én nem eresztettem el a nyakát, húsa nagyot repedt, ahogy egész testsúlyomat tartotta meg.

- Nenay! – hallottam meg Rupert hangját, előre lendült, felugrott, és a teste mintha ezernyi darabra szakadt volna szét, mikor a hatalmas fehér farkas felmorgott és beszállt a bunyóba.