Winwoodban sok titok volt. Többek között az, hogy Danielle már szívott füves cigit, hogy Didonak új barátnője van, akire halványan már célozgatott Nenaynak, azaz a dolog komoly. Meg például, hogy Cissy néni szereti olvasni Stokertől a Drakulát, és hogy Jason Smic, szeret karaokeezni.
Csupa olyan finom kis apróság, amik valójában nem nagy titkok… De a mögöttük megbúvó tartalom azzá teszi őket. Danielle akkor próbálta ki először a füves cigit, mikor a nagymamája és az anyukája a szeme láttára veszett úgy össze, hogy mamája egy konyhakéssel hadonászott, miközben az anyukája a földhöz vágta a nagyija esküvőjére ajándékba kapott tányérokat. Didonak tizenkilenc éves korában volt egy komoly kapcsolata, ami nem sokkal apja halála után szakadt meg, miután inni kezdett keményen… Cissy néni utálta a horror filmeket, történeteket, könyveket… de a férje ezt a könyvet olvasta utoljára, és még benne is volt a könyvjelző, amit nem mozdított el onnan lassan már 10 éve. Jason énekes akart lenni, de menő, ügyvéd apukája nem engedte, pedig az anyukája, aki óvónőként dolgozott támogatta fia elképzeléseit.
Így kezdődik egy titok Winwoodban… gyökerekkel. És egy másik gyökér is futott itt mélyen, a föld alatt. Egészen addig nem is gondoltam a dologra, míg nem futottam össze vadászat közben Coleenel. Coleen mindig is egy elkényeztetett, ellenszenves, utálatos liba volt a szememben. Mióta csak megismertem próbált betenni Nenaynak, és mindig éreztetette velünk, hogy nem tartja semmire.
Ám az utóbbi időben helyesebben Arnold elvesztése óta valami megváltozott benne. Nagyon- nagyon sokszor láttam őt, ahogy Jackhez bújik, lehajtott fejjel, már- már úgy, mint egy mindjárt zokogni kezdő kislány. És Jack nem vette ezt észre, vagy az is lehet, hogy nem akarta, csak még szorosabban húzta magához, és volt már olyan is, hogy vadászat utána, láttuk, ahogy Coleen rángatózik, és hogy Jack ölelésében nyugszik csak meg. Utoljára talán akkor láttam mosolyogni, mikor pár napja őrségváltásunk volt, és hazamehettünk. Jack pedig ott várt rá már a bekötőúton, kezében hatalmas csokor virággal, és éppen olyan lámpalázasan, mint egy tinédzser. Coleen kirepült a kocsimból, és úgy ugrott Jack karjaiba, ami már ijesztően hasonlított egy másik párra, akik éppen akkor bújtak szerelmesen egymáshoz New Sunnyban.
És most, azt hiszem egy újabb titoknak lettem a gazdája, akaratom ellenére. Coleen eljárt Winwoodba… Eljárt a Winwoodi temetőbe…. Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk, de még ki lehetett venni egy nevet Arnold Sean Spartan.
Nem értettem, hogy Coleen mit keres itt… Egészen addig, míg a múlt héten véletlenül el nem kaptam egy beszélgetését Reiddel. Éppen az emeltre indultam, mert Maryon azt mondta, hogy J és Victor fent vannak a szobájukban. Hozzájuk tartottam, mikor Reid dolgozó szobájából halk beszélgetés szűrődött ki. Emlékszem csak azért álltam meg egy pillanatra, hogy elgondolkodjam azon, hogy még sosem jártam abban a szobában. És valahogy ott is maradtam, a résnyire nyitott ajtónál.
- El kell őt engedned! – mondta Reid szelíden.
- Én elengedtem őt! - Coleen hangja olyan halk volt, hogy még én is alig hallottam azt, amit mond. A szoba finom, nárcisz sárga színű volt, benne régies, antik bútorokkal, melyeknek aranyozott karfái és kézzel hímzett mintái voltak. A bútorok körben nagyon sötét számomra ismeretlen fából készültek, ám minden darab passzolt egymáshoz. Az íróasztal, a könyves polc, a könyves szekrény, a padló… Egészen elképesztő hatásuk volt együtt, mintha visszakerültem volna anno a saját koromba, amikor még nem a modern formák volt a divat, hanem családias hangulat, a díszek, és finomságok.
- Nem úgy tűnik – az ajtórésen keresztül láttam, ahogy Reid az öblös karosszék elé térdel és a kezét, Coleen térdére helyezi.
- Akkor is megtörtént már. Jacket szeretem – nyelt egy nagyot, és elfordította a fejét. Ráláttam az arcára, beesett volt, és a könnyek csillogtak a szemében, vagy csak úgy tűnt a fény miatt?
- Mind tudjuk, hogy Jacket szereted! Arnold is tudta, Jack is tudja… - simította meg a lábát Reid, és szeretetteljesen elmosolyodott – De tudjuk, hogy szeretetted Arnoldot.
- Arnold meghalt – mondta a feje olyan gyorsan fordult apja felé, hogy szinte nem is láttam a mozdulatot, szőke haja állon csapta Reidet, és Coleen vékony nyaka köré tekeredett, mint egy furcsa, aranyszínű korbács, és olyan düh áradt a tekintetéből, ami egy egész hadsereget megállított volna.
- És ő volt életed első szerelme… - Mi? Coleen szerelmes volt Arnoldba? Ez paradoxon.
- Nem Ő volt az első! – felelte de a hangja elhalkult, és hosszú szőke haját az arcába söpörte, és a mellkasán összefonta a karaját. Hirtelen kisebbnek tűnt, mintha valóban pár centivel összébb ment volna.
- De Ő volt az egyetlen, akibe Tényleg beleszerettél, és ez nem baj – mondta Reid, és félretűrt egy szőke tincset.
- Jack az egyetlen – felelte makacsul a lány- Csak Ő… - suttogta. Olyan furcsa volt ez a Coleen, én nem ehhez voltam hozzászokva. Coleenek mindig nagy szája volt, felvágott, csípős nyelvvel, villámló tekintettel, és egy megvető arckifejezéssel. Jég királynő volt a szuper modell külsejével, és már az is csoda, hogy a kissé lökött Jack felolvasztotta ezt a jeget annyira, hogy bejusson Coleenhez. Én nem tudtam volna megszeretni. Penge külseje volt, formás, telt… de az a lekezelő mimika, az az unottan csillogó szempár.
- Arnolddal is voltál már együtt… Szerelmes voltál belé, de Arnold elküldött. Ő is tudta, hogy másik élet való neked! És senki sem hibáztat azért, hogy azt az életed választottad, ami neked jár! Anno is hallgattál Arnoldra, és igaza volt! Ha nem hallgattál volna rá, nem ismerkedtél volna meg Jackkel. Senki nem hibáztat… Válasz elé állítottak… De ez nem választás volt! Te már eldöntötted ezt akkor, mikor igent mondtál Jacknek, mikor Arnoldra csak úgy tekintettél, mint a testvéredre.
- Sose tekintettem a testvéremnek! – pattant fel – Szeretettem, minden porcikám szerette. Minden porcikám kívánta, jobban, mint a vért! Szerettem, hogy pontos, hogy precíz, hogy mindig egymásmellé teszi le a kockás kis papucsát, hogy mindig elmosogatott maga után, és hogy mindig Adidas tusfürdőt használt… Amikor visszajöttem, akkor is hozzá jöttem vissza, hogy rávegyem, hogy adjon nekem még egy esélyt! – a szavak úgy buktak ki belőle, hogy már nekem is nehezemre esett tartani vele a tempót.
- De jött Jack – fejezte be a mondatot Reid, és Coleen némán bólintott, és a hangja már csak erőtlen suttogás volt, miközben még szorosabban húzta össze magán a lila pulóvert.
- Jött Jack, a kisportolt testével, azzal szexi mosolyával és a hülyeségeivel. És belemászott a fejemben azzal, ahogy vadászott, tévézett, olvasott, és fürdött… Nem… nem volt már hely Arnoldnak… Jack kitúrt mindenkit. Jack szerint gyönyörű vagyok! Jack imád úgy „aludni” velem, hogy én a mellkasán fekszem, és az a legnagyobb gond, hogy én is jobban imádom ezt, mint azt az Adidas illatú tusfürdőt. Jack azt szereti a legjobban, ha az én illatomat érezheti a bőrén – felelte végül és összecsuklott alatta a lába, ha Reid nem kapja el.
- Coleen… Ez természetes, nem Arnold volt az igazi, hanem Jack…
- Tudod mi volt a legszörnyűbb Reid? – remegve kucorgott a karosszékben, Reid komoly, érdeklődődő tekintettel meredt Coleenre, és engem is lebilincselt, a drámája – Amikor választanom kellett… Amikor választhattam, hogy kit tépek ki a Viking bűvköréből, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha ezt megússzuk, akkor soha többet nem fogom azt mondani Jacknek, hogy elég. Soha nem fogom megszakítani a csókot, a szerelmeskedést, bármit, amit velem csinál… Az volt a fejemben, ha ennek vége, akkor újra és újra Jacké leszek. Undorító szajha vagyok – kezdte el vakarni a karját Coleen, de végén szinte már karmolta.
- Nem, nem vagy az! Csak szükséged van arra, hogy Jack kifejezze, hogy ő az erősebb, hogy ott menedékben vagy, hogy megvéd, és amikor fordult a szerepkör megijedtél. Természetes, hogy nem Arnoldot választottad… Képzeld el, ha most Ő élne… És Jacke veszíted el… - Coleen hirtelen abba hagyta karja karomlását, és úgy nézett Reidre, mintha valami nagy butaságot mondott volna.
- Akkor magam sétálok bele az égő tűzbe – felelte, és én megrázkódtam – Jacket szeretem, de Arnoldért felelős voltam… És Nenayt okoltam a saját vétkemért. Szegény nem tehetett semmiről, rosszkor volt rossz helyen… - lehajtotta a fejét, és azon kaptam magam, hogy megsajnáltam Coleent. Teljes szívemből sajnáltam, egy lányt, aki szerelmes volt valaha egy fiúba, akinek valószínűleg nem kellett. De akit ő titkon még mindig szeretett, még ha mélyen elrejtve, és sohase annyira, mint Jacket…
Visszatértem a jelenbe, ahogy a fák ágai közt megbújva meredtem Coleenre, akinek lebegett a haja a szélben, miközben lehajtott fejjel állt Arnold Sean Spartan sírja felett, és kesztyűs kezével megérintette az ajkát, majd ráharapott az ujjára, és erősen összeszorította a szemét, majd a leguggolt, és ráfeküdt a sírra. Felhúzta a lábát, és hang nélkül zokogni kezdett. A kezei ökölbe szorultak, az arcán nem csorogtak könnyek, de a fájdalma olyan tiszta és égető volt, hogy én sem bírtam tovább. Nem bírtam nézni Coleen szenvedését, de nem tűnt volna helyesnek felfednem kilétemet előtte, azok után, hogy így meglestem.
Elrugaszkodtam a fáról, és könnyedén landoltam a temető kőfalán kívül, még visszanéztem az éjszakába burkolt, szomorú helyre aztán elindultam
Furcsa mód, az én mellkasom valamivel könnyebbnek tűnt, mint idefele jövet, Elizabethre gondoltam, mikor követtem Coleent. Arra gondoltam, hogy talán Coleen sorsa is éppen olyan tragikus volt Arnolddal, mint az enyém a gyönyörű nővérével?
Páratlan okkersárgaszemű, elegáns és kifinomult lány volt az én minden álmom. És én is pont így vergődtem közel egy éve, mikor a szemembe mondta, hogy érez valamit Ed iránt. Talán nem ilyen mélyen, de eléggé ahhoz, hogy én is megváltoztam, hogy szomorú és komor legyek, hogy bezárkózzak, és elbújjak a világ kíváncsi tekintete elől, és a párnámmal tompítsam ordításom hangját.
De Elizabeth élt… Élt és egy olyan életet választott, amiben nem én kaptam a férfi főszereplő szerepét… Csak egy mellékszereplő voltam. És talán olyan sorsa is juthattam volna, mint Coleen… Azzal a kegyetlen kis eltéréssel, hogy engem nem hozott rendbe senki sem, engem nem vígasztalt meg egy titkos idegen, aki váratlanul felbukkant az életemben, mint neki Jack.
Az egyik üzlethelyiség előtt elhaladva az ablaküvegben megpillantottam magamat… Letört voltam és összetört. Akció… hirdette a tábla. Akciós a narancs.
Ekkor a mellkasom sajogni kezdett, és egy barna szempár jutott az eszembe. És eszembe jutott Coleen…
Nem lehet… Nem létezik! Nem vígasztalt meg, nem lettem a közelébe boldogabb, nem lettem nyitottabb! Nem lettem figyelmesebb, nem jöttek jobban át a hangok a színek, a formák, az érzések! Nem gondoltam rá! Nem képzeltem el azt, ahogy befesti a lábán a körmét, nem képzeltem el, azt sem, hogy milyen mikor haza jön az iskolából!
Hiszen nem volt olyan, mint Ő! Nem volt kifinomult, csak bájos, nem volt bölcs, csak okos, nem volt éteri csak üde. Nem volt mély, és borzongató, mint a jó bor, hanem lágy volt és selymes, mint a csokoládé…
Emberibb volt, és én sose voltam igazán vámpír… Ez lenne vámpír Bill titka? Hogy a szíve mélyén, még mindig ember akar lenni? Ez lenne, minden titkos álma? Nem egy erős határozott vámpír akar lenni, aki megvédi a húgát, és gaz módon elcsábítja a bátya barátnőjét?
Futni kezdtem, nem volt maradásom, az előtt a narancsos pult előtt… Nem egy olyan helyen, ami az illatára emlékezetet. Nem egy olyan helyen, ahol vágytam rá… Ahol meg akartam érinteni azt a selymes forróságot, amit egyesek bőrnek hívnak. Ahol nem remegtem az izgalomtól, mikor felém nyúlt. Ahol nem öntött el öröm attól, hogy a közelemben elpirul.
Féltem beismerni… Figyeltem egy ideje.
Figyeltem, hogy hogyan csókolózott egy fiúval, akivel pár hét után szakított, hogy – hogyan olvas mesét az öccsének, figyeltem, ahogy elmerül a Rómeó és Júlia egy már rongyosra szaggatott példányában, ahogy az ajka együtt mozog a szöveggel. Figyeltem mikor bájos kék, vagy rózsaszín pizsomájában bebújik a paplan alá miután fogat mosott, és hosszan bámulja a Daniel Radcliffe posztert.
Figyeltem, ahogy reggel gondosan kikészített ruhájába bújik, és hogy elfogyasztja az ágya alatti hűtőtáskában tárolt vért… Ahogy behunyja a szemét, amint a fiola az ajkához ér, és mélyet sóhajt, és próbálja elnyomni magában az újonnan jött ösztön hangját.
Mindenre figyeltem…
Észre se vettem, hogy mikor fantáziáltam először az első csókunkról, hogy mikor képzeltem el, hogy milyen lenne megcsókolni a nyakát, hogy milyen lehet a bőre, hogy hol érzékeny, hogy milyen mikor a fülembe suttog, hogy ülve, vagy fekve szokta nézni a tévét, hogy a haja kiengedve csak arra vár, hogy beletúrjak…
Elfojtott vágyiam a felszínre törtek, és üvöltötték azt az egy szót, amit tudtak: SILVER!
Nem… Silver gyenge, és nincs szüksége egy lelkileg sérült vámpírra, aki titkon még mindig a bátyja szerelmére hajt. Vajon csak bebeszélem magamnak az egészet? S annyira megőrjít ez a viszonzatlan szerelem, hogy bármilyen kibúvó megtenné, csak, hogy végre kimondjam, hogy nem vagyok szerelmes Elizabteh Tuschingan Darkba?
