2016. november 10., csütörtök

29. fejezet - Álmodj, míg igazzá nem válik



Előtted a kérdés és a válasz,
Te döntöd el neked ez mennyit ér,
Alattad is két út fut ma végig,
Rajtad áll, hogy jobbra, vagy balra térj!
Előtted a kérdés és a válasz,
Te döntöd el neked ma melyik kell,
Mindegy melyiken indulsz el,
Csak a célodat érjed el!


Tudjátok… mindenki életében eljön az a pillanat, mikor egy kicsit hátradől, a kényelmes, nagy ágyára. Megigazítja a párnáját, betakarja a derekát egy takaróval, ami se nem túl meleg sem nem túl hideg, kint már alkonyodik, megnyugtató csönd van. Az ember lassan álomba szenederül, majd felpattan a szemhéja és rájön, hogy pisilnie kell. Nah pontosan így éreztem magam! 
 Hajnalban kelni, futni az erdőben, a fülemben régi Eminem számok harsogtak arról, hogy találd meg önmagad és hogy mindenki mekkora egy szenny. Aztán zuhany, amíg nem lesz teljesen jó a vízhőmérséklete addig fekvőtámasz, aztán alapos mosakodás, hajmosás, szárítás. Hosszú ruhák, amik eltakarják a kék – zöld foltokat, tartalmas reggelik, legalább 2 üveg víz a táskámban… Fel a motorra, át a város másik végébe, az iskolába, szünetekben készülni a másnapi anyagara, jegyzetelni az órán, egyre és egyre az elsőbb sorokba kerülni, korrepetálni magam ebédszünetben a barátokkal, enni és enni, mert kell az izomzatépítéshez. Iskola után Sid és a két – három órás edzés, kedvétől függően. Utcai harc, boksz és a kedvencem a lövészet. Edzés végén pedig a fiola.
 Sid mindig azt mondja, minden feladat elé üres aggyal kell menni, és ezért az edzések végén mindig azt tanultuk, hogyan ürítsem ki az agyamat és vegyem rá magamat arra, hogy megigyam azt, ami a fiolában van. Vér. Valahányszor a fiola számhoz ért, hányingerem támadt, Charlie-t láttam maga előtt kiterülve a földön, véres tócsák nőttek körülötte s nekem a seb fölé kell hajolnom, hogy kiszívjam a mérget, ami a vérében van… Sietnem kell, hogy a mentő még időben ideérjen.  A vér íze a számban, a kusza gondolatok, Cissy néni tördelő keze a kórterem előtt, Dido erős keze a vállamon…
-       -   Nenay! – Ginger rázta meg a vállamat finoman, a Fiatja ab lakjának dőlve aludhattam el.
-       -   Megjöttünk? – kérdeztem álmosan, majd igyekeztem magamhoz térni, fejemre húztam a kapucnimat, és már nyitottam volna ki az ajtót, de Ginger közbe vágott.
-       -   Jól vagy?
-       -   Persze! Miért ne lennék? – kérdeztem unottan vissza. Hátamra vágtam a táskámat, megköszöntem, hogy elhozott aztán már ki is léptem a szakadó esőbe és futva tettem meg az utat Dido házáig. Bentről fény szűrődött ki, az ablakon belesve láttam, hogy Anne és Dido ölelkezve állnak és nevetnek valamin, a kezem megállt, pedig a kulcs csak milliméterekre volt a zártól. Ott álltam New Sunny nappalijában, lilapulóverben a kezemet Wrath ujjai kulcsolták körbe, zavarban voltam, nem tudtam mi következik, nem tudtam, hogy szerettem –e, ezt a fiút, csak néztem a szemébe, mikor felhangzott a: Mindenki mondja Csííííz.  Megráztam a fejemet. Üresnek kell lennie, különben nem tudok pihenni, ha nem tudok pihenni, akkor nem tudok felkelni, ha nem tudok felkelni, nem tudok edzeni reggel, akkor este Sid után kell bepótolnom, és akkor sokkal tovább fog tartani, és nem tudom megírni a leckét másnapra.  Nem lóghatok el otthonról, mert közegbe kell maradnom, nem adhatok fogást, be kell mennem, ahogy megbeszéltük. MINDIG TARTSD MAGAD A TERVHEZ. A boldogság, amit a bent álldogáló szerelmespár arcán láttam, arra ösztönzőt hagyjam a fenébe ezt az egészet, de volt egy másik hang valahol a tudatom leghátuljában, ami arra emlékeztet, hogy nem futamodhatok meg… ezúttal másképp kell lennie.

-          - Ne csináld már Nenay! A szülinapod óta nem buliztunk! Nem is jössz velünk sehova! – nyafogta mellettem Giselle. Álmosan megtöröltem a szememet, fáradság nehezedett az egész testemre, de még volt hátra egy matek, muszáj volt tartanom magam, mert érettségi tárgy és gyenge vagyok belőle.

-      -    Értsd meg, be kell jutnom a NortWest egyetemre – hazudtam, majd nagyot kortyoltam az ásványvízből.

-         - Nekem úgy tűnik, mintha a katonasághoz készülnél – szörnyülködött – láttalak tesin Nenay – vette halkabbra a hangját – izmos a karod, fekvőtámaszozásnál látok mindent.

-         - Gis...

-       --   Edzel… Igaz? A fura öreget mégis rádumáltad anno – fonta sértetten keresztbe kezét.  –Ezért nincs időd ránk, valami beteg, mazochista hajlamokat élsz ki azzal az emberrel! És nincs időd se rám, se Zackre se a többiekre…

-          Szólhatnék Gis? – fordultam felé.

-         - Talán szólj azokhoz, akik a barátaid! Minek jöttél vissza New Sunnyból? Azt mondtad hiányoztunk, hogy nem bírtad a feszített tempót, az elvárásokat… Erre tessék, ugyan azt csinálod, mint ami elől elmenekültél! Meg sem kérdezed mi van velem és Zackkel, nem tudod, hogy James randizni kezdett Lilyvel, nem beszélsz Daniellelel Danről…

-          -Wrath és én szakítottunk – böktem ki.  Giselleben benne rekedt a levegő. Eredetileg nem ezt akartam mondani, hanem hogy egyszerűen nem érek rá a szerelmes tinik életével foglalkozni két edzés és hat házi feladat és egy témazáró között. De hogy nézett volna ez ki? Hogy mondod meg Gisellenek aki világéletében az egyszerű, normális dolgokhoz volt szokva, hogy te nem vagy normális? Giselle, bár elmondhatnám, hogy félek. Hogy nap – nap után az a jár a fejemben, hogy szembe kell néznem azzal a szörnyeteggel, aki megkeserítette az életemet. Bár elmondhatnám, mit érzek, mikor arra gondolok, hogy elveszítem a kontrollt? Hogy nagyobb kárt okozok, hogy titkolózok, hogy idegen emberek kezébe kell adnom az életemet, hogy az ellenségeim lesznek a bajtársaim? Nem… Annyit mondhatok csak neked, amivel a te világod feltudja fogni azt, amivel az enyém még csak rá sem ér foglalkozni.

-         - Sajnálom – suttogta, a keze tétován felemelkedett, láttam a zöldes szemekben az együttérzést, azt, amivel csak egy másik szerelmes ember tud nézni, aki tudja milyen a veszteség. De végül leeresztette a karját. Megértettem, hogy eltávolodtunk, soha nem leszünk már az a két lány, akik egykor tizenegy - két évesen arról társalognak, hogy Mark Deremi milyen egy bunkó. Bár fájt és megijesztett, de azon kaptam magam, hogy megértem apám szavait azzal kapcsolatban, hogy miért nem tarthatjuk a kapcsolatot azokkal, akiket magunk mögött hagytunk a meneküléskor…

-        -  Fel a kezdet, mindig védekezel! – akkor a pofont kaptam, hogy ráharaptam a számra belülről és vért és nyálat köptem oldalra.  – Mindig véded a bájos pofidat!  - ugrott fel Sid de szerencsére időben lebuktam és  kivágtam a lábamat, ezzel kigáncsoltam őt mikor a földre érkezett. Halkan puffanva esett el a tornaszőnyegen, mindig csodáltam érte, hogy ilyen profin tud esni.
-         - Sok a duma öreg – hajoltam fölé vigyorogva, mire az ő arcán is kiszélesedett a mosoly.
-       -   Ez király volt! – pacsizott össze a szőnyeg szélén ülő Dan és Rupert. – Csináljátok újra! – visították be szinte egyszerre, mire fejcsóválva felhúztam Sidet a fölről.  Könnyedén pattant fel, nem mondtam volna meg róla, hogy elmúlt már negyven.  Néha puhatolóztam, hogy megtudjak egy két dolgot erről a farkasember mítoszról, de mindig mereven elutasított, úgy tűnt mintha zavarná valami ezzel kapcsolatban, dehogy mi? Arra képtelen voltam rájönni.
-        -  Tudjátok a szabályt srácok, ha levisz a földre, az edzésnek vége. – várakozóan összecsapta a kezét – Remélem Ginger nem égette oda a krumplit.
Ahogy a fiúk korgó gyomorral egyből a szőnyegen hagyták az adrenalin és tesztoszteron rohamukat és követték Sidet a konyha felé, addig én lecsavartam a szorítókötést a kezemről.  Egy hónap alatt mennyi minden megváltozott… Az egykor idegesítő Ginger és én olyan haver félék lettünk, félig beköltöztünk Sid házába és Rupert és Dan is bff-ek lettek, mert állandóan együtt lógtak, valahányszor Rupert eltudott szökni New Sunnyból.  Nem tudtam nem észrevenni, mikor egy kellemes zuhany után leültem a péntek esti vacsorához a kisasztalnál, hogy milyen családias a légkör.  Nem indult egyszerűen, de ahogy végignéztem a társaságon azt kellett érezném, hogy jó helyen vagyok.  Mikor a héjában sült krumpli a tányéromra került, sajttal és tejföllel megtöltve nyálcsorgatva vártam, hogy a fiúk abbahagyják az ökörködést és Sid elmondhassa az asztaliáldást.
 Mikor először hoztam ide Rupertet azzal az őrült ötletével… Sid nagyon közelkerült ahhoz, hogy letépje a fejemet. Végig üldözött az erdőn és bár én elvileg gyorsabb vagyok, azért rendesen kellett sprintelnem, mert rám hozta a frászt, azzal a vicsorgó, morgó dühvel, amivel konstatálta az ötletemet, helyesebben Rupert ötletét. Majd mikor lehiggadt vagy 5 – 6 kör és 2 Dan közbelépés után, csak annyit mondott: - Tulajdonképpen ez egy jó ötlet.  Gyere Nenay edzeni! – invitált be kedves mosollyal.
-        -  Most viccel? – dőltem a fának lihegve, miközben a kezemet az oldalamra szorítottam.
-         - Úgy nézek ki? – villantak rám a szemei.
-       -   Jó – jó, megyek már – támolyogtam be sietősen a pecóba, mögöttem csöndesen kuncogott Rupert valami olyasmit, hogy: „Ez bizony jó móka lesz”.
Ki a fene gondolta volna még akkor, hogy mikor belép az ajtón, az én tökkelütött, vörösüstökű barátom, hogy egyből le is ver egy vázát, mert meglátta Ginger Newt. Bizony, nem is hittem a szememnek, sőt már egy hónapja nem is hiszek, mikor látom, hogy azok ketten, hogy kerülgetik egymást. Teljesen egyértelmű hogy bejönnek egymásnak, de 4-5 kedves szónál és állandó vitáik ellenére még egyszer nem hallottam őket ténylegesen is beszélgetni. Pedig lenne miről.  Ginger New ugyanis a nagymamájához hasonlóan varázsló. Már akkor sejtettem mikor csinálta azt a kis cselt a suilban a csengővel, de nem foglalkoztam vele túlságosan.  Azóta persze, mert Sid imádta az Apádra ütök című filmet ki kellet építenünk a bizalom körét, így már jó pár dolgot megtudunk egymásról.  Az volt a legérdekesebb, hogy mindig is kívülállónak éreztem magam, mindegy milyen társaságban voltam.  Sose beszélhettem az igazi félelmeimről, a gondjaimról, vagy a családi problémákról… De ebben a kis közösségben, mely ötünkből állt jöttem csak rá, hogy valójában számtalan olyan magányos ember él a földön, mint én.  Ginger akinek kékre, zöldre változott a haja, ha elesett és nem pedig sebei lettek, pont olyan rémülten állt a tükör előtt, mint én, mikor menekülni kellett a vikingék elől. Dan, akinek átkellett adni a farkasembergént, hogy túléljen egy balesetet… és Rupert… akivel kezdettől fogva mióta csak ismertem jóban voltam. Talán Sid tudta a világon a legjobban, hogy mennyire szükségünk van egymásra.
Aznap este valahol egy mozi vagy talán egy disco sötétségébe burkolózva James és Lily végre megajándékozták egymást első csókúkkal, Zack és Giselle hivatalosan felvállalták egy alkohol mámoros egyéjszakás kaland és egy hónap most mi t csináljunk szerencsétlenkedés után, hogy járnak.  Danielle a húgával nézte a kishableányt otthon és várta, hogy Dan végre írjon neki egy sms-t, ezért a telefonját az egész mese alatt a kezében szorongatta.  Jason pedig valami operett előadásra kísérte a nagymamáját 80. születésnapja alkalmából.  Szóval folyt az élet, de én mégis csak a vacsoraáldásra figyeltem, és aznap este még sokáig a fülembe zengett: Köszönjük, a pillant értékét Uram, Ámen.

  Este már a kényelmes ágyamban, oldalamon Kandúrral tértem nyugovóra. Ma este Anne újra nálunk aludt, és nem tudtam nem a napokat számolni karácsonyig. Ha igaz, amit Dido nekem mondott – és miért nem lenne az – Diego meg fogja kérni a kezét.  Kicsit közelebb húztam magamhoz a cicát, és a fejemet a dús, fekete szőrébe fúrtam.  A szoba hosszú hónapok óta nem azért forgott körülöttem, mert alkoholt ittam volna, hanem mert a világ annyira felgyorsult, hogy nem tudtam már kiszállni, és a sodrás engem is vitt tovább. Persze sejtettem, hogy nem lakhatok örökké itt, és azt is, hogy Diego nem tenne ki innen, Ő lenne az utolsó, aki engedné, hogy elcuccoljak. De talán ez nem is lesz olyan nehéz, a szüleimmel változóban van a helyzet, jobb lett a viszonyunk, és ha minden úgy megy… akkor egyetemre megyek, elköltözök és… Nah igen.  Diego családot alapít, mert Anne hozzá fog menni. Nem tudtam elképzelni, hogy a jogásznak tanuló, belevaló szőkeség kosarat adjon Deigonak. Valószínűleg ez egy bitang jó kapcsolat, ahol mindketten egyet akarnak.  Vége lesz az ifjonti évek bolondozásainak, az örök Wero életmódnak. Diegoból, pedig kiváló apa lesz.  Felidéztem az első alkalmat, mikor először megláttam, ezt a jóképű, tetovált srácot, akinek mindene a zene. 5 éve – megpusziltam a cica fejebúbját, aki halk dorombolással viszonozta kedveskedésem.  Azon elmélkedtem, hogy ez az 5 év milyen változásoknak adott teret, hova változunk, hova fejlődünk, mikor koppanást hallottam az ablakomon.  Hirtelen megfagyott bennem a vér, a legrosszabbra gondoltam, hogy ki állhat a zaj forrása mögött.
-      -    Látom, hogy nem alszol – hallottam meg az ismert férfihangot, mire a levegő süvítve hagyta el a tüdőmet.
-       -   Damon, te állat! – morogtam az orrom alatt, megfordultam az ágyban és rámeredtem, az ablaküvegre tapadó vámpírra.
-      -    Gyere – biccentett a bejárati ajtó felé, mire szemforgatva kikászálódtam az ágyból. Remek, ez sem ismeri utóbbi időben az sms jótékony rendszerét?
Gyorsan magamra kaptam a hálóköntösömet és egy meleg papucsot, és ügyelve a bejárati ajtó jellegzetes kattogásának elkerülésére, kisurrantam. Már egy ideje nem tartottam a meglehetősen furcsa elvek szerint élő Damontól, aki a Sides kiscsapatunk egyik látogatója volt. Mrs. New és Ő fuccsa szövegségben álltak Siddel és Damon emellett a Dark családdal is tartotta a kapcsolatot, mivel veszélyes játékot űzött. Annak idején még Wrathtal sokat tanakodtunk azon, hogy Damonnak mi érdekében állhat, hogy személyszerint én toroljam meg a Viking bűneit, és miért nem a családomhoz fordult az emberré válás hírével, de egy ideje már nem próbálkoztam bejutni ennek a szövevényes vámpírnak az agyába. Wrathot mindig gondosan elkerülte, így Ő se láthatott be a gondolataiba. Most mikor az ajtó mellett bicajtároló és apró parkoló között álldogált az eresz alatt az eget kémlelve, figyeltem csak fel rá, hogy a szemeit újra az a különös kék színű kontaklencse fedi.
-       -   Damon, azt hittem a rejtélyes smsezések koronázatlan királya vagy – húztam magamon összébb a hálóköntöst.
-        -  Személyesen kellett beszélnem veled.
-       -   Neked ez a mániád – fontam karba a kezem. – Miért akarsz beszélni csak velem, mikor elvileg Sid az akció főnöke.
-      -    Sid sose volt az akció – szemrehányó pillantás – főnöke. Én vagyok az ötletgazda csillagom. Mindig is én voltam.
-         - Nagyszerű – ironizáltam – akkor tessék ötletfőnök, látványosan legyintettem egyet, mintha előre engedném az ajtóba – holnaptól felveheted a bakancsomat, és megküzdhetsz helyettem a Vikinggel a klánnal meg az egész pereputtyal, ízlésed szerint.
-        -  Csak nőkkel ne kezdjen az ember – fintorgott.   Aztán arcáról eltűnt a gúnyos kifejezés, és úgy tűnt éveket öregedett az alatt az egy pillanat alatt, amíg rám emelte tekinteté. –Most jövök New Sunnyból, Maryon… - kifújta a levegőt, én pedig úgy éreztem, hogy egyenesen a csontjaimba fúja a hideg levegőt.   – Maryon látta a Viking tervét.  Támadni fognak. – reszketve bólintottam, igen, ez várható volt. Damon kiváló kettős, sőt hármas ügynök volt.  Szállította az információt otthonról és időnként a Klántól is.
-        --  Szóval megvan a dátum? – igyekeztem kiüríteni az agyamat.
-          Meg – bólintott – és a helyszín is. Egyből idejöttem, azt akartam, hogy te legyél az első, aki tud róla.  Nyilván a családod is felkészült az ütközésre és igyekeznek távoltartani téged ettől a mizériától.  Nagyon jó kis tervük van és a miénk éppen beleillik.  – folytatta megnyugtatás képen.  Persze, hogy beleillik az ötlet gondoltam ironikusan, hiszen az elejétől kezdve tudtuk, hogy kiakarnak hagyni ebből az egészből, és lépre akarják csalni a Klánt, ezért bízták a Vikingre a döntést, akinek fogalma sincs Maryon ijesztő képességéről.
-         - Amíg a Vikingnél van Arnold ereje, nem megyünk sokra – suttogtam. Emlékeztem arra a novemberi éjszakára, a vita Wrtahttal, Charlie a kórházban…
-         - Tudod jól, mit gondolunk erről az öreglánnyal, amíg fiolázol, nem leszel elég erős! – megfogta a karomat és finoman megszorította – Innod kell, és nem halogathatod ezt sokáig.  Ha Viking elveszi az erődet… - kezdett bele, de bennem hirtelen felfortyanó düh beléfojtotta a szót.
-         - Milyen erőről beszélsz? – szabadítottam ki a kezemet, majd azzal a lendülettel megtaszítottam a mellkasát. – Arról az erőről, ami fuccsot mondott, mikor az az állat kihajított Wrtah faházából? Vagy netán arra gondolsz, ami közel két hónapja eltörte a lábamat? – vicsorítottam, meglepő volt a reakciója, a szeme felcsillant és óvatosan a mellkasához nyúlt.
-      -    Áu – mondta, majd a szemét éhesen végigfutatta a rajtam. – Nocsak, nocsak – szinte dorombolt. – Sid mocsok jó munkát végzett. 1 hónapja még az esernyőd alatt reszkettél mikor összetalálkoztunk most pedig – füttyentett egy halakat - egészen izgalomba hozol tündérkém.
Nem értettem miről beszél, ha valamikor hát most voltam igazán csak berittyentve attól a borzalomtól, amit közölt és nem egészen két perce még Ő maga is olyan gondterhelt és rémült volt, hogy nem értettem mire megy ki a játék.
-        -  Mennyit fiolázol? – kérdezte.
-       -   Amennyit kell, minden edzés végén egyet – néztem zavartan a papucsomra.
-         - Az nem lehet több egy – két kortynál – értetlenkedett. – Mióta csinálod? – faggatott tovább.
-        -  Nagyon jól tudod mióta! – csattantam fel, kissé hangosabban a kelleténél. Ideges pillantást vetettem a sötét ablaküvegekre, és a néma útra, amit olyan gyéren világított meg az utcai lámpák halvány fénye.
-       -   Pár hét alatt nem lehettél ennyire erős babám! – arcán boldog vigyor ült. – Mi van a fiolában Nenay? – kérdezte.
-          -Vér – mondtam gépiesen és igyekeztem nem összerándulni.
-       -   De kinek a vére? – duruzsolta.

Hajnalban idegesen dörömböltem Sid McBug ajtaján. – Azonnal nyisd ki! – ordítottam és úgy vertem az ajtót mintha a Viking szőke feje lenne.  Nem sokkal később Dan nyitott ajtót, résnyire nyíltak csak a szemei mikor dühösen beviharoztam mellette – Hol a keresztapád? – kaptam le a fejemről a sapkát és lendületes az asztalra vágtam.
-        -  Engem keresel? – kérdezte pimaszul vigyorogva Sid, lazán a konyha és edzőterem közötti falnak dőlve.
-       -   Téged, hát! És rohadtul nem fogod zsebre tenni azt, amit most tőlem kapsz! – dobtam az egyik székre a kabátomat, majd egy pillanat múlva már az edzőmre vetettem magamat. Számított a támadásra és le is bukott, de a pattanásig feszült idegeim, azonnal követték a mozdulatát, egy másodperccel később a pólójánál fogva hajítottam vissza a földre, és két pillanat múlva már a tornaterem szőnyegén birkóztunk.
-         - És mond csak – lihegett, ahogy egy ügyes trükkel kimenekült a fogásomból – mi az oka, kellemes látogatásodnak. – A legjobb pillanatban töröltem orron, ugyanis már majdnem tökéletes fogást talált rajtam.
-         -  Az hogy már most ember vérrel itatsz te szörnyeteg! – ordítottam, és a bennem felgyülemlett dühvel a szőnyeg másik végére repítettem a rúgásommal, aztán felpattantam harciállásba helyezkedtem és minden figyelmemet a lassan felkecmergő alakjára összpontosítottam. Ismertem a trükkjeit, tudtam, hogy számos módját tudja az ellenfél megtévesztésének, latolgattam, hogy most vajon mi következik, igyekeztem a legjobban helyezkedni és az agyamban tomboló dühöt a karjaimba és a lábamba koncentrálni, mikor is Sid fáradtan rám mosolygott. Éppen hogy csak felült én pedig egy pillanatra talán megzavarodtam, de tartottam a védekezőállást a súlypontom egyenletesen oszlott el és nem helyezkedtem el a sarokban sem, ahova be lehet szorítani, ha Dan-t is bevonná a játékba. De Dan éppen olyan megilletődött volt, mint mikor két perccel ezelőtt kitárta nekem az ajtót.
-        -  Kész vagy! –mutatott rajtam végig, majd Danre nézett – Ne álldogálj már ott Dan, legyél kedves és segíts fel. -  Nem értettem miről beszél, nem változtattam a meg a testtartásomat, de próbáltam a füleimmel Dan mozdulataira koncentrálni, ha ez esetleg csak egy újabb trükk lenne a sok közül. – Ugyan Nenay! –sóhajtott fáradtan, majd finoman végigtapogatta a felsőtestét –Te is tudtad, hogy előbb – utóbb itt lyukadunk ki. – rámeredtem Danre, arcomra kiült döbbenetet véltem felfedezni az övén is. – Az ég szerelmére gyerekek! Valaki felsegítene innen? Elvégre én csak egy erős ember vagyok nem egy komplett tisztavérű vámpír- bökött felém.  Abban a minutumban megértettem mindent, amit Damon mondott este a háznál, és azt, hogy Sid miért nem mozdul, hogy az utóbbi napokban miért mondja, hogy ha földre viszem, akkor abbahagyjuk az edzést… Az ereje már nincs egyensúlyban az enyémmel…
-       -   Azt hiszem… nekem most dolgom van. – rohantam hirtelen a konyha felé kis híján fellökve Dant, aki még mindig olyan teszetoszán közeledett a keresztapja felé.
-       -   Nenay! – kiáltott utánam Sid – Az én vérem volt a fiolában. – mondta, pont akkor mikor az ajtó halkan becsukódott mögöttem.
A napokban erősen havazott, a nagy fehérség beborította a látóhatárt, én pedig faágon csücsültem az erődben, az fa mellett csörgedező patakon nyugodott a szemem miközben aszaltáfonyát ettem.  Vagy már két órája ültem az erdőben, és csak a gyomrom korgása térített magamhoz, akkor vettem elő a vörösáfonyát a táskámból.  Nem mondom, hogy kiborultam, mert az enyhén definiálja  azt a hisztit, amit azután csaptam, hogy eljöttem Sidtől… a jöttem is tulajdonképpen egy gyenge szó arra a rohanásra, amivel magam mögött hagytam az egész helyet. Az igazán gondolatébresztő az volt, amikor felfutottam a fára… majdnem leestem, mikor észrevettem, hogy mit csinálok, és azóta is a fán ültem. Tulajdonképpen ez elég menő. Sőt, ez király! Kíváncsi voltam, hogy mi mindet tudnék még csinálni, de féltem, hogy akkor azzal a lendülettel sikerülne ki is törnöm valamimet… Szóval egyelőre fent maradok a fán és kiötlöm, hogy mászok le… Ez egy jó ötletnek bizonyult úgy másfélórája… De hát azóta sem mozdultam meg csak becsuktam a szemem.
-      -    Bemersz jönni egyedül az erdőbe? – szólalt meg ekkor valaki.
-       -   Attól tartok az erődben élőknek jobb félniük tőlem –feleltem.
-       -   Ez vitathatatlan, mindig is veszélyes voltál –felet Wrath– Szóval… Te most?
-      -    Ha azt akarod kérdezni, hogy vámpír lettem-e az azt feltételezi, hogy eddig nem voltam az. -  döntöttem a hátamat a törzsnek. – felnevetett.
-       -   Valóban… elkaptad a görögöt a falóban. De tudod, sose viselkedtél úgy...
-       -   Mint mondjuk te? – világítottam rá.
-       -   Mint mondjuk én – értett egyet.
-        -  Talán azért mert nem vagyok olyan, mint te, vagy, mint bárki más.
-     -     Ez nem feltétlenül egy rossz dolog. – szólalt meg hossza hallgatás után – Ezt szerettem benned a legjobban, te soha semmilyen értelemben nem voltál olyan, mint mások.
-          –Te… Emlékszel, mikor anno leugrottál a fáról?
-        -  Emlékszem – elfojtott nevetés bujkált a hangjában. Sejtettem, hogy sejti, mit akarok kérdezni.
-       -   Hogy?
-      -    Hogy csináltam? - tétován biccentettem.  – Úgy ahogy te is leugrasz a lépcsőről. Tulajdonképpen ez is egy lépcsőfok csak kicsit nagyobb a távolság.
-      -    Nem féltesz? – izzadt a tenyerem, féltem leugrani.  Mi van, ha nem megy? Mi van, ha összetöröm magam? Mi van, ha nem vagyok elég erős?
-         - Nem – csóválta a fejét.  –  Ha leakarsz ugrani, le fogsz tudni ugrani.
-       -   Miért vagy te ebben olyan biztos? – fordultam felé.
-       -   Mert  én nem Wrath vagyok, csak egy gondolat a fejedben, amit az ő hangján beszéltetsz.  Tudod jól, ha itt lenne, nem engedné, hogy leugorj, és azt is nagyon jól tudod, hogyha itt lenne, akkor most nem itt ülnél fönt a fa tetején. Te akartál eljutni ide, bárhol is vagyunk most, te is fogsz kitalálni innen.
Kinyitottam a szememet, szinte láttam, ahogy Wrath szertefoszlik a levegőben, majd a mélybe néztem és elengedtem az ágat. Meglepő módon halk puffanással értem földet, a csontjaim egyben voltak, a lábam nem fájt és el sem billentem.  Hihetetlen volt… Tényleg, mint egy nagy lépcsőfok. Felpillantottam az ágra, amin ültem ott fent a magasban és éreztem a kihívást az izmaimban, hogy vajon mire vagyok még képes? 
 Amikor a családom elixírrel itatott sose tűnt fel az, hogy mennyivel másabb a fizikumom, hogy mekkorát tudok kiugrani, hogy nem fáradok el, ha egy órán át sprintelek, hogy élesebben látok, jobban hallok, eltelek illatokkal és a lépteim hangtalanokká válnak, szinte súlytalanul lépkedek a bokáig érő hó tetején. Először csodálkoztam rá énem azon részére, amitől egy éve rettegek. A szörny, aki igazából nem is tűnik annak.
-       -   Lenyűgöző igaz? – kérdezte Damon.  Már vagy fél perce tudtam, hogy megtalált, mert megéreztem a levegőben az illatát.  – És nem is vetted észre igaz?
-      -    Nem, fogalmam sem volt, hogy ez ilyen érzés. - vallottam be, miközben kezemet kitárva forogtam a hóban.
-        -  Varázslatos hogy milyen erős a tudat – ugye? – meglepődtem, mikor megfogta a kezemet és a másik karjával a derekam után nyúlt, és táncolni kezdett velem – Gyere – intett a pataknak azon részére, ahol hártya vékony jégréteg húzódott – táncoljunk!
-      -    Megőrültél? Be fog szakadni! – mondtam, de a következő pillanatban már a lábunk alatt folyt a víz, és a vékony rétegen át láttuk, hogy milyen tiszta a sodrásra, miközben valami képzeletbeli ritmusra táncoltunk.
-      -    Ilyen érzés, erősnek és csodásnak lenni! – súgta a fülembe, majd megpörgetett, én pedig nem győztem csodálkozni a varázslatos dolgokon, amik áttörtek agyam addigi védőpajzsain és annyi mindenre kellet figyelni, hogy úgy érzetem a lehetőségek elvakítanak. – És te erősebb leszel… mindünkénél, csak egy harapás, és mindent magad mögött hagyhatsz! –folytatta.
-       -   Mindent? – kérdeztem, fura volt ez a nagy bizalmaskodás…
-         - Mindent! Mindent, amit ki kellett bírnod, az összes rettegést és félelmet, a meneküléseket… - kezdte, mire hátrébb léptem tőle, a csizmám sarka már a vizet érintette.
-     -     Miért ilyen fontos ez neked? Tulajdonképpen miért ilyen fontos ez nektek? Mrs. New, Te, Sid – kezdtem sorolni. Damon szeme egy pillanatra összeszűkült.
-          - Csak segíteni..
-         -  Ne is kezd el! – toppantottam egyet – Nem veszem be! Mi közötök van nektek hozzám?
-          - Igen Damon – szólalt meg egy mély, érces ám kedves hang a parton – miért olyan fontos Nenay?
Ford bá’ ácsorgott a parton és villámló szemmel meredt az előttem álló vámpírra, egyik kezét kinyújtotta felém, hogy elvonjon tőle.
-         -  Te! – vicsorgott rá Damon – Neked különösen hallgatnod kéne.
-         -  Nem ajánlom, hogy felbosszants! – folytatta nyugodtan Ford – Nenay gyere ide!
Fel sem merült bennem, hogy ellenkezek vele, születésem óta ismertem Fordot, majdnem minden fontos eseménynél jelen volt az életemben, igaz a testvérem esküvője óta nem hallottam róla. 
-          Neked is sok mondani valód van neki –intett a fejével felém Damon.
-          Neked viszont ajánlatosabb lenne hallgatnod, mert olyanért teszed kockára, amit a gatyádban hordasz! – csattant fel Ford – Öregebb vagyok, mint te kisfiam, úgyhogy ajánlom, hogy alaposan gondolod végig, hogy melyik pártfogoltamra mész rá és megtudod, hogy három –négyszáz év mennyi erőt ad egy ökölcsapásba.
-       -   Ford bá’, Damon szövetséges, izé… bonyolult ügy – rángattam meg kabátja ujját.
-       -    Nem Nenay, nekem kell beszélnem veled – sóhajtott fel Ford.  – Hord el szűrödet Damon! Most! – sziszegte. Damon összecsattintotta ugyan a fogát, de felugrott egy közeli ágra, majd egy következőre és így tovább és így tovább, míg teljesen el nem tűnt a látóhatáromból.
-        -   Szia, Idegen! – borultam hirtelen Ford nyakába. Ő magához szorított az orrát a hajamba fúrta és mélyet szippantott az illatomból.
-       -    Szia, te kis pisis – adott egy puszit a fejembúbjára.  – Még nem is volt alkalmam felköszönteni téged! – sutyorogta.
-        -   Tetszett a szülinapi vers, amit küldtél sms-ben – motyogtam a vállába.  Úgy tűnt az öreg nem akar elengedni engem, csak szorít magához és csak szorít.
Nagyon örültem neki, hogy újra látom, annyi mindent kellett volna neki mesélnem, és persze örök titoktarásra fogadnom, de Ő anno is benne volt minden hülyeségben, megbíztam benne, tudtam, hogy elmondhatok neki bármit.  De aznap… Aznap rájöttem, hogy valójában Fordnak van mondanivalója számomra. Órák hosszat sétáltunk az erdőben, majd valahogy kikötöttünk a kocsijában, és a zavaros beszédből kivehető volt, hogy van valami, amit nagyon nem akar elmondani, aztán mikor századjára kezdett el mesélni valami élőben látott Michael Jordan cselről akkor félbeszakítottam, hogy bökje, már ki mi van.
Aztán megtette…
Elmondta azt, amit nem akartam elhinni.
Ott volt… Ott volt mikor annak idején a szüleimet és a testvéreimet átváltoztatták, Ő ment be a házba Ő találta meg őket, ő harapta meg őket újra, mert az ő harapása elixír a vámpír méregre. Hogy évekkel azelőtt Őt azért fejlesztette ki egy középkori tudós társaság, akit vasfogként emlegetett, hogy meggátolják az „árnyékban lappangók” újabb rémtetteit… Elmesélte, hogy önként jelentkezett miután a lányából vámpírt csinált egy szőke, köpcös magas férfi, akit csak úgy emlegettek Viking. Persze féltek, hogy a különleges kísérleti alany is átváltozik vámpírrá, akit megharaptattak egy befogott példánnyal, így titániumot jutattak a szervezetébe, amivel egyensúlyban tudják taratani a „szörny” mivoltot.  De volt egy b tervük is, a vérállatok egy elterjedtebb csoportjából a vérfarkasokból kiszedtek valamit, amit aztán „vírussá” tettek, ezt is beültették egy teljesen átlagos emberbe, akiből farkasembert csináltak teliholdkor, hogy mindig a szabadon engedett Ford nyomában jelen. Sajnos Ford harapása nem tudta gyógyítani a vámpírrá változtatottakon, ám észrevette, ha időben érkezik, megtudja gátolni az átváltozást, vagy csak részlegessé tudja redukálni, ahogy azt tette Silver vagy a szüleim esetében.  A farkasember sem úgy sikerült, ahogy tervezték. A farkas, ahogy azt Sid is mesélte, csak vírus által az ami, így a harapás útján az anyag egyből el is hagyja a gazda testet, és a következő alanyba költözik. A farkasember génjei nem tudják megkülönböztetni Fordot a többi embertől, hiszen a titánium miatt, a kulcsinger nem erős, így nem tudják megtámadni, ám átalakulni képesek. Ford így már 168 farkasembert vett a szárnya alá, azzal a feladattal, hogy mindig legyenek elérhető közelségben hozzá, hogy a titka örökké az maradjon ami. Vadásszanak a Klánra és keressék meg Ford lányát, aki valószínűleg a Viking babája.  Ahogy telt múlt az idő, Ford igyekezett egyre és egyre több embert megmenteni, és a létezése titokban maradt akárcsak a tevékenysége, egészen addig, amíg egy általa megmentett családról ki nem derült, hogy valójában nem mentette meg őket, hanem átalakultak, de nem teljesen. A Wolf család évekig óriási rejtélyt okozott neki, hiszen nem értette, hogy – hogy lehet az összes tagja megállt az átváltozás kellős közepén. Meg kellett ismerkedni a családdal, hogy tanulmányozza őket, itt derült fény a titánium cselre, amit az apa, akit Kriknek hívnak bevetett.  Aztán évekkel később mikor már azt hitte, hogy e különös eset biztos titokban van megszületett egy pici lány, akit a szülei Nenaynak hívtak.  Aki azzal a kevés vámpírral, akikkel Kirkék találkoztak olyan kuriózumba ment, hogy eljutott a Viking fülébe, hogy  létezik egy tisztavérű vámpír.  Így a legnagyobb vámpír hatalom ereje teljében, rájött, hogy az evolúció elkezdett fejleszteni egy új fegyvert ellene…

-      -    Szóval te… - lett könnyes a szemem.
-         - Bárcsak eltudnám mondani mennyire sajnálom, hogy nem értem oda időben Nenay. Az akkori farkasom későn vette észre, hogy vámpírok támadnak, így az átváltozás már elindult. A családod mindenképpen túlélte volna, hála édesapád cselének, de az én harapásom volt az, ami miatt tisztavérűként emlegetnek.  Évekig próbáltam vigyázni rád,  segíteni a szüleidnek és feltűnés nélkül távoltartani őket mások vámpír falkáktól. Én mondtam New Sunnyt annak idején, hogy odamenjek, mert Sid úgy tudta, hogy nincsen a környéken sem honos falka. Nem volt alapos… fel kellett volna tűnnie a Dark családnak számára, de szerencsére az egy jó találkozás volt.
-          - Miért most mondod el ezt? – töröltem le a könnyeimet.
-        -   Mert Mrs. New, Damon és Sid nem látnak túl azon, mint hogy bábok egy sakkjátékban, amit évek óta játszok Vikinggel a sötétben.  Damon nem tudja elfogadni, hogy amíg Klán tag volt addig a Viking felhasználta őt, majd mikor beleszeretett egy emberbe, és maga mögött akarta hagyni ezt az egészet, a Viking elvette a nőjét, vámpírrá tette és azóta is a bűvkörében tartja.  Mrs. New nem kedveli a fajtánkat, távol akarja tartani őket a helytől ahol él, Sid pedig Danen akar segíteni, hogy ne kelljen engem követnie, hanem had élhesse az életét. Én pedig… soha nem fegyvernek szántalak, eszembe se jutott, hogy ezt az egészet neked kell majd megvívnod.  Olyan vagy nekem – elhallgatott – nem engednélek oda, és nem azért mert nem tudom, hogy mire vagy képes, valamilyen szinten összetartozunk és féltelek. Győzhetsz, ez vitathatatlan, de ára van annak, hogy legyőzd. És te is tudod mi. Harapni kell Nenay, és aki megkóstolja az élőforrás, az örökké kívánni fogja.  Nem foglak új Klán vezérnek küldeni a Viking helyett, mint legerősebb harcost.  Neked lerendezni valód van vele, akárcsak nekem, de azzal hogy te harapni fogsz, valószínűleg olyan erő és hatalom kerül a kezedbe kincsem, ami beláthatatlan következményekkel jár. És erre nem tud felkészíteni egy edzés sem.
-          - Akkor miért hagytad ezt! – csaptam rá.
-          - Mert nagyon erős, főként, hogy az a képessége ami. Az emberi részeden neked is tudja használni, így korlátlan hatalom van a kezében, de ha egy időre vámpírrá teszed azt a részedet, te leszel az, aki megállíthatja.
-       -    Szóval mindegy mit mondtál, mégiscsak harcba küldesz!
-        -  Nem. Megvártam, hogy te akarj menni, és menni akarsz.  Úgyhogy felsorakozok mögéd és a terved mögé.

A dátum a fejem fölött lebegett, és ahogy haladt előre az idő, egyre csak közeledett a pillanat, amikor a Viking és én megütközünk. Az ünnepek úgy múltak el, hogy áll mosoly és tettet jókedv álcája alatt edzettem a tudatomat, Dido eljegyezte Annet. Giselle és Zack a suliban már egymás mellett ültek, az oldalamon felszabadult egy hely, ahol egykor a legjobb barátnőm ült. Wrath eltűnt, nem jelent meg sem Karácsonykor sem később. Anyáék azt hitték találkozunk és nem siettem ezt megcáfolni. Bill is karácsony környékén bukkant fel, borzasztó megviselten és Edmund sem festett jó színben, egyszer elkaptam, ahogy az udvaron veszekedett Lujzával és Lujza őrjöngött.  Túl gyorsan elérkezett a csataelőtti este.  Kísértetiesen hasonlított ahhoz az estéhez, mikor először buktam ki a Wrathtal való szakítás miatt. Dido Annel randizott én pedig egy most már kicsit sem fárasztó edzés után érkeztem haza.

Próbáltam úgy viselkedni, mintha a holnapi nap is egy átlagos nap lenne a sok közül.  Bekapcsoltam a hifit és a Nirvana – Smells like a teen spirit című számát kezdtem el üvöltetni. Nem tudtam mi fog holnap történni, de talán nem is ez a lényeg, a lényeg az, hogy holnap végleg leteszem a voksom az egyik vagy a másik világ között és egyedül teszem meg mindezt. Ford különös játékai, Sid tanácsa és a szüleim védelme nélkül. Holnap…  lehet örökre magam mögött hagyok mindent. Fájón nyílalt belém milyen fiatal és ostoba vagyok, hogy miért velem történik mindez. A rettegés eluralkodott rajtam,  nem számít mi mindenre vagyok képes, ha viking erősebb.  A pánik győzött kibontottam Dido asztalon hagyott cigis dobozát, elővettem a drága Jack Danielst a szekrényből és úgy döntöttem kiirtom a félelmet és a gondolatokat. Az üveget meghúztam és vártam, hogy az alkohol megtegye a hatását. A számba helyeztem a meggyújtott szálat és a kanapén eldőlve füstölni és inni kezdtem. Furcsa érzés volt soha nem dohányoztam előtte, de aznap úgy éreztem, ha már lúd… legyen kövér. Az ital nem tompította a félelmemet csak az érzékeimet, azt vettem észre, hogy a testem ólomsúllyal nehezedik a régi kanapéra, hogy a macska szeretettel dörzsölődzik a lelógó kezemhez melyben kialudt az 5. cigaretta.  Az üveg Jack mellett már egy másik félig üres üveg is látható volt igaz csak homályosan. Mikor nagy nehezen kitapogattam és a húzóra technikával eltűntem az utolsó cseppeket tűnt csak fel, hogy nem is kapcsoltam villanyt és hogy milyen jól látok a sötétben. Talán az én szemem is világít, mint Kandúré… Futott át a fejemen a gondolat. De nem, hiszem olyan homályos minden, a plafon mintha remegne, az üveg súlytalanul pihen a mellkasomon, én pedig bámulom a mennyeztet, mintha válaszolna. Semmit nem érzek, az arcomon lefolyó könnycseppet sem. Holnap…

2016. szeptember 5., hétfő

28 fejezet - Tisztuló tükör




Többféle módon is meg lehet valósítani az elképzeléseidet. (...) Nem minden rossz, ami nem egyezik a te véleményeddel.


 Fáradtan dőltem hátra a székben, bűzlöttem, mint egy falka oroszlán és kifejezetten rázott a hideg attól, hogy  a tarkómról is csorog a víz. Ez volt az első edzős estém a fura öreggel és totál kimerültem. Ahogy megérkeztem egyből a fizikaierőnlét felmérése volt a téma, úgy hogy megnézte hogy és milyen gyorsan futok, mekkorát ugrok, milyen  gyorsan ütök, milyenek a reflexeim.  Olyan volt, mint egy durva tesióra.

-        -  Hát azt kell mondanom, hogy van egy alapizomzatod, ami  jó, viszont, az utóbbi félévben, mióta itt vagy  nem nagyon sportoltál, ha nem mondtad volna, ez akkor is látszik. De gyanakszom arra is, hogy a különleges diétád sem tesz túl jót ennek. Valamint lekéne állni a piával is Nenay.
-       -   Héj, álljunk meg!  - fújtattam – Mi az, hogy álljak le a piával? Nem vagyok alkoholista!
-        -  Még, de botrányos, hogy ebben a pillanatban is van benned töltés.
-       -   Nehéz időszakon megyek keresztül – töröltem le a homlokomat a pólómmal  - és nem alszom valami jól.  – Talán túl megértően nézett rám,  megérintette a vállamat, majd leült velem szemben. 
-      -    Senki nem mondta, hogy ez könnyű lesz kislány – sóhajtott – de megtudjuk oldani, viszont sietnünk kell, ha már Damon is kifülelte, hogy a Viking mire következttett, akkor kitudja, mikor csap le, és ha lecsap, nekünk nagyon kell bírnunk a pofont. Méghozzá annyira, hogy ő maga törjön szét ebbe a csapásba. – szónokolt. -Van egy hónapunk, talán annyi se, – mondta Sid, és az arcom után nyúlt elfordította a jégvirágos ablakról – muszáj koncentrálnod Nenay! Azt hittem megegyeztünk valamiben!
-      -    Én meg azt hittem válaszokat fogok kapni! – mordultam fel fáradtan.
-      -    A válaszok feltétele az edzés. A kemény edzés, amit – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját – nem is olyan régen, magadtól jöttél  kérni tőlem.  Azonban nem csak fizikailag… mentálisan is kötelező lesz toppon lenned, ha győzni akarsz.
-     -     Tudnom kell, mivel állok szemben, ha már úgy döntötök, hogy nem kérek Mrs. New ajánlatából…
-       -   Az nem egy ajánlat volt! – mordult fel idegesen Sid. – Ennél jóval több eszed lehetne! Nenay, Damonék nem ajánlatott tettek, hanem felnyitották a szemedet egy hatalmas fenyegetésről.
-        -  És te azt mondtad, hogy elmondod, hogy mi abban a baromi rossz! – böktem meg a mellkasát.  – Azt mondtad nekem tegnap, hogy amennyiben benne vagyok ebben az egész őrületben, jöjjek el hozzád, holnap este. HOLNAP ESTE VAN! Itt vagyok, de magyarázatot még nem hallottam, csak azt, hogy ilyen edzés, olyan edzés és bla bla bla…  - pattantam fel idegesen.
-      -    Látom nagyon erőlteted ezt…
-       -   Ez volt az alku, én  a vérszívást választom, te pedig mesélsz arról ki vagyok! – fontam karba a kezemet, és a kandalló pattogó fái egy időre elnyelték  a világ összes zaját. Azt hittem Sid McBurg sose fog beszélni, hogy egy ócska szélhámos, mikor fájdalmasan felsóhajtott, majd lehúzta fekete pulóverét, alatta egy egyszerű fekete pólót viselt. A póló ujja rövid volt, de mégis ahhoz nyúlt és felhajtotta azt. Nem értettem mit csinál. Hova vetkőzik ez? Aztán megláttam … A vállán számok sorakoztak 167.
-       -   Ez itt a sorszámom – mondta, majd a szemem közé nézett – az meg ott, bökött az asztal másik oldalán lévő szék felé a fejével – a helyed, ha érdekel, amiről beszélni fogok.
Abban a minutumban, ahogy helyet foglaltam, rögtön mesélni is kezdett.

-       -   Csak azt mesélhetem el neked, amit nekem is meséltek, nem én vagyok a leghitelesebb forrás, ezt el kell ismernem. Tudnod kell, hogy a mi világunk bár létszámilag alulmúlja az átlagos emberekét, van olyan együttműködő és összetartó, mint egy kisebb város, ahol mindenki tud mindenkiről mindent. Tekintsd úgy, mint a  betyárbecsületet, egymás ellenségei vagyunk, de szükségünk van a látszatra és hidd el Nenay, a látszat MINDEN! A csatározásaink, az ellentétes gondolkodás hogy kit védünk kitől… Ez mind lényegtelen, ha az életed egy X-men filmé akarják alakítani. Csöndben és árnyékban kell maradnunk, hogy viszonylagos normális életet élhessünk, mert mind vágyunk rá. Téged a szüleid okkal tartottak távol ettől világtól és okkal neveltek normálisnak. De nem ismerlek Nenay. Csak tudok dolgokat. Rólad is… De nem mondhatnám, hogy mindent tudok, mivel a szüleid jó munkát végeztek.  Amikor Winwoodba költöztetek a – itt elakadt egy szóra – szóval volt valaki, aki megtiltotta, hogy szaglásszak utánatok.
-       -   Tulajdonképpen mi vagy te? – tettem fel a jogos kérdést.  – Miért akartál szaglászni utánunk? – förmedtem rá. Hirtelen eszembe ötlött egy régi szituáció, mikor még Wrathtal  kiabáltam. Mikor róla feltételeztem mindenfajta szörnyűséget. Egy pillanat alatt rohantak meg a tegnap este képei a csókja, az ölelése, az érintése,  a szavai… A lélegzetállító szemei… De  ezt meg kell oldanom. Koncentrálnom kell.  – Klán kém vagy?
-        -  Klán kém? – köpte a szavakat az arcomba felháborodva. – Nem, de bármilyen elképzelhetetlen, én is megakarom  védeni magam tőletek.
-      -    Mert? Mit kell megvédni magadat vámpíroktól? – kérdezte ironikusan.
-       -   A legtöbb ember nem gondolkodik ezen, és nem lesi a városába érkező új családokat, szóval ne terelj, hanem mond meg szemtől szembe kivel van dolgom.
-        -  Sejted nem? – dobta vissza a labdát.
-          Annyit tudok, amennyit a város. Profi küzdősport, furcsa viselkedés – lettem hirtelen távolságtartó és kimért.
-          A kód amit megmutattam neked, önmagamtól és azért, hogy segítsek neked – világított rá kissé mérgesen – nem azt hivatott jelezni, hogy ellenségednek kéne tekintened. Ez a kód szám a fertőzés számát jelöli. Én vagyok a 167. farkasember.
-          Honnan veszed, hogy a 167. vagy? – ironikusan felkacagtam. – Sorszámot kell tépned vagy mi?
-          Nenay – mondta mérhetetlen szomorúsággal a hangjában – nem magamtól akartam ezt, engem megjelöltek.
-          Megjelöltek? Beszélj már! – förmedtem rá, mikor még mindig mély hallgatásba burkolózott.
-          Mérlegelek, hogy mennyit kéne tudnod – mondta csöndesen. – de legyen. Lásd, hogy bízok benned.  K1-es harcos voltam fiatalabb koromban, imádtam verekedni, agresszív és forrófejű voltam. Egyszer belém kötöttek  , többen voltak én meg egyedül de leálltam verekedni. Nem kellet volna.  Durván széttörtek, majd otthagytak egy sikátorban, sanszos volt, hogy nekem kakukkolnak. Aztán, megjelent egy fazon, aki betett valami kocsiba, majd arra emlékszem, hogy valaki belém harap és iszonyatosan felvisítok. Másnapra kutyabajom nem volt, csak a karom lángot, ez a sorszám víriotott rajta, az ágyam mellett meg egy tök idegen fószer ült gondterhelt arccal. Fogalmam sem volt mi történik, amíg a tag be nem mutatkozott és  be nem mutatott egy másik fószert . Horrorisztikus volt az egész. A férfi aki az ágyamnál ült azt mondta, hogy egy ideig szükségünk lesz egymásra azzal a csávóval, aki a szobasarkában állt, és neki kéne egy erős testőr, akit busásan megfizet. Nem értettem honnan tud arról, hogy bunyós vagyok, mert picit mindig cingárabb voltam a többi harcosnál, de féltem. Tegnapeste helyben hagyott egy rakat állat, ma meg felébrednek egy idegen helyen és valami bajos tag munkát ad. Arra gondoltam – nevetett fel, mintegy lemondólag, - hogy az FBI lefülelte, hogy drogozok és a díleremet körözik. Mindenesetre nem ez történt.  Rábólintottam az állásra, hogy mentsem a hátsóm. Ez közel 17 – 18 éve történ, 30 éves voltam és  nem hiányzott x év a dutyiban.  Aztán nagyon hamar kiderült, hogy miről szól a nóta. Tudod nagyon hamar kiderült, konkrétan midőn a hapsi előlépett az árnyékból, hogy megőrülök… A testem rázkódni kezdett és mindenütt viszketett én pedig vakartam le a bőrömet, óriási, fekete karmokkal…
-          Vérfarkas. – bólintottam. Meglepetésemre hangos röhögésbe tört ki még a könnye is kicsordult.
-          Ó… Hát … ez… vicces – szakadt. Értetlen arckifejezésem csak még több vidámságra sarkallta így hát egy jó 5 -10 perc múlva, vöröslő arccal és könnyes szemekkel kapkodta a levegőt, hogy lenyugodjon – Nem vagyok vérfarkas. Farkasember vagyok – pukkadozott.
-          És? Én is ezt mondtam. –értetlenkedtem.
-          Jaj, ne butáskodj már! – csapott nevetve az asztalra, mint valami őrült.  – A vérfarkas, vérségileg farkas. Természetéből adódóan alakul át és akkor amikor Ő akarja. Engem viszont megharaptak. Farkasember.  – mikor még mindig értetlen arcot vágtam, megforgatta  a szemét, mintha egy idiótának kéne elmagyaráznia, hogy a fű miért zöld a kék helyett. – Nah még egyszer kislány. A farkasember vírus által farkas. Amíg a vírus benne lakik addig ember és farkas, ha megharap egy embert, a vírus kivándorol a testéből, a vírus azonban emberbőrben hagy, addig amíg nem érzékel egy vámpírt a közelben. Ősellenségeknek hívnak minket, holott, csak kitenyésztették a farkasembert, mint  valami ostoba házőrzőt. Mára legyen ennyi is elég. Holnap egy új edzés következik és mesélek tovább.

A fürdőszobában, a sokkos énem  alig tudott lezuhanyozni, miközben az arcomat törölgettem a nyakamra pillantottam, ahol egy szép nagy folt éktelenkedett. Wrath szívta ki még múlt éjjel.


-       -   Kérlek… Tudom, hogy ez nem könnyű, de nem tudhatják meg. Nem akarom, hogy bajuk essen és azt sem, hogy neked. Megtudom csinálni Wrath.. És aztán. Csak, csak arra kérlek, tartsd a hátadat.
-       -    Miért akarsz titkolózni Nenay? Ugyan azt akarod eljátszani, ami miatt tele vagy kérdésekkel? Titkolózol a saját családod előtt, hogy biztonságba tudd őket? Nem ismerős ez? Nem emlékszel, hogy mennyire felkavart, amikor megtudtad mi vagy? Hogy nem szóltak neked? – csattant fel
-        -  Héj, halkabban – csitítottam – Ne keltsd fel a többieket! Most már értem miért tették… De ha nem jövök el, sosem tudom meg. És megtudom tenni, letudom győzni.
-       -   Igen? És ezt egy bolond ember közölte veled!  AKIT NEM IS ISMERSZ! De, ha az mondja, akkor hogyne persze, sima ügy. Tulajdonképpen nem is értem miért akarsz felkészülni, hisz már most is képes vagy rá! – irozinált.
-      -    Vissza kell szoktatnom a vámpírt.  – sütöttem le a szememet.
-       -   Tessék? – szinte lerogyott a székébe. Nem tudtam mit kezdeni a vádló pillantásával. Úgy érzetem, hogy undorító vagyok, nekem is hányingerem volt magamtól. Hát attól, hogy neki kell elmondanom. Az egész életszemléletével szembehelyezkedtem, ezzel az állítással.
-        -  Vért kell… inni.
-       -   De nem állatból – hajtotta le a fejét. Nem szóltam, csak megcsóváltam a fejemet.
-       -   Csak… csak arra kérlek, tartsd a hátad. Nem kérem, hogy vegyél részt benne, nem akarom. Csak azt kérem, hallgass erről…
-          -Szóval ezt kéred tőlem?

-      -    Nenay? – kopogott be az ajtón Sid.– Minden oké? – bólintottam.  Nem tudtam mit mondani, csak a gyűrű nélküli gyűrűsujjra néztem.  Nem mondom, hogy nem szerettem volna, ha Ő az én csapatom, vagy ha annak a része. Vele olyan más volt minden, attól a perctől kezdve, hogy először láttam, hogy engem néz, azokkal a sötét szemeivel. 

-        -  Persze, egy pillanat és kész vagyok! – kiáltottam ki, és megnéztem magam a tükörben, aztán eszembe jutott az is, mikor részegen Dido tükrébe öklöztem. Segítségre van szükségem, próbáltam mély levegőket venni. De kihez fordulhatnék? Kinek mondhatnám el, hogy szakított velem a szerelmem, hogy totál ki kell fordulnom magamból, hogy legyőzzek valakit, aki elől egész életembe menekültem?! Kit avathatnék be, akit nem veszélyeztet a titkom? Kicsit zaklatottan hagytam el Sid házát és a Harleymon feszítve sem éreztem azt a mély békét, ami mindig elborított ha a szépségemre pattantam. Ahogy a város másik vége felé száguldottam, fájó izmokkal megint éreztem, hogy az üldözési mánia elhatalmasodik rajtam.  Nyugodj le Nenay, még balesetet okozol… Nagy levegő. Nem tehettem róla, de egyre zaklatottabb lettem, ahogy befordultam dübörögve Diego lemezbolt/lakásába.  Nem égett egy villany se, tehát Annenal randizik valamerre. Letéptem a bukósisakomat és belezokogtam az éjszakába, nem voltam szomorú, ellenben rettenetesen fusztrált.  A ház falának dőltem, és lecsúsztam a hideg földre, de nem volt erőm felállni… Valamerre kell, hogy találjak egy korty alkoholt, mert nem ezt bírom. Túl sok.

A telefonom pont ebben a pillanatban kezdett el csörögni , egy régi rock n roll szám hasított bele az éjszaka sötétjébe, én pedig a könnyes arcomat törölgettem, hogy lássam ki az, aki felhív.
Rupert Cole állt a kijelzőn. Megkönnyeb-bülten hunytam le a szememet, és felvettem a telefont.
-          Szia nagykorú! – nevetett bele a telefonba – Azért hívtalak mert mesélni akartam, hogy most hallottam egy új bandát, hallod totál kifekszel tőlük. –  néma csend, csak a zihálásomat hallhatta – Nenay? Jól vagy?
-       -   Nem… - súgtam sírósan bele a telefonba.
-        -  Hol vagy? – hallottam ahogy ruhák suhognak.
-     -     Di… Diego házánál – nyeltem vissza a könnyeimet.
-     -     2 óra és ott vagyok – tette le a telefont. Még csak arra sem volt időm, hogy arra kérem ne fáradjon fölöslegesen és függesszek mellé valami ócska kamudumát.

Este 10 is elmúlt mikor egy kocsi befordult az aprócska parkolóba a bolt mellett. Az ablakból figyeltem, immár pizsomában, kezemben egy bögrét szorongatva, melyben forraltbor gőzölgött… Ki tudja már hányadik teli pohár volt. De az alkohol jót tett, lenyugtatta a feszültséget, és a tompulás jó volt. Így bár nem is józanul de higgadtan tudtam gondolkodni. Rupert szállt ki a kocsiból, vastag, pufi kabát feszült rajta,  és az ajtó felé indult. Nem sokkal később a kabát helyét én vettem át, és azt hiszem ott is maradtam vagy jó negyedóráig. Bementünk a szobámba és mesélni kezdtem, elmondtam mindent, hogy tegnap este szakítottunk Wrathtal, mert van egy terv ami végre felhasználható a  Viking ellen, hogy amit Damon mondott, az hogyan befolyásolhatja a jövőmet és hogy nem fogok az emberré válás melléállni, és vért kell innom. Rupert végig csöndben volt, csak a mimikája árulkodott arról, hogy mindent hall.
-         - Egyetértek veled – mondta végül – ennek az ügynek a végére kell járni, és lezárni egy rohadt felkiáltójellel és neked van jogod a lezáráshoz egyedül.
 Megcsóváltam a fejem és szomorkásan elmosolyodtam.
-         
            -  Nem  tudom mennyire állok rá készen Rupert – sóhajtottam.
-      -    Nenay, ez nem egy  könnyű dolog, ez volt az elsőnap, hogy tényleg elkezdtél dolgozni a célodért és most szembesülsz az igazi nehézségekkel, mert már realizálódnak és nem csak elméletbe használod őket. – megsimogatta a kezemet – Itt az idő, hogy elengedd ezt a kettőséget. Bárkit is kell megharapnod, te mindig az  Nenay Wolf leszel, aki eljött velem az anyukám könyvbemutatójára, akivel laposra vertük egymást és az a csaj is te leszel akire pisztolyt fogtam, aztán pedig balhézott miattam a faszijával.  – könnyek futották el a szememet.
-      -    Vámpír, Rup. Igazi… nem marad meg az illúzió – hirtelen a kezei közé fogta az arcomat.
-        -   Igen. Vámpír.  De ez nem határozza meg a személyiségedet sem pedig azt, hogy bánsz másokkal.  Vámpír, aki megmentett valakit más vámpíroktól és a vámpír mérget is kiszívta? Akárhogy is nézem, ezek nem  szoktak feltűnni a horrorfilmekben amiket rólatok készítenek. Wrtah pedig, vega vámpír. Nem iszik emberi vért, megértheted, hogy neki ez abszolút nem könnyű, de ha engem kérdezel, ami igazán zavarja az az, hogy nem ő védhet meg téged.  Majd megoldjátok. Mindig megoldjátok. – lesimogatott két könnycseppet a szemem alól, majd hiretelen boldog mosoly ragyogott fel az arcán.
-       -   Igyál belőlem!

Másnap, amint rendesen összekaptam magam felhívtam anyáékat , hogy újra megköszönjem ezt az elképesztő gesztusajándékot, ami a winwoodi régi lakásunk volt.  – Igen anya… - felnevettem – Igen, rajtam van a sál amit vettél. Nem, még nem dicsérte meg senki.  – halkan felnevettem – Jó, jó mindenképpen. De most mennem kell  Charlie már vár. Szeretlek Anya! Puszi puszi. –  visszacsúsztattam a zsebembe a telefont és kinyitottam a kaput, Buci persze egyből elkezdett nyolcasokat írni a lábam körül, mint egy macska.
-Szia, te kis disznó – simiztem meg a buksiját – Hát hogy vagyunk mostanában? – kedvesen végig nyalta a kezemet és busa fejét a térdemere hajtotta. –Sajnálom – nevettem – most nincs nálam nasi.
- Már azt hittem ide sem érsz – nyílt a bejárati ajtó és Charlie sietett ki rajta, arcán széles mosoly. – Hogy vagy szépségem? - összeölelkeztünk
- Jól vagyok. És te? – adtam két puszit az arcára. Rám mosolygott, majd legyintett, mintha  csak azt mondaná: „Ugyan, néz rám, remekül!”. Hát igen… nem mondom, hogy nem zuhant a kedvem egyből vissza a béka segge alá, ahogy a nyakára pillantottam.
- Komolyan Charlie – néztem mélyen a szemébe .
- Ne legyél anyu kettő! Indulás be! – vonta össze a szemöldökét, és  elkezdett a bejárati ajtó felé taszigálni.
- Jó, jó  megyek  - sóhajtottam fel,  Buci heves farok csóválva haladt mellettünk és szokás szerint be is surrant volna, de Charlie megállította.
- Nagyfiú, neked van bundád, és múltkor is összepisilted az előszobát. Kifelé!
- Jaj szegény! Nem engedhetnéd be egy kicsit?
- Eleget van bent, nugyodj meg. – szólt szűkszavúan, mire rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá, de újra csak lelegyintett, ami megjegyzem… kezdett nagyon bosszantó lenni.  Gyorsan levetkőztem és felakasztottam a kabátomat, meg a dicséretlen sálamat a fogasra.
- Szóval, mizujs? – kérdeztem újra.
 -  Sokat gondolkodtam a jövődet illetően. - helyezett egy lefordított borítékot elém  Charlie.

-      -    Igen? – nevettem fel – Miért fontos ez?

-       -   Sokkal tartozom neked – köszörülte meg a torkát, és egykor sebének helyéhez nyúlt, egyből elment a nevethetnékem, és kiszáradtak az ajkaim.

-        -  Charlie, én...

-      -    NE! Bele se kezdj, fontos kiscsaj vagy nekem, amúgy is gondoltam már erre, kérlek. Hallgass végig.

-          - Oké…

-       -   Diegotól tudom, hogy tervbe vetted a North West egyetemet. Történetesen van egy igen kedves barátom arra fele, ügyes csávó, jó gondolatai vannak. Hasonló Diegohoz, csak nála lépnek fel bandák is.  Nem olyan régen, mikor találkoztunk említette, hogy kéne neki egy kisegítő, aki segíti a bandák felvételét, konyít valamit a rock zenéhez és annak a történelméhez. Valaki olyan, aki nem kér ezért pofátlanul sokat, és lehetőleg ne nője túl a hatáskörét. – nézett a szemembe. – Szóval vettem a bátorságot, és írtam egy ajánlólevelet neked. De már le van zsírozva minden.  A barátom megvárja, hogy bekerülsz –e az egyetemre, ha igen… pár formalitástól eltekintve a meló a tiéd.

-          - Charlie… Úristen! Köszönöm! Ez fantasztikus -  ugrottam a nyakába.

-         - Tudom. Nagyszerű vagyok! – húzott magához. Nevetve dőltem neki, álmaim munkája. Tálcán felkínálva.

Népszerű bejegyzések