17 fejezet - Mint az emberek...

 Kedves olvasók!

Igen írtam új részt, több véleményt szeretnék, de tudnotok kell a történet gyökeresen megváltozik, ha egyáltalán még folytatom. Már nem igen izgat az Alkonyat téma, sem pedig Edward rajongás... Tehát majd kiderül, lesz-e folytatás.

Még rimmelt is. Cupp: Arya

Elnyúlhatnak az éjszakáid, és elnyúlhatnak a nappalaid. Az élet lehet szürke és unalmas, tele lassan vagy gyorsan bekövetkező változásokkal. Néha egy pillantás, érintés is megváltoztathat. De vajon mi a tartósabb? Az amit érzünk, vagy az amit tudunk? Melyik visz minket előbbre?

Álcáznunk kell azt akik vagyunk, csak hogy titokban élhessük meg a vágyainkat, álmainkat, terveinket. Talán azért, mert sokszínűek vagyunk, vagy, mert az agyunk és szívünk hajlamos egymással harcolni… egy keddi napon azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék a reális gondolataim között.

Matek óra kellős közepén egy hülye táblázat fölé hajolva meredtem a lapra, miközben a fejemben egészen más képek dúltak. A tegnapi gitározás Didoval és a Nem Túl Diszkrét együttessel, és az énekóra Charlieval.

Charlie sokat változott.

-         Nenay!

Tényleg sokat változott, leszokott a cigiről, meg kevesebbet iszik, mint szokott, és ami igazán aggaszott már lassan egy hónapja egy lányt sem látta a háza körül. Sem benne, ami tényleg durva, tudván, hogy a város legnagyobb kurafiáról beszélünk.

-         Nenay!

-         Tessék? – néztem fel a táblázatból.

-         3, 25 – súgta oda James halkan.

-         3, 25 – ismételtem meg automatikusan.

-         Köszönjük Mr. McLass-nak a közreműködést – csóválta meg a fejét a tanárnő, majd kedvesen rám mosolygott – Olyan szépen haladtál Nenay, ne törjön le, hogy most le vagy maradva… Majd bepótlod – tolta feljebb orrán a szemüveget, és még kék szemei is biztatóan mosolyogtak rám.

-         Nem nehéz, menni fog – csípett bele finoman a combomba a bal oldalamon ülő Danielle. Hosszú fekete haját eltűrte, és ő is bíztató mosolyt küldött felém.

Visszamosolyogtam rá, de gondolatban megint máshol jártam…

-         Szóval azt terveztem, hogy pénteken együtt elmegyünk a moziba – ecsetelte Giselle, és búza szőke haja végével babrált – El kéne mennem fodrászhoz, tök töredezett a vége – biggyesztette le a száját, majd megvonta a vállát.

-         Nem kéne annyid vasalnod – tömött egy sült krumplit a szájába Danielle.

-         Könnyen beszél az, akinek alapból egyenes a haja.

-         Ezt hívják genetikának drágám – vigyorgott rá Danielle.

-         Ne is beszélj a genetikáról! Szerdán biosz tz – fintorogtam, majd feldobtam az almát, de elbénáztam, és leesett a földre.

-         Franc…

-         Tessék – mikor megfordultam a piros alma ott pihent egy tenyérben. Látóteremben beúszott egy nagy, barátságos zöld szempár, egy fura Harry Potter stílusú szemüvegen keresztül. A srácnak felzselézett fekete haja volt és nike cipője.

-         Köszönöm – vettem át fáziskéséssel az almát. Már láttam valahol ezt az arcot… Valahol biztos láttam…

A srác rám mosolygott, majd intett a két bambán vigyorgó barátnőmnek és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

- Olyan helyes Dan – sóhajtotta Giselle.

- Dan? – fordultam érdeklődve felé.

- Nem emlékszel Danre! – mondta felháborodottan Danielle. És még a szája is tátva maradt ilyen döbbenetes hír hallatán, hogy én nem emlékszem erre a srácra.

- Valahonnan ismerős - javítottam a helyzetemen, ami részben igaz is volt.

-         Ő volt az a srác aki tavaly kiment egy évre Németországba, halasztott egy évet, és most már megvan a felsőfokúja. Plusz, még helyesebb lett, mint volt – mondta ábrándos pillantással Giselle.

-         Én nem voltam itt harmadikban. Tudod New Sunny… - és valami fura okból, az almára szegeztem a pillantásomat, mintha annak, fényes, piros héja megmondhatná a választ, hogy honnan ismerős ez a bizonyos Dan.

-         Jaj, ne legyél már ilyen feledékeny, totál mint a nagynénim – fintorgott Danielle.

-         Te inkább edd a sült krumplidat – vetettem oda neki.

-         Tuti nem emlékszel rá? – csodálkozott el Giselle is.

-         Mondom, hogy nem. Azt hiszed szórakozom? – lettem egyre ingerültebb.

-         Nah jó – halkította le a hangját Giselle – Tudod ez csak azért meglepő…

-         Ez nem meglepő! Te sose felejtesz el semmit? – csattantam föl. Tuti megjön a hétvégén…

-         Most te beszélsz vagy én? – vonta fel Giselle szőke szemöldökét, mire bólintottam, hogy folytassa.

-         Dannek kiskorában meghaltak a szülei egy bankrablásban, és azóta a keresztapjánál lakik… Tudod… annál, akinél küzdő sportot akartál tanulni.

-         A fura öregnél – bólintott Danielle. Eltátottam a számat.

-         De ez még nem minden – szürcsölt egyet a jegesteából barátnőm.

-         Egy hatalmas seb van a hátán…

-         Azaz heg – javította ki Giselle.

-         Heg? – most már kezdett derengeni valami.

-         Igen, emlékszel… Mikor elsősök lettünk a gimiben, még itt is volt a tv meg minden, mert hajnalban találtak egy tök pucér srácot az erdő szélén, a hátán, egy hatalmas vágással, a fiú pedig eszméletlen volt.

-         Ekkor ismertük meg Dant.

Beugrott. Emlékszem apáék nagyon kiakadtak. Azt fontolgatták, hogy kivesznek a suliból, mert nagyon veszélyes ez a hely.

Megfagyott az ereimben a vér. Azért ismerős ez az arc, mert benne volt a híradóban a képe, és mert a keresztapja bár nem vérrokon, de akkor is hasonlít rá a megjelenése. A fura öreg… azt mondta Dido, hogy van egy farkasa, akit kienged teliholdkor. Telihold…

Seb a hátán, Rupert… Vérfarkas.

-         Te jó ég! – suttogtam, és felpattantam, de gipszem beleakadt az asztal lábába, így kecsesen hátra estem.

-         Héj! Jól vagy? – pattantak fel barátnőim, és kiszabadítottak az asztal fogságából.

-         Persze, csak a fejem – simítottam meg a sajgó részt hátul a tarkóm fölött – Holnapra lesz rajta egy szép kis púp…

-         Csak lassan – intett óvatosságra Giselle.

A gondolat, azaz a felfedezésem egész nap nem hagyott nyugodni. Annak idején, mikor Rup átalakult nem volt semmi jele annak, hogy a farkassá vagy vérállattá válás fájdalmas lenne. De mi van, ha ez az a faj, amelyik olyan drasztikus, horror könyvek meg filmek készülnek róla?

Éjjel a laptopom előtt ülve msn-eztem Ruperttel. Gyakorlatilag bombáztam a kérdésekkel, amikre ő egy-egy kisregénnyel válaszolt. Egyenlőre, amíg nem biztos nem akartam megmondani nekik, hogy miért érdekel annyira ez a dolog… amíg nem voltam 100% a sejtésemben addig nem akartam nagydobra verni.

Fáradtan dőltem hátra, mikor este fél tizenkettőkor lecsuktam a gép tetejét. Nem lettem sokkal okosabb… Sőt, egyre több lett a kétségem a tekintetben, hogy valójában  volt- e egy kis realitás abban, amit gondoltam.

Dan Meyer egy tök átlagos srácnak tűnt, akinek nem alakult valami fényesen a gyerekkora, és perfect volt németből. De más extra dolgot nem tudtam megtudni róla, példának okért, hogy egy állat élne a testében.

-         Kopp, kopp – nyitott be az ajtómon Dido. Hirtelen, mint akit rossz dolgon élnek felkaptam a fejem, és összerándultam az ágyban.

-         Ha nem kopogsz, akkor minek gyártasz hozzá hangefektet? – kérdeztem.

-         Hogy udvariasabbnak tűnjek – húzta ki magát Dido.

-         Kac, kac – mosolyodtam el halványan.

-         Csak hoztam be neked egy bögre teát – húzott elő a háta mögül egy üveget.

-         Mióta tárolják a teát vodkás üvegben? – nevettem el magamat, mire ő csak megrántotta a vállát.

-         Ez felnőtt tea – mondta, majd leült az ágyam szélére, és kicsit arrébb tolta a lábamnál szunyókáló Kandúrt.

-         Szeretem a felnőtt teát – nyaltam meg a számát és már nyúltam is az üvegért, de Dido letette a lábához.

-         Várj vele egy kicsit – váltott komolyra.

-         Ajaj – ráncoltam a szemöldökömet, ez már most rosszat jelentett.

-         Beszélnünk kell…

-         Úgy tudtam, hogy ez fog jönni- vágtam szenvedő fejet, mire ő csak grimaszolt egyet.

-         Van valakim…

-         Na és? – méltatlankodtam.

-         Mi az, hogy na és? – lepődött meg.

-         Hát csak annyi minden nap van valakid. Sőt, minden este van valakid… - célozgattam.

-         Oh…- ráncolta a szemöldökét – Régi szép idők.

-         RÉGI? – méltatlankodtam – Múlt héten három lánnyal henteregtél!

-         Az a múlt héten volt. És különben is, nagyon jó kis móka volt. Ha nem lógnál folyton azzal a nyálgéppel, akkor beszállhattál volna ötödiknek.

-         Örülj, hogy ezt apám nem hallotta – vágtam hozzá egy kispárnát.

-         Örülök is – mondta, majd komolyra fordította a szót.

-         Szóval… van egy lány.

-         Nem mondod? – ironizáltam.

-         Befejezhetném – csattant fel.

-         Igen, bocs – halkítottam le a hangomat, mikor Kandúr morgott valamit, és oldalra csapta a farkát.

-         Szóval… negyedéves a jogi egyetemen, kb 165 centi és szőke… - lehajolt és felvette a földről a vodkás üveget, hogy ne árválkodjon ott nagy magányában, de most én állítottam meg.

-         Héj… Álljunk csak meg! – fogtam le a karját.

-         Mi az… - nagyban kerülte a pillantásomat.

-         Mióta tart?

-         Hát… - zavartan babrálta ingje gallérját – egy ideje.

-         Mióta? – ismételtem meg a kérdést.

-         Öhm… hát augusztus vége, szeptember eleje – felelte.

-         De hiszen, te közben másokkal is voltál! - mondtam felháborodottan.

-         Persze, hogy voltam – mondta természetesen. Eléggé hülyén néztem rá, mire kapcsolt.

-         Csak az utóbbi két napban lett komolyabb a viszonyunk.

-         Két nap hosszú idő – bólintottam komolyan.

-         Ne cikizz jó, mert én se piszkál Mr. Férfimodellel – jegyezte meg csípősen.

-         Most mit hozod be mindig őt a képbe? Nem is szóltam róla egy szót sem.

-         De akartál. Pedálozni akartál a te felelősség teljes kapcsolatoddal - szegezte rám az ujját és vádlón nézett rám.

-         Ez nem igaz! – emeltem fel a kezemet.

-         Dehogynem! – pattant fel – Csakhogy emlékeztetlek kisasszony, hogy nem én menekültem el a családomtól…

-         Dido én egy szóval sem…

-         Nem akaszkodtam arra az emberre, akit előtte le se sz…

-         DIDO! EZT MOST HAGYD ABBA – emeltem fel a hangomat. Dido nagy levegőt vett, mellkasa megfeszült a sötétkék és lila kocás ing alatt, nyakán kidagadt egy ér, majd után úgy fujtatott, mint akit megkergetett egy nagy, éhes medve.

-         Figyelj – kezdtem lassan nem akartam őt jobban felhúzni – ha szeretnéd, akkor nem kell beszélnünk most róla – láttam, hogy nagyon ideges, még sose beszélt velem így.

-         Én akartam beszélni róla! De te olyan lehetetlen vagy – mondta feszült, ám de panaszos hangon.

Ne szólj vissza! Ne vágj pofákat! Ne forgasd a szemed! Hallod! Véletlenül se… NENAY!

Komoly erőfeszítésembe telt, hogy hallgassak a belső hangra, és nem szóljak neki vissza.

-         Szereti a Nirvanat? –biccentettem oldalra a fejemet. Dido ajkán halvány mosoly jelent meg.

-         Mit szereti… Imádja! – mondta, majd reménykedve nézett rám.

-         Helyes… akkor nincs semmi kifogásom a dolog ellen – mondtam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek Didora.

-         Nem kértem az engedélyedet – mondta majd egy perc néma bámulás után kitárta a karját oda jött az ágyamhoz.

-         Gyere ide kölyök – és átölelt, visszaöleltem, és az orromat a vállához nyomtam, hogy érezzem az illatát…

-         Ha szemét lennénk, akkor most megjegyezném, hogy be vagy kölnizve.

-         Ez nem kölni… hanem AXE – mondta, majd köhintett egyet – de mind tudjuk, hogy tisztelettudó kölyök vagy.

-         Nagy szerencse – szorítottam jobban magamhoz. Kis idő után elhúzódott, majd adott egy puszit az arcomra. De elcsúszott. A szája egy milliméterre volt az én szám sarkától. Ő is és én is megfeszültem. A mélykék szempár és a macska szempár összekapcsolódtak egy pillanatig. Tudtam, hogy ha történnie kell kettőnk között valaminek, akkor annak most van itt az ideje.

Éreztem, hogy a tüdejében tartja a levegőt így nekem feszült a mellkasa, de nem volt meg az a kellemes bizsergés… inkább csak az izgatott várakozás. Végül a puszi ott maradt egy milire a számtól.

Elhúzódott, kék szemében most már különös kifejezés ült.

-         Azt hitted mi? – mondtam vigyorogva, mire ő is elmosolyodott.

-         Nagyon kemény csávónak érzed magad mi? – kacsintott rám, majd hátátfordított kisétált az ajtón.

Kifújtam a levegőt, és vigyorogva meredtem a plafonra… Nem értettem, hogy mi volt olyan különös ebben a zavarodott pillanatban… De örültem neki… Örültem Didó kapcsolatának, annak, hogy végre van valakije, és annak is, hogy kiűzte a fejemből Dániel-t.  A különös majdnem csók képe pedig vihogásra kényszeríttet. Nem jutott az eszembe Wrath… Ma egészen emberi voltam. Hála Istennek!

És jó volt.

Nem is számítottam rá, hogy egy sms fog megzavarni a felhőtlen tini, ember korom örömében.

A kijelzőn Damon neve villogott az üzenet rövid volt és tömör.

Beszélnünk kell, ne szólj senkinek.

                                      Damon