10 fejezet - Meglepetés!

Soha nem láttam meg benne többet, mint amennyit előszörre láttam, mert már akkor láttam mindent. Az egész lényét, amibe beleszerettem, és sosem tudtam elkapni, se megmagyarázni.

-         Szerbusz Nenay - hallottam Reid Dark halk, dallamos hangját.

Kihúzódtam barátnőm szoros öleléséből. Zavartan megtöröltem orrom és szemem környékét, és a pólóm sarkát nyújtogatva, szipogva válaszoltam.

-         Szia – a hangon erőtlen volt, szinte már suttogás. Szégyelltem magamat, mikor felnéztem a doktorra, és eszembejutott, mennyi jó tett értem. Amikor megtörtént… Arnold halála… akkor én sem voltam a legjobb passzban. Aztán még előtte… megmentette Rupert életét, mikor a saját lövedéke elé ugrott. És nem sokkal később, fogadott lánya esküvőjének másnapján… már megint én voltam terítéken, a barátaimmal együtt.

Fogalmam sem volt, hogy róla, hogy mit gondol rólam… Eltudtam képzelni mennyire utál, azok után, amit a fiával műveltem… De mégis, Charlie Jim Wero élete, most első volt a listámon.

-         Hogy van…. Charlie? – emeltem fel a kezemet, mert majdnem nem jó nevemet mondtam. Olyan hosszú ideje, nem hallottam róla semmit! Nem tudtam, hogy van, hol van, szeret-e még…

-         Jól van…  - mondta, majd kezét a vállamra tette erősítve ezzel engem. Arany szemeivel mélyen az enyémbe nézett, és futólag átfutott az agyamon, hogy sose láttam más színűnek az ő szemét.

-         Köszönöm – motyogtam, miközben sírós grimaszba fordult arcom, és a könnyek újra szúrni kezdték macskaszerű szemeimet.

-         Szóra sem érdemes, ez a dolgom – mosolygott rám, majd lenyomott az egyik kórházi, fehér székre, és mellém ült egy másikra – De fontos, hogy elmondd, hogy történt az eset. Bill is leült mögém, Silver pedig a térdemhez guggolt. Furcsa volt három olyan embert látni, akikkel négy hónapja nem is beszéltem semmit. És mégis, ahogy újra itt voltak velem, az a négy hónap, ami már lassan 5 nem okozott feszült csendet. Gondolom Silver be lett avatva… Ez magyarázza, hogy eljött velük. Így semmi nem gátolt abban, hogy szabadon cenzúrázás nélkül elmondjam, mi történt, és, hogy történt.

Beszéltem a kutyáról, aki vicsorított a házra, majd ami bent fogadott, hogy nem tudta a két nő, hogy ki vagyok, és hogy mi.

-         Szóval megölted a vöröset… De a barna elmenekült – összegezte Bill – És utána? Utána mi történt?

Behunytam a szememet, és a képek fájdalmas pontossággal idéződtek vissza.

-         Kiszívtam… - motyogtam halkan, és éreztem, ahogy bukfencezik a gyomrom – de nem nyeltem le – emeltem magasra a kezemet, és az ízét sem éreztem. Annyira féltem… - öleltem át a lábamat a karommal.

-         Most már minden rendben – simogatta a lábamat Silver – Itt vagy velünk, biztonságban – mosolygott rám bíztatóan.

-         Nem magamat féltettem – néztem a szemébe – Charliet. Attól féltem, hogy elvesztem. Ahogy Arnoldot is.

-         Arnold? – emelkedett fel Silver szemöldöke… Hiszen ő.

-         Megölte egy vámpír, de ő is vámpír volt – mondta halkan Bill, és átnyúlt a térdem felett és megérintette Reid karját.

-         Jól vagy? – kérdezte halkan. Reid felé fordítottam a fejemet, aki maga elé meredt aztán megrázta magát, és fáradtan elmosolyodott. Fájdalmas volt az igazi mosoly.

-         Persze – mondta.

-         És te kölyök? – érintette öklét finoman a térdemhez a bátyám.

-         Meg vagyok – mondtam, majd felhúztam a lábamat, ami már félig lecsúszott a szék lábáról,

-         Gyere Silver, mondok neked pár dolgot – mondta Reid, és azzal felállt és felsegítette a lányt is. Silver értetlenül nézett rám, de mivel világéletében szorgalmas lány volt, most is éhezett a tudásra, így követte Reidet.

Mikor emberi fül számára hallótávolságon kívül voltak, Bill balkarjával átölelt, majd halkan ezt motyogta.

-         Eléggé szarul nézel ki… Hány kilót fogytál? – kérdezte, és dörzsölgetni kezdte hideg karomat.

-         Nem tudom – meredtem a semmibe – eszem rendesen, csak nem iszom az elixírt.

A finom, meleg dörzsölgető mozdulat abba maradt, és hitetlenkedve meredt rám.

-         Te nem? És ma… amikor először – teljesen elakadt a szava – Hogy… az hogy lehet?

-         Nem kívánom – mondtam, majd fejemet óvatosan a vállára fektettem.

-         De… - makogott, majd hosszan hallgatott – Minden részlet érdekel!

Fáradtan felsóhajtottam, és behunytam a szememet.

-         Nem vagyok jól Bill! Azaz…. Ez így nem teljesen igaz. Szeretnek az emberek, jól megy a suli, és imádnak Weroék… De, hiányoztok… átkozottul – mondtam, és aztán felemelt a fejemet, csak azért, hogy a cipőmre meredjek – De nem hiányzik a vámpírság… sem azaz élet.

Nem mertem ránézni. Féltem attól, hogy mit látnék abban az ijesztően ismerős zöld szempárban.

-         Értem – mondta halkan - Te is hiányzol nekünk!

-         Nehéz elképzelni – motyogtam, szarkasztikus hangon, majd felnéztem rá – Apa biztos boldog, hogy a tökéletes fiai veszik körül, és anya is, hogy immáron nem kell takarítania állandóan. Lounak végre nem rondítok bele a Lujzával közös életébe… Edmund nem szenved tovább miattam, és neked sem kell már kerülnöd engem…

És tényleg… Így belegondolva rájöttem, mennyire nem illettem én bele ebbe a képbe. Valamit arra is, hogy mennyire igazam volt, mikor éreztem, hogy nem illek én teljesen be közéjük.

-         Már megint kezded? – kérdezte feszülten, és a karját elhúzta.

-         Mit? –fordítottam felé a fejemet, automatkiusan.

-         Hát ezt az áldozat szerepet! – intettem felém a kézfejével.

-         Óh Bill – hajtottam le a fejemet – Nem igaz, hogy te is ezzel jössz! Nézz rám! Nem vagyok Nenay! Nem vagyok Wolf… Érted? Nem illek a tökéletes családotokba. Nem vagyok kifinomult, nem vagyok reális, sem pedig kitűnő tanuló. A szemem is más, mint a tiétek… Elcsesztem a bátyám esküvőjét, a másiknak tönkretettem az életét. Az apám elzavart a háztól, anyám lecsapja a telefont, ha fölhívom… De valószínű, most is neked van igazad – pattantam fel a székről, majd Charlie kórtermének üvegablaka elé álltam.

Bill mögém jött nem szólt semmit, ő mindig higgadt volt ellentétben velem, és két forrófejű bátyámmal.

-         Látod… Ő lett az egyik pótszülőm… Egy alkoholista, kurvákat felszedő dalszerző! De annak szeretett, ami vagyok! – motyogtam a sírástól eltorzult hangon – És nézd meg! Itt fekszik. Érted Bill? Nem vagyok jó lány… valami félresikerült dolog vagyok köztetek és köztük - mutattam rá, majd Charlie ágya felé – És ő… ő szeretett engem, elvitt bútort venni, tanított énekelni, lerészegedtünk sokszor, és együtt röhögtünk… És most… az ellenségem majdnem elevette tőlem.

Lassan megfordultam és mustráltam őt a pillantásommal. Nem nézett rám, csak bámult Charlie ágya felé, és összeráncolta a szemöldökét, a gondolkodó ránc összefutott a homlokán, ahogy apánknak is szokott mindig.

-         Nem csak ő szeret annak, ami vagy – mondta, majd rám nézett – Úgy látom te nem érted a lényeget… - aztán hirtelen váltott - Weroéknál laktál igaz?

-         Diegonál… Főleg – bólintottam.

-         Hogy erre nem gondoltunk! – mondta bosszúsan, majd sarkon perdült, lépett kettőt, majd visszafordult, az egyik ápolónő furcsán nézett ránk, de aztán inkább elvonult látva, hogy az intenzíven vagyunk, gondolta testvérem a fickóért izgul, aki bent van a szobában.

-         Mire? – kérdeztem és kíváncsian felvontam a szemöldököm.

-         Hát erre… Hogy itt vagy! Wrath már mindenütt keresett téged! – mondta, és a szívem nagyot dobbant a neve hallatára.

-         T…tényleg? – ámultam el, és a kezem reszketni kezdett. Bill hirtelen megállt, és a pillantása ellágyult. Sejtettem mit lát. Egy kislányt, aki reszket a szerelméért, és alig várja, hogy hallja, hogy mi történt a kedvessel, akire annyira vágyik.

-         Üzent neked valamit – mondta és mellém lépett, megfogta a vállamat, majd a fülemhez hajolt -, idézem: Ha megtalálod, mond meg neki, hogy szeretem és még azt, hogy, Mondd meg neki, hogy… jöjjön vissza, hogy bármit megadnék érte, hogy szeretem, míg csak vagyok.

Lábam megbicsaklott, és Billnek el kellet kapnia, különben összezuhantam volna.

-         Hát szeret? – kérdeztem remegve, és mosoly kúszott az ajkamra… Igazi szerelmes mosoly.

-         Nagyon – mondta halkan… - Belehal a hiányodba. De most komolyan! – mondta, majd elővette a farzsebéből a telefont, ami ekkor kezdett el lázasan csörögni – Maryon az… Felvegyem? – nézett rám kérdőn.

-         Talán apáéknak kellene előbb tudniuk rólam…

-         Ugyan – legyintett – azt Reid elintézi – beleharaptam az ajkamba túl csábító volt a lehetőség, nem bírtam ellenállni.

-         Vedd – bólintottam. Bill elmosolyodott és a füléhez emelte a telefont…

-         Hallo? – szólt bele… vicces, mintha a mobilja nem írná ki, hogy kivel beszél.

Majd egy rövid csönd következett, aztán Bill arca eltorzult.

-         Hogy érted, azt, hogy eltűnt? – a kérdés pengeként hasított belém. Kitűnt el? Rupert? J? Anya? Edmund?

Ritmusos darálás hallatszott a telefonba majd egy hosszú pityegés és Bill elvette a telefont a fülétől.

-         Mi az? – kérdeztem félve az újabb rossz hírtől.

-         Wrath eltűnt… És Maryon nem látja a jövőjét. 

Ajkam némán formálta a NEM szócskát, ahogy megmozdult alattam a lábam, és újra megadta magát a talajnak. Ha valamit Maryon nem lát… azzal nagy baj van.

-         Nenay! – hallottam tompán bátyám hangját, ahogy a fejem a padló felé fordult, és minden erőm elhagyott. Wrath… Nem lehet, hogy újra elveszítsem…

-         Szeretem – motyogtam.

Nem tudom milyen állapotnak hívják azt, amibe sacperkábé zuhantam. Úgy meredtem magam elé, mint mikor bambul az ember… De hiába kérdezetek tőlem bármit képtelen voltam válaszolni.

Bill egyfolytában a hátamat simogatta, és már Silver is ott ült a másik oldalamon, miközben telefonon beszélt Reid. Charlieért kellett volna aggódnom. Ez erőt adott.  Felálltam, mikor négy kéz is felém kapott, de én csak felemeltem a kezemet, és elindultam Charlie szobájának üvegéhez. Ott megálltam, és csak néztem ki a fejemből, miközben néztem a sok –sok gépet, amire kötve van.

-         Nyugalom. Biztos, minden rendben van Wrathtal - mondta Reid. És támasztotta mellettem a falat – Beszéltem a szüleiddel… Hiányzol nekik.

-         Ők is nekem – feleltem száraz, kaparó torokkal, é vörösre sírt, immáron torkomhoz hasonlóan száraz szemekkel meredtem magam elé, mikor hirtelen meghallottuk egy sikolyt. Oda kaptam a fejem. Egy ápolónő próbált megállítani egy férfit.

-         De uram! Ide nem rohanhat be csak úgy! Kihez jött? Hallja? – a férfi lazán félretolta a nőt, aztán jobbra, majd balra fordította a fejét, aztán ledermedt. Tettem egy lépést előre, nem érettem miért, mikor, a kezével a fekete kapucni felé nyúlt, hátrahúzta azt és előtűntek a bronzvörös tincsek. A szívem nagyot dobbant, mikor jött az újabb levegő vétel, és a férfi felém fordította az arcát, a szeme csukva volt, de nem is kellett kinyitnia, így is úgy ismertem vonásait, mint a tenyeremet. Aztán kinyíltak a szemei és egyenes az én szemembe nézett.

-         Wrath! – nyíltak el ajkaim.  Hatalmas léptekkel megindult felém, mindekit félretolt vagy lökött az útjából, mikor elért hozzám, a keze a derekamra simult, a kezem azonnal a mellkasára csúszott és onnan fel a nyakára. De nem csókolt meg. Úgy meredt rám, minta most látna először, és én is hasonlóan viszonoztam ezt. Szemem újra itta minden vonását. Szeme feketeségét, bőre lágyságát, a kemény izmokat a testén. Az édes arcát, mire magátólérthetödően pirult el immár az én arcom is. A selymes tincsekbe túrtam ujjaimmal, annyira hiányzott. A szabad keze a hajamba túrt, és egy mozdulattal felrántott magához. De továbbra is néztük csak egymást. Nem bírtam betelni vele. A szívem úgy kalapált, olyan boldogan és mégis rettegve vert a bordáim között, hogy azt hittem vagy elájulok a gyönyörűségtől, vagy felébredek a világ egyik legszebb álmából, és vára újra a keserveskín maga, mely elevenen falja fel minden porcikámat. De ezúttal nem így történt.

Annyira feszült volt, éreztem haragját, félelmét, az indulatokat. Én is haragudtam rá, de most képtelen voltam erre koncentrálni. Annak idején… Ő tette meg az első lépéseket. Most rajtam a sor. Behunytam hát a szememet, hosszú küzdelem árán, majd előretoltam ajkamat és az övéhez érintettem. A szikrák ezerszeresen pattogtak azon az apró helyen ahol ajkaink összeértek. Két másodprec nagyon hosszú idő volt… De aztán. Aztán megtörtént, ajka megmozdult, vadul nyomta ajkát az enyémnek, és amit nyelve erőszakosan végig simított alsó ajakamon, az egyből engedelmesen szétnyílt. El is felejtettem, milyen jó csókolózni. Ahogy bebocsátást nyert, egyből gyengéd lett, és olyan erősen szorított magához, hogy már alig kaptam levegőt, de nem számított. Simogattam a tarkóját, nyelvem összesimult az övével, akárcsak testem a testével.

Istenem… Mennyire szeretetem ŐT!