25 fejezet - A kis szülinapos (2/1)

"Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk." / Shirley Maclaine/

-          Ez egy csodálatos szülinapi kakaó – kavartam meg a kiskanállal a bögre tartalmát, ahogy szeretetteljesen Didora vigyorogtam.  Már a második bögre édes italnál tartottam és gyermekesen kalimpáltam a farkasos mamuszba bújtatott lábammal a bárszéken ülve.

-          Nem a megszokott szülinapi kezdés tudom – mondta pofátlanul vigyorogva, tudta mennyire elkápráztatott.

-          Mondd csak, mióta készülsz te erre? – nevettem el magamat, mikor már vagy tíz perce vigyorgott rám gátlástalanul.

-          Még fiatalabb korodban említetted, hogy a kedvenc napszakod a hajnal - nyomta meg a fiatalabb szót, mire megforgattam a szemem – így gondoltam örülnél neki, ha valakivel megnézhetnéd. Valakivel, aki nem suttog nyálas szavakat a füledbe, és elvisel kócosan, nyúzottan és még reggelit is ad. - sutyorgott a fülembe.

-          Keveset tudsz az egészséges reggeliről - mondtam nevetve és a kakaómba kortyoltam.  Dido arcát halvány pír lepte el egy pillanatra.

-          Hát izé.. tudod… kaja nem volt otthon… csak kakaó

-          Jézusom! Ne magyarázkodj Dido! Tökéletes reggeli volt a kakaó. – nyugtattam meg.

Tökéletesen a kedvemre tett ez az idióta. Felkeltett hajnalban, felzavart a padlására, onnan kimásztunk a tetőre és lepedőkbe, meg plédekbe csavarva, sapkával és sállal a fejünkön és nyakunk körül csodáltuk a nap felkeltét dideregve, miközben a kezünkben szorongattuk a gőzölgő bögrénket.  Nevettünk és halálra rémültünk valahányszor egyikünk megcsúszott a csúszós, dér lepte csempén.  Megható volt. Kevesen múlott, hogy nem sírtam el magam, mikor a nap csodálatos narancsos, halványlilás, rózsaszínes fényben megjelent az erdő és a rét között vékony sávban, amit nem takartak ki előlünk a fák. Dido vállának döntöttem a fejemet, és le akartam hunyni a szemem, hogy ne lássa, ahogy megteltek könnyekkel.  De végül nem tettem, bámultam a felkelő napot és közelebb húztam magamhoz a hőforrást jelentő kakaót. Diego mintha csak megérezte volna gyengeségem, megszorította a csípőmet kezével.  Elkábított a tudat, hogy ennyire ismer. Ez volt elképesztően megható. Mióta elszöktem otthonról számtalan dologgal kellett szembesülnöm.  Egyedül bajlódni a bevásárlással, megtanulni mosni, gazdálkodni a pénzzel, takarítani, befizetni a számlákat, bejelentkezni a szerelőhöz, eljutni a dokihoz… Mikor felnéztem Didora csak egy dolog tódult a nyelvemre, az viszont százszorosan. Köszönöm! Köszönöm, hogy egyenrangúak vagyunk, köszönöm, hogy nem voltál mindig mellettem, köszönöm, hogy hagytad, hogy járjam a magam útját, köszönöm, hogy voltál részeg, köszönöm, hogy én lehettem. Köszönöm, hogy már nem vagyok ugyanaz, mint aki akkor voltam mikor idejöttem.  De helyette, csak ennyit mondtam:

-          Lassan indulnom kell a suliba – álltam fel a bárszékről, és bögrét gondosan a legmesszebb toltam James Masters aláírásától.  Dido kezét a kezemre tette, és szeretetteljes mosollyal nézett az aláírásról az arcomra.

-          Nem lógod el a mai napot? – kérdezte, miközben kiürítette saját bögréje tartalmát.

-          Á-á. Tudod érettségi, egyetem meg minden – indultam a fürdő felé, majd az ajtajában hirtelen megtorpantam.

-          Kicserélted a tükröt! – nézetem a sima felületre. Már nem virított rajta az öklöm nyoma, amelyet szeptemberben hagytam emlékül ott. Most is élénken emlékeztem, arra az incidensre.

-          Tudom, hogy zavart – kiáltotta, miközben elöblítette a bögrét. Én pedig tanácstalanul bámultam a tökéletesen tiszta, új és hibátlan tükröt.   Nem tudom, hogy Diego miből tudta meg, hogy zavar engem… Ez megint olyan figyelmesség volt, amihez nem szoktam hozzá. Ne értsetek félre… Mindig körül rajongtak a szüleim, anyukám az ágyam mellett ült, ha beteg voltam, a bátyáim versenyeztek a szeretetemért és apám, mindig tudta, hogy mit szeretek aktuálisan a legjobban. De Diego anélkül, hogy beszéltünk volna róla, tudta, hogy mi zavar… Megértett… Sokáig nem értett meg senki… a vőlegényemmel az élen. Erre itt egy szakadt rocker, aki abban sem biztos, hogy melyikünk öklözött bele a tükörbe, de valahogy a szíve mélyén érzi, hogy zavar engem. Behúztam az ajtót magam után, nem akartam, hogy lássa, ahogy pár csepp könny végig fut az arcomon, hajnalban még  sikerült visszatartanom, de úgy látszik a szentimentalitás is egy életkori sajátosság. A tükör, amely hónapokig mutatta, mennyire szétesett vagyok, hirtelen egésznek, és egységesnek tükrözött vissza. A hiba nem sokszorozott meg, a törések nem futottak végig a testemen, hogy torzítsák. Hibátlan egész volt.

Zavartan lemostam az arcomról a könnyeket, mikor észrevettem egy kék csomagolópapírba csomagolt ajándékot a kézmosó pultján. Elvigyorodtam… lassan bontottam fel az ajándékomat, ami egy szürke Guns N Rosesos top volt.  – Imádlak Dido – motyogtam, ahogy felemeltem a könnyű kis ruhát  és végigfutattam rajta a pillantásomat. Olyan volt, mint ahogy Rock N Roll 4ever című katalógusban mutatták, az elején a banda címere volt gyönyörű élénk színekkel, a hátuljára pedig az Appetite for Destrucion lemez dalait írták.  Az ajándékba kapott Guns N Rosesos szürke fölsőt magamra öltve, felvettem egy sötét farmert kihúztam a szememet, megfésülködtem, és máris késszen voltam. Siettem, mert tudtam, hogy Didonak hamarosan ki kell nyitnia a boltot én pedig késésben voltam amúgy is, és nem várhattam el, hogy ma elvigyen a suliba a „Nem túl diszkrét” feliratú furgonjával. 

-          Dido? – kiáltottam a bolt ajtajából, miközben magamra kaptam a kabátomat, sálamat és sapkámat. Nem akartam úgy lelépni, hogy nem köszönöm meg ezt a csodálatos ajándékot.

-          Indulj csak királylány, a kulccsal ne bajlódj, majd Anne bezár -  szólt a fürdőből.

-          Tessék? – ejtettem el a táskámat, mely hangosan koppant a földön és minden könyv szétszóródott a padlón.  Talán nem jól hallottam…

-          Hm? – lépett ki a fürdőből félmeztelenül, szájában fogkefével.

-          Anne itt van? – halkítottam le a hangomat.

-          Hát nem hallottál minket az este? – lepődött meg ő is.

-          Öööö nem – mondtam őszintén miközben a táskámba söpörtem a könyveimet.

-          Uh, pedig eléggé itt van, bár este többször is elme…

-          Ne folytasd – nevettem fel kínosan, majd szememet a kezemre tapasztottam amíg felhúztam a szürke kesztyűmet, hogy nehogy véletlenül meglássa a pírt az arcomon. – De miért nem ünnepelt velünk reggel? – lettem értetlen hirtelen.  Diego a nyakához nyúlt és megvakart tarkóját. Mellkasán kidomborodtak majd visszasüllyedtek a tetoválások, kivette a szájából a fogkefét és jelzett, hogy várjak.  Eltűnt a fürdőben majd gurgulázás és öblítés hangját lehetett hallani, aztán előbukkant, keresztbe fonva karját az ajtófélfának dőlt.

-          Azt akartam, hogy tudd, hogy mi nem változtunk – mondta hangját halkra fogva. Értetlenül meredtem rá, mire ő a szívemre mutatott aztán a sajátjára.

-          Nézd Nenay – sóhajtott – Én már szöktem el a világ elől… Alig voltam idősebb, mint te, mikor elmenekültem, erre az eldugott kis helyre a családom elől.  Nem volt semmim, nem volt senkim itt és egyedül voltam.  Hatalmas mák, hogy… hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy. Mikor pár hónapja felhívtál, hogy eljöhetnél-e hozzám, nem tudtam, hogy miért menekülsz. Hihetnéd, hogy azt hittem, hogy egy elkényeztetett tini lányt fogadok be, akiből egész jó bőr lett… De nem így van.  Ismerlek 13 éves kórod óta. 5 éve jársz a boltomba, pengeted az új gitárokat, vitatkozol velem  Three Days Garce új albumáról… Nevetsz, mikor azt mondják, hogy tudják ki Alice Cooper, de csak Poisont ismerik tőle. Velem néztem meg először a Terminátort a 14 szülinapi bulidon Jamesékkel… Én tudtam, hogy ha jössz, akkor jönnöd kell. És nem akartam, hogy egyedül legyél, mint ahogy anno én. Persze nem vagyok apának való… Hirtelen lett egy 17 éves lányom, akit eljegyeztek, és végzős a gimiben, meg egyetemre akar menni… De soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó, ha az embernek van egy lánya. Még akkor is, ha csak kölcsönben.

Gombóc nőtt a torkomba a szememet ellepték a könnyek.  – Dido – mondtam elfúlva.

-          A francba! Ma mindenáron meg akarsz siratni?

-          Ne… ne szakíts félbe.  Oké nem tudok főzni, de jó érzést volt, mikor reggel elfogadtad, hogy adjak pénzt kajára, hogy ha későn értél haza, mindig benéztél a szobámba. Hogy együtt részegedhetünk le és lelkitámasz voltál, mikor anya rázendített a himnuszára, miszerint: Diego miért nincs még barátnőd? Diego mikor lesz már unokám?  Diego ti szövetkeztetek Charlieval, hogy vénlegények lesztek?

Elnevettem magam, annyira élethűen utánozta anyukáját – Nincs is olyan, hogy vén legény - nyújtottam ki rá a nyelvemet.

-          Gyere ide – nyújtotta felém karját, én pedig belebújtam az ölelésébe. Ott álltunk összeölelkezve, én kabátban, Diego pedig a csípője körül egy törölközővel. Szorítottuk egymást, két lázadó voltunk, két lélek, akik egy nyelvet beszéltek és tudtuk, hogy bármennyire is szeretjük, egymást a változás már ott kopog az ajtóban. Örökké nem élhetünk így, ahogy most. Nem kellett kimondania a nélkül is tudtam. Tudtam, hogy sose rakna ki, de hamarosan megkéri Anne kezét, jön a házasság, jön a baba, jön az összeköltözés.  Diegonak én voltam a fiatalság, a múlt, amit közel akart tartani magához.  Diego sem akart változást, de tudta, hogy itt az ideje.  Azt akarta, hogy én ne érezzek meg ebből semmit. Azt akarta, hogy soha ne kelljen bizonytalanságba lennem, ahogy anno neki.  Csak még jobban szerettem érte. Megpusziltam a vállát és rámosolyogtam jóképű arcára.

-          Szeretlek Dido és nem csak azért, mert Guns N Rosesos pólót vettél szülinapomra, ami amúgy nagyon király – vicceltem el.  Mire megforgatta a szemét és bevonult a fürdőbe, láttam, hogy elhomályosodtak a szemei, így nem is mentem utána.  Csak elsiettem a garázshoz, felkaptam a bukósisakomat és felbőgettem a Harleymat. 

Teljesen más volt minden és mégis ugyanaz.  Mióta tudtam, hogy Dido komolyan tervez Annenal, csak azon járt az eszem, hogy teljesen gyors minden.  Persze Wrath őrizte a titkomat és ez mindig segített kitolni a végleges döntés dátumát. Hazudnék, ha azt mondanám nem állandóan azt járt a fejemben, hogy milyen lehetne embernek lenni, öregedni, normálisan enni, 2-3 évnél tovább lakni egy városban, elvégezni az egyetemet, férjhez menni, családot alapítani… Vagy beállni egy új bandába gitárosnak, beutazni a világot, híresnek lenni, viszontlátni az arcom a tévében.  Túl sok volt a lehetőség. Egy átlagos gyerek 14 éves korára már átesik ezeken a dolgokon.  Meg van a lehetősége, hogy arról álmodjon, hogy hozzá megy egy filmsztárhoz vagy élsportoló lesz. Nekem mindez kimaradt, nem álmodhattam arról, hogy filmekben szerepelek vagy, hogy csókolózhatok Ryan Reyndolsszal.  Szüleim bár sokáig őrizték előttem a titkunkat, mindig gyakorlatiasan neveltek. Most azonban… Hirtelen minden vágyam egy karnyújtásnyira, helyesebben harapásnyira került tőlem. Élhetek normális életet, nem kell bujkálnom a fényképeken, nem kell félni az illatoktól, nincs több búcsú a jó barátoktól, nincs több hazugság. Helyette várhat egy fényes karrier, zenélhetek egy igazi bandában, lehet saját háziállatom, megváltoztatható a külsőmet, sőt magától meg fog változni, lehet tetoválásom. Annyira gyerekesnek hangzott, annyira nem volt reális, hogy nevetni támadt kedvem, minden humor nélkül. De az álmok mindig hiányoznak annak, aki nem álmodhat, legyen bármennyi idős is.

Mikor lefékeztem a suli parkolójában már James és Giselle rám várva lóbálták a lábukat a padon. Pár pillanatig bámultam őket, miközben levettem a bukósisakomat, és előhalásztam a tatyómat. Csodálkoztam, hogy nem jönnek egyből ide hozzám, hanem csak néznek engem vigyorogva és integettek, de egyik sem mozdult. Nem értettem miért. Általában Giselle hat méterről szokta magát a nyakamba vetni, hogy aztán mindketten a földön kössünk ki, hogy James jót röhögjön rajtunk.

-          Boldog Szülinapot! – ordított valaki a fülembe. Ijedtemben majdnem átestem a motoromon ha Jason nem kap el vigyorogva.

-          Te idióta! – kaptam a szívemhez, ami olyan gyorsan vert a bordáim között, mint ahogy a szárnyával verdes egy madárka.  Megijedtem. De főleg azért, mert nem hallottam meg, ahogy közeledik.  Eszembe jutottak Damonék vészterhes szavai… egyre inkább fogy ki belőlem az erőm…

Olyan természetesnek vettem, hogy a képességeim megmaradnak… De rá kellett jönnöm, ha az egyik utat választom, le kell mondanom a másikról. Szeretném azt hazudni, hogy mások miatt döntöttem… de nem. Ott és akkor önző voltam. Megrémültem, hogy elveszítem önmagamat. Oly sok év után, amíg kutattam ki vagyok, mi vagyok egyik idióta barátomnak kellett rádöbbentenie mennyire is tudatában voltam annak, hogy mi vagyok. És ez ijesztő volt. Elment egy évem azzal, hogy kutattam lényem igazi mivoltát, most pedig elég egy pillanat, hogy mellbevágjon a felismerés…

-          Miért? Az idős emberek köztudottan rosszul hallanak – tartott egyenesben Jason, amíg össze nem szedtem az egyensúlyomat. Bosszúból rávágtam a karjára, de igazából nem volt az ütésemben erő, túlságosan lefoglalt újonnan felfogott hipotézisem.

-          A taknyosoknak meg köztudottan tisztelniük kell az idősebbeket – morogtam, miután két puszit váltottunk és elindultunk a suli felé.

Persze a suli aulájában összegyűlt a szokott kis társaságunk és mindenki felköszöntött. Órák közben cinkeltük egymást és minden teljesen normálisan alakult, ahogy általában is szokott. Zack, Jason, Giselle, Danielle és James meg Én az ebédlőben gyűltünk újra össze, mikor az órák nem választottak szét minket és megbeszéltük, hogy este elmegyünk ünnepelni. Nagyon sejtelmesen mosolyogtak össze, lehetetlen volt nem észrevenni a sok – sok lopott pillantást.

-          Nagyon készültök valamire – kortyoltam bele a kávéba, majd a fintor felkúszott az arcomra. – Ez a lötty ennyi idősen is undorító.  Zack felnevetett mellettem.

-          Akkor szivi ne lopd el az italomat, mert én meginnám, nem aludtam sokat az este- az asztal túlsó oldalán Giselle hirtelen köhögni kezdett és láttuk, ahogy a szájában bukfencezik a sült krumpli. Aha… szóval jól láttam múltkor, amit láttam. Daniellere néztem, hátha tudunk egy jelentőségteljes pillantást vetni Gisellere, de ő merev háttal bámulta az étkező vészkijáratát.

-          Mi van? – löktem meg a könyökömmel, mire mindenki ránk nézett az asztalunknál.

-          Dan. – suttogta. Egy emberként fordult hátra, Dan arcának jobb fele fel volt duzzadva a szeme alatt pedig lilás karika éktelenkedett, vetett egy furcsa pillantást rám, aztán el is tűnt az ebédlő tömegében.

-          Nem szimpatikus a srác – jegyezte meg foghegyről Zack.

-          Pedig rendes – nyalta le kanaláról a maradék pudingot Jason.

-          Tessék? – tátotta el a száját Giselle – Te beszéltél Dan Meyerrel? – Zack hanyagul megvonta a vállát.

-           Matekon a leghátul kell ülnöm, tudjátok, mivel tavaly előrehozottan érettségiztem belőle.

-          Undorító vagy – szúrtam közbe vigyorogva, mire Jason pofátvágott.

-          Szóval, miután tudatlan Nenay befogta a száját… - sandított rám – folytatnám. Szóval hátul kell ülnöm, hogy segítsek azoknak, akiknek nagyon nem megy az anyag.

-          Csodálkozom is, hogy Nenay miért nem ül melletted – kuncogott fel James, mire Danielle lazán, tarkón vágta.

-          Nah szóval mellém ültették, azt hittem segíteni kell neki, de nem… Tök kiválóra érettségizett Ő is, ami fura, mert tavaly nem láttam előrehozotton… Aztán kiderült, hogy azért mert emeltszinten vizsgázott- mondta álmélkodva. – Így hát elkezdtünk beszélgetni, a csávó nagyon jó arc és borzasztó közvetlen, szerintem zavarja, hogy a keresztapja miatt mindenki parázik tőle.

-          Nagyon okos ez a csávó… ez nekem gyanús – nyúltam le újra Zack kávéját.

-          Te meg minek iszod meg a kávémat, ha úgyse szereted? – bosszankodott Zack.

-          Irigyled a szülinapostól? – nézet huncutul rá Giselle az asztal túloldaláról.

-          Nem irigyelném tőle, ha nem csinálná ezt állandóan… - fortyogott.

-          Bezzeg, mikor másik suliba járt, mint hallgattuk, hogy mennyire hiányzik Nenay - de más alig hallottam, amit mondtak. A szememmel Dan Meyer után kutattam… kiment a fejemből teljesen, mióta Dido felhozta az Anne témát.  Végül megláttam az ebédlő üvegén át, ahogy a folyosó vége felé tart. Felkaptam Zack maradék kávéját és egy húsára megittam majd fintorogva nyomtam egy puszit a hápogó fejére, és Dan után nyargaltam.

-          Bocs srácok – kiáltottam hátra, majd átszlalomoztam a tömegen.  Meglepő módon Dan a folyosó végén ült a padon, és rám mosolygott. De nem volt egyedül, mellette ült gondterhelt arccal Lily New stréber, házsártos nővére

-          Már vártalak Nenay. – szólt Dan miközben mindketten felálltak a padról.

24 fejezet -Bill, Edmund, Elizabeth, Lujza

"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett." / 3 méterrel a felhők felett/

Édesanyám kertjébe, mintha megállt volna az idő. Legalábbis ez volt az embernek az érzése, ahogy a nyiladozó rózsákra tekintet. Persze ügyes kis trükk volt ez, azzal a virágházzal vagy mivel, amivel folyamatos meleget gerjesztettek és mindig októberben építették a virágok fölé. A kerti bútorokat lassan már a mi fajtánk is kénytelen lesz bevinni a garázsba.  Furcsa. Mi minden apróságra figyel fel az ember, ha az agya nem akar tudomást venni egy roppant fontos hírről

-          Szóval? – emelkedett meg kissé a hangszínem. Nem bírtam tovább a feszült csendet, a légkört szinte vágni lehetett, annyira tömve volt indulatokkal.

-          Bill… - szólt csitítólag apám. Az ösztöneim kezdték átvenni az irányítást fölöttem. Soha életemben nem emeltem fel a szüleimmel szemben a hangomat, de most egyre jobban elvesztettem a hatalmat a dühöm fölött.

-          Edmund a testvérem, ha akarja, majd elmondja… vagy - ahogy elhalt a hangom, hirtelen megértettem miért nyom annyira a mellkasom. Mázsáz súlyként nehezedett rám a terhe egy ismeretségnek soha korábban nem érzetem még ilyen nyomorultul maga, azért mert megismertem valakit. Fájt mikor haverokat kellett hátrahagynom, nehezen viseltem, hogy hosszú magányra vagyok száműzve, kiábrándító volt, hogy nem randizhatok, kemény, hogy nem ismerkedhetek és, hogy nem számíthatok a családomon kívül senkire… de kibírtam. De azt hiszem ez volt mindennek a teteje.

-          Még nem tette meg – válaszolt anya ki nem mondott kérdésemre.  Tétován megmozdult kecses keze, tökéletesen láttam minden egyes kis pigmentet a körmein melyek pink színűre voltak festve, aztán mégis leengedte karját.  Nem hiába. Katonacsalád voltunk, nem volt jellemző ránk az egymás nyakába borulás, a másik ölelgetése és pátyolgatása.  Most amikor épen kitépték szívem, el sem tudtam volna viselni az érintést.

-          Nagyszerű! Kár lenne, ha nem tudnék személyesen gratulálni nekik! – ironizáltam.

-          Bill! – hangzott apa hangja ezúttal sokkal keményebben.  Nem néztem rá. Tudtam, hogy milyen az arca, ha megfeszülnek rajta az izmok, inak, hogy milyen, ha szeme szinte kigúvad, és halántékán kidagad egy ér.

-          Rendben leszek – fordultam ki a székből mely felborult heves mozdulatom következtében.  Egytized másodperci g néztem a széket és átfutott a fejemen, hogy odavághatnám a falhoz.  De mi értelme lenne? Repedjen darabokra? Törjön szét? Mégis mért?

-          Elhiszem, hogy nehéz, de el kell fogadnod.  Elizabeth… - rántott ki az elmélkedésből apám hangja.

Ez volt az első pillanat, hogy felemeltem apámmal szemben a hangomat.

-          NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam. A neve felért egy jó hosszú, recés késsel, amit megforgattak agyonsebzett szívem közepén.  Apám állta a tekintettemet. Kirk Wolf soha nem nézett rám még így.  Apám szeme mindig mosolygós volt a szigorúsága mögött, de most a sajnálat halvány szikrája villant meg az átható és különleges zöldes szempárban. Ez pedig felért egy gyomorszájon vágással. Nem. Nem vagyok szánalomra méltó! Fortyogott bennem az indulat, miközben ökölbe szorított kézzel és pufogó gondolatokkal, megfeszített végtagokkal elhagytam a hátsó udvart és bevonultam duzzogni a házba.  Pont úgy viselkedtem, mint egy idióta, felelőtlen tinédzser. Egy teljesen szokványos jelent lett volna egy átlagos családban. De mi nem voltunk átlagosak.

Van egy idézet a Gyűrűk Urában amit Elrond mond a lányának, hogy az hagyja el Középföldét és vele együtt Aragonrt is.  „ De te itt fogsz élni a gyászodhoz láncolva a hervadó fák alatt…”. Most értettem meg csak igazán, hogy mit jelent ez. A szobám olyan üresnek tűnt, cuccaim nagy része Silver gardróbjában pihent. Csak pár kép lógott a falon, amiken a családommal pózoltam, illetve egy régebbi kép, ahol még egy évszázaddal ezelőtt állunk a hárman. Lou, Én és Edmund… Szóval Edmund megkéri Beth kezét, aki valószínűleg hanyatt – homlok rohan majd igent mondani. Számíthattam volna rá. Ha őszinte akarok lenni, nem is lepett meg az időzítés, sokkal előrébb számítottam már erre a fordulatra. A mi fajtánk egy életre választ társat.  Edmund már akkora oda volt Lujzáért mikor mg egy hete sem volt, hogy ismertük őket. Azóta is nyalják-falják egymást. Lujza sokat változott, nyitottabb lett és sokkalta jókedvűbb. Lou pedig… talán már nem volt túlságosan hiperaktív. Szégyen, irigylem mindkét ikertestvéremet a boldogságukért. Olyan embereket, akik mellett felnőttem, akik mellettem voltak jóban –rosszban, a mindenit! Hisz egy napon egy órán belül születtünk… Bármennyire szerettem is rajongva Bethet, be kellett látnom, hogy volt, akit nála is jobban szerettem. A legjobban az faját, hogy a főkolompos nem tolja elém a képét. Neki, aki tudott mindent… neki kellett volna elmondania. Óvatosan igazítottam meg a fakertet mely elmozdult a falon.  Edmund szemébe néztem és  csak az járt a fejemben, amit apám sulykolt belénk, miután beléptünk a mítoszok világába: A család a legfontosabb.  Szégyen nem szégyen legszívesebben elsírtam volna magam, miközben a képet bámultam. Lou idétlenül vigyorgott, én szégyenlősen Edmund pedig komor maradt. Emlékszem milyen türelmes volt velünk mindig, hogy hányszor állt félre, hogy mi boldogok legyünk.  De Nenay születésével valahogy minden megváltozott. Ó Edmund. Összeszedtem minden bátorságom, és átrobogtam a csocsó asztal és a tv között szűk részen a szomszéd szobába, ami természetesen üres volt. Csak az erkélyajtó volt tárva nyitva. Különben a szoba szokatlanul rendetlen volt Edmundhoz képest. Az ágy fel volt dúlva, és… egy pillanatra behunytam a szemem az ágyneműnek olyan illata volt, mint Bethnek, évek óta nem fordult fel a gyomrom, de most legszívesebben hányni tudtam volna. Megrekedtem a féktelen harag, és a szeretet között.  Szét akartam szedni a szobát, apró darabokra cincálni az egész helyet, de undorodtam hozzáérni bármihez, amihez ők ketten hozzáértek. Minden annyira mocskosnak tűnt, a lelkemben üvöltött a kisfiú, hogy takarodjunk innen. De a lábam nem mozdult, ahogy az agyam eltelt kettejük illatával.  A torkomhoz akartam nyúlni, hogy enyhítsek a gombócon, ami szét akart feszíteni, de a karjaim sem mozdultak. Csak szívtam magamba a szex illatát, míg a lábam fel nem adta, és a falnak dőlve le nem csúsztam a padlóra, és bámultam a gyűrött ágyneműt.

Halványan emlékszem, hogy a fejem kicsit keményebben ért a falhoz, és a szüleim felrohantak, hogy apám és anyám is beszélne hozzám, de a szememet nem tudtam levenni az ágyról. A halványlila ágyneműről… Beth…

-           Nem azért mert azt vártam volna, hogy kérjen engedélyt! – magyaráztam hevesen, miközben Silver közelebb húzódott hozzám, mert kint hatalmas vihar tombolt.  Szórakozottan nyújtottam felé egyik karomat, hogy annak dőlhessen, míg a másikkal gesztikuláltam. Furcsa volt, Nenay mindig szerette az esőt, a vihart. Nem szoktam meg, hogy ilyen esetekben félnek az emberek.

-          Tudom – suttogta halkan – Csak azt vártad, hogy Ő mondja el neked.

-          Pontosan – csattantam fel, mire Silver egyből hátra fordult és ujját ajkamra tette.

-          Cssss! Anyuék már alszanak, ha nem akarsz bőrig ázni, légy kicsit halkabb! – olyan határozott lett… egy pillanatra el kellett mosolyodnom, jó érzés volt látni, hogy mi lett belőle, már nem az a félénk, halk szavú, irritálóan jó kislány ült mellettem, hanem az én Silverem. A legjobb barátom.  Mellette újra tudtam beszélni, mikor a Wolfok közelébe kerültem, visszasüppedtem abba furcsa, üres porhüvely állapotba. De Silver… Silver igazán jó barátnak bizonyult. Mindent megtett azért, hogy jobb kedvre derítsen, engem pedig meg is lepett, hogy többnyire sikerrel is jár.

2 héttel később…

Közeledett Nenay születésnapja, én pedig már két teljes hete nem tettem be a lábamat a házunkba. Ügyesen meghúztam magam Silvernél, és csak olykor- olykor szorultam rá arra, hogy J-nél húzzam meg magam. Bár Ő mindig szívesen látott, de eszembe sem volt kockáztatni a törékeny egyensúlyt a lelkemben, amit Silver tartott fönt.  Silver mindig adott megfelelő programot, ami elterelte a gondolataimat a közelgő lánykérésről. Pontosabbnál, pontosabb feljegyzéséket készítettem Reidnek Silverről, a szokásairól, a kinézetéről, a reakcióról.  Silver volt a hobbim, a munkám, a szabadidőm, a reggelem, az estém.

És ami a legfontosabb, Ő lett a legjobb barátom. Marha nehéz volt ilyen hosszú idő után másokkal is megosztani ezt a titulust, melyet Lou birtokolt, attól perctől kezdve, hogy Nenay megszületett erre a földre. De így volt. Lou mindig is közelebb állt, hozzám, mint Edmund. Kezdetben azért, mert Edmund mindig túl komolyan vette azt a 3 percet, amellyel előbb látta meg a napvilágot, mint Én.  Folyton atyáskodott felettem és Lou fölött, mindig mindenhol úgy viselkedett, mintha apánk és nem a bratyónk volna, de igazából mikor még gyerekek voltunk ez nem is zavart minket Loval, mert erőset ütött és gyorsabban is fejlődött, mint mi. A nagyobb gyerekek is mindig féltek tőle, a személyből áradt valami különösen nyugtalanító. Túlságosan nyugodt és összeszedett volt és ebben ott vibrált valami ijesztő agresszió is. Edmund sokkal veszélyesebb volt, mint a dühöngő Lou vagy mint a sértett énem. Edmund sose felejtett… Edmund egy az egyben olyan, volt, mint apánk. Kemény, hideg és céltudatos. Csak egyvalaki lágyította, meg aki szintén olyan volt, mint apánk… Nenay.

Én pedig tudtam, hogy szembe kell majd néznünk egymással. Nem verekedni, nem megveregetni szeretetteljesen egymás hátát, hanem keményen egymás szeme közé mondani az igazat, mindkettőnk életének egyetlen szerelméről… Csakhogy a szerepek megváltoztak. Edmundból Bill lett, Billből pedig Edmund.

-          Tudom, hogy szerinted ez nevetséges, de akkor is vörös ruhában akarok a bálba menni – mondta Silver és bájosan elhúzta a haját a válláról, amolyan kislányos módon. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél, aztán a laptopra pillantottam és egyből tudtam miről van szó.

-          Nem a vörössel van bajom. A vörös dögös – mélyítettem a hangomon, aminek hatása nem maradt el, Silver nyakán lévő apró pihék egyből megmozdultak, ahogy a libabőr átfutott a bőrén.  - Hanem azzal, hogy eljátszod, hogy te vagy a főszereplője a vámpírok báljának – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd a laptopján mutatott képre böktem – Nem túlzás ez?

-          Miért talán nem így van? – öltötte ki rám a nyelvét.  Jó hatással voltam rá, ezt azért be kellett ismernem magamnak. Silver mióta vele laktam teljesen más oldalát mutatta meg. Az eddigi szorgalmas, jó kislány, eminens tanuló mellett előjött belőle a csipkelődő, álmodozó leányzó, a pimasz, dacos szónok és a pirulós szűz lányka. Az utolsó volt a kedvencem, mert élveztem a feszültséget, amit én váltottam ki belőle.  Ez a perszelő izzás, ami mellkasunknál fogva kötött minket össze olyan funkcióval bírt, amivel szerintem, csak tisztítótűz bírhat. Minden mocskot felégetett maga után, amit az… a nő bennem hagyott.

De valahol ez az egész kicsit be is mocskolt… Tudtam, hogy többet érez irántam és minden egyes nappal csak erősödtek az érzelmei, amit együtt töltöttünk.  Én voltam az első, akit reggel meglátott, z utolsó, akire nézett mielőtt behunyta a szemét. Én voltam az a fiú, aki annak fogadta el ami, én voltam az, aki átsegített a lelki nehézségeken, én voltam minden kérdésre a válasz. Természetes, hogy engem azonosított a hős lelkű misztikus királyfival.  De tudott Ő is valamit. Ami miatt sosem volt olyan felhőtlen a boldogsága. Tudta, hogy kit szeretek… tudta, hogy nem Őt.  És ennek ellenére hagytam, hogy énem önzőbbik része szórakozzon vele, mert oly hosszú évek elfojtott hormonjai szabadultak fel végre bennem, mikor bókjaim viszonzásra találtak egy –egy elfojtott mosolyában, arca halvány, alig észrevehető pírjaiban. Úgy éreztem megtehetem, ha én pofára eshetek, bárki mással is megeshet, ha fontos nekem, ha nem. Elvégre Silver is elsősorban csak egy munka, hogy lekössenek x időre, amíg a családom újra beszámíthatónak nem titulál… Akkor is ez volt mikor Edmund kattant be, egyből megjelent Elizabeth. Aztán itt meg Silver. Ekkor értettem meg… azt akarták, hogy szeressek bele Silverbe. Elöntött a düh.

Ahogy közeledett a végzősök bálja és a húgom születésnapja egyre jobban vártam a meghívót, a felkérését, hogy legyek Silver kísérője a New Sunny gimi végzős báljára, mely után megkezdődik az érettségire való felkészülés, és a kemény hajtás. Egy utolsó átmulatott este, mielőtt mindenki idegbajt kap az érettségi túlbecsült súlyától. Bosszút akartam állni, meg kellett mutatnom, hogy nem jött be a számító tervük. Azt akartam, hogy nézzenek Silver könnyektől csillogó szemébe, aztán az n üres tekintetembe, hogy lássák, a tervük csak ártott. MINDENKINEK.

De a felkérés nem jött és ez egyre jobba bosszantott. Míg nem kiderült, hogy Silver egy Alan nevű fickóval megy a bálba és hogy elvárja azt is tőlem, hogy ne settenkedjek a közelébe, és hagyjam, hogy legyen egy szabad estélye. Ch. Nevetséges.  Silver még nem tudta, amit én igen. A megszállottja lettem, Ő volt az a hatalmas poszter szívem falán, ami eltakarta azt a hatalmas foltot, amit bátyám jövendő mennyasszonya hagyott maga után… és ő volt Joker, amivel megmutathattam idióta bátyámnak, hogy szenvedjen nyugodtan, mert nem csak Nenay életébe piszkált bele, hanem az egyébe is.

-          Ugyan Bill! –s óhajtott fel, mikor már századszorra ismételtettem meg vele egy önvédelmi fogást.

-          Nincs Billezés – koppintotta az orrára – fontos, hogy élesben is meg tud védeni magad, ha már nem adsz rá esélyt, hogy megvédjelek – céloztam a bálra, mire dühösen villogtatni kezdte rám a szemeit. Nyitotta a száját, hogy a fejemhez vágjon valami sértőt, de aztán ajkába harapott, tudta, hogy nekem van igazam.

-          Ne sértődj meg – mondta kimérten, miközben újra felvette az alapbeállást – de megértem Nenay miért sokallt be.

Elnevettem magam. Silver úgy nézett rám, mint egy bolondra.

-          Kis szívem… Nenay ezt részt élvezte a legjobban. Rugdoshatta a három behemót bátyját, és minél erősebbet és pontosabbat ütött, annál több elismerést kapott.

-          Ez jellemző rá – vonta meg szórakozottan a vállát, majd villámgyorsa elhajolt az egyik sallerom elől. – Tényleg! Te mit adsz neki születésnapjára? – lelkesült be.

Felhúztam mindkét vállam - Szívem szerint szerencsét adnék neki.

-          Szerencsét? – egy pillanatra felkunkorodott a szája széle. Aztán az arcomra nézett és elkomorodott.  – Azért azt adnál neki, mert nem akarod, hogy az törtjébe vele, mint veled – nézett erősen a szemem közé.

-          MI az? – szinte szúrt a tekintete.

-          Semmi - fordította el a fejét, majd támadásba lendült.

3 nappal Nenay szülinapja előtt.

-          Remélem tetszeni fog neki – bökött a borzalmas csomagolású dobozra az ölében Rupert, miközben Wrath csoda kocsijával Winwood felé száguldottunk.

-          Egyáltalán mit adsz neki? – mosolygott hátra Wrath a visszapillantó tükörből.

-          Hát - vakarta meg a hátát Rup zavartan.

-          TE kölyök, még eddig tervezel izmosodni? – morgolódtam, mikor a mozdulat miatt majdnem nekiszorultam a kocsi ajtajának, pedig magam sem vagyok egy kicsinyke termet.

-          Nem direkt csinálom oké? És te vagy az egyik katalizátor, ami miatt a testem arra pályázik, hogy a Terminátor 100000-ben én játsszam a főszerepet – pufogott.

-          Oké nagyfiú! – emeltem fel védekezően a kezem, és megjátszott reszketéssel húztam össze magam. Mire nevetve a karomba öklözött.

-          Idióta – csóválta meg a fejét.

-          Szóval mit adsz neki?  - kérdezte az anyósülésen terpeszkedő S. S és Wrath gyűlölték egymást.  Wrath rühellte S-t, mert olvasta a fiú gondolatiban, hogy miket gondolt Nenayról. S pedig utálta Wrathtot mert elve unszimpatikusnak találta. De olykor szerettük összeugrasztani őket, mert vicces volt nézni, hogy úgy morognak egymásra, mint két kiéheztetett vadmacska.

-          Alice Cooper válogatás – vonta meg a vállát szórakozottan.  – Tudjátok mikor anno jóban lettünk… jesszusom – merevedett maga elé – mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna – csóválta meg szomorkásan a fejét, ahogy látása újra kitisztult.

-          Tudom, hogy érted – bámultam ki én is az ablakon, miközben a hangok, a nevetések összemosódtak körülöttem. Csak a felhőktől szürkének tetsző eget pásztáztam és arra az utolsó Winwoodban töltött közös családi estére gondoltam.

A nappali teljesen üres volt, minden bútorunkat elvitték szállítók, így csupasz matracokon és pokrócokon ültük körbe apa laptopját és néztük az Ace Ventura című filmet Jim Carreyvel főszerepben. Nenay imádta ezt a filmet, de most nem nevetett a szokott részeken, hanem csak üres tekintettel meredt a képernyőre, arcán erőltetett mosoly ült, miközben görcsösen markolta Mr. Morcost.  Lou nyugodtan nyúlt el, fejét Nenay egyik térdén nyugtatta és pont ugyanolyan derűs volt, mint a z év 365 napjának mindegyikén, mióta csak megszületett. Anya és Apa elégedett szerelmes pillantásokat váltottak. Úgy tűnt biztosak benne, hogy egykori lakhelyük majd szerencsét hoz a családnak. Edmund pedig ugyanolyan fürkésző pillantással méregette Nenayt mint én.  Ahogy kishúgunkat nézte elöntött a szégyenérzet.  Egy pillanatra behunytam a szemem és sűrűn nyeldestem vissza a számban fellépő keserű ízt. Gusztustalan voltam, hogy irigyeltem Edmund szerencséjét.  Edmund megérdemelte Bethtet.  Sőt! Edmund a maga hibái ellenére nagyszerű báty volt. Nem csak Nenay felett apáskodott, hanem anno Lou és Én fölöttem is. Hol egyikünk pótapukája volt, hol másikunké. Szigorúan bánt velünk, és kőkeményen terelt minket. Nem 3 perccel volt idősebb, hanem 3 évtizeddel születése első pillanatától kezdve. Koravén lelke ennyi önmaga által a vállára vett felelősségtől végre megszabadult. Edmund kezdett beleőrülni a magányba, a szereporientációba és Pygmalion effektusba. Egy férfi, aki egész életében atyáskodik mások felett… és sohasem lehet apa. aztán hirtelen a sors megajándékozza egy kislánnyal, akit akár a sajátjának is tarthat, de oly hosszú várakozás után, oly kevés az a 17 év, amit vele tölthetett. Edmund valóban szerette Nenayt és nem úgy, ahogy egy báty szereti a húgát, hanem ahogy egy apa szereti lányát.  A felismerés szinte fájt, ahogy a végig hasított az agyamon.  Edmund a lányának tekintette Nenayt és halálra rémült, hogy egyedül marad egy olyan világban, amit nem Ő választott magának. És egyedül is maradt egészen addig, amíg nem jött Elizabeth, aki tudja olvasni az emberek lelkét… Ő volt az egyedüli, akit nem vezettek félre Wrath téves következtetései, melyeket Edmund zavaros gondolataiból szőtt.  Edmund… a legidősebb fiú, a következő családfő, aki egész életében arra készült, hogy egyszer majd bevonuljon a hadseregbe, átvegye apa helyét, hogy sem én se Lou ne lássunk semmi borzalmat a világból. A legidősebb testvér.

-          Én marha – sziszegtem csendesen, de persze mindenki hallotta a kocsiban. De szerencsémre senki nem kérdezte meg, hogy miért mondom ezt, ekkor gondolkodtam el először azon, hogy tényleg marha lennék. Az utóbbi időben tényleg sokat morogtam magamban. Az emlékeim néha túl elevenek lettek, sokkal több időt töltöttem ugyanis köztük, mint a jelenben.

-Wrath – üzentem gondolatban.

- Már vártam, mikor jelentkezel – gondolta a Wrath miközben továbbra is hangosan beszélgetett a többiekkel, látszólag mit sem törődve velem.

- Szeretném, ha segítenél nekem valamiben - folytattam.

- Kíváncsivá tettél – rándult egy aprót a szemöldöke.

- Meséld el nekem, Lujza és Elizabeth történetét – foglaltam össze a kérésemet. Mire Wrath arcán minden ránc összeszaladt.  Ez persze egyből feltűnt S-nek, de ő túl makacs volt, hogy rákérdezzen gyűlölt ellenségének hogylétére, míg Rup nagyban egy sztori közepén tartott.

.- Miért fontos most ez?  - kérdezett vissza.

-          Csak- feleltem szűkszavúan. Igyekeztem minden előbbi eszmefuttatásom nyomát kiűzni a fejemből.

-          Ez hosszú történet lesz, és nem tudom van-e jogom mesélni neked erről – válaszolt kimérten.

-          Én segítettem neked, mikor a húgom után vágyakoztál - morrantam fel magamban.

-          Tudom! - hajtotta le a fejét. A mozdulat túl feltűnő volt, még Rup is felfigyelt rá, és egyből az én pillantásomat kezdte keresni. Meglepett, hogy ilyen hamar beleegyezett a kívánságomba, nem erről volt híres.  De Nenay volt az aduász.  - Legyen hát, de nem itt és nem most!  Majd ha Winwoodba értünk!

Szüleink ajándéka volt Nenaynak, hogy 18. szülinapja alkalmából felújítják az egész régi lakásunkat Winwoodban, a fiúk voltak ebben segítségemre öcsém és bátyám hollétéről ugyanis oly kevés fogalmam volt.

Winwoodi lakás éjjel.

Rup és S az igazak álmát aludta vagy legalábbis hihetően imitálták, mikor a kinti teraszon, a grill halvány fénye mellett és a sült hús különleges illatával az orromban, mely oly keserves régi emlékeket juttatott eszembe, mikor még ehettem ilyeneket.  Wrath felém fordult és komoly arccal belekezdett meséjébe.

-          Elizabeth és Lujza angliai kispolgárok ikerlányai voltak.  A lányok elmondása szerint egy roppant becsületes, kedves házaspárról beszélhetünk, akik mindent megtettek azért, hogy lányaiknak a legjobb életkörülmények között éljenek. Kevés vagyonuk volt, mindössze arra volt elég, hogy tanítassák lányaikat, ám a korban jelentős hozományra már nem futotta. A családnak azonban roppant fontos volt az iskolázottság. Már a lányok anyja és nagyanyja is iskolázott asszony volt. Persze magad is láthatod, hogy Tuschingan lányok szép külsővel rendelkeznek, ezért számos, gazdag úr figyelmét felkeltették. Elizabeth idősebb volt, mint Lujza kerek fél óra különbséggel születtek, ami ritka az ikreknél. Eleinte nem tűnt jelentősnek, ám később – emelte fel Wrath az ujját – azzá vált. Lujza nem volt sem olyan érett, sem olyan okos, mint a nővére. Nehezére esett meg tanulni olvasni, és az írás is bonyolult feladat volt számára.  Nem érezte jól magát a vele egykorúak társaságában, és állandóan fiú ruhákat akart hordani, mert a fiúk között elismerése jutott. Igaz csak későn jött rá, hogy nem elfogadják őt, hanem szépsége miatt megtűrték. Ezzel szemben Beth ragyogóan éles elméjű volt, de tartózkodott a férfiak táraságától, tanulni akart és egyetemre menni, ami korban oly nagy ritkaság volt. Főleg nőként… a városuknak egy gazdag, de idősebb ura a negyvenes évei elején járt vagy talán a harmincas évei végén? Mindegy is. A férfi felajánlotta, hogy házasság fejében magához veszi az ikrek közül az egyiket.  örök agglegény volt, de egy bál alkalmával, volt szerencséje beszélgetni Elizabethtel… és egyből beleszeretett. Ám Beth ravasz volt a nevét nem mondta meg a férfinak. Nem is lett volna gond, hiszen Lujza szívesen férjhez ment volna. Imádta a gondolatát, hogy megszabadul az iskola nyűgjétől, osztálytársnői gúnyos, lenéző pillantásaitól és a tudattól, hogy nem olyan jól sikerült, mint Elizabeth. Szülei viszont nem merték tudatlan lányukat, egy olyan gazdag, erős, és jó társaságban forgó úr mellé adni. Nem a szüleik hibája volt, szerették mindkét lányukat és a legjobbat akarták nekik.  De túl szegények lettek volna finanszírozni Elizabeth tanulmányait és a férfi, akihez ha hozzáadják, mindent megadhatott volna a lánynak.  Csak hogy Elizabeth teljesen másra vágyott.  Egyességre jutottak Lujzával, hogy akárcsak a két Lottiban, ők is szerepet cserélnek. Akkor sajátította el mostani képességét Beth. Lujzával ellentétben, aki csak mozdulataiban és hangjában tudta leutánozni nővérét, addig Beth a tanulásvágyával a szívében, megfigyeléssel töltötte minden szabadidejét.  Teljesen a húgává mórikálta magát.  Csakhogy a férfi, akivel házasságra készült lépni, tényleg beleszeretett Elizabethbe és mindent megadott volna neki, de Lujzát… nos, Lujzát nem akarta. A lány tudatlan volt, disznó vicceket mondott és úgy kellette magát, akár egy útszéli virágszál. De hisz ismered!

-          Tökéletesen illet Louhoz.

-          Ahogy mondod sógor! – vigyorgott Wrath

-          Ne igyál a medve bőrére – förmedtem rá. Hirtelen elkomorult, mikor rákérdezem volna miért, már rendezte vonásait, majd folytatta.

-          Szóval az esküvőn egy baleset miatt lebuktak a lányok, és nem sikerült szerepet cserélniük. A férfi, akit azt hiszem Hughnak hívtak, viszont égtelen haragra gerjedt.  És gyűlölségében elfogatta Bethet és házának legmagasabb tornyába vetette. Amolyan szépség és szörnyeteg történet volt az övék. Hugh halálosan imádta Bethetet és meg akart győzni a lányt arról, hogy mellette fantasztikus élete lehet. Beth pedig Lujzát próbálta a férfire tukmálni. De Beth nem értette akkor még, amit most már ért. Nem külső számít, hanem a belső. Hugh nem a csábító női testet szerette, hanem Elizabeth elméjét és egész lényét.  Persze a fiús, talpra esett Lujza, aki magára haragította szüleit, egy éjjel sikeresen meglógott és kiszabadította a nővérét a piercing, amit a szájában visel, az takarja el ajkának sérülését, amit a kőfalon növő szúrós nővény okozott. Elvileg akkor sértette fel a száját, mikor Beth rajta mászott le a közeli fa egyik ágához.  Aztán az erdőben bujkálva találkoztak valakivel, akiről azt hitték segít nekik… de nem így történt. Aztán innentől már ismered a történetet.

-          Lujza egész életében kereste a párját, akinek végre megfelelhet.  Beth pedig egész életében kutatta azt a fiút, aki boldoggá teheti a húgát. És ő maga nem kívánt társra lelni. Egészen addig, amíg nem találkozott Edmunddal.

-          Edmund különleges fickó, pont olyan elveszett és sebezhető volt, mint Beth és Beth meglátta magát benne. Meg akarta gyógyítani a fiút… Te túlságosan egész voltál neki.  Bethnek szüksége van az érzésre, hogy ő választhat. De a nálad nem volt választási lehetőssége. Te szeretted… Ő viszont azt akarta, akit nem kaphat meg.  Elizabeth egy olyan kedves lány, mint Maryon… de egyben olyan is, mint Arnold, minél nehezebb és bonyolultabb eset valaki annál jobban érdekli Bethet. Beth sose bocsájtja meg, hogy a feje fölött döntöttek a sorsáról. Beth mindig azt akarja, amit nem kaphat meg.  Hught okolta sanyarú sorsáért ezért nehéz volt neki nem bosszút állni a férfin. Ekkor találkozott Floretével, aki képzett pszichológus volt. Általa kerültek a lányok a klánunkba.

-          Miért nem fogadta el a jobb életet Elizabeth? – kérdeztem végül rá, mire Wrath savanyú képpel megcsóválta a fejét.

-          Hát még mindig nem érted? Nem a külső a fontos… hanem a belső.

-          Mit jössz ezzel a szöveggel már megint?

-          Bill külsőre teljesen olyan vagy, mint Edmund, veled, sokkal könnyebb élete lehetne, te imádnád, a tenyereden hordoznád őt. Te lennél Hugh.  De Ed… Ed pedig az a fiú, akink segítségre volt szüksége, egy magányos férfi, akitől elveszik az egyetlent, ami fontos neki. És én valóban elszerettem tőle a húgát.

-          Az én húgom is – szúrtam közbe, majd a mélységes csend elnyelt minden mást, ahogy a tűzre pillantva mindketten a gondolatinkba mélyedtünk. Csak két eltérő horkolás szakította meg a ház nyugalmát.

23 fejezet - Hétköznapi?

 " Amilyen hülye vagy én úgy szeretlek, talán nem is tudod, milyen csoda vagy"

A képek egymás után villantak fel a szemem előtt. Damon…Viking…Damon…Viking…Wrath, aztán az eljegyzési gyűrűm,  Rupert és végül Lily nagymamája. De képsorozat nem szakadt meg, hol Cissy néni tűnt fel, hol pedig  Dido, aztán Charlie a kórházi ágyban, testéből  több vezeték ágazott ki, a szívének ritmusa bippelt a gépi hangon, én pedig némán felsikoltottam, a kép hirtelen változott.  Dido fogta Anne kezét, miközben  gyönyörű hófehér cukormázú tortájukat vágták fel.  Ám a tortából vér folyt  és Charlie szív hangja egyre és egyre lassabb lett. Sikítani próbáltam, de senki sem hallotta meg a az esküvői bagázsból. Mindenki idiótán mosolyogva nézte a tortából folyó vér útját. Próbáltam rángatni  a kezemet, mely egy rácsos ágyhoz volt bilincselve. A számon éreztem az erős ragasztó szalagot, a sós könnynek marták a szemem és az arcom. Nagyot rándult a lábam, erre ültem föl, úsztam az izzadságban, a szám íze keserű volt, és alig kaptam levegőt.

De egyedül voltam a sötét szobában, lenéztem a földre ahol ruháim széthányva hevertek, a testemre Wrath halványkék inge tapadt. Basszus Wrath! Oldalra kaptam a fejemet, de Ő nem volt sehol, de az ágynemű össze gyűrődőtt az Ő oldalán is. Aztán lassan bevillant néhány dolog. Szenvedély, félelem, remény és düh… együtt voltunk, aztán  elaludtam… Oh Istenem!  Fejemet a lábaim közé hajtottam mert hirtelen túl gyorsan kezdett forogni a szoba. Az este emlékei mind megrohamozták az agyamat. 

A bőre olyan puha, és langyos volt, az izmai olyan kemények... A szeméből olvasni lehetett a szenvedély ködén át.  A keze máshogy fogott, sokkal erősebben és birtoklóbban, mint ahogy emlékeztem rá, ajka vadul mart a nyakamba, de nem szívta a vérem, csak a bőröm, de azt erőteljesen.  Végighúztam ujjam a felületen, és felszisszentem, biztos meglátszik majd. Nem szóltunk egymáshoz, nem veszekedtünk, annyira ment minden a maga útján. Annyira összetartoztunk, a mozgásunk annyira kiegészítette egymásét.  Totálisan összepasszolunk, kétség sem fért hozzá, hogy egyek vagyunk. De akkor hol van most? Miért hagyott egyedül.

Egyedül…

Jeges borzongás futott végig a hátamon, ahogy felidéztem az utolsó olyan alkalmat, mikor Wrath magamra hagyott, mikor megtámadott a Viking és rám meg Rupetrre gyújtotta a házat, majd Wrath  elakart hagyni és felbontani az eljegyzésünket. Hirtelen túl sötét volt a szobámban, bekúszott a félelem a csontjaimban, egyedül voltam. Egyedül voltam a sötétben.  Összerándultam, mikor megrezzent valami kint, úgy éreztem a pánik mindjárt kitör és eluralkodik rajtam. A kezem remegett ahogy a párnáját markoltam az ágy túloldalán. Itt hagyott! Megint megtette! De miért?  Miért hagy el folyton? Azt mondta szeret! Azt mondta, nem tud élni nélkülem! Megkérte a kezem! Józanabbik énem, a rettegés ködén át kiabált nekem a bensőmben, hogy térjek észhez, Wrath imád, de volt valami ami nem stimmelt. Éreztem, hogy sáros vagyok a történetben.  Tudja, hogy ember akarok lenni! Tudja, hogy mit mondott nekem Damon! Minden veszekedésünk előjött az agyamban. Mikor először találkoztunk, az a sötét szempár, mikor Ruperttel randiztam, az a hanyag stílus ahogy kimondta, hogy: Gyönyörű vagy. Aztán az első csók édes íze. Mikor megfogta a kezem, aztán, a hogy hányszor hagyott magamra, hogy járőrözzön. Könnyen hátat fordított nekem, mert nem hallgattam rá. Elhagyott egyszer. Megteheti mégegyszer. Ha pedig Ő elmegy, akkor mindig felbukkan a gonosz szőke… Kihagyott egy dobbanást a szívem. Tudtam, mit jelent ez… Jön a  Viking! Mindjárt itt lesz! Ne! Dido! Kaptam fejem szobájának irányába. Dido itt van Annenal, és Charlie sorsára jut… Hirtelen elakadt a lélegzetem. Rosszabb…rosszabb sorsa is juthat! A viking nem két vámpír kurva, hanem egy gyilkos! Aki mögött több szörnyűség is áll a kéjvágyon és az étvágyon kívül.!A viking nem tűr el senkit, aki velem van. El kell tűnnöm innen! Lehajoltam a gatyámért, és villám sebeséggel rángattam fel a lábamra. Nem törődtem a fehérneművel, nem törődtem én semmivel, csak jusson fel a gatya a gipszemre. Túl könnyen jött föl a farmer, aztán lesett miért. Nem volt rajtam gipsz!  Eltörte a lábam…  Felkaptam a zoknimat, és már éppen húzni akartam a sportcipőm, mikor megmozdulta  kilincs. Lemerevedtem, a kezemben csak a pumás tornacsukám volt, a bicska a zsebemben lapult. Ha eldobom a cipőm, talán lesz időm kihúzni a fegyvert, mielőtt a Viking támad de, hogy tudhatta meg ilyen gyorsan? Wrath… kém. Mindig is tudtam! Az ajtó kinyílt, én pedig a cipőmet a belépő felé hajítottam, erősen, keményen, gyorsan majd, egy pillanat múlva, vicsorogva marokra fogtam a  bicskám,  de vendégem nem a Viking volt. Wrath állt döbbent az ajtóban, kezében a cipőmet tartva, a másikban a telefonját, egy szál fekete boxer volt csak rajta.  A csend olyan mély volt, hogy hallottam a saját szívverésem, és a levegőt, a mely a tüdőmbe áramlott. Nem tudtam felfogni, hogy Ő van itt, teljes nagyságban, 3D-ben és színesben. Olyan gyönyörű. A szeme olyan szép olvadt karamellszínű volt… Fellégeztem, az illata beszivárgott a sejtjeimbe. Igen. Ez Ő!

Könnyek csorogtak le az arcomon, és a nyakába vetettem magam. Itt van… Itt van…

- Itt vagy! – nyögtem a nyakába, és próbáltam elfolytani a zokogásomat, a feszültség váratlanul elhagyta a testemet, alig bírtam állni a lábamon.  Erősen magához vont abban a minutumban, amint felébred. döbbenetéből és megérezte gyengeségem.

- Persze, hogy itt vagyok! – motyogta, és a hajamat puszilgatta, s közben a hátamat dörzsölgette. Éreztem, hogy értetlenül áll a dolgok előtt, de nem bírtam összeszedni az erőmet, hogy kinyögjem. – Nenay? – suttogta – Kicsim! – próbált magamhoz téríteni, a remegés rázta a testem és én csak hüppögtem a nyakába. Még erősebben szorított magához, de úgy tűnt, nekem ez sem elég, a vállát markoltam, körmeimmel kapaszkodtam belé, hogy véletlenül se tépjenek ki a karjaiból. Erő. Biztonság. Hogy érezhetek így? Hogy nyugtathat meg? Fél perce még gyűlöltem, és kétségbeestem, most pedig…

„Szerelmes vagy belé, ez elől nem menekülhetsz.” – hallottam a fejemben Cissy néni hangját.

- Mond el! Mi a baj szépségem?  - húzta el óvatosan a fejemet a vállgödréből.

- Ember… Lehetek ember – nyögtem.

- Hogy? – emelkedett meg a hangszíne, és a szemöldöke is.  Megcsókoltam, döbbentem viszonozta, de nem túl nagy lelkesedéssel.

-  Nem tudom… Damon azt mondta, valószínűleg, hogy harapás útján emberré válhatok – motyogtam.  Olyan összezavarodottnak tűnt. Aztán magyarázni kezdtem neki mindent ami az este történt, egészen addig, mondtam és mondtam, hol sírva, hol csak szipogva, míg végül a szeme olvadt karamellje megkeményedett.

- Ember akarsz lenni? – suttogta.

- Wrath… fogalmam sincs! – sóhajtottam fel.

Egyedül… Megint itt maradtam kurvára egyedül – futott végig rajtam a gondolat, ahogy Giselle mellett állva vártam, hogy beljebb juthassunk Winwood egyetlen szórakozóhelyére, a Kék Patkányba. A nevét onnan kapta, hogy minden züllött arc és minden kékvérű egyén keveredett a culbban. Nem igazán kellett kiöltözni ide, de persze a lányok, mindig fullosan odatették magukat, a srácok pedig már kilométerekre bűzlöttek az olcsó arcszesztől és  gyanítottam, hogy a hajuk fényesebben csillogott a sok zselétől, mint a teremben lévő discogömb.

- Hogy – hogy sosem hozod el a szépfiút? – kérdezte barátnőm.

- Fasírtban vagyunk - rántottam meg a vállamat – már megint, tettem hozzá magamban. Nem akartam a szemébe nézni, mert tuti lebuktam volna, hogy mennyire ki vagyok bukva. Miután kinyögtem Wrathnak, hogy mi történt Damonnal kapcsolatos találkozásomon, lefektetett aludni, átölelt, magához húzott, puszilgatott, de egy szót sem szólt, reggel pedig hűlt helyén csak a macskám feküdt. Igaz, kaptam tőle szerdán egy sms-t, hogy nem szólt senkinek arról, amit mondtam neki, és hogy dolga van, DE majd még jelentkezik… Nagyszerű! Hog nem repdesek örömömben?

- Te mindig veszekszel vele? – nevette el magát. – Már most olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár! Mondjuk sosem gondoltam volna, hogy összejössz bárkivel is. James az egyetlen akivel  normális hangszínt tudsz megütni – öltötte ki rám a nyelvét.

- Én is szeretlek Giselle, köszönöm, hogy elrángattál, a frissen gyógyult lábammal, egy discoba, mert mindketten tudjuk, hogy a  duc-duc  zene az életem. – ironizáltam, mert nem volt kedvem belemenni egy újabb vitába. Úgy tűnt, ebben az évben mindenkinek az az élete, hogy veszekedhet velem.

- Ugyan már, ne legyél mindig ilyen sötét, meg koravén! - lökött oldalba – Nézd ott jönnek a többiek! - mutatott az utca túloldalára, ahol a spicces Danielle kapsszkodott Zac alkarjába, James és Jason   pedig rajtuk röhögve baktattak mellettük. Az ember tinik gondtalan életét élték,  olyan idilli pillanat volt, ahogy a felszabadult csoportot néztem ami szívembe mart. Se Rupert, sem én nem tudtam milyen, mikor az ember csak úgy lazán üldögélve szemlélődik egy szombat este. Talán Rupertnek több fogalma lehetett erről… Mielőtt ugye megjelentem én, és a Vikingék azt nem mondták, hogy én vagyok az átváltozások kulcsa, és Rupert majdnem lelőtt… De ma csak egy átlagos szombat este volt, és ők, a barátaim és én is  csak bulizni akartam. Gyanítom, ahogy minden ide csődült fiatal is, meg persze pasizni/ csajozni, inni és boldognak lenni.  Felnéztem Gisellere aki hatalmas magassarkujában másfél fejjel magasabb lett, mint én, és lelkesen integetett a srácoknak.

- Nem bánom, legyünk bazári majmok! – vigyorogtam rá, és füttyentettem egyet a srácoknak. Elvégre, ha ezt az életet választom, valószínűleg erről fog szólni az összes hétvégém…

 Vagy még fél órát álltunk sorban a hidegben. De élveztem, felidéztünk egy csomó sztorit és mind abból az időből való volt, mikor még én is Winwood padjait koptattam. Nevettünk Danielle szerencsétlenségén, és Zac benyomott arcán ülő buta vigyoron. Mi lányok ingyen bemehettünk, a fiúk persze fizethettek, amit aztán egész este hallgathattunk. Belépéskor megkaptuk a kezünkre a pecséteket, amik megjegyzem nagyon megkülönböztetőek voltak, mert mi lányok rózsaszínt kaptunk, a fiúk pedig kéket… Jellemző... Egyből be is támadtuk az italos pultot és a hangosan dübörgő zenét túlkiabálva, kézzel lábbal mutogattuk a csapos srácnak, hogy mit kérünk inni. Giselle  persze ingyen ihatott, mert ki is kezdett a nála vagy 6 évvel öregebb sráccal. A teremben izzadság szaga szinte lehetetlenné tette a rendes légzést ezenkívül( mintha ez nem lett volna elég, a szörnyű zenén kívül) rettentő meleg is volt, így Jason és Zac vállalta, hogy beáll a ruhatár sorába, ha fizetjük az italjaikat.

Aztán elkezdődött az este, amint visszaértek. A hangszóróból szarabbnál – szarabb számok szóltak, a teremben pedig egyre kevesebb hely volt. A 14 és 20 évesek fiatalok egymás hegyén – hátán tolongtak az egész culbban, mi pedig ittunk, és hülyültünk.  Táncoltunk csoportosan, táncoltunk külön, idegenekkel, osztálytársakkal, vigyorogtunk és megint csak ittunk.  A végén már forgott velem a világ, és James karjában megkapaszkodva dülöngéltem egy számra, ami arról szólt, hogy semmi se változik.  Mekkorát téved!

- Elnézést, lekérhetem? -  lefagytam. Az nem lehet! A hangszóróból ekkor csendült fel egy dal, amit egy srác küldött egy lánynak, és Shrek meséből volt ismert. Megfordultam a döbbent James karjában, és gúnyos mosollyal az ajkán Wrath állt mögöttem. – Nos? – kérdezte és tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tudtam megszólalni bólintottam, és kinyújtott kezébe ejtettem a sajátomat, nem túl nőies mozdulattal. Nem késlekedett, amint bőröm a bőréhez ért egyből magához húzott.

- Köszönöm James innentől átveszem. – zavartan pillantottam vállam mögött legjobb barátomra, és Gisellre, akinek szájráól tisztán letudtam olvasni, ahogy a többieknek mutogatva mondja: - Beszarás Nenay Wolf a pasijával táncol egy Discoban. – megcsóváltam a fejem, és egy halvány mosoly t is megeresztettem.

- Hát te? – ráztam meg a fejem – Azt hittem, nem jársz ilyen helyekre – próbáltam túlkiabálni a zenét.

- Nem kell kiabálni, szuper jó a hallásom. Mellesleg, azt hittem, te sem jársz ilyen helyekre – vigyorgott rám.  – De úgy tűnik az emberek változnak – mondta. Ám semmi gúnyt nem hallottam ki a hangjából, mikor orrom alá dugta lepecsételt kézfejét.

- Igen, az emberek változnak - néztem fel rá.

- Ha te ember leszel, akkor én is ember vagyok. Táncoljunk – váltott témát.

- Mi? – kerekedett el a szemem, de már abban a pillanatban a tömeg közepére vitt is már el is nyelt minket a hormon túltengéses tinik tömege.

Nem igazán tudtam felfogni mi történt. Hol jobbra, balra forogtunk, riszáltuk a csípőnket, csápoltunk a kezünkkel és nevettünk, szívből, hogy a mások miket csinálnak és mi miket csinálnunk.  A lassabb számoknál összesimultunk és csókolóztunk. Aztán pedig Wrath és Én a barátaimmal beszélgettünk, az egész hihetetlen volt, összefonódtak az ujjaink, miközben Wrath elmesélte, hogy – hogyan jöttünk össze, persze kihagyta a durva sztorikat, és néha ellenségesen meredt Jamesre. De aztán feloldódott, mikor megjelent Lily New és gondolom James gondolatai elterelődtek rólam.  Mikor a csajokkal kimentünk a mosdóba, a lányok totál odáig voltak Wrathért. Aztán mikor meghívta az egész bandát egy kör piára, már minden srác is imádta. Persze James zárkózott volt vele kapcsolatban, de úgy tűnt valami megváltozott, amíg kint voltunk a mosdóban.  Aztán hirtelen megértettem miért.  Wrath a pultnak dőlve magyarázott valamit Lilynek, és néha rám sandított. Nem értettem.

-  Nem hiszem el – motyogta James.

- Mit? – kérdeztem gyanakvóan.

- Megcsinálja! – motyogta, és elpirult.

- Mit? Mit csinál meg? – kíváncsiskodott  Danielle.

- Hehe az jó sztori – röhögött asztalunknak dőlve Zac. – Jason cukkolta Jamest, hogy nem tud összejönni a csajjal  - mutatott Lily felé. – Aztán Wrath- eddig megjegyzem Zac mindig csak a kanomnak hívta… érdekes, milyen gyorsan változik az ízlése, meg a véleménye – azt mondta, hogy simán elintézi, hogy a csaj odalegyen Jamesért.

- Nocsak a mi kis Don Juanok megmutatja, a gyakorlatban, hogy cserkészte be a Jégszívű Nenay Wolfot – öltötte ki ráma  nyelvét Giselle.

- Téged meg mindjárt én cserkészlek be – csapott a hátsójára Zac Gisellnek, mire  a lány nagyot ugrott és  hirtelen elpirult. A többiek nem látták, de én pontosan tudtam, hogy ez nem normális nála. De nem volt időm, hogy hangot adjak ennek, mert mikor összevillant a szemünk és le is sütötte a pilláit, James elkáromkodta magát. James felé fordultam, aki  döbbent meredt Lilyre a pultnál. A csaj úgy bámult rá, mintha most látná először. Aztán megrázta a fejét, biccentett Wrathnak és elindulta  tömegben, ahol felbukkant tudálékos nővére is.  Mikor Wrath visszatért az asztalunkhoz rávigyorgott Jamesre.

- Nem sikerült – nyugtázta James.

- Ugyan – legyintett Wrath – Szerinted, ha megszereztem Őt – simította kezét a derekamra, - akkor egy teljesen, normális lányt ne tudnék rábeszélni, hogy randizzon veled? – nevette el magát pökhendien.

- Nos én azt hiszem – mondta James közömbösen – Nenayt pedig nem szerezted meg, hiszen ha jól látom, még csak a jegyesed – világított rá a tényre.  megijedtem. Wrath leggyengébb pontja, amit én már jó párszor megrugdostam az a velem való kapcsolata volt. Ha akkor szarul reagál, ha én csinálom… Akkor mi lesz ha más teszi ezt? Vadul villogtattam a szememet, hogy jelezzem Jamesnek, hogy fogja be, de Ő rám sem hederített, rendületlenül bámult Wrath karamellszemébe.

-  Nenay? – kérdezte gonoszan Giselle – Mi a véleményed erről?

Wrath felém fordította a fejét és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a válasz őt is érdekli.

- Szerintem sikerült neki,– aztán a szavak ömleni kezdtem belőlem – nem találkoztam még egy olyan lehengerlő, és egyben olyan irritáló személlyel, mint Ő. Sose bosszantott és zavart össze úgy senki, mint Ő. Rendszeresen megbánt és megbántom, és ezért azért csináljuk, mert a szívünk legmélyén gyűlöljük egymást – villantottam rá a legangyalibb mosolyomat. – Mindig azt hittem meg kell változnom miatta, de … Rohadjon meg, így kap meg, ahogy vagyok! – és adtam egy puszit a szájára. Hirtelen fájdalom öntötte el az agyam, kutakodott. 

22 fejezet - Lehetetlen, telhetetlen nőszemély

"A boldogság választást feltételez, s a választás mélyén valami kiérlelt és világos akaratot." /Albert Camus/

J keze megértően simult az enyémre, mikor felkanyarodott a főútra.  A hátsó ülésen Rupert mélyedt a gondolataiba.  Mióta kijöttünk az erődből J – vel csak az járta fejemben amit Damon mondott.  Rupert persze egyből egy rakat kérdéssel rontott ránk és sűrűn kért bocsánatot amiatt, hogy nem tudod közelebb férkőzni hozzánk, mert rossz volt a széljárás és vitte volna farkas testének jellegzetes ázott kutya szagát az esőben. Képtelen voltam egy hangot is kinyögni. Válaszolni bármelyik kérdésére.  J persze kisegített, mindent elmondott, amit hallott az erdőben. Ám az én fejem csordultig telt a felvillanó képek egymásutánjával: egyetem, bulik, házasság, gyerekek, munka, öregkor és persze az elmúlás.  Olyan gyorsan váltották egymást a kockák, mintha valóban egy életet néznék végig.  De hogy lehetséges mindez?  J kezét bámultam, olyan makacsul rajtata tartottam a szememet, mintha az, válaszolhatott volna a sok – sok kérdésre, ami a fejemben kavargott.  Mi lesz a családommal, ha elfogadom a feltételeket?  Weroék nevét kell majd felvennem? Ők lesznek a családom? Vajon felvennének –e  North Westenre? Wrath…  Megszorítottam J kezét, amit finoman bár, de Ő is viszonzott.  Az eső megnyugtatóan kopogott az kocsi tetején, ekkor vettem észre, hogy megálltunk egy kocsma előtt.

- Gyertek srácok, azt hiszem, mindenkinek szüksége van egy italra! – szólt J és ki is pattant a kocsiból.  Gépiesen indult meg Rupert is, de én csak bámultam ki a fejemből, túl sok volt a kérdés, túl sok volt a választási lehetőség valakinek, aki előtte sosem választhatott és sosem kérdezhetett.

- Gyere N haver, mert szétázunk – nyitotta ki az ajtót J, majd Ruperttel együtt kipakoltak az autóból, és betereltek a helyi kocsmába.  Jól ismertem a pultosnőt. Többször megfordult már Dido házában és egyben ágyában is.  Idősebb volt, mint Dido, elvált, és ha jól emlékeztem két gyerkőccel is büszkélkedhetett. Felpillantott a sörcsapolásból, mikor beléptünk, biccentett felém aztán J-t mérte fel éhes, asszonyi pillantással. A rádióban egy Pink számszólt a boldogság kereséséről.  Képtelen voltam koncentrálni bármi más lényegesre, Rupert leültetett egy asztalhoz, míg J rendelt mindünknek egy italt a pultnál.  Remélem valami baromi erőset… futott át az agyamon.   Beletúrtam a hajamba, hogy csillapítsam a fájdalmat a homlokomban, az agyam szét akart szakadni, mert képtelen volt felfogni/ feldolgozni a rengeteg kérdést. Aztán hirtelen minden elcsitult a buksimban mikor egy hideg fém ért a homlokomhoz. Összeszaladt a szemöldököm egy pillanatra, aztán rájöttem mi az. A szívem összefacsarodott, ahogy lenéztem a kezemre, amelyen ott csillogott jegyűrűm.  Hirtelen elfutották a szememet a könnyek, felpattantam az asztaltól, és valami olyasmit mondtam, talán túl hangosan is, hogy: muszáj kimennem… Igyekeztem normális emberi tempóban berohanni a kocsma egyetlen mellékhelységébe. Érzetem magamon az idős férfiak tekintetét, és a pultos Maggie döbbent pillantását.  Wrath! Az, hogy találkoztam vele egyszerre édesítette és keserítette meg az életemet. Minden egyszerűbb volt mielőtt megismertem, igazából fogalmam sem volt róla, hogy valami hiányzik az életemből.  Nekidőltem a bezárt ajtónak és végig csúsztam rajta, és hagytam, hogy kicsorduljanak a könnyeim.  Olyan erősen szorítottam a felsőtestemet, mintha attól félte volna, hogy darabokra hullok. Talán szét is szakadtam volna.  Elhagytam Wrahtot és azt hittem minden rendezőik… de nem tudtam úgy élni, mint annak előtte, mikor még a létezéséről sem tudtam.  Viharos szerelmünk volt, más világok gyermekeinek születtünk, de volt közöttünk valami… ami miatt kikészített a gondolat, hogy még egyszer elhagyjam egy olyan életért, amire szintén annyira vágytam, mint magára a szeretett férfira. Márpedig ha úgy döntök, hogy ember leszek, a közös életünk élete meg lesz számlálva… Miért kell választanom?  Helyesebben nem választhatok, mert valamiről le kell mondanom. Valamiről, ami nagyon fontos.  Össze kellett szednem magam, feltápászkodtam a kilincsre támaszkodva, megmostam a csapnál a kezemet, aztán felnéztem a tükörbe, hogy lássam az arcom mennyire gáz. De lassan már meg sem ismerem magamat. Annyiszor néztem már bele a tükörképembe, annyiszor ütött fejbe a felismerés, és mégis valahányszor megtörtént ez, mindig egy újabb és újabb csatát kellett végignéznem Arya és Nenay között. Torkig voltam a kettő háborújával, mert bármelyiknek kedveztem sehogy se volt jó. Arya ember i volt, rengeteg baráttal, tervekkel egyetemről, karrierről, zenéről és vágyakkal egy átlagos rock n roll életről. Már amennyire a rock n roll lét az…

Nenay bezzeg… vegavámpír volt egy vőlegénnyel, akinél jobban senkibe se szerethetne bele, egy zűrös családdal, akikkel mindig vitázott, de akik miatt lett ilyen kemény, és akik miatt a legcsodálatosabb kölyökkora volt, amit csak kívánhatott magának.

- Ki a fasz vagy te? – kérdezte a tükörképemtől dühösen sziszegve. Egyre jobban utáltam magamban ezt a kettősséget, mert kezdett felemészteni, totál megőrültem attól, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok, csak azt tudtam, hogy nekem az égvilágon semmi sem jó. Átlagos életre vágytam erre mikor felmerül a lehetőség, hogy megkaphatom, egyből rájövök, hogy miért nem vághatok bele. De arra sem vagyok hajlandó, hogy úgy éljek, mint ahogy elvárnák ezt tőlem, tekintve, hogy születtem, aminek születtem.  Egyszer már beleöklöztem egy tükörbe Didonál annyira rosszul voltam magamtól… És már Cissy néninél is elkapott a sok önnön látványomtól, de sosem éreztem ennyire meghasadtnak magam, mint ebben a pillanatban.  Winwood egyetlen kocsmájának egyetlen wc-éjében az egyetlen tisztavérű vámpírként.  Legszívesebb újra behúztam volna a tükörnek, ám ekkor kopogtattak az ajtón

- N? – koppintott be J. – Jól vagy? – suttogta.  Nem válaszoltam… nem is volt értelme, csak ellazítottam ökölbeszorított kezemet és kinyitottam az ajtót, felöltöttem a műmosolyom majd ennyit mondtam:

- Igyunk!

2 órával és számtalan pohárral később röhögve próbáltam betalálni az ajtóba a kulcsommal, ami annyira viccesen és mégis irritálóan csörgött a kezemben, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik –e vagy sem.

- Ne segítsünk? – kérdezte hirtelen az ablakon kihajolva Dido vigyorogva, mellette ott állt egy szőke csajszi.

- Megold… hoppá – nevettem el magam, mikor a kulcsom kiesett a kezemből.

- Majd én – nevette el magát a lány, és kimászott az ablakon és mellém sétált, felvette a kulcsot betette a zárba és várakozóan rám nézett. – Azt akartad mondani, hogy megoldod nem? – mondta, majd az ajtóra bökött a fejével.

- De – mondtam sértődötten, és egy ideig szórakoztam, mire végül sikerült bejutnom a lakásba, és Dido karjába esnem.

- Nem semmi belépőd van kislány – kuncogott – Anne, ő itt a fogadott lányom Nenay Wolf – fordított meg a karjában Dido.

- Biztos, hogy csak fogadott? Amennyit ihatott úgy vélem akár vérrokonok is simán lehettek – vonta fel a szemöldökét a lány. Dido rázkódni kezdett a röhögéstől.

- Tuti – mondtam nehezen forgó nyelvvel.  – Miért… te… ki vagy?

- Anne vagyok. Anne Tolkien. Nyújtanám a kezem, ha biztos lennék benne, hogy csak egyet látsz belőle és megtudod rázni.  – megszemléltem ezt az igencsak nagyszájú csajt. Alacsony volt, hosszú, méz szőke haja és zöld szemei voltak. Farmert és egy Nirvánás pólót viselt…

- Juj, te vagy a Nirvánás csaj?– bukott ki belőlem. Halványan derengett, hogy Dido beszélt a nőjéről, aki szereti a Nirvanát. Basszus.

- Bizony Ő a Nirvanás csaj – mondta még mindig röhögve Dido. -  Te pedig egy nagyon részeg kislány. Nah mi van? Levágják a gipszed és egyből azzal ünnepelted meg, hogy annyira benyakalsz, hogy hátha visszakerül rád? – szórakozott tovább, mire megráztam a fejemet. Nem volt jó ötlet.  A számhoz kaptam a kezemet és a fürdő felé tántorogtam.

- Zúzos leányzó – hallottam még Anne hangját, miközben berúgtam a wc ajtaját, ugyanis hirtelen túl sok volt a fürdőszoba kilincse.

- Mondtam, hogy kedvelni fogod – röhögött Dido. Én pedig gyomrom tartalmát a wcébe ürítettem.  Aztán röhögni kezdtem és elnyúltam a wc-n.  Nevetséges egy helyzet…

- Totál kattant a csaj – nevette el magát Anne. A fürdőbe sietett Didoval az oldalán és leszedték rólam a kabátomat, majd a sáros csizmám is erre a sorsra jutott. – Hol járt ez a lány? Az erdőben?

- Azon csodálkozom, hogy egyáltalán hazatalált! – kuncogott Dido.

- Voltam erdőben – mondtam és magamhoz húztam Dido – Tudtad, hogy az erdőben vannak… -ám ekkor megcsörrent a telefonja és nem tudtam befejezni a mondatomat. Anne megcsóválta a fejét, mert látta, hogy arcom hirtelen elsápad,  összefogta a hajam és a wc felé irányította az arcomat.

Éjfél is lehetett mikor két hidegzuhany és három liter víz után egy pokrócba csavarva feküdtem Anne és Dido között és Jóbarátok ismétlését néztük. A lábam Anne ölében pihent még a fejemen a borogatást Dido tartotta, és rendkívül boldognak tűnt.  Anne pedig rohadt jó fejnek, ha ezek után is tök kedves volt velem.

Miközben Dido arcát bámultam rájöttem, hogy mitől ennyire boldog… szerelmes volt.  Nem volt időm megrázkódni ezen, hiszen semmi ellenérzés nem tűnt fel bennem, még akkor sem ha a kedvenc  csajózós rockeremről volt szó. Anne nagyon fasza leányzó. Nem riadt vissza attól, hogy egy vadidegen csaj haját fogja, miközben az teleokádja a pasija fürdőjét, és ráadásul Nirvánás póló volt rajta… Áldásom rájuk… Didohoz való.

- Elmegyek fürdeni – nyújtózott Anne a lábamnál. Elnyomott egy ásítást, felállt adott egy csókot adott Dido szájára, majd egy puszit a homlokomra és megsimogatta az arcomat. – Sose bánd Nenay én is voltam 17 éves – mondta, mikor lesütöttem a szemem és rám kacsintott, aztán elvonult fürdeni.

- A csaj egy főnyeremény – fordultam Dido felé.

- Tudom – somolygott a bajsza alatt.

- Szólhattál volna, hogy bemutatod – szidtam meg.

- Nem számítottam rá, hogy ennyire beállsz, reggel csak annyit írtál a hűtőre, hogy leléptél, mert levágják a gipszed – rántotta meg a vállát.

- Komoly ez a dolog mi? – mutattam rá, aztán a fürdőszoba ajtajára.

- Azt hiszem az – bólintott, kicsit talán zavarba is jött. – Augusztus végén jött be a boltba, és akart venni egy Nirvana lemezt. Mondtam, neki, hogy most perpill nincs raktáron, mire lecseszett, hogy – hogy merek ilyen boltot fenntartani, ha nincs meg bakelit lemezen a Nevermind album a Nirvanától. Mondtam neki, hogy megvan CD-n, amin még inkább kiakadt, hogy olyan hülyének nézem, aki nem tudja mi a különbség a lemez és a CD között, szóval elhívtam egy buliba és…

- Ő volt az a szöszi szeptember elsején? – nevettem el magam.

- Aham – harapott az ajkába. – Remek kis csaj.  Holnap viszem is anyuhoz bemutatni, számítok rád, mert Charlie is ott lesz és Ő tuti kiakad, ha meghallja, hogy mit akarok.

- Miért? – ültem fel – Mit akarsz?

- Megkérném a kezét - motyogta.

- Hogy mi? –emelkedett meg a hangom. - Ha jól emlékszem 2 napja még ott tartottunk, hogy van valaki, aki tetszik… Közel sem tartottunk a nagy  Tátátáátámnál – utánoztam bénán az esküvői indulót.

- Nem most akarom megkérni… Karácsonykor.

- Az egy hónap múlva lesz – pattantam fel.

- Nyughass te lány, nem tudom, min pattogsz, téged már eljegyeztek, holott még csak most leszel 18.  Én meg már harminc körül vagyok. Anne pedig 29 lesz április végén.

- De csak három hónapja vagytok együtt!

- Igazából ma van négy hónapja – szúrta közbe.

- Te számolod? – tátottam el a számat. – Ez… ez… túl gyors! Minden olyan gyors! - mondtam és a szobám felé mentem - Én … ne haragudj de- ekkor lépett ki Anne a fürdőből – aludnom kell – mondtam végül.

Betápászkodtam a szobámba, ahol Wrath ült az ágyamon. Ajaj… róla meg is feledkeztem. Azonban valamivel nem számoltam. Belső harsogó káoszom abban a pillanatban néma lett és rendezett amint belenéztem ragyogó szemeibe. A világ hirtelen egy sokall jobb helynek tűnt, zakatoló szívem  lenyugodott és vidáman vert a bordáim között, mert láthattam Őt. Semmi sem volt ahhoz fogható mint, mikor a szemeibe néztem.  Lassan egy éve, hogy együtt vagyunk, de egyetlen pillantásával eltudott némítani, ami nagy szó volt.  Mérges volt, zaklatott és szinte rázta az ideg, felpattant, hogy felém vegye az irányt, de minden megváltozott, ahogy a nyakába vetettem magam és megcsókoltam.  Vadul, erősen és követelőzve. Ledöbbent, de az egész nem tartott egy tizedmásodpercig, mire Ő is olyan vadul esett nekem, mint én neki.