15 fejezet - Csak nyisd ki végre a szemedet

Húgom szemeiből hatalmas könnycseppek csordultak ki, és gördültek végig az arcán. Ő már tíz perce szólt, hogy örülne, ha elmennénk a szobából és magára hagynám, de én makacs voltam, és tágíthatatlan.

Olyan szép volt, hosszú, fekete szempilláin egyensúlyoztak a sós könnycseppek, festett fekete haja az arcába tapadt, szája megduzzadt, és kipirult az arca. Már láttam őt párszor sírni, de mindig ledöbbentett, hogy a mögött a keménykedő, nagyszájú lány mögött ki is bújik meg.

Egy kislány… aki arra kért, hogy párnacsatázzunk, és minden áron, hatalmas pizzát akart enni, pedig tudtam, hogy jó, ha két szeletet lenyom… Hogy hiányzott mikor még kislányként, nem volt ciki neki, hogy kézen fogva sétáljunk az utcán, vagy hogy a nyakamba ültessem, és úgy járjuk végig a várost, ha már elfáradt. Emlékszem, mikor alvás közben háromszor, négyszer megrúgott, ahogy ficánkolt.

Szerettem volna, ha kinyitja a szemét, és rájön arra, amit én már régen tudtam. Különleges kislány volt, és nem azért, mert vámpír volt… Hanem azért volt különleges, mert én annak láttam. Mindig is annak láttam, és annak is fogom.

Nem azért, mert különleges a szeme, vagy, mert furcsa dolgai vannak. Ő azért különleges, mert a miénk, az enyém, a testvéreimé, és anyáé meg apáé…

És most itt ül… és zokog, mert az- az idióta… - Na most már tényleg elég – álltam föl a székemről, erre felkapta a fejét, és azonnal elmaszatolta az újabb könnyeket.

-         Bill – kezdte, de én csak megráztam a fejemet, lehajoltam és megöleltem.

-         Annak ellenére, hogy egy fura dilis csaj vagy, az ÉN húgom vagy, senki nem bánhat így veled!  - szögezetem le. Ez volt a kötelességem, egy jó testvér, igenis védje meg a húgát.

Elmosolyodott, és hátra tűrt egy tincset az arcából, és megrántotta a vállát. Ekkor hallottam, hogy lábak toporognak az ajtó előtt, halvány mosoly kúszott az ajkaimra.

-         Ezért készültem neked egy kis meglepetéssel – mondtam, mire összezavarodottan nézett rám.

Már vagy egy órája riadóztam Nenay privát baráti körét, hogy jöjjenek, és vigasztalják meg Őt. Giselle és James szinte versenyeztek abban, hogy melyikük fog előbb ideérni, és Danille, gondolt kajára és fogkefékre is. Jason… Jason nagy arc volt, nagyon kedveltem őt, mert vicces volt, és valami hihetelen jókedvet sugárzott magából.

Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam, James és Giselle versenyezve furakodtak be, miközben mögöttük Danielle és Jason küzdöttek azért, hogy bejussanak a szobába. Végül, mind a padlón kötöttek ki. Cuccaik szanaszét repültek, én pedig Nenayra néztem, aki zavarodottan nézett rám. Felemeltem a telefonomat, aminek köszönhetem, hogy nem lett nagyobb… ennél is nagyobb baja. Majd megmozgattam az ujjaim között.

-         Hát ti? – szedte össze magát.

-         Gondoltuk, egy kis ott alvós buli helyrehoz – emelte fel a hálózsákját James. Nenay elmosolyodott, és gipszelt karját és az épet is a barátai felé nyújtotta. Egyszerre ölelték át őt, szorosan, és egységesen. Nenay rám nézett barátai válla felett és azt tátogta:

-         Köszönöm.

Szívemre tettem a kezemet, és meghajoltam, majd kihátráltam a szobából, és becsuktam az ajtót.

Még egy ideig csendben hallgattam, ahogy beszélgettek. Danielle kíváncsi volt a „„motoros” balesetre. Ez volt a fedő sztori…

Nem volt olyan gyenge, mint amilyennek első hallásra tűnt. Reid Coleen és Victor össze is törte az ügy érdekében Nenay motorját. Amit egyelőre nem mertem neki elmondani. Nem szokásom félni a nőktől… De a húgom nagyon veszélyes, ha motorjáról van szó.

Nenayval délelőtt ismertettük is a sztorit, mielőtt még Cissy néni, és Dido ránk törték volna az ajtót.

Anya és Apa a gyors beszámoló után, amiben dióhéjban elmondták a kislányuknak, hogy mit is kell előadni a nagyközönségnek, beengedték Cissy nénit és Didot. Majd miután kijöttek Nenay szobájából… ami Didonak ijesztően nehezen ment, elbeszélgettek velük.

Cissy néni kicsit furcsállta, hogy ilyen keveset tudnak a lányukról, de aztán lelkesen mesélt Nenay jó jegyeiről, és arról, hogy milyen jól süt és főz. Dido magába mélyedt, és úgy tűnt ebből a kábulatból képtelen szabadulni. Úgy tűnt, hogy őt jobban megviseli ez az egész, mint mindannyiunkat együtt véve, és ez csak azért volt ijesztő, mert lassan, már úgy nézett ki, mint Wrath. Pont olyan gondterhelt, és aggódó volt, mint ő.

-         Ők hát Nenay barátai – mondta Silver. Hirtelen megugrottam, nem számítottam rá, hogy itt van. Gondolataim eltűntek, mintha csak apró ficánkoló halak lettek volna egy folyóban, amit a halász megzavart.

-         A szüleidnek nem hiányzol? – fordultam hátra, Ő pedig megvonta a vállát.

-         Maryon nagyon meggyőző tud lenni – majd újra a szoba felé nézett.

-         Igen – utaltam az előző mondatára – Ők a nagy csapat.

-         Tudod, nem ismerem olyan jól Nenayt, mint te – mondta, és arrébb csúszott, hogy hellyel kínáljon – de most sokat segítettél neki – mosolygott rám.

-         A bátya vagyok, az a dolgom, hogy boldoggá tegyem – mondtam, és leültem mellé. Silver megrázta a fejét, és sárga garbóját kezdte el babrálni. Meglepően jól álltak neki az élénk színek.

-         Én nem így…

-         Mikor vetted ezt a ruhát? – vontam össze a szemöldökömet.

-         Ez hogy jön ide? – kérdezte, és a hajába túrt. A barna ezer árnyalatában játszó szemei kérdőn meredtek rám. Furcsa egy pillanat volt… Én nem értettem a kérdését. Miért kellene tudnia, hogy miért kérdezem meg?

-         Csak nem vettem észre, hogy hoztál volna magaddal csomagot – tértem ki a válasz elől.

-         Jah – pirult el. Majd újra a hajába túrt, és ajkát beharapva feljebb húzta a lábait.

-         Én úgy látom, hogy nem csak az a dolgod, hogy boldoggá tedd – mondta – A szerelmedet is boldoggá kell tenned, vagy a kutyádat… A húgodat szeretned kell. És te nagyon szereted őt – mondta, és rám mosolygott. El kellett ismernem, hogy volt abban valami, amit mondott. Aztán lassan kezét a nyakára csúsztatta, és szemeiben álmosság csillogott, Fura volt, egyből bevillantak azok az igéző okkersárga szemek, pedig az ő szemei teljesen máshogy csillogtak.

-         Ezt úgy mondod, mintha a lelkembe látnál – jegyeztem meg.

-         Nem kell látnom – mondta, és megrázta a fejét, dús haja jobbra, ballra lebbent – Csak éreznem – mondta majd egyik keze óvatosan felemelkedett és megindult a szívem felé. Lélegzett visszafojtva vártam a pillanatot, de nem értettem miért.

Arca elmélyült, nagyon erősen koncentrált, és valami furcsa bizsergés kerített engem is hatalmába. Keze pár centire lebegett a szívem fölött, és még így is lúdbőrödzött a bőröm.  Nagy levegőt vett és lassan kifújta azt, hallottam hogy izgalomtól, gyorsan verő szíve csitulni kezd, és lassan megnyugszik. Furcsa hiány érzett kerített a hatalmába.

-         Neked van testvéred? – kérdeztem, és kezemmel medörgöltem azt a helyet, amely felett Silver keze lebegett. Erre észbe kapott, és a kezét visszahúzta.

-         Igen, egy – mondta, és a hangja hirtelen más lett. Összevontam a szemöldökömet és arcát kezdtem el tanulmányozni a távolba révedő tekintetét, és a halvány mosolyt az ajkán.

-         És? – próbáltam szóra bírni.

-         Egy öcsém van, Josh Watson – mondta majd a kezei akaratlanul is felemelkedtek a koptatott farmerről, és innentől csak pár levegő vétel erejéig tudtam megszakítani a szó áradatott.

Silver, a mindig hallgatag, csöndes lány, aki meghúzódott a háttérben, egy teljes új oldalát mutatta meg. Az öccse iránti különös rajongása meglepett. Ahogy a kis Joshról beszélt, aki idáig az összes farsangi jelmezversenyen pókembernek öltözött, és akinek először sütött tortát, az Silvert is egy másik emberré tette. Komoly volt, mégis büszke. Ahogy hallgattam őt megfordult a fejemben egy kérdés.

-         Hogy – hogy nem Nenayval vagy, hanem velem? – kérdeztem, mire a barnás szemek meglepetten meredtek rám, olyan volt, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz, csak én nem tudnám. És ez zavart.

-         Mert most szívesebben vagyok veled – felelte őszintén. Nagyot rándult a mellkasom. Velem… Szívesen… Egyszerre, megint mindent túl erősen és gyorsan érzékeltem, a furcsa kitekeredett pózt, ahogy elhelyezkedtünk a székekben. Hogy arcaink túl közel voltak egymáshoz, hogy a narancs és az eper illata, hirtelen túl erős lett. Arcába vért tódult, miközben én már – már illetlenül bámultam őt.

Felpattantam, és kinyújtottam felé a kezemet.

-         Biztos szomjas vagy!  Hozhatok valamit inni neked? –kérdeztem, mire ő is felállt.

-         Williams… Valami baj van? – ráncolta vékony szemöldökét – Valami rosszat mondtam?

-         Áh… dehogy – legyintettem – Szóval? – ha tudott volna a szívem a torkomban vert volna az izgalomtól. Ez a fiatal lány, jobban zavarba hozott, mint anno az a lány, akinek nem éppen tisztességes munkája volt, és mindenáron szeretett volna jobban megismerni.

-         Mit szóval? – lépett egyet felém, én léptem egy hosszút hátra. Elizabeth… Ő más… Ott közelebb lépnék, az nyugodt, biztonságos, ez pedig más. A narancs és az eper bódító koktél volt, és eszembe jutott, hogy nagyon – nagyon régen vadásztam utoljára.

-         Kóla jó lesz? – faggattam, csak, hogy menekülni tudjak. Hogy én pedig, hogy utálom a kólát… Torkom szárazzá vált, vissza kellett fognom magamat.

-         Nem szeretem a kólát. De… Mi bajod van neked? – kérdezte, és melle előtt keresztbe fonta a karját, szemem egy pillanatra illetlen helyre siklott, és azonnal felkaptam rá a szemeimet, arcom minden pontja bizsergett.

-         Akkor hozok neked valami mást – mondtam majd egy erőltetett vigyor kíséretében sarkon fordultam, és kifújtam a levegőt, amint eltűnt a szemem elől. Hátamat a falnak vetettem, és lehunytam a szemeimet. Te jó ég! Mi van velem? Mi volt ez?  Olyan gyorsan haladtam a folyosón, hogy nem csodálnám, ha valaki észrevette volna, hogy sokkal gyorsabb vagyok egy egyszerű embernél.

Silver Watson, akit idáig emberként észre se vettem, most félvámpírként teljesen letaglóz?

A vérének különleges gyümölcsös bukéja olyan ütős dózis volt az éhes vámpírnak, hogy meglepett, hogy eddig nem tűnt fel. Mondjuk az is igaz, hogy idáig nem is volt rá példa, hogy valami ennyire erős benyomást tegyen rám.

Ahogy beszélt, választékosan, hosszan elnyújtva az a – betűket, mint valami erotikus búgás. Ahogy a hajába túrt, hogy szemei képesek ezerféle képen ragyogni, teljesen megrázott. És az zavart leginkább, hogy milyen őszinte.

Olyan egyszerűen mondott ki furcsa, zavarba ejtő dolgokat, mint ahogy mások megérdeklődik a másik hogylétét.

Mikor visszatértem az itallal, már hallgatásba burkolózott a lány. Sejtettem, hogy megsértettem, de nem bírtam kiigazodni a saját érzéseimen. Így hát, inkább azt vártam, hogy a szomszéd ajtó mögött lévő tini bagázs elcsendesedjen. Pár óra múlva ez meg is történt. Nem sokkal az után, hogy Silver egyenletes és mély szuszogásba kezdett. Nem néztem rá, nem voltam az a típus, aki hosszan elmereng valaki szépségében. Helyesebben az voltam Elizabethig… Ahogy a nevére gondoltam, máris összefacsarodott a szívem, a gyomrom. Vacak egy érzés. Az egy éltre elegendő pofon volt.

Lassan felálltam, hallgatva a szívek egyenletes dobogását kinyitottam az ajtót és bedugtam rajta a fejemet. Danielle, és Giselle egymás mellett aludtak, Giselle kezében Nenay keze pihent. Úgy aludtak el, hogy közben fogták egymás kezét. Jason a fotelben horkolt. De hol van James? Aztán meghallottam egy hangot, hang pontosan olyan, volt, mint mikor a levegő élesen kisüvít a tüdőből.

-         Mindig ilyennek képzeltem el – hallottam Wrath száraz hangját, és nem volt időm megilletődni, mert megértettem mire céloz. Nenay az ágyon feküdt, a hasát féltőn James karolta át, aki a hátához bújva aludt. Magamban botránkoztam, hogy nem vettem észre, hogy Wrath itt van, pedig fel kellett volna tűnnie!

-         Mióta vagy itt? – kérdeztem meg, és igyekeztem semleges dolgokra gondolni.

-         Már egy ideje – felelete halkan, és szomorúan, mégis hallottam, ahogy mosolyog.

Rá néztem, arcán a kín volt az úr, de ajkán halvány, szomorú mosoly volt. Szemeiben féltés, és féltékenység csillogott, kezei ökölbe szorultak, és el tudtam képzelni, hogy mit érez James iránt. Én a saját testvérem iránt, rákontrázok… ikertestvérem iránt éreztem így.

-         Ő csak egy barát – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót kulcsra, mielőtt Silver is kíváncsiskodni kezdene.

-         Nem azt mondom – felelte, és szomorú mosolya továbbra sem szűnt meg – Ilyennek képzeltem, és képzelem az életét.

Értetlenül meredtem rá, miközben ő le sem vette a szemét Nenayról. Úgy bámulta, hogy nem tudtam eldönteni, hogy sajnálkozva megveregessem a vállát, vagy, hogy beverjem a képét.

-         Egy gyönyörű, különleges lány, teljesen átlagos élete. Ez való neki… Mert bár tiltakozik ellen, és tagadja, de Ő átlagos akar lenni.

-         Viccelsz? – ő most komolyan, az én rocksztár húgomról beszél? – Te biztos, hogy az én Nenaymről beszélsz? – néztem rá értetlenül nem kerülte el a figyelmemet, hogy megrándult a birtokos jelzőnél.

-         Igen… - suttogta – Elterveztem már – mondta, majd először mióta beszéltünk rám nézett.

-         Talán hiányozni fogok majd neki, egy ideig… De nézz csak körbe… Nem én vagyok az egyetlen, aki a rabja, akit elvarázsolt – fájdalmasan nézte, ahogy együtt alszik Jamessel, majd behunyta a szemeit – És kap egy olyan férfit, aki mindig vele van… És nem hagyja cserben, a bajban… Mert erre képes egy teljesen átlagos férfi is. Sőt alkalmasabb egy vámpírnál, aki nem tud kimenni a napra, mert csillog, akinek el kell járnia, vadászni, ráadásul egy másik korból is jött – sorolta keserűn. Egyből felment bennem a pumpa. Nem azért, mert nem volt igaz az, a mit mondott, hanem azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy örömmel kínozza magát és a tesómat. Ez addig a pontig oké, amíg Nenaynak nem okoz fájdalmat.

-         Tudod… - mondtam lassan – legszívesebben felképelnélek, és kidobnálak azon az ablakon, amin bemásztál, mert egy hatalmas… nem mondom ki, hogy minek tartalak. De… szeretem a húgomat – Silver arca jelent meg előttem – és azt akarom, hogy boldog legyen… És igen… James valószínűleg jobban mutat mellette, mert nem egy önbizalom hiányos idióta. De ha már itt tartunk, Nenay a hülyéket szereti, mert úgy gondolja, hogy csak a bolondok érzik igazán az élet ízét… Szóval sajnos így is csak te jöhetsz szóba.

Wrath csúnyán nézett rám.

-         Nézd, hogy bújik hozzá! – mondta végül. Úgy, mint egy sértett kisfiú.

-         Jaj – nyögtem fel színpadiasan – össze sem lehet hasonlítani azzal, mint amikor veled alszik… Tudom, hiszen láttam. Komolyan azt hiszed, hogy vele, bensőségesebb viszonyban van, mint veled? Mikor ott hordja a gyűrűdet a kezén?  Ma végig zokogta a délutánt, mert te el akarod hagyni? Komolyan… Te tényleg azt hiszed, hogy a gyerekkori barátja pótolhatja azt, amit irántad érez…?

-         Hiszen látom…

-         Nem látsz te semmit – mondtam – Itt esz a féltékenység, pedig el akarod hagyni… Hónapokig olyan voltál, mint egy agyatlan zombi, és egy perc alatt normális lettél, amint a közeledbe került. Ti ketten olyan szenvedélyesen szeretitek egymást, hogy meg vagyok lepve, hogy képes lennél hagyni, hogy egy másik férfié legyen.

Összerándult. Egész teste és ádámcsutkája is megfeszült. Éreztem, hogy ezen a ponton került hozzám az előny, és meg tudom győzni, ha oda teszem magamat. Silver szavait szinte újra a fülemben hallottam.

-         Pedig tudod, hogy ez lenne. Dühből és dacból hozzá menne valakihez, akibe nem szerelmes, és te figyelhetnéd, ahogy valaki más bitorolja a helyedet. Lehet, hogy ez nem most lesz, lehet, hogy több év múlva… De más fogja megcsókolni, máshoz fog bújni… Más lesz az aki a magának vallja…

-         Hagy már abba kérlek! – mondta zihálva. És elfordította a fejét Nenayról, és az ablakra szegezte a tekintetét, háttal állt nekem.

-         Vagy odamész hozzá, megcsókold, elmondod neki, hogy egy hatalmas nagy barom vagy… Könyörögsz azért, hogy bocsásson meg neked, és szépen, itt maradsz vele, és teljesíted minden kívánságát. Ha kell Winwoodban maradsz vele, mert így nem fogod elveszíteni. Ha viszont gyáva vagy, és elbújsz a „csak neki akarok jót” kifogások mögé, akkor esküszöm, akkor sem foglak a húgom elé engedni, ha könyörögve jössz hozzám. Ő nem egy játék! Döntsd el, hogy kell-e vagy sem.

-         Hiszen tudod, hogy megbolondulok érte – mordult fel, és ajka viccsorra húzódott. Megkeményedett az arca, újra az a Wrath volt, akit annak idején megpillantottam New Sunnyban, az első napunkon a suliban.

-         Úgy látszik nem eléggé – húztam tovább az agyát.

-         Imádom őt! – mondta csöndben, majd átlépett a lányok felett, leguggolt, és arcát a párnára fektette. Úgy tűnt, hogy csak bámulja őt, aztán hosszan kifújta a benntartott levegőt, és egy pillanat alatt lelökte James kezét Nenay hasáról, és saját kezét csúsztatta annak helyére. Nenay álmában felnyögött, és láttam, hogy- hogyan búj az Ő kezéhez.

-         Erről beszéltem – mondtam halkan, Jason nagyot horkantott, mind ketten megfeszültünk, mire  Nenay álmosan kinyitotta a szemét, és motyogott valami olyasmit, hogy: halkabban…

-         Nenay – súgta halkan. Húgom álmosan összehúzta a szemét, majd pillái felemelkedtek gyönyörű szemei egyből csillogva meredtek a fiúra.

-         Wrath – suttogta – Bú… búcsúzni… - a hangja elakadt, és a szemeiből máris könnyek milliói kezdtek folyni.

-         Nem… - mondta, majd ajkát az övére nyomta, kiléptem a szobámból, már nem volt illendő ott maradnom, de még így is hallottam, ahogy Wrath azt mondja: - Ne haragudj… Egy nagy marha vagyok. Bocsáss meg, ígérem, innentől sokkal jobban fogok vigyázni rád – fogadkozott.

-         Ajánlom is – üzentem neki gondolatba. Nem reagált rá.

Kint Silver aludt, egy kockás pléd fedte le a testét, mellette Edmund ült, és rám emelte a pillantását. Kezem ökölbe szorult, és majdnem rá mordultam, hogy mit keres Silver mellett, mikor megszólalt.

- Beszélnünk kéne – mondta gondterhelten és fáradtan.