Ezt a fejezet nagyon
kedves barátnőmnek ajánlom. Senkit ne tévesszen meg, hogy miért írok Harryt ez
egy bennfentes poén. Harry! Néha nem is tudod, hogy mit jelent a tudat, hogy
tudom nem csak magamnak, de neked is írhatok.
Ron J
"Azt hiszem, ha az ember őszintén megvallja, hogy mit akar az élettől, akkor azt az élet többnyire meg is adja."
( Kandúr)
Meglepve olvastam át újra Damon üzenetét. Először nem
akartam elhinni, hogy ezt az üzenetet nekem küldte el. Sokkal valószínűbbnek
tűnt, hogy valaki másnak szánta, nem pedig nekem, hiszen alig láttam párszor,
és csak egyszer kellett vele komolyabban beszélnem, méghozzá pont azon az esküvőn,
ami megváltoztatta az egész életemet. Másrészről nem voltam hülye! Éjjel
belebonyolódni egy találkába egy vámpírral, aki nem veti meg az emberi vért?
Azért én sem most jöttem le a falvédőről… ám ezek ellenére ott motoszkált
bennem a gondolat, hogy amit mondani akar, az talán fontos… Miközben a szürke
kis telefonomat szorongattam számtalan lehetőség futott át a fejemen, többek közt:
Tud valami használhatót a Furi öregről- vagy – Danről – esetleg - a Vikingről
vagy egyáltalán valakiről, akinek köze van a szenvedéseimhez.
Úgy hogy elszántam magam és pötyögni kezdtem a választ.
Holnap
suli után várlak, gondolom tudod, hol találsz.
Nenay
A küldés gombnál tétováztam. Nah jó, lehet ez mégsem a legjobb ötlet a részemről.
Wrath tuti ellenezné és mondana egy csomó olyan indokot ami miatt hülyeség
megbeszélni találkozót egy vámpírral akit nem is ismerek igazán. Másrészről
Wrath viszont nincs itt. Rossz érzés volt elküldeni az üzenetet, olyan volt,
mintha tilosba járnék, hiszen a dolgok még nem jöttek rendben köztem és közte,
és nincs 5 perce, hogy egy milire voltam attól, hogy megcsaljam azt a fiút/férfit,
akihez feleségül akarok menni. Uh, ez de
kemény…
Át kell gondolom, hogy mennyit süllyedt az erkölcsi szintem
az elmúlt pár napban. Az utóbbi két percet nézve rohamosan sokat. Nenay nem
ismerek rád… - gondoltam, aztán egy grimaszszerű mosoly futott végig az
arcomon… -még szép, hogy nem ismersz rá, hiszen ez Arya.
A telefonom ebben a pillanatban kezdett rezegni a kezemben.
Az SMS szintén Damontól jött és csak egy szóból állt. „Ok”…
Szinte biztos voltam abban, hogy aznap éjjel nem fogok tudni
aludni, és a bűntudat a kíváncsiság és az önutálat egyszerre emészt majd.
Odakuporodtam Kandúrhoz és hallgattam, ahogy megnyugtatólag szuszog, közben
kinéztem az ablakon. A sötétkék égen ragyogtak az apró csillagok, mint megannyi
gyémánt egy gyönyörű mélykék selyemruhán. Kandúr szuszogásának finom ritmusa
mellett szundítottam el.
A reggel gyorsabban beköszöntött mint vártam, a napsugarak
áthatoltak az éjszakán és megvilágították a Világot. Egy újabb nap veszi kezdetét
Winwoodban. Magasztos gondolatok között törölgettem a szememből az álmosságot,
és az ásító cicámhoz dugtam az arcomat, aki reggeli pusziként megnyalta az
orromat.
-
Jó reggelt Kandúr – cuppantottam rá én is az Ő
orrára.
-
Jó reggelt kiscicám – Jézusom Kandúr tud
beszélni! Már tátottam a számat hogy sikítsak egy nagyot, bár ha léteznek
vérállatok meg vámpírok, akkor nem tudom miért lep meg, hogy vannak beszélő
macskák ám halk nevetés hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Wrathot
láttam, ahogy világoskék ingben támasztja a falat. A napsugarai finoman
szikráztak gyöngyházfényű bőrén, ajka hamiskás félmosolyban játszott, kezeit
nadrágzsebébe süllyesztette és melengető tekintetével engem pásztázott.
-
Wrath? – tátogtam döbbenten, még nem volt itt az
ideje hogy találkozzunk ráadásul a legrosszabb időpontban jött jó szokásához
híven… Kapcsolatunk jóformán el sem kezdődött, mikor egyből egy súlyos érvágás
érte, ráadásul sokáig úgy tűnt, hogy a kapcsolatunk csak azért él még, mert van
valami, ami miatt nem tudunk a másiknak búcsút inteni. Sokáig azt hittem, hogy
Darkék bent ragadtak ebbe a háborúba, amit a családom már hosszú ideje vívott a
Vikinggel. Gondolom számukra is sokat jelentett a szolidaritás, amit akkor
vállaltak mikor Lujza és Lou összeházasodott vagy mikor Én és Wrath
összejöttünk. Persze Wrath már régen leléphetett volna, de úgy tűnt, hogy
súlyos érzelmi fogyatékosságom és makacsságom ellenére, avagy mindezekkel
együtt tényleg szeret. S mintha már az én gondolataimat is hallotta volna,
mellettem termett, magához húzta az arcomat és totál egyszerűen lekapott.
Úristen! Még mindig annyira jól csókol. Hirtelen a hajába túrtam és éreztem,
hogy a testem éltre kell az érintésétől, ahogy egyik kezével a hajamba túr még
a másikkal a derekamnál fogva tolt hátra az ágyra. Hallottam, igaz csak
ködösen, hogy Kandúr rémülten lesprintel az ágyról és fújva rohan valamelyik sarokba
– valószínűleg abba, amelyik a legmesszebb van ölelkező párosunktól. Hirtelen ráeszméltem, hogy mennyire hiányzik
ez az érzés, már lassan egy éve lesz, hogy lefeküdtem vele először, de már vagy
fél éve nem voltunk együtt. Mikor igazán remek csókunknak vége lett, kapkodtam
a levegő után, és csillogó szemekkel bámultam fel a férfire, aki lenézett rám a
lábaim közül. A szemei csillogtak,
valaminek nagyon örül a drágám.
-
Hát te? – nyögtem ki végül.
-
Jöttem hozzád szépségem – mondta.
-
És szabad tudnom miért?– kérdeztem.
-
Hát elfelejtetted? – kérdezte döbbenten – Ma
szedik le a gipszedet.
-
Bakter! – csaptam a homlokomra. Totál kiment a
fejemből, hogy ezt beszéltük meg Reiddel, hogy ma Wrath hazavisz New Sunnyba,
hogy leszedhessék rólam a gipszet. Nem is értem, hogy ez hogy mehetett ki a
fejemből. Az egyértelmű volt, hogy itteni orvoshoz nem mehetek, a gipsz kábé 3
hete volt rajtam, és az én törésemmel még legalább ennyi ideig rajtam kellett
volna lennie a gipsznek. Egy csapat diáknak és köztük a barátaimnak is könnyen
beadhattam, hogy a sérülésem nem volt annyira komoly, de egy csoport képzett orvosnak,
akiknél meg van a röntgenem, nos, nekik már nehezebben.
-
Nekem nem jó a ma – mondtam ki. Wrath megint elhűlt
ábrázattal nézett rám.
-
Tán valami fontosabb dolgod akad ennél? –
kérdezte.
Gyerünk Nenay, mondj már valamit! Belenéztem Wrath világos arany tekintetébe,
és szörnyen éreztem magam a puszta gondolattól, hogy arra készülök, hogy megint
hazudjak neki, tényleg úgy kezdek viselkedni, mint aki tényleg nem szerelmes
belé, pedig most hogy itt volt előttem tisztán éreztem a pillangókat a
gyomromban.
-
Nincs fontosabb dolgom – fújtam ki a levegőt, és
a fejemet Wrath mellkasához nyomtam. – Remélem tudod, hogy szeretlek, de tegnap
majdnem csókolóztam Didoval, tényleg csak egy puszi volt, de elcsúszott és nem
mozdult igaz én sem…
-
Tudok róla – mondta már egy kissé komolyabban.
Olyan ledermedve ültem ott, mint akit sóbálvány átokkal sújtottak. Igazán
szörnyű érzés volt a mellkasához bújni, miközben bevallottam, hogy pusztán a
véletlennek köszönhettem, hogy nem történt olyan hiba, ami végzetesen elszúrta
volna a kapcsolatunkat, az pedig még rosszabb volt, hogy most a bűntudatom csak
azért ébredt fel, mert Wrath itt van. De legalább bevallottam.
-
Te… te láttad? – adtam hangot félelmemnek
-
Igen. Azaz nem… de hallottam annak a… Szóval
Diegónak a fejében, szóval tudom, hogy történt – szorította erősebben öklébe a
lepedőt, és kicsit távolabb húzódott tőlem. – Az utóbbi időben nem volt olyan a
kapcsolatunk, mint régen – fújta ki a bent tartott levegőt - és láttam, hogy
ártatlan volt az egész, és azt is tudom, hogy most nagyon kötődsz ehhez a… zenészhez,
de ha még egy ilyen történik… Dido kénytelen lesz…
-
Héj –mosolyogtam rá félénken – hogy- hogy nem
haragszol?
-
Nem
mondtam, hogy nem haragszom – szólt s mikor rám nézett egyből kiolvastam a
szemeiből, hogy nem blöfföl. Ám nem értettem miért vett erőt magán mégis - Nem
történt semmi, volt egy pillanat, és nem éltetek vele, és őszinte voltál,
tudom, hogy sok mindenért fogok még kapni, de megérdemlem. Sokszor voltam
hülye. Egy másik olyan hülye pasi nincs még aki ennyiszer akarná elhagyni azt a
lányt, akit szeret. – mosolyodott el szomorkásan.
-
Wrath? Te jól vagy? –tetettem kezem azonnal a
homlokára. Az lehetetlen, hogy beteg legyen, de úgy beszél, mintha megőrült
volna.
-
Persze, hogy jól vagyok - mondta édesen
mosolyogva és kissé talán mulatva is döbbenetemen - és te is jobban leszel, ha
ettől itt – kopogtatott finoman a gipszemen – megszabadulunk.
-
Smseztem Damonnal – mondtam. Nah ez már hatott
itt olyan rémült lett és ideges egyszerre, hogy a szeme egy pillanat alatt
fekete lett.
-
Nenay komolyan próbára teszed a
tűrőképességemet! – sziszegte inkább magának, mint nekem. Halványan elmosolyodtam,
de nagyon igyekeztem leplezni, nem sejtettem mi ez az őrületes változás, s hogy
mire ez a sok önmegtartóztatás miattam. - Miért? – kérdezte végül mély morgó
hangon.
-
Találkozni akar, de nem értem miért, belementem,
mert kell valami információ – mondtam a kezemet tördelve.
-
Legalább már elmondasz nekem dolgokat, haladás
–motyogta.
-
És te nem korlátozol… Kezdünk felnőni? -
vetettem fel az ötletet.
-
Vagy csak egyszerűen szerelmesek vagyunk, akik
nem akarnak többet ártani a kapcsolatuknak – mondta fáradtan – Most mit
csináljak veled te lány? – nézett rám gondterhelten – Szívem szerint haza
vinnélek, és miután Reid levágta a gipszedet bezárnálak a szobámba, és
elszórakoztatnálak… de ha Damon tud valamit… és ha csak neked szólt, akkor
egyértelmű, hogy azt akarja, hogy mi ne legyünk ott.
-
Akkor alkut ajánlok – mondtam majd hízelegve
újra ölébe fészkeltem magamat, miután hátamat kényelembe helyeztem a hasán és
mellkasán nyugodott a fejem összefűztem ujjainkat és vártam mit lép.
-
Hallgatlak Nenay. – megcsókoltam az ajkát.
Kicsit hosszabb lett, mint vártam, mert hiányzott az érzés, ami mindig akkor
kell életre bennem, amikor megcsókol.
-
Mi lenne, ha hazamennék veled. Reid levágná a
gipszemet, és visszafele Rupert hozna kocsival, ti pedig tisztes távolból
követnétek minket?
-
Kiszúrna minket – mondta összevont szemöldökkel
– De tetszik az ötlet, hogy Ruppal legyél, és Damon nem szúrja ki az
alakváltókat. Igaz Y és Erin nem jön, de J, S tuti benne lenne. –értett egyet.
-
Most már csak Didonak kell beadni miért nem
megyek suliba… - láttam, hogy megrándul az arcán egy izom mikor kimondom Diego
nevét.
-
Nem arra épül a ti fene nagy kapcsolatotok, hogy
nem kéritek számon egymástól, hogy mit tesz, mit akar, és mit csinál a másik? -
kérdezte
Mondandója közben én már kibontakoztam
meghitt ölelkezésünkből, felálltam és éppen öltözködtem, már húztam át a
fejemen a pólómat úgy szóltam – Ez ennél bonyolultabb – majd fél lábon ugrálva
húztam fel a farmeremet, hogy gipszmentes lábamat takarja valami – Dido és Én
sok mindenben hasonlítunk, leginkább olyan, mint egy báty.
- Nah
azokból is kijutott – tette hozzá, tudtam, hogy Edmundra céloz. Elvörösödtem,
sosem tudtam a szívemben hova tenni Edmund megmagyarázhatatlan érzéseit, amiket
én váltottam ki belőle.
-
Most mond, hogy arról én tehetek – igazából úgy gondoltam, hogy Én
tehetek róla. Azt akartam, hogy ő megcáfoljon.
- Mindenről te tehetsz – sóhajtott, mikor
előtte pucsítva kerestem egy használható zoknit.
Halkan felnevettem. Nem erre a válaszra
számítottam, de megteszi. Felé fordultam és ölébe ültem, túlságosan vágytam az
érintésére, mert egyre inkább hiányzott, bármi is történt kettőnk között a
tegnap este ráébresztett arra, hogy nem megoldás, ha továbbra is felelőtlen
csitriként minden hülyeségben benne leszek, most már felelősséggel tartozom a
döntéseimért.
-
Te kineveted az én kínomat? – kérdezte gonoszkásán
és megpuszilta orrom hegyét, előre dőltem, számat szájára nyomtam.
-
Sose tennék én olyat – suttogtam. Különös fény
gyúlt szemeiben, ami többet ígért, végre valami ami nem visszalépés a
kapcsolatunkat tekintve, hanem normális.
-
Hiányoztál – teszi még hozzá, mikor kezével
végigsimított az oldalamon. Annyira finom z érintése, túlságosan jó, felsóhajtottam,
ahogy eszembe jutott mennyi minden változott meg körülöttünk és köztünk is.
-
Tudod tegnap sokat beszélgettem Ruperttel –
tette hozzá szinte a fülembe suttogva.
-
Igen? – megdermedt bennem a vér, hiszen tegnap
este rengeteg kérdést tettem neki fel az alakváltásról.
Úgy tűnt nem vette észre dermedtségemet, berögözött
mozdulattal cirógatta a hátamat tovább.
-
Azt hiszem félreismertem Őt. Mármint az sose
felejtem el neki, hogy majdnem lelőtt téged, azt meg pláne nem, ami nem sokkal
az esküvő előtt történt – utalt a kínos incidensre, mikor is Rup farkas alakban
lepisilt az erdőben, ami még mindig az egyik legkínosabb a számos kínos
pillanat között az életemben – De ami igazán fontos tegnap valami olyasmit
mondott nekem, amit én eddig is tudtam, csak valahogy nem tulajdonítottam
jelentőséget neki. Tegnap azt mondta, hogy milyen különleges barátja vagy neki,
hogy sokszor többet adsz azzal, hogy kiállsz mellette, mintha fennhangon
biztosítanád a szeretetedről – rám pillantott – Ne kérdezd, hogy kerültél szóba
– köhintett az öklébe – az egy hosszú történet, talán 2030 –ban elmesélem.
-
Majd a gyerekeinknek- tettem hozzá nevetve, ő is
elmosolyodott.
-
Szóval ráébresztett arra, hogy sosem álltam ki
igazán érted, sokszor mondtam mennyire szeretlek, de sosem mutattam ki ezt a te
nyelveden – kidugtam rá a nyelvemet, mert úgy mondta a „te nyelveden” részt,
mintha valami idióta lennék.
-
Te sokkal inkább az a személy vagy, akit
támogatni kell, lökdösni, még akkor is, ha akkora a szád, mint a bécsi kapu…
-
Nem tudom eldönteni, hogy ezek a sértések mire
jók neked – mondtam bár a mosoly letörölhetetlen volt.
-
Ble – dugta ki most ő a nyelvét – a lényeg –
folytatta komolyabban – Szeretlek,és ha ez azt jelenti, hogy golyók elé kell
kivetnem magam, vagy hogy, móresre tanítok néhány zenészt, akkor az így lesz.
Meghatottan néztem rá.
-
Rád sem ismerek – motyogtam és ingjének gombját
kezdtem el babrálni - gondolom viszonzást vársz el ezért.
-
Még szép hogy azt – horkantott.
-
Tudtam! – mondtam csúfondárosan, de azért
mosolyogtam –Vigyázni fogok magamra, felelős vagyok a boldogságodért – öleltem át
szorosan.
Aznap a reggel lassabban váltotta fel
hajnalt, lassabban jött elő a valóság az álmok mélyéről, de érthető is volt
miért. Néha tényleg meg kell vallanod az életnek, hogy mit is akarsz tőle
igazán, és néha valóban teljesíti.
