( Áldott, Boldog Karácsonyt Mindenkinek!)
Csak álltam az esernyőm rejtekében és vártam…
Tudtam, hogy a túloldalon egyszer csak feltűnik. A fülesemben egy Papa Roach
szám szólt, a nadrágom szára lassan
teljesen átázott, a zoknimba bekúszott a hideg esővíz. De nem bírtam
elmozdulni, meredtem előre. Nehogy lemaradjak valamiről, bármiről… A kezem finoman remegett, idegességemben
pedig az ajkamat rágcsáltam. Nem bíztam Damonben. Hiába tudtam, hogy Rupert körülbelül 15
percnyi távolságra van tőlem, egy már régen üres ház kertjében átváltozva… Hogy
S az egyik magas fenyőfán vár az utca végén a jelemre… Én akkor is féltem. Nem
tudom miért. Mostanában a vámpírok közelsége a szokottnál is jobban
feszélyezett. Azonban túlságosan
kíváncsi voltam, érdekelt, hogy mi van a tarsolyában, amit meg akar osztani
velem. A lánnyal… akivel csak egyszer beszélt életében. Ekkor az egyik szűkebb utcából egy ismeretlen
ember körvonalai buktak ki. Damon.
Egyből tudtam… Hosszú, fekete, bőrkabát volt rajta, a mozgása túlságosan kecses
volt a többi emberhez képest és túlságosan nyugodt és összeszedett. Arra gondoltam, hogy micsoda mák, hogy
levágta a lábamról a gipszet délelőtt Reid, mert most szükségem is van a
könnyed, ruganyos mozgásra. Főként, ha menekülőre kell fognom. Nenay!!!! Szedd
már össze magad! Damon mély levegőt vett, halvány mosoly futott át az arcán,
majd jég kék szemével az én macskaszemembe nézett. Kék szem? Hogy lehet kék a
szeme???
A levegő, amit kifújt az orrán
tejfehér gomolyagként szállt a levegőben tova, miközben csak meredt rám. Arra
gondoltam, hogy én biztos nem megyek át a túloldalra. Közeledett a téli szünet
és egyre korábban sötétedett, tudtam, hogy Rupert a közelemben van, de az utcák
a kisvárosokban a sötét közeledtével egyre néptelenebbek… Én meg itt állok
egyedül. Egy vámpírral. Jobban féltem tőlük
a Vikinggel történt legutóbbi balesetem óta. Túl hosszú időre estem ki a
gyakorlatból, túl sokáig nem kellett megvédenem magam… Hirtelen felismertem a
hátrányát az egyszerű életnek Weroékkal. Nem voltak edzések naponta, nem vettek
körül állandóan figyelő szemek, akik segítettek volna. A kérdés megoldódott a tekintetben, hogy ki
megy át kihez mikor a mosoly kiszélesedett Damon arcán, a zebrához sétált és
türelmesen megvárva zöldet elindult felém. Próbáltam csitítani a szívem
dobbanásait, de a múlt képei túl élénken száguldottak végig rajtam, össze
kellett szednem magam. A jég kék szemek azonban túlságosan elevenen olvasták a
gondolataimat… A szívem dobogása elárult.
Még 10 méter… már csak 5.. két
lépés…
- Szia Damon! – eresztettem meg
egy bűbájos mosolyt, és a hangom hirtelen túlságosan magas lett. Nagyon nem
profi Nenay…
- Nocsak, valaki nagyon ideges –
jegyezte meg szarkasztikusan, majd elővett egy cigarettát a kabátzsebéből. Ez a
mozdulat teljesen kizökkentett. Mit csinál ez?
- Cigizel? – tátom el a számat. A
vámpírok nem élnek az emberek szereivel… legalábbis én így tudtam.
- Igen - felelte pimaszul
mosolyogva, majd a szájába vette a szálat, feldobta az esernyőjét, majd emberi
szemnek láthatatlanul előkapta az öngyújtóját és meggyújtotta cigijét. Lecsukta a fedőt, eltette a kabátzsebébe, és
az esernyő már landolt is a kezében.
- Normális vagy? – förmedtem rá,
és ijedten néztem körbe, azért még járnak emberek az utcán, van, aki épp most
nézne ki egy ablakon! Nem is tudtam, hogy minek örülnék inkább… Ha ezt látná
valaki, vagy inkább nem.
-Nyugi… Winwood túlságosan kihalt
– felelte érdektelenül, majd nagyot szívott a cigarettájából és rám nézett.
- Neked mégis miért kék a szemed?
- kérdeztem rá.
- Most a Piroska és a farkas új
verzióját adjuk elő? Most azt kéne mondanom, hogy: „Jobban lássalak kedveském?”–
tudakolta és a képembe fújta a füstöt – Vagy beszélhetünk értelmesebb dolgokról
is. Amúgy ez kontaklencse - mutatott a szemére, majd pöckölt egyet a cigijén –
Ez pedig a rosszfiús külsőmhöz tartozik. – vigyorgott – Nekünk pedig dolgunk
van egymással. – járt olyan gyorsan a keze köztem és közte, hogy szinte csak
egy elmosódott csíkot láttam még én is. Már régen lehetett emberek között.
Gondolom a kontaklencse azért kellett, mert a szemei vörösben foroghattak, a
mozdulatai pedig jelezték, hogy nem igazán fordult meg emberi körökben.
- Mit akarsz mondani nekem? –
tettem egyik lábam a falra, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó tovább menni
innen.
- Látom levágták a gipszed… a kis
férjecskéd tudja, hogy velem találkozol? - vigyorgott sötéten. Honnan tud a
gipszemről?
- Wrath nem a férjem – tettem
úgy, mintha a mondat első felét nem érteném. De mindketten tudtuk, hogy többet
tud rólam, mint kéne…
- Nekem mindegy – emelte ajkai
közé a szálat, szívott belőle, majd felém nézve összevonta a szemöldökét, úgy
tűnt, mint aki nagyon gondolkodik valamin. – Kedvellek Nenay Wolf. Nem tudom
miért, de tetszik, hogy felvágták a nyelved. Az utóbbi időben pedig volt
szerencsém egy vámpírhoz, aki felettébb nagy szívességet tett nekem, és
elszerette a menyasszonyomat, – folytatta kendőzetlen őszinteséggel – szóval
alkut ajánlok. Helyesebben – mosolyodott el – ez egy lehetőség. A te
lehetőséged.
- És mi az? – kérdeztem újra és az
ideg végig szánkázott az ereimen.
- Csak nem gondolod, hogy itt
fogom megbeszélni veled, ahol hemzsegnek a sokat halló fülek és a sokat látó
szemek? Bizalom pici lány – majd a szűk utcára bökött. – Az erdőbe visz ez az
utca, ezt gondolom tudod. Nem kérem, hogy gyere be velem. Nem okos dolog bízni
egy idegenben, különösen nem, ha vámpír. De egy ideig elkísérhetnél, ha már
miattad ilyen hosszú utat tettem meg. – a hangja szívélyes és negédes volt, de
kihallottam belőle az ideges felhangot.
- Nem én kértelek, hogy tegyél
nekem szívességet, nincs okom azt tenni, amit kérsz. –kezemmel a fülemhez
nyúltam és végig simítottam a hosszú, lógó fülbevalón. Ezt volt S-nek a jele,
hogy repüljön a közelemben.
- Nézd picinyem, sokat teszek
kockára, hogy megosszam veled ezt az információt, szóval mozgasd meg a kis popsidat
vagy hajadnál fogva viszlek oda! Nem azért szöktem ide, felfedve magam egy
teljesen sík terepen, hogy odadobhassanak ennek a ti háborútok akármelyik
felének! – egy pillanatra összezavarodtam.
- Te meg miről beszélsz? A bátyám
esküvőjén is ott voltál!
- Azóta sok minden változott
Nenay. Túl sok a kérdés, és rossz helyen
teszed fel őket.– felelte majd az az utca végére összpontosított és megragadta
a karomat. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, pontosan arra nézett, ahonnan
S-től vártam a segítséget! – Mennünk kell – majd könnyed rátással a hátára
dobott és elszáguldott velem. Időm sem volt tiltakozni, ahogy ember szemnek
láthatatlanul végig nyargalt a kihalt kis utcán a jól ismert erdő felé. Csalatkoztam
magamban… a félelmeim eltelítettek, mint egy pohár, ami már nem képes több
cseppet elviselni. Úgy éreztem rosszul vagyok az egész cirkusztól, kíváncsiság
ide… kíváncsiság oda… elég volt a vámpíros élet hátborzongató részleteiből az
állandó menekülés, bujkálás és félelem érzéséből…
- Eszednél vagy? –sziszegtem.
- Túl sokat töprengsz mostanában
lényegtelen kérdéseken pici lány – felelte, majd lefékezett és könnyedén leemelt
a hátáról. – Fogytál, más a fogásod, mint az esküvőn. - Az erdő alig 10 méterre
volt tőlünk és fenyegetően magasodott az ég felé, csak az első pár sor fát
tudtam kivenni a lassan sötét masszává váló erdőből.
- Nem kockáztathatom, hogy a kis
barátod tudomást vegyen rólam. Kedvelem Drakékat, de a múltam csak rám tartozik…
- Molly – szólt.
- Molly? – fordultam a sötétség
felé, mikor egy kedves, ismerős asszony bukkant fel az erdőből, korban Cissy
nénihez passzolt… csak egy valami volt megdöbbentő.
-Lily nagymamája – tátottam el a
számat.
- Had mutassam be a voltfeleségemet:
Molly Newt. – felelte szem forgatva Damon.
- Feleséged?
- Továbbra is lényegtelen
kérdéseken akadsz fent. Amúgy voltfeleség…
- Szerbusz Nenay – felelte
kedvesen az idős hölgy. – VOLT felesége –hangsúlyozta ki, és megsemmisítő
pillantást vetett rá, majd tekintetét rám emelte és egyből ellágyult a
pillantása. – Nem kell vele foglalkoznod, sosem volt normális, 30 éve is pont
olyan lehetetlen alak volt, mint most.
- Maga…maga… tudja, hogy én? –
hebegtem.
- Én ne tudnám kedveském? Már
ismerjük egymást egy ideje nem? -
felelte – Ezek a macskaszemek… Nem
csodálom, hogy felhívja magára a figyelmet – fordult Damon felé. Aki most
szintén engem nézett.
- Még mindig nem értem miért
vagyunk itt, és azt sem, hogy miért kellett egyedül jönnöm… - Damon hirtelen
mellettem termett, teste szorosan az enyémhez simult majd a fülembe súgta: „Mindketten
pontosan tudjuk, hogy nem vagy egyedül szépségem” – susogta. – Lehet, hogy nem
látom a barátodat, de ismerem Wrahtot, túlságosan szeret, ahhoz, hogy szem elől
tévesszen. És valljuk be, jól leckét adtál neki, hogy milyen mikor elbújsz
előle – vigyorgott gonoszul. Nem gondolkodtam, öklöm hirtelen csapódott az
orrának. A kezembe fájdalom nyílalt, de
nem vettem róla tudomást. Idegesített, hogy felhozta Wrath fájdalmát. Ahogy néztem a fájdalomtól eltorzult arcát,
máris megint viszketett a tenyerem.
-
Hagyd már békén szegényt! – csattant fel Mrs. New. Mikor Damon rám
vicsorított, majd felszisszenve az orrához nyúlt.
- Csak nem féltékeny vagy Molly?
Nem öregedtél már ki ebből? – nevetett fel minden humor nélkül az előttem álló. –
Kemény az öklöd macskaszemű – reccsentett egyet az orrán. – Így már jobb,
motyogta.
- Mit akarsz? - léptem kettőt hátra.
- A-a nem ez a jó kérdés –
vigyorgott rám – A jó kérdés, hogy TE mit akarsz? – nyomta meg a szót. - A Wero családba beépülni és abbahagyni ezt a
vámpírozsdit, embernek lenni, átlagos, egyszerű kis szürke tanuló, aki egy nap
majd megöregszik és ráncos lesz… - Mollyra bökött hüvelykujjával, aki csak
unottan megforgatta a szemét. - Vagy abba hagyni ezt a hülyeséget, és újra azzá
a Nenayvá válni, akit annak idején a bátyád esküvőjén megismertem. –
felháborodottságomban, hirtelen tátott számon egy hang sem jött ki.
- Lefordítom, amit ez az ökör
akart mondani… - nézett szúrósan a mellette állóra – Nenay Wolf… Lehetőséged
van választani, ez itt mellettem, aki egykoron férjem volt, de most már Hál’
Istennek nem … Kiderített valamit.
- A Viking fél tőled. Múltkor
mikor megharaptad… legyengült, attól tartanak, hogy a véredben van egy titanium
összetevő… Mivel az emberi illetve vámpír tulajdonságok legjavát örökölted… úgy
látszik, lehetőséged van emberré válni…
- Tessék? – nyögtem, majd a
szemem előtt végig peregtek a képek a kis Nenayról, aki futkározott az udvaron,
aki hirtelen most már sokkal inkább az én lányomnak tűnt, sem mint magamnak,
mikor mg pici voltam. Az esküvőm, mikor
James átölel egy verandán, miközben a gyerekeinket nézzük. Wrath ahogy az erdőben
les utánam. Mikor megtalálom az első ősz
hajszálamat. A lányom ballagása… Wero… Winwood…
- Van más lehetőséged is – mondta
halkan Molly, mintha félt volna, hogy kizökkent a transzból – Harcolni.
Wrath és Én. Én 17 évesen, törött
csontokkal, veszekedés, vita, düh, balhé…háború.
- Megtudtam rólad pár dolgot… egy
ideje nem jutott a szervezetedbe a főtáplálékból… A vámpír énedet teljesen
legyengítetted… Ezért félsz és remegsz, ezért nem kapsz erőre könnyedén, ezért
taszít s közelségünk… Egy vámpírharapás és könnyen kiszívják belőled ezt… Vagy
nekikezdesz újra… mert a Viking nem várja meg, míg döntesz. Ha neked esik és
elkap, megvan a képessége, hogy elszívja ezt a különleges képességedet. És ez
nem az Ő kezébe való. Őszintén szólva, nem örülnék ennek a lehetőségnek. Ha Ő dönthet az mindig a hatalom növelésének
céljában teszi. Ezért üldöz kiskorod
óta. Ő megtudja szerezni mások képességét, de a tiédet nem ismeri… Vagy ismert
eddig. És ha megtudja, hogy a Silver lány is félvér…
- De… de honnan tudjátok
mindezt?- Molly előrelépett és megfogta karomat, és kedvesen dörzsölgetni
kezdte.
- A Wolf család már egy ideje
érdekes kérdés, főleg mert te tisztavérű vagy, más a szemetek színe, elviselitek
a titanium érintését… Vajon miért Nenay? Nem gondolkodtál még el rajta... hogy
vajon miért ?
- Nem – néztem rá teljesen
értetlenül.
