"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett." / 3 méterrel a felhők felett/
Édesanyám kertjébe, mintha megállt volna az idő. Legalábbis
ez volt az embernek az érzése, ahogy a nyiladozó rózsákra tekintet. Persze
ügyes kis trükk volt ez, azzal a virágházzal vagy mivel, amivel folyamatos
meleget gerjesztettek és mindig októberben építették a virágok fölé. A kerti
bútorokat lassan már a mi fajtánk is kénytelen lesz bevinni a garázsba. Furcsa. Mi minden apróságra figyel fel az
ember, ha az agya nem akar tudomást venni egy roppant fontos hírről
-
Szóval? – emelkedett meg kissé a hangszínem. Nem
bírtam tovább a feszült csendet, a légkört szinte vágni lehetett, annyira tömve
volt indulatokkal.
-
Bill… - szólt csitítólag apám. Az ösztöneim
kezdték átvenni az irányítást fölöttem. Soha életemben nem emeltem fel a
szüleimmel szemben a hangomat, de most egyre jobban elvesztettem a hatalmat a
dühöm fölött.
-
Edmund a testvérem, ha akarja, majd elmondja… vagy
- ahogy elhalt a hangom, hirtelen megértettem miért nyom annyira a mellkasom. Mázsáz
súlyként nehezedett rám a terhe egy ismeretségnek soha korábban nem érzetem még
ilyen nyomorultul maga, azért mert megismertem valakit. Fájt mikor haverokat
kellett hátrahagynom, nehezen viseltem, hogy hosszú magányra vagyok száműzve,
kiábrándító volt, hogy nem randizhatok, kemény, hogy nem ismerkedhetek és, hogy
nem számíthatok a családomon kívül senkire… de kibírtam. De azt hiszem ez volt
mindennek a teteje.
-
Még nem tette meg – válaszolt anya ki nem
mondott kérdésemre. Tétován megmozdult
kecses keze, tökéletesen láttam minden egyes kis pigmentet a körmein melyek
pink színűre voltak festve, aztán mégis leengedte karját. Nem hiába. Katonacsalád voltunk, nem volt
jellemző ránk az egymás nyakába borulás, a másik ölelgetése és
pátyolgatása. Most amikor épen kitépték
szívem, el sem tudtam volna viselni az érintést.
-
Nagyszerű! Kár lenne, ha nem tudnék személyesen
gratulálni nekik! – ironizáltam.
-
Bill! – hangzott apa hangja ezúttal sokkal
keményebben. Nem néztem rá. Tudtam, hogy
milyen az arca, ha megfeszülnek rajta az izmok, inak, hogy milyen, ha szeme
szinte kigúvad, és halántékán kidagad egy ér.
-
Rendben leszek – fordultam ki a székből mely
felborult heves mozdulatom következtében.
Egytized másodperci g néztem a széket és átfutott a fejemen, hogy
odavághatnám a falhoz. De mi értelme
lenne? Repedjen darabokra? Törjön szét? Mégis mért?
-
Elhiszem, hogy nehéz, de el kell fogadnod. Elizabeth… - rántott ki az elmélkedésből apám
hangja.
Ez volt az első pillanat, hogy felemeltem apámmal szemben a hangomat.
-
NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam. A neve felért egy jó
hosszú, recés késsel, amit megforgattak agyonsebzett szívem közepén. Apám állta a tekintettemet. Kirk Wolf soha
nem nézett rám még így. Apám szeme
mindig mosolygós volt a szigorúsága mögött, de most a sajnálat halvány szikrája
villant meg az átható és különleges zöldes szempárban. Ez pedig felért egy
gyomorszájon vágással. Nem. Nem vagyok szánalomra méltó! Fortyogott bennem az
indulat, miközben ökölbe szorított kézzel és pufogó gondolatokkal, megfeszített
végtagokkal elhagytam a hátsó udvart és bevonultam duzzogni a házba. Pont úgy viselkedtem, mint egy idióta,
felelőtlen tinédzser. Egy teljesen szokványos jelent lett volna egy átlagos
családban. De mi nem voltunk átlagosak.
Van egy idézet a Gyűrűk Urában
amit Elrond mond a lányának, hogy az hagyja el Középföldét és vele együtt
Aragonrt is. „ De te itt fogsz élni a
gyászodhoz láncolva a hervadó fák alatt…”. Most értettem meg csak igazán, hogy
mit jelent ez. A szobám olyan üresnek tűnt, cuccaim nagy része Silver gardróbjában
pihent. Csak pár kép lógott a falon, amiken a családommal pózoltam, illetve egy
régebbi kép, ahol még egy évszázaddal ezelőtt állunk a hárman. Lou, Én és Edmund…
Szóval Edmund megkéri Beth kezét, aki valószínűleg hanyatt – homlok rohan majd
igent mondani. Számíthattam volna rá. Ha őszinte akarok lenni, nem is lepett
meg az időzítés, sokkal előrébb számítottam már erre a fordulatra. A mi fajtánk
egy életre választ társat. Edmund már
akkora oda volt Lujzáért mikor mg egy hete sem volt, hogy ismertük őket. Azóta
is nyalják-falják egymást. Lujza sokat változott, nyitottabb lett és sokkalta
jókedvűbb. Lou pedig… talán már nem volt túlságosan hiperaktív. Szégyen, irigylem
mindkét ikertestvéremet a boldogságukért. Olyan embereket, akik mellett felnőttem,
akik mellettem voltak jóban –rosszban, a mindenit! Hisz egy napon egy órán
belül születtünk… Bármennyire szerettem is rajongva Bethet, be kellett látnom,
hogy volt, akit nála is jobban szerettem. A legjobban az faját, hogy a
főkolompos nem tolja elém a képét. Neki, aki tudott mindent… neki kellett volna
elmondania. Óvatosan igazítottam meg a fakertet mely elmozdult a falon. Edmund szemébe néztem és csak az járt a fejemben, amit apám sulykolt
belénk, miután beléptünk a mítoszok világába: A család a legfontosabb. Szégyen nem szégyen legszívesebben elsírtam
volna magam, miközben a képet bámultam. Lou idétlenül vigyorgott, én
szégyenlősen Edmund pedig komor maradt. Emlékszem milyen türelmes volt velünk
mindig, hogy hányszor állt félre, hogy mi boldogok legyünk. De Nenay születésével valahogy minden
megváltozott. Ó Edmund. Összeszedtem minden bátorságom, és átrobogtam a csocsó
asztal és a tv között szűk részen a szomszéd szobába, ami természetesen üres
volt. Csak az erkélyajtó volt tárva nyitva. Különben a szoba szokatlanul
rendetlen volt Edmundhoz képest. Az ágy fel volt dúlva, és… egy pillanatra
behunytam a szemem az ágyneműnek olyan illata volt, mint Bethnek, évek óta nem
fordult fel a gyomrom, de most legszívesebben hányni tudtam volna. Megrekedtem
a féktelen harag, és a szeretet között. Szét
akartam szedni a szobát, apró darabokra cincálni az egész helyet, de undorodtam
hozzáérni bármihez, amihez ők ketten hozzáértek. Minden annyira mocskosnak
tűnt, a lelkemben üvöltött a kisfiú, hogy takarodjunk innen. De a lábam nem
mozdult, ahogy az agyam eltelt kettejük illatával. A torkomhoz akartam nyúlni, hogy enyhítsek a gombócon,
ami szét akart feszíteni, de a karjaim sem mozdultak. Csak szívtam magamba a
szex illatát, míg a lábam fel nem adta, és a falnak dőlve le nem csúsztam a padlóra,
és bámultam a gyűrött ágyneműt.
Halványan emlékszem, hogy a fejem
kicsit keményebben ért a falhoz, és a szüleim felrohantak, hogy apám és anyám
is beszélne hozzám, de a szememet nem tudtam levenni az ágyról. A halványlila
ágyneműről… Beth…
-
Nem azért
mert azt vártam volna, hogy kérjen engedélyt! – magyaráztam hevesen, miközben
Silver közelebb húzódott hozzám, mert kint hatalmas vihar tombolt. Szórakozottan nyújtottam felé egyik karomat,
hogy annak dőlhessen, míg a másikkal gesztikuláltam. Furcsa volt, Nenay mindig
szerette az esőt, a vihart. Nem szoktam meg, hogy ilyen esetekben félnek az
emberek.
-
Tudom – suttogta halkan – Csak azt vártad, hogy
Ő mondja el neked.
-
Pontosan – csattantam fel, mire Silver egyből
hátra fordult és ujját ajkamra tette.
-
Cssss! Anyuék már alszanak, ha nem akarsz bőrig
ázni, légy kicsit halkabb! – olyan határozott lett… egy pillanatra el kellett
mosolyodnom, jó érzés volt látni, hogy mi lett belőle, már nem az a félénk,
halk szavú, irritálóan jó kislány ült mellettem, hanem az én Silverem. A
legjobb barátom. Mellette újra tudtam
beszélni, mikor a Wolfok közelébe kerültem, visszasüppedtem abba furcsa, üres
porhüvely állapotba. De Silver… Silver igazán jó barátnak bizonyult. Mindent
megtett azért, hogy jobb kedvre derítsen, engem pedig meg is lepett, hogy
többnyire sikerrel is jár.
2 héttel később…
Közeledett Nenay születésnapja, én pedig már két teljes hete
nem tettem be a lábamat a házunkba. Ügyesen meghúztam magam Silvernél, és csak
olykor- olykor szorultam rá arra, hogy J-nél húzzam meg magam. Bár Ő mindig
szívesen látott, de eszembe sem volt kockáztatni a törékeny egyensúlyt a
lelkemben, amit Silver tartott fönt.
Silver mindig adott megfelelő programot, ami elterelte a gondolataimat a
közelgő lánykérésről. Pontosabbnál, pontosabb feljegyzéséket készítettem
Reidnek Silverről, a szokásairól, a kinézetéről, a reakcióról. Silver volt a hobbim, a munkám, a szabadidőm,
a reggelem, az estém.
És ami a legfontosabb, Ő lett a legjobb barátom. Marha nehéz
volt ilyen hosszú idő után másokkal is megosztani ezt a titulust, melyet Lou
birtokolt, attól perctől kezdve, hogy Nenay megszületett erre a földre. De így
volt. Lou mindig is közelebb állt, hozzám, mint Edmund. Kezdetben azért, mert
Edmund mindig túl komolyan vette azt a 3 percet, amellyel előbb látta meg a
napvilágot, mint Én. Folyton atyáskodott
felettem és Lou fölött, mindig mindenhol úgy viselkedett, mintha apánk és nem a
bratyónk volna, de igazából mikor még gyerekek voltunk ez nem is zavart minket
Loval, mert erőset ütött és gyorsabban is fejlődött, mint mi. A nagyobb
gyerekek is mindig féltek tőle, a személyből áradt valami különösen
nyugtalanító. Túlságosan nyugodt és összeszedett volt és ebben ott vibrált
valami ijesztő agresszió is. Edmund sokkal veszélyesebb volt, mint a dühöngő
Lou vagy mint a sértett énem. Edmund sose felejtett… Edmund egy az egyben
olyan, volt, mint apánk. Kemény, hideg és céltudatos. Csak egyvalaki lágyította,
meg aki szintén olyan volt, mint apánk… Nenay.
Én pedig tudtam, hogy szembe kell majd néznünk egymással.
Nem verekedni, nem megveregetni szeretetteljesen egymás hátát, hanem keményen
egymás szeme közé mondani az igazat, mindkettőnk életének egyetlen szerelméről…
Csakhogy a szerepek megváltoztak. Edmundból Bill lett, Billből pedig Edmund.
-
Tudom, hogy szerinted ez nevetséges, de akkor is
vörös ruhában akarok a bálba menni – mondta Silver és bájosan elhúzta a haját a
válláról, amolyan kislányos módon. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél, aztán
a laptopra pillantottam és egyből tudtam miről van szó.
-
Nem a vörössel van bajom. A vörös dögös –
mélyítettem a hangomon, aminek hatása nem maradt el, Silver nyakán lévő apró
pihék egyből megmozdultak, ahogy a libabőr átfutott a bőrén. - Hanem azzal, hogy eljátszod, hogy te vagy a
főszereplője a vámpírok báljának – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd a
laptopján mutatott képre böktem – Nem túlzás ez?
-
Miért talán nem így van? – öltötte ki rám a
nyelvét. Jó hatással voltam rá, ezt
azért be kellett ismernem magamnak. Silver mióta vele laktam teljesen más oldalát
mutatta meg. Az eddigi szorgalmas, jó kislány, eminens tanuló mellett előjött
belőle a csipkelődő, álmodozó leányzó, a pimasz, dacos szónok és a pirulós szűz
lányka. Az utolsó volt a kedvencem, mert élveztem a feszültséget, amit én
váltottam ki belőle. Ez a perszelő
izzás, ami mellkasunknál fogva kötött minket össze olyan funkcióval bírt,
amivel szerintem, csak tisztítótűz bírhat. Minden mocskot felégetett maga után,
amit az… a nő bennem hagyott.
De valahol ez az egész kicsit be is mocskolt… Tudtam, hogy
többet érez irántam és minden egyes nappal csak erősödtek az érzelmei, amit
együtt töltöttünk. Én voltam az első,
akit reggel meglátott, z utolsó, akire nézett mielőtt behunyta a szemét. Én
voltam az a fiú, aki annak fogadta el ami, én voltam az, aki átsegített a lelki
nehézségeken, én voltam minden kérdésre a válasz. Természetes, hogy engem
azonosított a hős lelkű misztikus királyfival.
De tudott Ő is valamit. Ami miatt sosem volt olyan felhőtlen a
boldogsága. Tudta, hogy kit szeretek… tudta, hogy nem Őt. És ennek ellenére hagytam, hogy énem önzőbbik
része szórakozzon vele, mert oly hosszú évek elfojtott hormonjai szabadultak
fel végre bennem, mikor bókjaim viszonzásra találtak egy –egy elfojtott
mosolyában, arca halvány, alig észrevehető pírjaiban. Úgy éreztem megtehetem,
ha én pofára eshetek, bárki mással is megeshet, ha fontos nekem, ha nem.
Elvégre Silver is elsősorban csak egy munka, hogy lekössenek x időre, amíg a
családom újra beszámíthatónak nem titulál… Akkor is ez volt mikor Edmund
kattant be, egyből megjelent Elizabeth. Aztán itt meg Silver. Ekkor értettem
meg… azt akarták, hogy szeressek bele Silverbe. Elöntött a düh.
Ahogy közeledett a végzősök bálja és a húgom születésnapja
egyre jobban vártam a meghívót, a felkérését, hogy legyek Silver kísérője a New
Sunny gimi végzős báljára, mely után megkezdődik az érettségire való felkészülés,
és a kemény hajtás. Egy utolsó átmulatott este, mielőtt mindenki idegbajt kap
az érettségi túlbecsült súlyától. Bosszút akartam állni, meg kellett mutatnom,
hogy nem jött be a számító tervük. Azt akartam, hogy nézzenek Silver könnyektől
csillogó szemébe, aztán az n üres tekintetembe, hogy lássák, a tervük csak
ártott. MINDENKINEK.
De a felkérés nem jött és ez egyre jobba bosszantott. Míg
nem kiderült, hogy Silver egy Alan nevű fickóval megy a bálba és hogy elvárja
azt is tőlem, hogy ne settenkedjek a közelébe, és hagyjam, hogy legyen egy
szabad estélye. Ch. Nevetséges. Silver
még nem tudta, amit én igen. A megszállottja lettem, Ő volt az a hatalmas
poszter szívem falán, ami eltakarta azt a hatalmas foltot, amit bátyám jövendő
mennyasszonya hagyott maga után… és ő volt Joker, amivel megmutathattam idióta
bátyámnak, hogy szenvedjen nyugodtan, mert nem csak Nenay életébe piszkált
bele, hanem az egyébe is.
-
Ugyan Bill! –s óhajtott fel, mikor már századszorra
ismételtettem meg vele egy önvédelmi fogást.
-
Nincs Billezés – koppintotta az orrára – fontos,
hogy élesben is meg tud védeni magad, ha már nem adsz rá esélyt, hogy
megvédjelek – céloztam a bálra, mire dühösen villogtatni kezdte rám a szemeit.
Nyitotta a száját, hogy a fejemhez vágjon valami sértőt, de aztán ajkába
harapott, tudta, hogy nekem van igazam.
-
Ne sértődj meg – mondta kimérten, miközben újra
felvette az alapbeállást – de megértem Nenay miért sokallt be.
Elnevettem magam. Silver úgy nézett rám, mint egy bolondra.
-
Kis szívem… Nenay ezt részt élvezte a legjobban.
Rugdoshatta a három behemót bátyját, és minél erősebbet és pontosabbat ütött,
annál több elismerést kapott.
-
Ez jellemző rá – vonta meg szórakozottan a
vállát, majd villámgyorsa elhajolt az egyik sallerom elől. – Tényleg! Te mit
adsz neki születésnapjára? – lelkesült be.
Felhúztam mindkét vállam - Szívem
szerint szerencsét adnék neki.
-
Szerencsét? – egy pillanatra felkunkorodott a szája
széle. Aztán az arcomra nézett és elkomorodott. – Azért azt adnál neki, mert nem akarod, hogy
az törtjébe vele, mint veled – nézett erősen a szemem közé.
-
MI az? – szinte szúrt a tekintete.
-
Semmi - fordította el a fejét, majd támadásba
lendült.
3 nappal Nenay szülinapja előtt.
-
Remélem tetszeni fog neki – bökött a borzalmas
csomagolású dobozra az ölében Rupert, miközben Wrath csoda kocsijával Winwood
felé száguldottunk.
-
Egyáltalán mit adsz neki? – mosolygott hátra
Wrath a visszapillantó tükörből.
-
Hát - vakarta meg a hátát Rup zavartan.
-
TE kölyök, még eddig tervezel izmosodni? – morgolódtam,
mikor a mozdulat miatt majdnem nekiszorultam a kocsi ajtajának, pedig magam sem
vagyok egy kicsinyke termet.
-
Nem direkt csinálom oké? És te vagy az egyik
katalizátor, ami miatt a testem arra pályázik, hogy a Terminátor 100000-ben én
játsszam a főszerepet – pufogott.
-
Oké nagyfiú! – emeltem fel védekezően a kezem,
és megjátszott reszketéssel húztam össze magam. Mire nevetve a karomba öklözött.
-
Idióta – csóválta meg a fejét.
-
Szóval mit adsz neki? - kérdezte az anyósülésen terpeszkedő S. S és
Wrath gyűlölték egymást. Wrath rühellte S-t,
mert olvasta a fiú gondolatiban, hogy miket gondolt Nenayról. S pedig utálta
Wrathtot mert elve unszimpatikusnak találta. De olykor szerettük
összeugrasztani őket, mert vicces volt nézni, hogy úgy morognak egymásra, mint
két kiéheztetett vadmacska.
-
Alice Cooper válogatás – vonta meg a vállát
szórakozottan. – Tudjátok mikor anno
jóban lettünk… jesszusom – merevedett maga elé – mintha egy örökkévalósággal
ezelőtt lett volna – csóválta meg szomorkásan a fejét, ahogy látása újra kitisztult.
-
Tudom, hogy érted – bámultam ki én is az ablakon,
miközben a hangok, a nevetések összemosódtak körülöttem. Csak a felhőktől
szürkének tetsző eget pásztáztam és arra az utolsó Winwoodban töltött közös
családi estére gondoltam.
A nappali teljesen üres volt, minden bútorunkat elvitték szállítók,
így csupasz matracokon és pokrócokon ültük körbe apa laptopját és néztük az Ace
Ventura című filmet Jim Carreyvel főszerepben. Nenay imádta ezt a filmet, de
most nem nevetett a szokott részeken, hanem csak üres tekintettel meredt a
képernyőre, arcán erőltetett mosoly ült, miközben görcsösen markolta Mr.
Morcost. Lou nyugodtan nyúlt el, fejét
Nenay egyik térdén nyugtatta és pont ugyanolyan derűs volt, mint a z év 365
napjának mindegyikén, mióta csak megszületett. Anya és Apa elégedett szerelmes
pillantásokat váltottak. Úgy tűnt biztosak benne, hogy egykori lakhelyük majd
szerencsét hoz a családnak. Edmund pedig ugyanolyan fürkésző pillantással
méregette Nenayt mint én. Ahogy kishúgunkat
nézte elöntött a szégyenérzet. Egy
pillanatra behunytam a szemem és sűrűn nyeldestem vissza a számban fellépő
keserű ízt. Gusztustalan voltam, hogy irigyeltem Edmund szerencséjét. Edmund megérdemelte Bethtet. Sőt! Edmund a maga hibái ellenére nagyszerű báty
volt. Nem csak Nenay felett apáskodott, hanem anno Lou és Én fölöttem is. Hol
egyikünk pótapukája volt, hol másikunké. Szigorúan bánt velünk, és kőkeményen
terelt minket. Nem 3 perccel volt idősebb, hanem 3 évtizeddel születése első
pillanatától kezdve. Koravén lelke ennyi önmaga által a vállára vett
felelősségtől végre megszabadult. Edmund kezdett beleőrülni a magányba, a szereporientációba
és Pygmalion effektusba. Egy férfi, aki egész életében atyáskodik mások felett…
és sohasem lehet apa. aztán hirtelen a sors megajándékozza egy kislánnyal, akit
akár a sajátjának is tarthat, de oly hosszú várakozás után, oly kevés az a 17 év,
amit vele tölthetett. Edmund valóban szerette Nenayt és nem úgy, ahogy egy báty
szereti a húgát, hanem ahogy egy apa szereti lányát. A felismerés szinte fájt, ahogy a végig
hasított az agyamon. Edmund a lányának
tekintette Nenayt és halálra rémült, hogy egyedül marad egy olyan világban,
amit nem Ő választott magának. És egyedül is maradt egészen addig, amíg nem
jött Elizabeth, aki tudja olvasni az emberek lelkét… Ő volt az egyedüli, akit
nem vezettek félre Wrath téves következtetései, melyeket Edmund zavaros
gondolataiból szőtt. Edmund… a
legidősebb fiú, a következő családfő, aki egész életében arra készült, hogy
egyszer majd bevonuljon a hadseregbe, átvegye apa helyét, hogy sem én se Lou ne
lássunk semmi borzalmat a világból. A legidősebb testvér.
-
Én marha – sziszegtem csendesen, de persze
mindenki hallotta a kocsiban. De szerencsémre senki nem kérdezte meg, hogy
miért mondom ezt, ekkor gondolkodtam el először azon, hogy tényleg marha
lennék. Az utóbbi időben tényleg sokat morogtam magamban. Az emlékeim néha túl
elevenek lettek, sokkal több időt töltöttem ugyanis köztük, mint a jelenben.
-Wrath – üzentem
gondolatban.
- Már vártam, mikor
jelentkezel – gondolta a Wrath miközben továbbra is hangosan beszélgetett a
többiekkel, látszólag mit sem törődve velem.
- Szeretném, ha segítenél
nekem valamiben - folytattam.
- Kíváncsivá tettél
– rándult egy aprót a szemöldöke.
- Meséld el nekem, Lujza és Elizabeth történetét – foglaltam
össze a kérésemet. Mire Wrath arcán minden ránc összeszaladt. Ez persze egyből feltűnt S-nek, de ő túl
makacs volt, hogy rákérdezzen gyűlölt ellenségének hogylétére, míg Rup nagyban
egy sztori közepén tartott.
.- Miért fontos most ez?
- kérdezett vissza.
-
Csak-
feleltem szűkszavúan. Igyekeztem minden előbbi eszmefuttatásom nyomát kiűzni a
fejemből.
-
Ez hosszú
történet lesz, és nem tudom van-e jogom mesélni neked erről – válaszolt kimérten.
-
Én
segítettem neked, mikor a húgom után vágyakoztál - morrantam fel magamban.
-
Tudom!
- hajtotta le a fejét. A mozdulat túl feltűnő volt, még Rup is felfigyelt rá,
és egyből az én pillantásomat kezdte keresni. Meglepett, hogy ilyen hamar beleegyezett
a kívánságomba, nem erről volt híres. De
Nenay volt az aduász. - Legyen hát, de nem itt és nem most! Majd ha Winwoodba értünk!
Szüleink ajándéka volt Nenaynak,
hogy 18. szülinapja alkalmából felújítják az egész régi lakásunkat Winwoodban,
a fiúk voltak ebben segítségemre öcsém és bátyám hollétéről ugyanis oly kevés
fogalmam volt.
Winwoodi lakás éjjel.
Rup és S az igazak álmát aludta
vagy legalábbis hihetően imitálták, mikor a kinti teraszon, a grill halvány
fénye mellett és a sült hús különleges illatával az orromban, mely oly keserves
régi emlékeket juttatott eszembe, mikor még ehettem ilyeneket. Wrath felém fordult és komoly arccal
belekezdett meséjébe.
-
Elizabeth
és Lujza angliai kispolgárok ikerlányai voltak.
A lányok elmondása szerint egy roppant becsületes, kedves házaspárról
beszélhetünk, akik mindent megtettek azért, hogy lányaiknak a legjobb
életkörülmények között éljenek. Kevés vagyonuk volt, mindössze arra volt elég,
hogy tanítassák lányaikat, ám a korban jelentős hozományra már nem futotta. A
családnak azonban roppant fontos volt az iskolázottság. Már a lányok anyja és
nagyanyja is iskolázott asszony volt. Persze magad is láthatod, hogy Tuschingan
lányok szép külsővel rendelkeznek, ezért számos, gazdag úr figyelmét
felkeltették. Elizabeth idősebb volt, mint Lujza kerek fél óra különbséggel
születtek, ami ritka az ikreknél. Eleinte nem tűnt jelentősnek, ám később –
emelte fel Wrath az ujját – azzá vált. Lujza nem volt sem olyan érett, sem
olyan okos, mint a nővére. Nehezére esett meg tanulni olvasni, és az írás is
bonyolult feladat volt számára. Nem
érezte jól magát a vele egykorúak társaságában, és állandóan fiú ruhákat akart
hordani, mert a fiúk között elismerése jutott. Igaz csak későn jött rá, hogy
nem elfogadják őt, hanem szépsége miatt megtűrték. Ezzel szemben Beth ragyogóan
éles elméjű volt, de tartózkodott a férfiak táraságától, tanulni akart és
egyetemre menni, ami korban oly nagy ritkaság volt. Főleg nőként… a városuknak egy
gazdag, de idősebb ura a negyvenes évei elején járt vagy talán a harmincas évei
végén? Mindegy is. A férfi felajánlotta, hogy házasság fejében magához veszi az
ikrek közül az egyiket. örök agglegény
volt, de egy bál alkalmával, volt szerencséje beszélgetni Elizabethtel… és
egyből beleszeretett. Ám Beth ravasz volt a nevét nem mondta meg a férfinak.
Nem is lett volna gond, hiszen Lujza szívesen férjhez ment volna. Imádta a
gondolatát, hogy megszabadul az iskola nyűgjétől, osztálytársnői gúnyos, lenéző
pillantásaitól és a tudattól, hogy nem olyan jól sikerült, mint Elizabeth. Szülei
viszont nem merték tudatlan lányukat, egy olyan gazdag, erős, és jó társaságban
forgó úr mellé adni. Nem a szüleik hibája volt, szerették mindkét lányukat és a
legjobbat akarták nekik. De túl
szegények lettek volna finanszírozni Elizabeth tanulmányait és a férfi, akihez
ha hozzáadják, mindent megadhatott volna a lánynak. Csak hogy Elizabeth teljesen másra
vágyott. Egyességre jutottak Lujzával,
hogy akárcsak a két Lottiban, ők is szerepet cserélnek. Akkor sajátította el
mostani képességét Beth. Lujzával ellentétben, aki csak mozdulataiban és
hangjában tudta leutánozni nővérét, addig Beth a tanulásvágyával a szívében,
megfigyeléssel töltötte minden szabadidejét.
Teljesen a húgává mórikálta magát. Csakhogy a férfi, akivel házasságra készült
lépni, tényleg beleszeretett Elizabethbe és mindent megadott volna neki, de
Lujzát… nos, Lujzát nem akarta. A lány tudatlan volt, disznó vicceket mondott
és úgy kellette magát, akár egy útszéli virágszál. De hisz ismered!
-
Tökéletesen illet Louhoz.
-
Ahogy mondod sógor! – vigyorgott Wrath
-
Ne igyál a medve bőrére – förmedtem rá. Hirtelen
elkomorult, mikor rákérdezem volna miért, már rendezte vonásait, majd
folytatta.
-
Szóval az
esküvőn egy baleset miatt lebuktak a lányok, és nem sikerült szerepet
cserélniük. A férfi, akit azt hiszem Hughnak hívtak, viszont égtelen haragra
gerjedt. És gyűlölségében elfogatta Bethet
és házának legmagasabb tornyába vetette. Amolyan szépség és szörnyeteg történet
volt az övék. Hugh halálosan imádta Bethetet és meg akart győzni a lányt arról,
hogy mellette fantasztikus élete lehet. Beth pedig Lujzát próbálta a férfire
tukmálni. De Beth nem értette akkor még, amit most már ért. Nem külső számít,
hanem a belső. Hugh nem a csábító női testet szerette, hanem Elizabeth elméjét
és egész lényét. Persze a fiús, talpra
esett Lujza, aki magára haragította szüleit, egy éjjel sikeresen meglógott és
kiszabadította a nővérét a piercing, amit a szájában visel, az takarja el
ajkának sérülését, amit a kőfalon növő szúrós nővény okozott. Elvileg akkor
sértette fel a száját, mikor Beth rajta mászott le a közeli fa egyik ágához. Aztán az erdőben bujkálva találkoztak
valakivel, akiről azt hitték segít nekik… de nem így történt. Aztán innentől
már ismered a történetet.
-
Lujza egész életében kereste a párját, akinek
végre megfelelhet. Beth pedig egész életében
kutatta azt a fiút, aki boldoggá teheti a húgát. És ő maga nem kívánt társra
lelni. Egészen addig, amíg nem találkozott Edmunddal.
-
Edmund különleges fickó, pont olyan elveszett és
sebezhető volt, mint Beth és Beth meglátta magát benne. Meg akarta gyógyítani a
fiút… Te túlságosan egész voltál neki.
Bethnek szüksége van az érzésre, hogy ő választhat. De a nálad nem volt
választási lehetőssége. Te szeretted… Ő viszont azt akarta, akit nem kaphat
meg. Elizabeth egy olyan kedves lány,
mint Maryon… de egyben olyan is, mint Arnold, minél nehezebb és bonyolultabb
eset valaki annál jobban érdekli Bethet. Beth sose bocsájtja meg, hogy a feje
fölött döntöttek a sorsáról. Beth mindig azt akarja, amit nem kaphat meg. Hught okolta sanyarú sorsáért ezért nehéz
volt neki nem bosszút állni a férfin. Ekkor találkozott Floretével, aki képzett
pszichológus volt. Általa kerültek a lányok a klánunkba.
-
Miért nem fogadta el a jobb életet Elizabeth? –
kérdeztem végül rá, mire Wrath savanyú képpel megcsóválta a fejét.
-
Hát még mindig nem érted? Nem a külső a fontos…
hanem a belső.
-
Mit jössz ezzel a szöveggel már megint?
-
Bill külsőre teljesen olyan vagy, mint Edmund, veled,
sokkal könnyebb élete lehetne, te imádnád, a tenyereden hordoznád őt. Te lennél
Hugh. De Ed… Ed pedig az a fiú, akink
segítségre volt szüksége, egy magányos férfi, akitől elveszik az egyetlent, ami
fontos neki. És én valóban elszerettem tőle a húgát.
-
Az én húgom is – szúrtam közbe, majd a mélységes
csend elnyelt minden mást, ahogy a tűzre pillantva mindketten a gondolatinkba
mélyedtünk. Csak két eltérő horkolás szakította meg a ház nyugalmát.