"Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk." / Shirley Maclaine/
-
Ez egy csodálatos szülinapi kakaó – kavartam meg
a kiskanállal a bögre tartalmát, ahogy szeretetteljesen Didora
vigyorogtam. Már a második bögre édes
italnál tartottam és gyermekesen kalimpáltam a farkasos mamuszba bújtatott
lábammal a bárszéken ülve.
-
Nem a megszokott szülinapi kezdés tudom – mondta
pofátlanul vigyorogva, tudta mennyire elkápráztatott.
-
Mondd csak, mióta készülsz te erre? – nevettem
el magamat, mikor már vagy tíz perce vigyorgott rám gátlástalanul.
-
Még fiatalabb
korodban említetted, hogy a kedvenc napszakod a hajnal - nyomta meg a
fiatalabb szót, mire megforgattam a szemem – így gondoltam örülnél neki, ha
valakivel megnézhetnéd. Valakivel, aki nem suttog nyálas szavakat a füledbe, és
elvisel kócosan, nyúzottan és még reggelit is ad. - sutyorgott a fülembe.
-
Keveset tudsz az egészséges reggeliről - mondtam
nevetve és a kakaómba kortyoltam. Dido
arcát halvány pír lepte el egy pillanatra.
-
Hát izé.. tudod… kaja nem volt otthon… csak
kakaó
-
Jézusom! Ne magyarázkodj Dido! Tökéletes reggeli
volt a kakaó. – nyugtattam meg.
Tökéletesen a kedvemre tett ez az idióta. Felkeltett
hajnalban, felzavart a padlására, onnan kimásztunk a tetőre és lepedőkbe, meg
plédekbe csavarva, sapkával és sállal a fejünkön és nyakunk körül csodáltuk a
nap felkeltét dideregve, miközben a kezünkben szorongattuk a gőzölgő
bögrénket. Nevettünk és halálra rémültünk
valahányszor egyikünk megcsúszott a csúszós, dér lepte csempén. Megható volt. Kevesen múlott, hogy nem sírtam
el magam, mikor a nap csodálatos narancsos, halványlilás, rózsaszínes fényben
megjelent az erdő és a rét között vékony sávban, amit nem takartak ki előlünk a
fák. Dido vállának döntöttem a fejemet, és le akartam hunyni a szemem, hogy ne
lássa, ahogy megteltek könnyekkel. De
végül nem tettem, bámultam a felkelő napot és közelebb húztam magamhoz a hőforrást
jelentő kakaót. Diego mintha csak megérezte volna gyengeségem, megszorította a
csípőmet kezével. Elkábított a tudat,
hogy ennyire ismer. Ez volt elképesztően megható. Mióta elszöktem otthonról
számtalan dologgal kellett szembesülnöm.
Egyedül bajlódni a bevásárlással, megtanulni mosni, gazdálkodni a
pénzzel, takarítani, befizetni a számlákat, bejelentkezni a szerelőhöz, eljutni
a dokihoz… Mikor felnéztem Didora csak egy dolog tódult a nyelvemre, az viszont
százszorosan. Köszönöm! Köszönöm, hogy
egyenrangúak vagyunk, köszönöm, hogy nem voltál mindig mellettem, köszönöm,
hogy hagytad, hogy járjam a magam útját, köszönöm, hogy voltál részeg,
köszönöm, hogy én lehettem. Köszönöm, hogy már nem vagyok ugyanaz, mint aki
akkor voltam mikor idejöttem. De
helyette, csak ennyit mondtam:
-
Lassan indulnom kell a suliba – álltam fel a
bárszékről, és bögrét gondosan a legmesszebb toltam James Masters aláírásától. Dido kezét a kezemre tette, és szeretetteljes
mosollyal nézett az aláírásról az arcomra.
-
Nem lógod el a mai napot? – kérdezte, miközben
kiürítette saját bögréje tartalmát.
-
Á-á. Tudod érettségi, egyetem meg minden – indultam
a fürdő felé, majd az ajtajában hirtelen megtorpantam.
-
Kicserélted a tükröt! – nézetem a sima felületre.
Már nem virított rajta az öklöm nyoma, amelyet szeptemberben hagytam emlékül
ott. Most is élénken emlékeztem, arra az incidensre.
-
Tudom, hogy zavart – kiáltotta, miközben
elöblítette a bögrét. Én pedig tanácstalanul bámultam a tökéletesen tiszta, új
és hibátlan tükröt. Nem tudom, hogy Diego miből tudta meg, hogy
zavar engem… Ez megint olyan figyelmesség volt, amihez nem szoktam hozzá. Ne
értsetek félre… Mindig körül rajongtak a szüleim, anyukám az ágyam mellett ült,
ha beteg voltam, a bátyáim versenyeztek a szeretetemért és apám, mindig tudta,
hogy mit szeretek aktuálisan a legjobban. De Diego anélkül, hogy beszéltünk
volna róla, tudta, hogy mi zavar… Megértett… Sokáig nem értett meg senki… a
vőlegényemmel az élen. Erre itt egy szakadt rocker, aki abban sem biztos, hogy
melyikünk öklözött bele a tükörbe, de valahogy a szíve mélyén érzi, hogy zavar
engem. Behúztam az ajtót magam után, nem akartam, hogy lássa, ahogy pár csepp
könny végig fut az arcomon, hajnalban még sikerült visszatartanom, de úgy
látszik a szentimentalitás is egy életkori sajátosság. A tükör, amely hónapokig
mutatta, mennyire szétesett vagyok, hirtelen egésznek, és egységesnek tükrözött
vissza. A hiba nem sokszorozott meg, a törések nem futottak végig a testemen,
hogy torzítsák. Hibátlan egész volt.
Zavartan lemostam az arcomról a
könnyeket, mikor észrevettem egy kék csomagolópapírba csomagolt ajándékot a
kézmosó pultján. Elvigyorodtam… lassan bontottam fel az ajándékomat, ami egy
szürke Guns N Rosesos top volt. –
Imádlak Dido – motyogtam, ahogy felemeltem a könnyű kis ruhát és végigfutattam rajta a pillantásomat. Olyan
volt, mint ahogy Rock N Roll 4ever című katalógusban mutatták, az elején a
banda címere volt gyönyörű élénk színekkel, a hátuljára pedig az Appetite for
Destrucion lemez dalait írták. Az ajándékba
kapott Guns N Rosesos szürke fölsőt magamra öltve, felvettem egy sötét farmert
kihúztam a szememet, megfésülködtem, és máris késszen voltam. Siettem, mert
tudtam, hogy Didonak hamarosan ki kell nyitnia a boltot én pedig késésben
voltam amúgy is, és nem várhattam el, hogy ma elvigyen a suliba a „Nem túl
diszkrét” feliratú furgonjával.
-
Dido? – kiáltottam a bolt ajtajából, miközben
magamra kaptam a kabátomat, sálamat és sapkámat. Nem akartam úgy lelépni, hogy
nem köszönöm meg ezt a csodálatos ajándékot.
-
Indulj csak királylány, a kulccsal ne bajlódj, majd
Anne bezár - szólt a fürdőből.
-
Tessék? – ejtettem el a táskámat, mely hangosan
koppant a földön és minden könyv szétszóródott a padlón. Talán nem jól hallottam…
-
Hm? – lépett ki a fürdőből félmeztelenül,
szájában fogkefével.
-
Anne itt van? – halkítottam le a hangomat.
-
Hát nem hallottál minket az este? – lepődött meg
ő is.
-
Öööö nem – mondtam őszintén miközben a táskámba
söpörtem a könyveimet.
-
Uh, pedig eléggé itt van, bár este többször is
elme…
-
Ne folytasd – nevettem fel kínosan, majd
szememet a kezemre tapasztottam amíg felhúztam a szürke kesztyűmet, hogy nehogy
véletlenül meglássa a pírt az arcomon. – De miért nem ünnepelt velünk reggel? –
lettem értetlen hirtelen. Diego a
nyakához nyúlt és megvakart tarkóját. Mellkasán kidomborodtak majd
visszasüllyedtek a tetoválások, kivette a szájából a fogkefét és jelzett, hogy
várjak. Eltűnt a fürdőben majd
gurgulázás és öblítés hangját lehetett hallani, aztán előbukkant, keresztbe
fonva karját az ajtófélfának dőlt.
-
Azt akartam, hogy tudd, hogy mi nem változtunk –
mondta hangját halkra fogva. Értetlenül meredtem rá, mire ő a szívemre mutatott
aztán a sajátjára.
-
Nézd Nenay – sóhajtott – Én már szöktem el a
világ elől… Alig voltam idősebb, mint te, mikor elmenekültem, erre az eldugott
kis helyre a családom elől. Nem volt
semmim, nem volt senkim itt és egyedül voltam.
Hatalmas mák, hogy… hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy. Mikor pár
hónapja felhívtál, hogy eljöhetnél-e hozzám, nem tudtam, hogy miért menekülsz.
Hihetnéd, hogy azt hittem, hogy egy elkényeztetett tini lányt fogadok be,
akiből egész jó bőr lett… De nem így van.
Ismerlek 13 éves kórod óta. 5 éve jársz a boltomba, pengeted az új
gitárokat, vitatkozol velem Three Days
Garce új albumáról… Nevetsz, mikor azt mondják, hogy tudják ki Alice Cooper, de
csak Poisont ismerik tőle. Velem néztem meg először a Terminátort a 14
szülinapi bulidon Jamesékkel… Én tudtam, hogy ha jössz, akkor jönnöd kell. És
nem akartam, hogy egyedül legyél, mint ahogy anno én. Persze nem vagyok apának
való… Hirtelen lett egy 17 éves lányom, akit eljegyeztek, és végzős a gimiben,
meg egyetemre akar menni… De soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó, ha
az embernek van egy lánya. Még akkor is, ha csak kölcsönben.
Gombóc nőtt a torkomba a szememet ellepték a könnyek. – Dido – mondtam elfúlva.
-
A francba! Ma mindenáron meg akarsz siratni?
-
Ne… ne szakíts félbe. Oké nem tudok főzni, de jó érzést volt, mikor
reggel elfogadtad, hogy adjak pénzt kajára, hogy ha későn értél haza, mindig
benéztél a szobámba. Hogy együtt részegedhetünk le és lelkitámasz voltál, mikor
anya rázendített a himnuszára, miszerint: Diego miért nincs még barátnőd? Diego
mikor lesz már unokám? Diego ti
szövetkeztetek Charlieval, hogy vénlegények lesztek?
Elnevettem magam, annyira
élethűen utánozta anyukáját – Nincs is olyan, hogy vén legény - nyújtottam ki
rá a nyelvemet.
-
Gyere ide – nyújtotta felém karját, én pedig
belebújtam az ölelésébe. Ott álltunk összeölelkezve, én kabátban, Diego pedig a
csípője körül egy törölközővel. Szorítottuk egymást, két lázadó voltunk, két
lélek, akik egy nyelvet beszéltek és tudtuk, hogy bármennyire is szeretjük,
egymást a változás már ott kopog az ajtóban. Örökké nem élhetünk így, ahogy
most. Nem kellett kimondania a nélkül is tudtam. Tudtam, hogy sose rakna ki, de
hamarosan megkéri Anne kezét, jön a házasság, jön a baba, jön az összeköltözés. Diegonak én voltam a fiatalság, a múlt, amit
közel akart tartani magához. Diego sem
akart változást, de tudta, hogy itt az ideje.
Azt akarta, hogy én ne érezzek meg ebből semmit. Azt akarta, hogy soha
ne kelljen bizonytalanságba lennem, ahogy anno neki. Csak még jobban szerettem érte. Megpusziltam
a vállát és rámosolyogtam jóképű arcára.
-
Szeretlek Dido és nem csak azért, mert Guns N
Rosesos pólót vettél szülinapomra, ami amúgy nagyon király – vicceltem el. Mire megforgatta a szemét és bevonult a fürdőbe,
láttam, hogy elhomályosodtak a szemei, így nem is mentem utána. Csak elsiettem a garázshoz, felkaptam a
bukósisakomat és felbőgettem a Harleymat.
Teljesen más volt minden és mégis ugyanaz. Mióta tudtam, hogy Dido komolyan tervez Annenal,
csak azon járt az eszem, hogy teljesen gyors minden. Persze Wrath őrizte a titkomat és ez mindig
segített kitolni a végleges döntés dátumát. Hazudnék, ha azt mondanám nem
állandóan azt járt a fejemben, hogy milyen lehetne embernek lenni, öregedni,
normálisan enni, 2-3 évnél tovább lakni egy városban, elvégezni az egyetemet,
férjhez menni, családot alapítani… Vagy beállni egy új bandába gitárosnak,
beutazni a világot, híresnek lenni, viszontlátni az arcom a tévében. Túl sok volt a lehetőség. Egy átlagos gyerek
14 éves korára már átesik ezeken a dolgokon.
Meg van a lehetősége, hogy arról álmodjon, hogy hozzá megy egy filmsztárhoz
vagy élsportoló lesz. Nekem mindez kimaradt, nem álmodhattam arról, hogy
filmekben szerepelek vagy, hogy csókolózhatok Ryan Reyndolsszal. Szüleim bár sokáig őrizték előttem a
titkunkat, mindig gyakorlatiasan neveltek. Most azonban… Hirtelen minden vágyam
egy karnyújtásnyira, helyesebben harapásnyira került tőlem. Élhetek normális
életet, nem kell bujkálnom a fényképeken, nem kell félni az illatoktól, nincs
több búcsú a jó barátoktól, nincs több hazugság. Helyette várhat egy fényes
karrier, zenélhetek egy igazi bandában, lehet saját háziállatom, megváltoztatható
a külsőmet, sőt magától meg fog változni, lehet tetoválásom. Annyira gyerekesnek
hangzott, annyira nem volt reális, hogy nevetni támadt kedvem, minden humor
nélkül. De az álmok mindig hiányoznak annak, aki nem álmodhat, legyen bármennyi
idős is.
Mikor lefékeztem a suli parkolójában már James és Giselle
rám várva lóbálták a lábukat a padon. Pár pillanatig bámultam őket, miközben
levettem a bukósisakomat, és előhalásztam a tatyómat. Csodálkoztam, hogy nem
jönnek egyből ide hozzám, hanem csak néznek engem vigyorogva és integettek, de
egyik sem mozdult. Nem értettem miért. Általában Giselle hat méterről szokta
magát a nyakamba vetni, hogy aztán mindketten a földön kössünk ki, hogy James
jót röhögjön rajtunk.
-
Boldog Szülinapot! – ordított valaki a fülembe.
Ijedtemben majdnem átestem a motoromon ha Jason nem kap el vigyorogva.
-
Te idióta! – kaptam a szívemhez, ami olyan
gyorsan vert a bordáim között, mint ahogy a szárnyával verdes egy madárka. Megijedtem. De főleg azért, mert nem
hallottam meg, ahogy közeledik. Eszembe jutottak
Damonék vészterhes szavai… egyre inkább fogy ki belőlem az erőm…
Olyan természetesnek vettem, hogy
a képességeim megmaradnak… De rá kellett jönnöm, ha az egyik utat választom, le
kell mondanom a másikról. Szeretném azt hazudni, hogy mások miatt döntöttem… de
nem. Ott és akkor önző voltam. Megrémültem, hogy elveszítem önmagamat. Oly sok
év után, amíg kutattam ki vagyok, mi vagyok egyik idióta barátomnak kellett
rádöbbentenie mennyire is tudatában voltam annak, hogy mi vagyok. És ez ijesztő
volt. Elment egy évem azzal, hogy kutattam lényem igazi mivoltát, most pedig
elég egy pillanat, hogy mellbevágjon a felismerés…
-
Miért? Az idős emberek köztudottan rosszul
hallanak – tartott egyenesben Jason, amíg össze nem szedtem az egyensúlyomat.
Bosszúból rávágtam a karjára, de igazából nem volt az ütésemben erő, túlságosan
lefoglalt újonnan felfogott hipotézisem.
-
A taknyosoknak meg köztudottan tisztelniük kell
az idősebbeket – morogtam, miután két puszit váltottunk és elindultunk a suli
felé.
Persze a suli aulájában
összegyűlt a szokott kis társaságunk és mindenki felköszöntött. Órák közben
cinkeltük egymást és minden teljesen normálisan alakult, ahogy általában is
szokott. Zack, Jason, Giselle, Danielle és James meg Én az ebédlőben gyűltünk
újra össze, mikor az órák nem választottak szét minket és megbeszéltük, hogy
este elmegyünk ünnepelni. Nagyon sejtelmesen mosolyogtak össze, lehetetlen volt
nem észrevenni a sok – sok lopott pillantást.
-
Nagyon készültök valamire – kortyoltam bele a
kávéba, majd a fintor felkúszott az arcomra. – Ez a lötty ennyi idősen is
undorító. Zack felnevetett mellettem.
-
Akkor szivi ne lopd el az italomat, mert én
meginnám, nem aludtam sokat az este- az asztal túlsó oldalán Giselle hirtelen
köhögni kezdett és láttuk, ahogy a szájában bukfencezik a sült krumpli. Aha…
szóval jól láttam múltkor, amit láttam. Daniellere néztem, hátha tudunk egy
jelentőségteljes pillantást vetni Gisellere, de ő merev háttal bámulta az
étkező vészkijáratát.
-
Mi van? – löktem meg a könyökömmel, mire
mindenki ránk nézett az asztalunknál.
-
Dan. – suttogta. Egy emberként fordult hátra,
Dan arcának jobb fele fel volt duzzadva a szeme alatt pedig lilás karika éktelenkedett,
vetett egy furcsa pillantást rám, aztán el is tűnt az ebédlő tömegében.
-
Nem szimpatikus a srác – jegyezte meg foghegyről
Zack.
-
Pedig rendes – nyalta le kanaláról a maradék pudingot
Jason.
-
Tessék? – tátotta el a száját Giselle – Te
beszéltél Dan Meyerrel? – Zack hanyagul megvonta a vállát.
-
Matekon a
leghátul kell ülnöm, tudjátok, mivel tavaly előrehozottan érettségiztem belőle.
-
Undorító vagy – szúrtam közbe vigyorogva, mire
Jason pofátvágott.
-
Szóval, miután tudatlan Nenay befogta a száját…
- sandított rám – folytatnám. Szóval hátul kell ülnöm, hogy segítsek azoknak,
akiknek nagyon nem megy az anyag.
-
Csodálkozom is, hogy Nenay miért nem ül
melletted – kuncogott fel James, mire Danielle lazán, tarkón vágta.
-
Nah szóval mellém ültették, azt hittem segíteni
kell neki, de nem… Tök kiválóra érettségizett Ő is, ami fura, mert tavaly nem
láttam előrehozotton… Aztán kiderült, hogy azért mert emeltszinten vizsgázott-
mondta álmélkodva. – Így hát elkezdtünk beszélgetni, a csávó nagyon jó arc és
borzasztó közvetlen, szerintem zavarja, hogy a keresztapja miatt mindenki
parázik tőle.
-
Nagyon okos ez a csávó… ez nekem gyanús –
nyúltam le újra Zack kávéját.
-
Te meg minek iszod meg a kávémat, ha úgyse
szereted? – bosszankodott Zack.
-
Irigyled a szülinapostól? – nézet huncutul rá
Giselle az asztal túloldaláról.
-
Nem irigyelném tőle, ha nem csinálná ezt
állandóan… - fortyogott.
-
Bezzeg, mikor másik suliba járt, mint hallgattuk,
hogy mennyire hiányzik Nenay - de más alig hallottam, amit mondtak. A szememmel
Dan Meyer után kutattam… kiment a fejemből teljesen, mióta Dido felhozta az
Anne témát. Végül megláttam az ebédlő
üvegén át, ahogy a folyosó vége felé tart. Felkaptam Zack maradék kávéját és
egy húsára megittam majd fintorogva nyomtam egy puszit a hápogó fejére, és Dan
után nyargaltam.
-
Bocs srácok – kiáltottam hátra, majd
átszlalomoztam a tömegen. Meglepő módon
Dan a folyosó végén ült a padon, és rám mosolygott. De nem volt egyedül,
mellette ült gondterhelt arccal Lily New stréber, házsártos nővére
-
Már vártalak Nenay. – szólt Dan miközben mindketten
felálltak a padról.
