Kedves Olvasók - Long Live Rock and Roll

Long Live Rock and Roll címmel újra blogolásba kezdtem. Saját sztori... Akik még néha - néha látogatják példátlanul hátrahagyott blogjaimat, remélem ide is benéznek! :) Üdv:Arya

http://aryalongliverockandroll.blogspot.hu/

19 fejezet - Egysében

Ezt a fejezet nagyon kedves barátnőmnek ajánlom. Senkit ne tévesszen meg, hogy miért írok Harryt ez egy bennfentes poén. Harry! Néha nem is tudod, hogy mit jelent a tudat, hogy tudom nem csak magamnak, de neked is írhatok.

                  Ron J

"‎Azt hiszem, ha az ember őszintén megvallja, hogy mit akar az élettől, akkor azt az élet többnyire meg is adja."

                                                                  ( Kandúr)

Meglepve olvastam át újra Damon üzenetét. Először nem akartam elhinni, hogy ezt az üzenetet nekem küldte el. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy valaki másnak szánta, nem pedig nekem, hiszen alig láttam párszor, és csak egyszer kellett vele komolyabban beszélnem, méghozzá pont azon az esküvőn, ami megváltoztatta az egész életemet. Másrészről nem voltam hülye! Éjjel belebonyolódni egy találkába egy vámpírral, aki nem veti meg az emberi vért? Azért én sem most jöttem le a falvédőről… ám ezek ellenére ott motoszkált bennem a gondolat, hogy amit mondani akar, az talán fontos… Miközben a szürke kis telefonomat szorongattam számtalan lehetőség futott át a fejemen, többek közt: Tud valami használhatót a Furi öregről- vagy – Danről – esetleg - a Vikingről vagy egyáltalán valakiről, akinek köze van a szenvedéseimhez.

Úgy hogy elszántam magam és pötyögni kezdtem a választ.

Holnap suli után várlak, gondolom tudod, hol találsz.

                                                                    Nenay

A küldés gombnál tétováztam.  Nah jó, lehet ez mégsem a legjobb ötlet a részemről. Wrath tuti ellenezné és mondana egy csomó olyan indokot ami miatt hülyeség megbeszélni találkozót egy vámpírral akit nem is ismerek igazán. Másrészről Wrath viszont nincs itt. Rossz érzés volt elküldeni az üzenetet, olyan volt, mintha tilosba járnék, hiszen a dolgok még nem jöttek rendben köztem és közte, és nincs 5 perce, hogy egy milire voltam attól, hogy megcsaljam azt a fiút/férfit, akihez feleségül akarok menni.  Uh, ez de kemény…

Át kell gondolom, hogy mennyit süllyedt az erkölcsi szintem az elmúlt pár napban. Az utóbbi két percet nézve rohamosan sokat. Nenay nem ismerek rád… - gondoltam, aztán egy grimaszszerű mosoly futott végig az arcomon… -még szép, hogy nem ismersz rá, hiszen ez Arya.

A telefonom ebben a pillanatban kezdett rezegni a kezemben. Az SMS szintén Damontól jött és csak egy szóból állt. „Ok”…

Szinte biztos voltam abban, hogy aznap éjjel nem fogok tudni aludni, és a bűntudat a kíváncsiság és az önutálat egyszerre emészt majd. Odakuporodtam Kandúrhoz és hallgattam, ahogy megnyugtatólag szuszog, közben kinéztem az ablakon. A sötétkék égen ragyogtak az apró csillagok, mint megannyi gyémánt egy gyönyörű mélykék selyemruhán. Kandúr szuszogásának finom ritmusa mellett szundítottam el.

A reggel gyorsabban beköszöntött mint vártam, a napsugarak áthatoltak az éjszakán és megvilágították a Világot. Egy újabb nap veszi kezdetét Winwoodban. Magasztos gondolatok között törölgettem a szememből az álmosságot, és az ásító cicámhoz dugtam az arcomat, aki reggeli pusziként megnyalta az orromat.

-          Jó reggelt Kandúr – cuppantottam rá én is az Ő orrára.

-          Jó reggelt kiscicám – Jézusom Kandúr tud beszélni! Már tátottam a számat hogy sikítsak egy nagyot, bár ha léteznek vérállatok meg vámpírok, akkor nem tudom miért lep meg, hogy vannak beszélő macskák ám halk nevetés hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Wrathot láttam, ahogy világoskék ingben támasztja a falat. A napsugarai finoman szikráztak gyöngyházfényű bőrén, ajka hamiskás félmosolyban játszott, kezeit nadrágzsebébe süllyesztette és melengető tekintetével engem pásztázott.

-          Wrath? – tátogtam döbbenten, még nem volt itt az ideje hogy találkozzunk ráadásul a legrosszabb időpontban jött jó szokásához híven… Kapcsolatunk jóformán el sem kezdődött, mikor egyből egy súlyos érvágás érte, ráadásul sokáig úgy tűnt, hogy a kapcsolatunk csak azért él még, mert van valami, ami miatt nem tudunk a másiknak búcsút inteni. Sokáig azt hittem, hogy Darkék bent ragadtak ebbe a háborúba, amit a családom már hosszú ideje vívott a Vikinggel. Gondolom számukra is sokat jelentett a szolidaritás, amit akkor vállaltak mikor Lujza és Lou összeházasodott vagy mikor Én és Wrath összejöttünk. Persze Wrath már régen leléphetett volna, de úgy tűnt, hogy súlyos érzelmi fogyatékosságom és makacsságom ellenére, avagy mindezekkel együtt tényleg szeret. S mintha már az én gondolataimat is hallotta volna, mellettem termett, magához húzta az arcomat és totál egyszerűen lekapott. Úristen! Még mindig annyira jól csókol. Hirtelen a hajába túrtam és éreztem, hogy a testem éltre kell az érintésétől, ahogy egyik kezével a hajamba túr még a másikkal a derekamnál fogva tolt hátra az ágyra. Hallottam, igaz csak ködösen, hogy Kandúr rémülten lesprintel az ágyról és fújva rohan valamelyik sarokba – valószínűleg abba, amelyik a legmesszebb van ölelkező párosunktól.  Hirtelen ráeszméltem, hogy mennyire hiányzik ez az érzés, már lassan egy éve lesz, hogy lefeküdtem vele először, de már vagy fél éve nem voltunk együtt. Mikor igazán remek csókunknak vége lett, kapkodtam a levegő után, és csillogó szemekkel bámultam fel a férfire, aki lenézett rám a lábaim közül.  A szemei csillogtak, valaminek nagyon örül a drágám.

-          Hát te? – nyögtem ki végül.

-          Jöttem hozzád szépségem – mondta.

-          És szabad tudnom miért?– kérdeztem.

-          Hát elfelejtetted? – kérdezte döbbenten – Ma szedik le a gipszedet.

-          Bakter! – csaptam a homlokomra. Totál kiment a fejemből, hogy ezt beszéltük meg Reiddel, hogy ma Wrath hazavisz New Sunnyba, hogy leszedhessék rólam a gipszet. Nem is értem, hogy ez hogy mehetett ki a fejemből. Az egyértelmű volt, hogy itteni orvoshoz nem mehetek, a gipsz kábé 3 hete volt rajtam, és az én törésemmel még legalább ennyi ideig rajtam kellett volna lennie a gipsznek. Egy csapat diáknak és köztük a barátaimnak is könnyen beadhattam, hogy a sérülésem nem volt annyira komoly, de egy csoport képzett orvosnak, akiknél meg van a röntgenem, nos, nekik már nehezebben.

-          Nekem nem jó a ma – mondtam ki. Wrath megint elhűlt ábrázattal nézett rám.

-          Tán valami fontosabb dolgod akad ennél? – kérdezte.

Gyerünk Nenay, mondj már valamit!  Belenéztem Wrath világos arany tekintetébe, és szörnyen éreztem magam a puszta gondolattól, hogy arra készülök, hogy megint hazudjak neki, tényleg úgy kezdek viselkedni, mint aki tényleg nem szerelmes belé, pedig most hogy itt volt előttem tisztán éreztem a pillangókat a gyomromban.

-          Nincs fontosabb dolgom – fújtam ki a levegőt, és a fejemet Wrath mellkasához nyomtam. – Remélem tudod, hogy szeretlek, de tegnap majdnem csókolóztam Didoval, tényleg csak egy puszi volt, de elcsúszott és nem mozdult igaz én sem…

-          Tudok róla – mondta már egy kissé komolyabban. Olyan ledermedve ültem ott, mint akit sóbálvány átokkal sújtottak. Igazán szörnyű érzés volt a mellkasához bújni, miközben bevallottam, hogy pusztán a véletlennek köszönhettem, hogy nem történt olyan hiba, ami végzetesen elszúrta volna a kapcsolatunkat, az pedig még rosszabb volt, hogy most a bűntudatom csak azért ébredt fel, mert Wrath itt van. De legalább bevallottam.

-          Te… te láttad? – adtam hangot félelmemnek

-          Igen. Azaz nem… de hallottam annak a… Szóval Diegónak a fejében, szóval tudom, hogy történt – szorította erősebben öklébe a lepedőt, és kicsit távolabb húzódott tőlem. – Az utóbbi időben nem volt olyan a kapcsolatunk, mint régen – fújta ki a bent tartott levegőt - és láttam, hogy ártatlan volt az egész, és azt is tudom, hogy most nagyon kötődsz ehhez a… zenészhez, de ha még egy ilyen történik… Dido kénytelen lesz…

-          Héj –mosolyogtam rá félénken – hogy- hogy nem haragszol?

-           Nem mondtam, hogy nem haragszom – szólt s mikor rám nézett egyből kiolvastam a szemeiből, hogy nem blöfföl. Ám nem értettem miért vett erőt magán mégis - Nem történt semmi, volt egy pillanat, és nem éltetek vele, és őszinte voltál, tudom, hogy sok mindenért fogok még kapni, de megérdemlem. Sokszor voltam hülye. Egy másik olyan hülye pasi nincs még aki ennyiszer akarná elhagyni azt a lányt, akit szeret. – mosolyodott el szomorkásan.

-          Wrath? Te jól vagy? –tetettem kezem azonnal a homlokára. Az lehetetlen, hogy beteg legyen, de úgy beszél, mintha megőrült volna.

-          Persze, hogy jól vagyok - mondta édesen mosolyogva és kissé talán mulatva is döbbenetemen - és te is jobban leszel, ha ettől itt – kopogtatott finoman a gipszemen – megszabadulunk.

-          Smseztem Damonnal – mondtam. Nah ez már hatott itt olyan rémült lett és ideges egyszerre, hogy a szeme egy pillanat alatt fekete lett.

-          Nenay komolyan próbára teszed a tűrőképességemet! – sziszegte inkább magának, mint nekem. Halványan elmosolyodtam, de nagyon igyekeztem leplezni, nem sejtettem mi ez az őrületes változás, s hogy mire ez a sok önmegtartóztatás miattam. - Miért? – kérdezte végül mély morgó hangon.

-          Találkozni akar, de nem értem miért, belementem, mert kell valami információ – mondtam a kezemet tördelve.

-          Legalább már elmondasz nekem dolgokat, haladás –motyogta.

-          És te nem korlátozol… Kezdünk felnőni? - vetettem fel az ötletet.

-          Vagy csak egyszerűen szerelmesek vagyunk, akik nem akarnak többet ártani a kapcsolatuknak – mondta fáradtan – Most mit csináljak veled te lány? – nézett rám gondterhelten – Szívem szerint haza vinnélek, és miután Reid levágta a gipszedet bezárnálak a szobámba, és elszórakoztatnálak… de ha Damon tud valamit… és ha csak neked szólt, akkor egyértelmű, hogy azt akarja, hogy mi ne legyünk ott.

-          Akkor alkut ajánlok – mondtam majd hízelegve újra ölébe fészkeltem magamat, miután hátamat kényelembe helyeztem a hasán és mellkasán nyugodott a fejem összefűztem ujjainkat és vártam mit lép.

-          Hallgatlak Nenay. – megcsókoltam az ajkát. Kicsit hosszabb lett, mint vártam, mert hiányzott az érzés, ami mindig akkor kell életre bennem, amikor megcsókol.

-          Mi lenne, ha hazamennék veled. Reid levágná a gipszemet, és visszafele Rupert hozna kocsival, ti pedig tisztes távolból követnétek minket?

-          Kiszúrna minket – mondta összevont szemöldökkel – De tetszik az ötlet, hogy Ruppal legyél, és Damon nem szúrja ki az alakváltókat. Igaz Y és Erin nem jön, de J, S tuti benne lenne. –értett egyet.

-          Most már csak Didonak kell beadni miért nem megyek suliba… - láttam, hogy megrándul az arcán egy izom mikor kimondom Diego nevét.

-          Nem arra épül a ti fene nagy kapcsolatotok, hogy nem kéritek számon egymástól, hogy mit tesz, mit akar, és mit csinál a másik? - kérdezte

Mondandója közben én már kibontakoztam meghitt ölelkezésünkből, felálltam és éppen öltözködtem, már húztam át a fejemen a pólómat úgy szóltam – Ez ennél bonyolultabb – majd fél lábon ugrálva húztam fel a farmeremet, hogy gipszmentes lábamat takarja valami – Dido és Én sok mindenben hasonlítunk, leginkább olyan, mint egy báty.

-  Nah azokból is kijutott – tette hozzá, tudtam, hogy Edmundra céloz. Elvörösödtem, sosem tudtam a szívemben hova tenni Edmund megmagyarázhatatlan érzéseit, amiket én váltottam ki belőle.

-  Most mond, hogy arról én tehetek – igazából úgy gondoltam, hogy Én tehetek róla. Azt akartam, hogy ő megcáfoljon.

- Mindenről te tehetsz – sóhajtott, mikor előtte pucsítva kerestem egy használható zoknit.

Halkan felnevettem. Nem erre a válaszra számítottam, de megteszi. Felé fordultam és ölébe ültem, túlságosan vágytam az érintésére, mert egyre inkább hiányzott, bármi is történt kettőnk között a tegnap este ráébresztett arra, hogy nem megoldás, ha továbbra is felelőtlen csitriként minden hülyeségben benne leszek, most már felelősséggel tartozom a döntéseimért.

-          Te kineveted az én kínomat? – kérdezte gonoszkásán és megpuszilta orrom hegyét, előre dőltem, számat szájára nyomtam.

-          Sose tennék én olyat – suttogtam. Különös fény gyúlt szemeiben, ami többet ígért, végre valami ami nem visszalépés a kapcsolatunkat tekintve, hanem normális.

-          Hiányoztál – teszi még hozzá, mikor kezével végigsimított az oldalamon. Annyira finom z érintése, túlságosan jó, felsóhajtottam, ahogy eszembe jutott mennyi minden változott meg körülöttünk és köztünk is.

-          Tudod tegnap sokat beszélgettem Ruperttel – tette hozzá szinte a fülembe suttogva.

-          Igen? – megdermedt bennem a vér, hiszen tegnap este rengeteg kérdést tettem neki fel az alakváltásról.

Úgy tűnt nem vette észre dermedtségemet, berögözött mozdulattal cirógatta a hátamat tovább.

-          Azt hiszem félreismertem Őt. Mármint az sose felejtem el neki, hogy majdnem lelőtt téged, azt meg pláne nem, ami nem sokkal az esküvő előtt történt – utalt a kínos incidensre, mikor is Rup farkas alakban lepisilt az erdőben, ami még mindig az egyik legkínosabb a számos kínos pillanat között az életemben – De ami igazán fontos tegnap valami olyasmit mondott nekem, amit én eddig is tudtam, csak valahogy nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Tegnap azt mondta, hogy milyen különleges barátja vagy neki, hogy sokszor többet adsz azzal, hogy kiállsz mellette, mintha fennhangon biztosítanád a szeretetedről – rám pillantott – Ne kérdezd, hogy kerültél szóba – köhintett az öklébe – az egy hosszú történet, talán 2030 –ban elmesélem.

-          Majd a gyerekeinknek- tettem hozzá nevetve, ő is elmosolyodott.

-          Szóval ráébresztett arra, hogy sosem álltam ki igazán érted, sokszor mondtam mennyire szeretlek, de sosem mutattam ki ezt a te nyelveden – kidugtam rá a nyelvemet, mert úgy mondta a „te nyelveden” részt, mintha valami idióta lennék.

-          Te sokkal inkább az a személy vagy, akit támogatni kell, lökdösni, még akkor is, ha akkora a szád, mint a bécsi kapu…

-          Nem tudom eldönteni, hogy ezek a sértések mire jók neked – mondtam bár a mosoly letörölhetetlen volt.

-          Ble – dugta ki most ő a nyelvét – a lényeg – folytatta komolyabban – Szeretlek,és ha ez azt jelenti, hogy golyók elé kell kivetnem magam, vagy hogy, móresre tanítok néhány zenészt, akkor az így lesz.

Meghatottan néztem rá.

-          Rád sem ismerek – motyogtam és ingjének gombját kezdtem el babrálni - gondolom viszonzást vársz el ezért.

-          Még szép hogy azt – horkantott.

-          Tudtam! – mondtam csúfondárosan, de azért mosolyogtam –Vigyázni fogok magamra, felelős vagyok a boldogságodért – öleltem át szorosan.

Aznap a reggel lassabban váltotta fel hajnalt, lassabban jött elő a valóság az álmok mélyéről, de érthető is volt miért. Néha tényleg meg kell vallanod az életnek, hogy mit is akarsz tőle igazán, és néha valóban teljesíti.

18 fejezet - Coleen drámája

Winwoodban sok titok volt. Többek között az, hogy Danielle már szívott füves cigit, hogy Didonak új barátnője van, akire halványan már célozgatott Nenaynak, azaz a dolog komoly. Meg például, hogy Cissy néni szereti olvasni Stokertől a Drakulát, és hogy Jason Smic, szeret karaokeezni.

Csupa olyan finom kis apróság, amik valójában nem nagy titkok… De a mögöttük megbúvó tartalom azzá teszi őket. Danielle akkor próbálta ki először a füves cigit, mikor a nagymamája és az anyukája a szeme láttára veszett úgy össze, hogy mamája egy konyhakéssel hadonászott, miközben az anyukája a földhöz vágta a nagyija esküvőjére ajándékba kapott tányérokat. Didonak tizenkilenc éves korában volt egy komoly kapcsolata, ami nem sokkal apja halála után szakadt meg, miután inni kezdett keményen… Cissy néni utálta a horror filmeket, történeteket, könyveket… de a férje ezt a könyvet olvasta utoljára, és még benne is volt a könyvjelző, amit nem mozdított el onnan lassan már 10 éve. Jason énekes akart lenni, de menő, ügyvéd apukája nem engedte, pedig az anyukája, aki óvónőként dolgozott támogatta fia elképzeléseit.

Így kezdődik egy titok Winwoodban… gyökerekkel. És egy másik gyökér is futott itt mélyen, a föld alatt. Egészen addig nem is gondoltam a dologra, míg nem futottam össze vadászat közben Coleenel. Coleen mindig is egy elkényeztetett, ellenszenves, utálatos liba volt a szememben. Mióta csak megismertem próbált betenni Nenaynak, és mindig éreztetette velünk, hogy nem tartja semmire.

Ám az utóbbi időben helyesebben Arnold elvesztése óta valami megváltozott benne. Nagyon- nagyon sokszor láttam őt, ahogy Jackhez bújik, lehajtott fejjel, már- már úgy, mint egy mindjárt zokogni kezdő kislány. És Jack nem vette ezt észre, vagy az is lehet, hogy nem akarta, csak még szorosabban húzta magához, és volt már olyan is, hogy vadászat utána, láttuk, ahogy Coleen rángatózik, és hogy Jack ölelésében nyugszik csak meg. Utoljára talán akkor láttam mosolyogni, mikor pár napja őrségváltásunk volt, és hazamehettünk. Jack pedig ott várt rá már a bekötőúton, kezében hatalmas csokor virággal, és éppen olyan lámpalázasan, mint egy tinédzser. Coleen kirepült a kocsimból, és úgy ugrott Jack karjaiba, ami már ijesztően hasonlított egy másik párra, akik éppen akkor bújtak szerelmesen egymáshoz New Sunnyban.

És most, azt hiszem egy újabb titoknak lettem a gazdája, akaratom ellenére. Coleen eljárt Winwoodba… Eljárt a Winwoodi temetőbe…. Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk… Eljárt egy Winwoodi temetőben lévő sírhoz melyen már alig látszottak a betűk, de még ki lehetett venni egy nevet Arnold Sean Spartan.

Nem értettem, hogy Coleen mit keres itt… Egészen addig, míg a múlt héten véletlenül el nem kaptam egy beszélgetését Reiddel. Éppen az emeltre indultam, mert Maryon azt mondta, hogy J és Victor fent vannak a szobájukban. Hozzájuk tartottam, mikor Reid dolgozó szobájából halk beszélgetés szűrődött ki. Emlékszem csak azért álltam meg egy pillanatra, hogy elgondolkodjam azon, hogy még sosem jártam abban a szobában. És valahogy ott is maradtam, a résnyire nyitott ajtónál.

-         El kell őt engedned! – mondta Reid szelíden.

-         Én elengedtem őt! -  Coleen hangja olyan halk volt, hogy még én is alig hallottam azt, amit mond. A szoba finom, nárcisz sárga színű volt, benne régies, antik bútorokkal, melyeknek aranyozott karfái és kézzel hímzett mintái voltak.  A bútorok körben nagyon sötét számomra ismeretlen fából készültek, ám minden darab passzolt egymáshoz. Az íróasztal, a könyves polc, a könyves szekrény, a padló… Egészen elképesztő hatásuk volt együtt, mintha visszakerültem volna anno a saját koromba, amikor még nem a modern formák volt a divat, hanem családias hangulat, a díszek, és finomságok.

-         Nem úgy tűnik – az ajtórésen keresztül láttam, ahogy Reid az öblös karosszék elé térdel és a kezét, Coleen térdére helyezi.

-         Akkor is megtörtént már. Jacket szeretem – nyelt egy nagyot, és elfordította a fejét. Ráláttam az arcára, beesett volt, és a könnyek csillogtak a szemében, vagy csak úgy tűnt a fény miatt?

-         Mind tudjuk, hogy Jacket szereted! Arnold is tudta, Jack is tudja… - simította meg a lábát Reid, és szeretetteljesen elmosolyodott – De tudjuk, hogy szeretetted Arnoldot.

-         Arnold meghalt – mondta a feje olyan gyorsan fordult apja felé, hogy szinte nem is láttam a mozdulatot, szőke haja állon csapta Reidet, és Coleen vékony nyaka köré tekeredett, mint egy furcsa, aranyszínű korbács, és olyan düh áradt a tekintetéből, ami egy egész hadsereget megállított volna.

-         És ő volt életed első szerelme… - Mi? Coleen szerelmes volt Arnoldba? Ez paradoxon.

-         Nem Ő volt az első! – felelte de a hangja elhalkult, és hosszú szőke haját az arcába söpörte, és a mellkasán összefonta a karaját. Hirtelen kisebbnek tűnt, mintha valóban pár centivel összébb ment volna.

-         De Ő volt az egyetlen, akibe Tényleg beleszerettél, és ez nem baj – mondta Reid, és félretűrt egy szőke tincset.

-         Jack az egyetlen – felelte makacsul a lány- Csak Ő… - suttogta. Olyan furcsa volt ez a Coleen, én nem ehhez voltam hozzászokva. Coleenek mindig nagy szája volt, felvágott, csípős nyelvvel, villámló tekintettel, és egy megvető arckifejezéssel. Jég királynő volt a szuper modell külsejével, és már az is csoda, hogy a kissé lökött Jack felolvasztotta ezt a jeget annyira, hogy bejusson Coleenhez. Én nem tudtam volna megszeretni. Penge külseje volt, formás, telt… de az a lekezelő mimika, az az unottan csillogó szempár.

-         Arnolddal is voltál már együtt… Szerelmes voltál belé, de Arnold elküldött. Ő is tudta, hogy másik élet való neked! És senki sem hibáztat azért, hogy azt az életed választottad, ami neked jár! Anno is hallgattál Arnoldra, és igaza volt! Ha nem hallgattál volna rá, nem ismerkedtél volna meg Jackkel. Senki nem hibáztat… Válasz elé állítottak… De ez nem választás volt! Te már eldöntötted ezt akkor, mikor igent mondtál Jacknek, mikor Arnoldra csak úgy tekintettél, mint a testvéredre.

-         Sose tekintettem a testvéremnek! – pattant fel – Szeretettem, minden porcikám szerette. Minden porcikám kívánta, jobban, mint a vért! Szerettem, hogy pontos, hogy precíz, hogy mindig egymásmellé teszi le a kockás kis papucsát, hogy mindig elmosogatott maga után, és hogy mindig Adidas tusfürdőt használt… Amikor visszajöttem, akkor is hozzá jöttem vissza, hogy rávegyem, hogy adjon nekem még egy esélyt! – a szavak úgy buktak ki belőle, hogy már nekem is nehezemre esett tartani vele a tempót.

-         De jött Jack – fejezte be a mondatot Reid, és Coleen némán bólintott, és a hangja már csak erőtlen suttogás volt, miközben még szorosabban húzta össze magán a lila pulóvert.

-         Jött Jack, a kisportolt testével, azzal szexi mosolyával és a hülyeségeivel. És belemászott a fejemben azzal, ahogy vadászott, tévézett, olvasott, és fürdött… Nem… nem volt már hely Arnoldnak… Jack kitúrt mindenkit.  Jack szerint gyönyörű vagyok! Jack imád úgy „aludni” velem, hogy én a mellkasán fekszem, és az a legnagyobb gond, hogy én is jobban imádom ezt, mint azt az Adidas illatú tusfürdőt. Jack azt szereti a legjobban, ha az én illatomat érezheti a bőrén – felelte végül és összecsuklott alatta a lába, ha Reid nem kapja el.

-         Coleen… Ez természetes, nem Arnold volt az igazi, hanem Jack…

-         Tudod mi volt a legszörnyűbb Reid? – remegve kucorgott a karosszékben, Reid komoly, érdeklődődő tekintettel meredt Coleenre, és engem is lebilincselt, a drámája – Amikor választanom kellett… Amikor választhattam, hogy kit tépek ki a Viking bűvköréből, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha ezt megússzuk, akkor soha többet nem fogom azt mondani Jacknek, hogy elég. Soha nem fogom megszakítani a csókot, a szerelmeskedést, bármit, amit velem csinál… Az volt a fejemben, ha ennek vége, akkor újra és újra Jacké leszek. Undorító szajha vagyok – kezdte el vakarni a karját Coleen, de végén szinte már karmolta.

-         Nem, nem vagy az! Csak szükséged van arra, hogy Jack kifejezze, hogy ő az erősebb, hogy ott menedékben vagy, hogy megvéd, és amikor fordult a szerepkör megijedtél. Természetes, hogy nem Arnoldot választottad… Képzeld el, ha most Ő élne… És Jacke veszíted el… - Coleen hirtelen abba hagyta karja karomlását, és úgy nézett Reidre, mintha valami nagy butaságot mondott volna.

-         Akkor magam sétálok bele az égő tűzbe – felelte, és én megrázkódtam – Jacket szeretem, de Arnoldért felelős voltam… És Nenayt okoltam a saját vétkemért. Szegény nem tehetett semmiről, rosszkor volt rossz helyen… - lehajtotta a fejét, és azon kaptam magam, hogy megsajnáltam Coleent. Teljes szívemből sajnáltam, egy lányt, aki szerelmes volt valaha egy fiúba, akinek valószínűleg nem kellett. De akit ő titkon még mindig szeretett, még ha mélyen elrejtve, és sohase annyira, mint Jacket…

Visszatértem a jelenbe, ahogy a fák ágai közt megbújva meredtem Coleenre, akinek lebegett a haja a szélben, miközben lehajtott fejjel állt Arnold Sean Spartan sírja felett, és kesztyűs kezével megérintette az ajkát, majd ráharapott az ujjára, és erősen összeszorította a szemét, majd a leguggolt, és ráfeküdt a sírra. Felhúzta a lábát, és hang nélkül zokogni kezdett. A kezei ökölbe szorultak, az arcán nem csorogtak könnyek, de a fájdalma olyan tiszta és égető volt, hogy én sem bírtam tovább. Nem bírtam nézni Coleen szenvedését, de nem tűnt volna helyesnek felfednem kilétemet előtte, azok után, hogy így meglestem.

Elrugaszkodtam a fáról, és könnyedén landoltam a temető kőfalán kívül, még visszanéztem az éjszakába burkolt, szomorú helyre aztán elindultam

Furcsa mód, az én mellkasom valamivel könnyebbnek tűnt, mint idefele jövet, Elizabethre gondoltam, mikor követtem Coleent. Arra gondoltam, hogy talán Coleen sorsa is éppen olyan tragikus volt Arnolddal, mint az enyém a gyönyörű nővérével?

Páratlan okkersárgaszemű, elegáns és kifinomult lány volt az én minden álmom. És én is pont így vergődtem közel egy éve, mikor a szemembe mondta, hogy érez valamit Ed iránt. Talán nem ilyen mélyen, de eléggé ahhoz, hogy én is megváltoztam, hogy szomorú és komor legyek, hogy bezárkózzak, és elbújjak a világ kíváncsi tekintete elől, és a párnámmal tompítsam ordításom hangját.

De Elizabeth élt… Élt és egy olyan életet választott, amiben nem én kaptam a férfi főszereplő szerepét… Csak egy mellékszereplő voltam. És talán olyan sorsa is juthattam volna, mint Coleen… Azzal a kegyetlen kis eltéréssel, hogy engem nem hozott rendbe senki sem, engem nem vígasztalt meg egy titkos idegen, aki váratlanul felbukkant az életemben, mint neki Jack.

Az egyik üzlethelyiség előtt elhaladva az ablaküvegben megpillantottam magamat… Letört voltam és összetört. Akció… hirdette a tábla. Akciós a narancs.

Ekkor a mellkasom sajogni kezdett, és egy barna szempár jutott az eszembe. És eszembe jutott Coleen…

Nem lehet… Nem létezik! Nem vígasztalt meg, nem lettem a közelébe boldogabb, nem lettem nyitottabb! Nem lettem figyelmesebb, nem jöttek jobban át a hangok a színek, a formák, az érzések! Nem gondoltam rá! Nem képzeltem el azt, ahogy befesti a lábán a körmét, nem képzeltem el, azt sem, hogy milyen mikor haza jön az iskolából!

Hiszen nem volt olyan, mint Ő! Nem volt kifinomult, csak bájos, nem volt bölcs, csak okos, nem volt éteri csak üde. Nem volt mély, és borzongató, mint a jó bor, hanem lágy volt és selymes, mint a csokoládé…

Emberibb volt, és én sose voltam igazán vámpír… Ez lenne vámpír Bill titka? Hogy a szíve mélyén, még mindig ember akar lenni? Ez lenne, minden titkos álma? Nem egy erős határozott vámpír akar lenni, aki megvédi a húgát, és gaz módon elcsábítja a bátya barátnőjét?

Futni kezdtem, nem volt maradásom, az előtt a narancsos pult előtt… Nem egy olyan helyen, ami az illatára emlékezetet. Nem egy olyan helyen, ahol vágytam rá… Ahol meg akartam érinteni azt a selymes forróságot, amit egyesek bőrnek hívnak. Ahol nem remegtem az izgalomtól, mikor felém nyúlt. Ahol nem öntött el öröm attól, hogy a közelemben elpirul.

Féltem beismerni… Figyeltem egy ideje.

Figyeltem, hogy hogyan csókolózott egy fiúval, akivel pár hét után szakított, hogy – hogyan olvas mesét az öccsének, figyeltem, ahogy elmerül a Rómeó és Júlia egy már rongyosra szaggatott példányában, ahogy az ajka együtt mozog a szöveggel. Figyeltem mikor bájos kék, vagy rózsaszín pizsomájában bebújik a paplan alá miután fogat mosott, és hosszan bámulja a Daniel Radcliffe posztert.

Figyeltem, ahogy reggel gondosan kikészített ruhájába bújik, és hogy elfogyasztja az ágya alatti hűtőtáskában tárolt vért… Ahogy behunyja a szemét, amint a fiola az ajkához ér, és mélyet sóhajt, és próbálja elnyomni magában az újonnan jött ösztön hangját.

Mindenre figyeltem…

Észre se vettem, hogy mikor fantáziáltam először az első csókunkról, hogy mikor képzeltem el, hogy milyen lenne megcsókolni a nyakát, hogy milyen lehet a bőre, hogy hol érzékeny, hogy milyen mikor a fülembe suttog, hogy ülve, vagy fekve szokta nézni a tévét, hogy a haja kiengedve csak arra vár, hogy beletúrjak…

Elfojtott vágyiam a felszínre törtek, és üvöltötték azt az egy szót, amit tudtak: SILVER!

Nem… Silver gyenge, és nincs szüksége egy lelkileg sérült vámpírra, aki titkon még mindig a bátyja szerelmére hajt. Vajon csak bebeszélem magamnak az egészet? S annyira megőrjít ez a viszonzatlan szerelem, hogy bármilyen kibúvó megtenné, csak, hogy végre kimondjam, hogy nem vagyok szerelmes Elizabteh Tuschingan Darkba?

17 fejezet - Mint az emberek...

 Kedves olvasók!

Igen írtam új részt, több véleményt szeretnék, de tudnotok kell a történet gyökeresen megváltozik, ha egyáltalán még folytatom. Már nem igen izgat az Alkonyat téma, sem pedig Edward rajongás... Tehát majd kiderül, lesz-e folytatás.

Még rimmelt is. Cupp: Arya

Elnyúlhatnak az éjszakáid, és elnyúlhatnak a nappalaid. Az élet lehet szürke és unalmas, tele lassan vagy gyorsan bekövetkező változásokkal. Néha egy pillantás, érintés is megváltoztathat. De vajon mi a tartósabb? Az amit érzünk, vagy az amit tudunk? Melyik visz minket előbbre?

Álcáznunk kell azt akik vagyunk, csak hogy titokban élhessük meg a vágyainkat, álmainkat, terveinket. Talán azért, mert sokszínűek vagyunk, vagy, mert az agyunk és szívünk hajlamos egymással harcolni… egy keddi napon azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék a reális gondolataim között.

Matek óra kellős közepén egy hülye táblázat fölé hajolva meredtem a lapra, miközben a fejemben egészen más képek dúltak. A tegnapi gitározás Didoval és a Nem Túl Diszkrét együttessel, és az énekóra Charlieval.

Charlie sokat változott.

-         Nenay!

Tényleg sokat változott, leszokott a cigiről, meg kevesebbet iszik, mint szokott, és ami igazán aggaszott már lassan egy hónapja egy lányt sem látta a háza körül. Sem benne, ami tényleg durva, tudván, hogy a város legnagyobb kurafiáról beszélünk.

-         Nenay!

-         Tessék? – néztem fel a táblázatból.

-         3, 25 – súgta oda James halkan.

-         3, 25 – ismételtem meg automatikusan.

-         Köszönjük Mr. McLass-nak a közreműködést – csóválta meg a fejét a tanárnő, majd kedvesen rám mosolygott – Olyan szépen haladtál Nenay, ne törjön le, hogy most le vagy maradva… Majd bepótlod – tolta feljebb orrán a szemüveget, és még kék szemei is biztatóan mosolyogtak rám.

-         Nem nehéz, menni fog – csípett bele finoman a combomba a bal oldalamon ülő Danielle. Hosszú fekete haját eltűrte, és ő is bíztató mosolyt küldött felém.

Visszamosolyogtam rá, de gondolatban megint máshol jártam…

-         Szóval azt terveztem, hogy pénteken együtt elmegyünk a moziba – ecsetelte Giselle, és búza szőke haja végével babrált – El kéne mennem fodrászhoz, tök töredezett a vége – biggyesztette le a száját, majd megvonta a vállát.

-         Nem kéne annyid vasalnod – tömött egy sült krumplit a szájába Danielle.

-         Könnyen beszél az, akinek alapból egyenes a haja.

-         Ezt hívják genetikának drágám – vigyorgott rá Danielle.

-         Ne is beszélj a genetikáról! Szerdán biosz tz – fintorogtam, majd feldobtam az almát, de elbénáztam, és leesett a földre.

-         Franc…

-         Tessék – mikor megfordultam a piros alma ott pihent egy tenyérben. Látóteremben beúszott egy nagy, barátságos zöld szempár, egy fura Harry Potter stílusú szemüvegen keresztül. A srácnak felzselézett fekete haja volt és nike cipője.

-         Köszönöm – vettem át fáziskéséssel az almát. Már láttam valahol ezt az arcot… Valahol biztos láttam…

A srác rám mosolygott, majd intett a két bambán vigyorgó barátnőmnek és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

- Olyan helyes Dan – sóhajtotta Giselle.

- Dan? – fordultam érdeklődve felé.

- Nem emlékszel Danre! – mondta felháborodottan Danielle. És még a szája is tátva maradt ilyen döbbenetes hír hallatán, hogy én nem emlékszem erre a srácra.

- Valahonnan ismerős - javítottam a helyzetemen, ami részben igaz is volt.

-         Ő volt az a srác aki tavaly kiment egy évre Németországba, halasztott egy évet, és most már megvan a felsőfokúja. Plusz, még helyesebb lett, mint volt – mondta ábrándos pillantással Giselle.

-         Én nem voltam itt harmadikban. Tudod New Sunny… - és valami fura okból, az almára szegeztem a pillantásomat, mintha annak, fényes, piros héja megmondhatná a választ, hogy honnan ismerős ez a bizonyos Dan.

-         Jaj, ne legyél már ilyen feledékeny, totál mint a nagynénim – fintorgott Danielle.

-         Te inkább edd a sült krumplidat – vetettem oda neki.

-         Tuti nem emlékszel rá? – csodálkozott el Giselle is.

-         Mondom, hogy nem. Azt hiszed szórakozom? – lettem egyre ingerültebb.

-         Nah jó – halkította le a hangját Giselle – Tudod ez csak azért meglepő…

-         Ez nem meglepő! Te sose felejtesz el semmit? – csattantam föl. Tuti megjön a hétvégén…

-         Most te beszélsz vagy én? – vonta fel Giselle szőke szemöldökét, mire bólintottam, hogy folytassa.

-         Dannek kiskorában meghaltak a szülei egy bankrablásban, és azóta a keresztapjánál lakik… Tudod… annál, akinél küzdő sportot akartál tanulni.

-         A fura öregnél – bólintott Danielle. Eltátottam a számat.

-         De ez még nem minden – szürcsölt egyet a jegesteából barátnőm.

-         Egy hatalmas seb van a hátán…

-         Azaz heg – javította ki Giselle.

-         Heg? – most már kezdett derengeni valami.

-         Igen, emlékszel… Mikor elsősök lettünk a gimiben, még itt is volt a tv meg minden, mert hajnalban találtak egy tök pucér srácot az erdő szélén, a hátán, egy hatalmas vágással, a fiú pedig eszméletlen volt.

-         Ekkor ismertük meg Dant.

Beugrott. Emlékszem apáék nagyon kiakadtak. Azt fontolgatták, hogy kivesznek a suliból, mert nagyon veszélyes ez a hely.

Megfagyott az ereimben a vér. Azért ismerős ez az arc, mert benne volt a híradóban a képe, és mert a keresztapja bár nem vérrokon, de akkor is hasonlít rá a megjelenése. A fura öreg… azt mondta Dido, hogy van egy farkasa, akit kienged teliholdkor. Telihold…

Seb a hátán, Rupert… Vérfarkas.

-         Te jó ég! – suttogtam, és felpattantam, de gipszem beleakadt az asztal lábába, így kecsesen hátra estem.

-         Héj! Jól vagy? – pattantak fel barátnőim, és kiszabadítottak az asztal fogságából.

-         Persze, csak a fejem – simítottam meg a sajgó részt hátul a tarkóm fölött – Holnapra lesz rajta egy szép kis púp…

-         Csak lassan – intett óvatosságra Giselle.

A gondolat, azaz a felfedezésem egész nap nem hagyott nyugodni. Annak idején, mikor Rup átalakult nem volt semmi jele annak, hogy a farkassá vagy vérállattá válás fájdalmas lenne. De mi van, ha ez az a faj, amelyik olyan drasztikus, horror könyvek meg filmek készülnek róla?

Éjjel a laptopom előtt ülve msn-eztem Ruperttel. Gyakorlatilag bombáztam a kérdésekkel, amikre ő egy-egy kisregénnyel válaszolt. Egyenlőre, amíg nem biztos nem akartam megmondani nekik, hogy miért érdekel annyira ez a dolog… amíg nem voltam 100% a sejtésemben addig nem akartam nagydobra verni.

Fáradtan dőltem hátra, mikor este fél tizenkettőkor lecsuktam a gép tetejét. Nem lettem sokkal okosabb… Sőt, egyre több lett a kétségem a tekintetben, hogy valójában  volt- e egy kis realitás abban, amit gondoltam.

Dan Meyer egy tök átlagos srácnak tűnt, akinek nem alakult valami fényesen a gyerekkora, és perfect volt németből. De más extra dolgot nem tudtam megtudni róla, példának okért, hogy egy állat élne a testében.

-         Kopp, kopp – nyitott be az ajtómon Dido. Hirtelen, mint akit rossz dolgon élnek felkaptam a fejem, és összerándultam az ágyban.

-         Ha nem kopogsz, akkor minek gyártasz hozzá hangefektet? – kérdeztem.

-         Hogy udvariasabbnak tűnjek – húzta ki magát Dido.

-         Kac, kac – mosolyodtam el halványan.

-         Csak hoztam be neked egy bögre teát – húzott elő a háta mögül egy üveget.

-         Mióta tárolják a teát vodkás üvegben? – nevettem el magamat, mire ő csak megrántotta a vállát.

-         Ez felnőtt tea – mondta, majd leült az ágyam szélére, és kicsit arrébb tolta a lábamnál szunyókáló Kandúrt.

-         Szeretem a felnőtt teát – nyaltam meg a számát és már nyúltam is az üvegért, de Dido letette a lábához.

-         Várj vele egy kicsit – váltott komolyra.

-         Ajaj – ráncoltam a szemöldökömet, ez már most rosszat jelentett.

-         Beszélnünk kell…

-         Úgy tudtam, hogy ez fog jönni- vágtam szenvedő fejet, mire ő csak grimaszolt egyet.

-         Van valakim…

-         Na és? – méltatlankodtam.

-         Mi az, hogy na és? – lepődött meg.

-         Hát csak annyi minden nap van valakid. Sőt, minden este van valakid… - célozgattam.

-         Oh…- ráncolta a szemöldökét – Régi szép idők.

-         RÉGI? – méltatlankodtam – Múlt héten három lánnyal henteregtél!

-         Az a múlt héten volt. És különben is, nagyon jó kis móka volt. Ha nem lógnál folyton azzal a nyálgéppel, akkor beszállhattál volna ötödiknek.

-         Örülj, hogy ezt apám nem hallotta – vágtam hozzá egy kispárnát.

-         Örülök is – mondta, majd komolyra fordította a szót.

-         Szóval… van egy lány.

-         Nem mondod? – ironizáltam.

-         Befejezhetném – csattant fel.

-         Igen, bocs – halkítottam le a hangomat, mikor Kandúr morgott valamit, és oldalra csapta a farkát.

-         Szóval… negyedéves a jogi egyetemen, kb 165 centi és szőke… - lehajolt és felvette a földről a vodkás üveget, hogy ne árválkodjon ott nagy magányában, de most én állítottam meg.

-         Héj… Álljunk csak meg! – fogtam le a karját.

-         Mi az… - nagyban kerülte a pillantásomat.

-         Mióta tart?

-         Hát… - zavartan babrálta ingje gallérját – egy ideje.

-         Mióta? – ismételtem meg a kérdést.

-         Öhm… hát augusztus vége, szeptember eleje – felelte.

-         De hiszen, te közben másokkal is voltál! - mondtam felháborodottan.

-         Persze, hogy voltam – mondta természetesen. Eléggé hülyén néztem rá, mire kapcsolt.

-         Csak az utóbbi két napban lett komolyabb a viszonyunk.

-         Két nap hosszú idő – bólintottam komolyan.

-         Ne cikizz jó, mert én se piszkál Mr. Férfimodellel – jegyezte meg csípősen.

-         Most mit hozod be mindig őt a képbe? Nem is szóltam róla egy szót sem.

-         De akartál. Pedálozni akartál a te felelősség teljes kapcsolatoddal - szegezte rám az ujját és vádlón nézett rám.

-         Ez nem igaz! – emeltem fel a kezemet.

-         Dehogynem! – pattant fel – Csakhogy emlékeztetlek kisasszony, hogy nem én menekültem el a családomtól…

-         Dido én egy szóval sem…

-         Nem akaszkodtam arra az emberre, akit előtte le se sz…

-         DIDO! EZT MOST HAGYD ABBA – emeltem fel a hangomat. Dido nagy levegőt vett, mellkasa megfeszült a sötétkék és lila kocás ing alatt, nyakán kidagadt egy ér, majd után úgy fujtatott, mint akit megkergetett egy nagy, éhes medve.

-         Figyelj – kezdtem lassan nem akartam őt jobban felhúzni – ha szeretnéd, akkor nem kell beszélnünk most róla – láttam, hogy nagyon ideges, még sose beszélt velem így.

-         Én akartam beszélni róla! De te olyan lehetetlen vagy – mondta feszült, ám de panaszos hangon.

Ne szólj vissza! Ne vágj pofákat! Ne forgasd a szemed! Hallod! Véletlenül se… NENAY!

Komoly erőfeszítésembe telt, hogy hallgassak a belső hangra, és nem szóljak neki vissza.

-         Szereti a Nirvanat? –biccentettem oldalra a fejemet. Dido ajkán halvány mosoly jelent meg.

-         Mit szereti… Imádja! – mondta, majd reménykedve nézett rám.

-         Helyes… akkor nincs semmi kifogásom a dolog ellen – mondtam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek Didora.

-         Nem kértem az engedélyedet – mondta majd egy perc néma bámulás után kitárta a karját oda jött az ágyamhoz.

-         Gyere ide kölyök – és átölelt, visszaöleltem, és az orromat a vállához nyomtam, hogy érezzem az illatát…

-         Ha szemét lennénk, akkor most megjegyezném, hogy be vagy kölnizve.

-         Ez nem kölni… hanem AXE – mondta, majd köhintett egyet – de mind tudjuk, hogy tisztelettudó kölyök vagy.

-         Nagy szerencse – szorítottam jobban magamhoz. Kis idő után elhúzódott, majd adott egy puszit az arcomra. De elcsúszott. A szája egy milliméterre volt az én szám sarkától. Ő is és én is megfeszültem. A mélykék szempár és a macska szempár összekapcsolódtak egy pillanatig. Tudtam, hogy ha történnie kell kettőnk között valaminek, akkor annak most van itt az ideje.

Éreztem, hogy a tüdejében tartja a levegőt így nekem feszült a mellkasa, de nem volt meg az a kellemes bizsergés… inkább csak az izgatott várakozás. Végül a puszi ott maradt egy milire a számtól.

Elhúzódott, kék szemében most már különös kifejezés ült.

-         Azt hitted mi? – mondtam vigyorogva, mire ő is elmosolyodott.

-         Nagyon kemény csávónak érzed magad mi? – kacsintott rám, majd hátátfordított kisétált az ajtón.

Kifújtam a levegőt, és vigyorogva meredtem a plafonra… Nem értettem, hogy mi volt olyan különös ebben a zavarodott pillanatban… De örültem neki… Örültem Didó kapcsolatának, annak, hogy végre van valakije, és annak is, hogy kiűzte a fejemből Dániel-t.  A különös majdnem csók képe pedig vihogásra kényszeríttet. Nem jutott az eszembe Wrath… Ma egészen emberi voltam. Hála Istennek!

És jó volt.

Nem is számítottam rá, hogy egy sms fog megzavarni a felhőtlen tini, ember korom örömében.

A kijelzőn Damon neve villogott az üzenet rövid volt és tömör.

Beszélnünk kell, ne szólj senkinek.

                                      Damon