11 fejezet - Hozzá, aztán még sem, egy kis kitérővel, végül vissza!(2-2)

Kedves olvasók!

Nem sokon múlott, hogy abba hagyjam az Örökkön - örökké írását. Ez nem miatattatok volt, hanem miattam. Nem volt ötletem, és már minden kedvem elment az írástól, mikor már a sokadik fejezetet töröltem le és csak néztem az üres lapot. Azonban ma beszéltem Silverrel, aki egy kisebb segberúgás mellett elmondta, hogy ne görcsöljek annyit a sztorin. És ime, tádám... Meg lett a kis csöpség. Amúgy a címben az ért van feltűntetve a (2/2) Mert ha még emlékeztek az Örökké 22 fejezetének ez volt az első része. Ez meg itt a második. Cupp: Arya 

Néha a gyomrom kifordul már a szerelmes daloktól,
de máskor én is azt üvöltöm neked teli torokból,
hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogy ha van
olyan, aki mellett én is elviselem magam.

-          

-         Jó híreim vannak – mondta Reid, és biztatóan rám mosolygott – Találtam egy közeli helyet a kórházhoz, ahol az éjszakát tölthetnénk – mondta olyan természetesen, mintha természetének nem lenne természetellenes az alvás.

-         Az szuper – nyújtózkodott a kórházi széken Silver, és hajába túrva elnyomott egy ásítást.

-         Jó lenne venni egy zuhant! – értett egyet Coleen, aki még mindig ragacsos, és piszkos volt, pedig vagy már 3-szor járta meg a női mosdó és „bázis” helyünk között az utat.

Wrath érkezése után kábé 5 perccel megjelentek Victorral, kócosan, piszkosan és marha pipán… Coleen feje szinte füstölgött, Victor pedig a szokottnál is savanyúbb volt.

-         Én maradok – simítottam végig a könyökömön, és a vállam felett Charlie kórházi szobájának ablakára néztem – Nem lennék képes itt hagyni őt… most – tettem hozzá a szócskát, mikor láttam, hogy Wrath arca fura grimaszba torzul.

-         Valakinek figyelnie kell rá, akkor én is maradok – mondta Wrath – Ki tudja, mikor találnak ide a vámpírok – vette lejjebb a hangját, mikor eldöcögött mellettünk, a dundi, sötétbőrű ápolónő.

-         Megleszek, menj csak – bólintottam, majd a cipőmet vizsgálva léptem egyet hátrébb.

-         Szeretnék veled maradni – kapta el a karomat Wrath, és finoman megszorította a könyököm hajlatát, majd gyönyörű szemével az enyémbe nézett. Lélegzetem elakadt, és éreztem, hogy minden csepp vérem a fejemben tódul.

-         Én is szeretném – motyogtam halkan, óvatos, szomorkás félmosolyt eresztett, és elengedte a karomat.

-         Szó sem lehet róla Nenay! – mondta határozottan Bill – Szépen jössz velünk. Túl kockázatos itt maradnod egyedül. És ha ketten vagytok, az sem lehet túl biztonságos. Charliet nem fogják itt bántani, ő nem főellenség, csak sima vacsiként szerepelt… Hidd el, békén hagyják.

Hevesen tiltakozni akartam, de láttam, hogy többen vannak, és mind Bill pártját fogják, nem volt túl sok esélyem, de azért kijátszottam az utolsó kártyámat a témával kapcsolatban.

-         Lehet, hogy nekik egy vacsi. De NEKEM egy nagyon- nagyon fontos EMBER, és bajba kevertem…

-         Nem te keverted bajba – ellenkezett Nenay. Pont úgy, mint régen. Vagdalkoztak a nevemmel, de megint senkit nem érdekelt, hogy én mit akarok – A barátod, csak feszette azt a két lány némi jellegű élvezetek reményébe, nem sejthette, hogy vámpírok. És ők sem ismertek fel téged addig, amíg meg nem látták a szemedet.

-         De a kuyta… Charlie kutyája.

-         Visszamegyek a kutyáért – mondta Wrath halkan, amikor látta, hogy nagyon nem akaródzik beadnom a derekamat.

-         Fél a vámpíroktól! Csak engem enged közel – vettetem ellent.

-         Akkor velem jössz. És persze végig a kocsiban leszel, csak akkor szállsz ki, ha már a kutyáért kell menni. Így jó? – nézett körül Wrath, Reid eresztett egy kedves mosolyt. Wrath bólintott felé, majd a többiek felé, és aztán kezét a hátamra helyezve tolni kezdett.

-         Várj! Hadd nézzem meg őt! – fordultam vissza, mire készségesen felemelte a kezét, hogy az alatt átbújva, még vessek pár pillantást Charliera.

Ahogy ott feküdt azon a sivár kórházi ágyon, a sok gépre kötve érzetem, hogy a könnyeim gyűlni kezdenek a szememben. Ez így nem jó! Kávébarna haja szanaszét állt, amit idáig mindig jól belőtt zselével, és mindig kínosan ügyelt a külsejére, Szeme alatt lilás karikák futottak, a sokk utóhatásaként, és keze is eresen, inasan feküdt mellette az ágyon.

Charlieról sok mindent ellehetett mondani.

A kurvázástól, a szerencsejáték mánián át az alkoholizmusig bezárva mindent. Csak azt nem, hogy nem volt jó ember, és azt, hogy nem igazhitű.

Furcsán vette ki magát, hogy reggel hajnalban már vodka-naranccsal kezdi a napot, és minimum egy szivar is dukált az ebédhez, és vacsora utána max három szex partner… Rossz volt őt ilyennek látni. Gyengének, és kiszolgáltatottnak, gyomrom összefacsarodott a gondoltra, hogy vérét kellet szívnom. Észre se vettem, és már hosszú vizes csíkok kígyóztak az arcomon. Egyiken gyorsabban folytak a cseppek, mint a másikon. Nem tudom miért, de annyira rossz volt, az én imádott Charlie bácsikámat itt hagyni.

Tudtam, hogy a lányaként szeret, tudtam, hogy sokszor azt reméli titokban, hogy hozzá költözöm Didótól, de sose tettem így. Pedig mennyiben könnyebb lenne akkor.

Óvatosan lábujjhegyre emelkedtem és megkerestem az üvegen keresztül azt a részt ahol Charlie arca volt. Ráleheltem arra, majd, ajkamat odanyomta a hideg üveghez, miközben fájdalmam zokogás formájában tört elő belőlem.

-         Talán jobb lenne, ha mennétek – érintette meg finoman a karomat Bill, mire bólintottam egyet, és hátratűrtem az arcomba tapadó nedves, fekete tincset, és bólogatva követtem Wrathot anélkül, hogy visszanéztem volna.

Lent a parkolóban beültünk a kocsiba, és engem már semmi nem érdekelt. Üres voltam… nagyon üres.

A fájdalom, amit Charlie baleste miatt éreztem teljesen más volt, mint amit annak idején Arnold halálakor éreztem. Charlie teljesen másképp volt a részem, másképp illet belém, épített föl, mint Arnold.

A szeretteink között is van különbség, míg Arnoldot úgy szerettem, mint egy egyszerű barátot, addig Cahrlie olyan volt, mint az egyik nagyra nőtt bátyám, vagy mintha apám egyik testvére lenne, akinél frankó lógni, a kerek vízágy és a luxus körülmények miatt.

 De Charlie más miatt fogott meg. Ha ránézetem a jövőmet, láttam, a magányt, a humort, az italt, az élet szertetett, a sikert és a kudarcot, de a jó utat mindenképpen. Itt éltem vele, mellette, és most kis híján elveszítettem… A fájdalom és a sok még mindig kábulatban tartott, de ekkor valami kiszakított a gondolataim közül.

Egy bizonytalan meleg tenyér simult, az ölembe ejtett kezemre bizonytalanul. Puhán, lágyan cirógatta a kezemet, majd kezébe vette kezemet, és megfogta azt. Bénult gondolataim nem tudták felfogni ezt a kedves gesztust, de a testem annál inkább. Ujjaim a reflexszerűség miatt azonnal az ő ujjai közé csúsztak, és az érintés váratlan kellemes melege, eszembe jutatta, hogy Charlie keze milyen hideg volt, amikor saját vérének tócsájában feküdt. Szemem automatikusan zárult szorosan össze, és Wrath kezét is megszorítottam kínomban.

-         Nenay – szólított meg halkan.

-         Igen? – kérdeztem fojtott hangon.

-         Itt… jobbra vagy balra kell fordulni? – kérdezte, felnéztem majd elirányítottam őt.

-         Balra, aztán menj egyenesen, majd fordul balra és a 39 – es ház lesz az.

-         Oké – mondta halkan, és fordított egyet a kormányon, és összekulcsolt kezeinket a sebváltóra helyezte.

-         Buci

-         Tessék? – lepődött meg.

-         Bucinak hívják a kutyát – mondtam, sírástól rekedt hangon.

Wrath halványan elmosolyodott, majd folytatta a beszélgetést – És milyen fajta?

-         Kaukázusi medveölő – szipogtam, és szabadkezemmel a kabátom zsebében kotortam papírzsebi után – Nincs véletlenül egy pzs-d? – kérdeztem.

-         Nézd meg a kesztyűtartóban – mondta, kinyitottam a kesztyűtartót, és kotorásztam a cd között, mikor kihúztam a papírzsepis tasakot, és vele együtt egy fényképet rólam. Azt amit búcsúként a közös képünkért cserébe elrejtettem a kocsijában. Összeszorult a szívem, és visszacsúsztattam a képet a CD-ék közé.

-         Szeretem ezt a képet – mondta halkan, mire én összerezzentem, nem vettem észre, hogy figyeli, mit csinálok.

-         Azért hagytam itt – feleltem halkan, de nem mertem ránézni., csak kivettem egy pzst megtöröltem a szememet és az orromat, majd visszatettem a csomagot a helyére.

-         Tudtad, hogy nekem is sok kutyám volt? – kérdezte teljesen más hangszínben, a mondatott, szinte már friss volt.

-         Tényleg? - lepődtem meg.

-         Hát legfőképp az apám kutyái voltak, de igen, és volt egy csomó. mesélte mosolyogva.

-         Milyen fajta? – idéztem egykori kérdését – Vagy fajtákról beszélünk? Avagy keverékekről?

-         Kopókról… Vadászkopók – mondta és lassan felém, fordította a fejét – Tudod apám imádott vadászni.

-         Vadászott az apukád? – kérdeztem – Nem is mondtad sosem.

-         Nem kérdezted – vonta meg a vállát, miközben balra kanyaradott.

-         Hogy hívták apukádat?

-         Meg fogsz lepődni – somolygott orra alatt. Várakozóan ránéztem mire felsóhajtott.

-         Azt hittem találgatni fogsz.

-         Kinőttem belőle – vontam meg most én a vállamat.

-         Axl Lighting.

-         Axl? Mint Axl Rose? – kerekedett el a szemem.

-         Nem egészen, de igen úgy Axl – forgatta meg a szemét.

-         És milyen volt? – kérdeztem tőle.

-         Állítólag nagyon hasonlítok hozzá, legalábbis édesanyám szerint – hajtotta le a fejét, kuncogva – Anya szerint az összes rossz tulajdonságomat az apámtól örököltem.

Én is elmosolyodtam, már most biztos voltam benne, hogy imádtam volna Wrath apját.

-         Hogy nézett ki? Úgy, mint te? – faggattam. Érdekelt a téma, és jólesett ilyen bensőséges helyzetben lenni vele, és addig sem zakatoltak a gondolataim.

-         Tőle örökölte az orromat – fintorodott el, mire én felnevettem.

-         Mi bajod van az orroddal? Szerintem tökéletes – érintettem meg szabadkezemmel az említett szaglószervet, és játékosan meg is pöcköltem.

-         Semmi – rántotta meg a vállát – És olyan magas vagyok, mint ő, talán kicsit nagyobb is. Anya szerint a flegma magatartásom, és a lehetetlen „mindig ökölbe a szorul a kezem” taglejtésemet is.

-         Ez igaz – szúrtam közbe – Mindig ökölbe szorul a kezed, teljesen mindegy, hogy mit csinálsz – mondtam, mire ő tette sértődöttséggel közbe szólt.

-         Nem! Ez nem igaz!

-         De.

-         Nem!

-         De.

-         NNNNNNNNEEEEEEMMMMMMM!

-         DEdedededededededededededededededededededededededede.

-         De nem!

Éppen akartam vetni, mikor váratlan dolgot tett, hirtelen gyorsan felém mozdult, és elkapta a az ajkamat az ajkával, a csókja inkább volt játékos és kedveskedő, mint hízelgő vagy buja, de a lélegzetem így is elakadt. Elhúzódott, majd elégedetten mosolyogva megállt.

Csak bámultam rá kikerekedett szemekkel. Ajakam még mindig bizsergett, és orrom is őrizte az illatát.

-         És… - kezdett bele – a lehengerlő megjelenésemet és magatartásomat is tőle örököltem – mondta büszkén, és elégedetten – Amúgy megjöttünk – bökött kezével a ház felé.

-         Jah tényleg – még a motoromat is megláttam.

-         Hogy vigyük haza a Harleymat? – kérdeztem, miközben kiszálltam a kocsiből, de félig még bent voltam.

-         Eljövök érte, amint biztonságban leszel – mondta, mire én nehéz szívvel bólintottam.

-         De nagyon vigyázz rá – szögeztem a lelkére, mire ő komolyan bólintott.

Pár szomszéd még mindig a háznál állt, amelyet most rendőrség sárga szalagja vett körül.

-         Jaj kedveském! Hát megjöttél – kezdte az egyik idős hölgy és bolyhos rózsaszín fürdőköpenyébe burkolózva felém sietett.

-         Ne haragudjon Mrs. Swanson de, csak Buciért jöttem.

-         Rendben van kedveském, de ugye Mr. Weroval minden rendben?

-         Persze. Most már stabilizálták az állapotát – láttam, hogy a néni szemei felcsillannak és szinte kapni akart az alkalom után, hogy a stabilizálás szót megragadva egy jó kis pletykát gyártson, de ekkor megmentett Buci.

A kutya amint megérezte az illatomat, a kapuhoz sietett és az előtt kezdett el vonyítani. Kinyitottam a kaput, és szinte a felborultam a lendülettől, ahogy hatalmas kutya örömében rám vetette magát. Várja csak ki a végét! Egy vámpírokkal teli házba viszem…

Mrs. Swansonnak nem igen tetszett a hatalmas kutya, így egyik lábáról a másikra állva, sűrű jóéjszakát köszönések mellett elsietett az utca másik, Buci ments részére.

-         Gyere Buci, bemutatlak a vőlegényemnek – simogattam meg az állat busa fejét, mire az hálásan végig nyalta a tenyeremet.

Hát nem volt egy fáklyás menet mire betuszkoltam a kutyát a kocsiba, sziszegett meg vicsorgott, ahogy meglátta Wrathot, aki türelmetlenül dobolt ujjaival, a kormányon, miközben én a kutyát a hátsó felénél fogva toltam a hátsó ülésre. Vicces látványt nyújthattunk.

-         Harapd meg! – mondta Wrath, mire én döbbentem ránéztem.

-         Te nem vagy komplett! – ekkora hülyeséget.

-         Azt mondják, ha megharapod, engedelmeskedik.

-         Ez a kutya nem valami rágó, amit harapdálni szokás! – háborodtam fel.

-         Oké, nem szóltam - fújta ki a levegőt - Akkor hogy segítsek?

-         Sehogy, te vagy a fő gondja – lihegtem, miközben a kutyus termetese hátsóját nyomtam a kocsiba.

-         Én nem így látom – Wrath felmordult, és a kutyára meredt, mire az a fülét, farkát behúzva bevágódott a kocsiba, én meg fejjel előre a kocsiba zuhantam.

-         Kösz – motyogtam. Mikor fáradtan felemelte a fejemet az ülésről.

-         Szíves édes – villantott rám egy bocsánatkérő mosolyt.

Ez után persze nem lehetett szó arról, hogy mellé üljek, Buci ugyanis úgy bújt hozzám, hogy kis híján megfulladtam. Gyönyörű! Arra a helyre sem tudom majd berángatni, ami tele lesz vámpírokkal.

Wrath hamar megérkezett az említett házhoz, ami valóban közel volt a kórházhoz. Egy apró kis ház volt, ami mellett elhelyezkedett egy garázs. Szuper mégis csak lesz hol aludnia Bucinak. Miután Wrath udvariasan kinyitotta nekünk az ajtót Buci kis híján szívrohamot kapott és a másik ajtót, kezdte el kaparászni, miközben veszettül nyüszített.

-         Nah jó, azért ennyire nem vagyok ijesztő – mondta méltatlankodva Wrath, mikor húsz perccel később sikeresen bezártuk Bucit a garázsba. Fáradtan nekidőltem az ajtónak, és felnéztem a csillagos égre.

-         Miért? – kérdezte.

-         Mi miért? –fordultam felé, de a lélegzetem elakadt.

Gyönyörű arca túl közel volt, szemei túl földöntúlian csillogtak, illata pontosan olyan, ha nem nagyobb hatással volt rám, mint régen.

 Két ujja közé vette egyik tincsemet, és az orrom alá dugta.

-         Miért lettél fekete?

-         Hát – dadogtam szemeibe bámulva – Nem tetszik? – próbáltam meg kijózanodni.

-         Az eredeti szebb – mondta ő, és végig simított a hajtöveknél lévő pár millis lenövésen.

-         Ez van – vontam meg a vállamat, és flegmán elfordítottam a fejemet.

-         Tudod őrülten, hiányoztál – mondta, és fejét a garázsajtónak döntötte.

-         Komolyan? – fordultam felé hirtelen.

-         Komolyan – mosolyodott el szomorkásan – de éjjel volt a legrosszabb. Ilyenkor… Egyedül voltam újra. És nem tudtalak megölelni, beszívni az illatod, hallgatni, ahogy szuszog, sem megcsókolni… sem érezni azt, ahogy hozzám bújsz. – teljesen elhalkult a végén a hangja.

-         Nekem sem volt jó – éreztem, hogy könnyeim újra gyűlni kezdenek.

-         Szeretsz? – simította tenyerét az arcomra.

-         És te engem?

-         Én kérdeztem előbb.

-         Nyenyenye.

-         Héj! – nevette el magát.

-         Szóval?

-         Ha te megmondod én is – egyezkedett.

-         Oké megmondom. Most te jössz – vigyorogtam rá angyalian.

-         Én is – adta meg a technikai KO-t. Morcosan néztem rá, aztán lesütöttem a szememet lányos zavaromban.

-         Valami baj…

-         Nagyon szeretlek téged – suttogtam halkan, és nem mertem ránézni, csak azt vettem észre, hogy felemeli az államat, és a szemembe néz.

-         Szeretlek, kimondhatatlanul.

-         Az jó – suttogtam, és ajkamat óvatosan az övére csúsztattam.