9 fejezet - Jókor lenni jó helyen

Mi a legfontosabb dolog az életben? Nem az, hogy amikor szükség van ránk, ott lehessünk amellett, akit szeretünk, és erősen fogjuk a kezét?

Még meg sem emésztettük a kérdést, mikor felhangzott, egy autó fékevesztett motorjának közeledése. Mind egy emberként kaptuk a fejünket a kocsi zajának irányába, amely hirtelen elő is tűnt a sűrű fák közül, és bekanyarodott a házunkon vezető bekötőútra. Reid autója éles kanyarral fékezett le a ház előtt.

Reid szállt ki az autóból, kórházi fehér köpenyében volt, és emberi szemnek láthatatlanul termett a nappaliban, csak a kinti hűvös levegőt hozta magával. Silver eltátotta a száját egy pillanatra, és karamell szemei kikerekedtek, majd megtántorodott, és lehuppant az egyik fehér fotelbe.

Reid ekkor kapta a lányra a szemét.

-         Áh. Silver – bólintott sietősen, majd egyenesen rám nézett, pillantása kifürkészhetetlen volt, de erővel teli – Telefonáltak Winwoodból, egy bizonyos állat támadás történt.

-         Támadás? – suttogta Silver és a szeme elsötétült – Olyan, mint velem?

-         Valószínű – bólintott Reid – El kell mennem, megnéznem, a winwoodi kórházból hívtak, két óra az út, és ha az áldozat… menthetetlen akkor kéne valaki, aki eljön velem, segíteni, hogy… Akkor Bill te velem is jöhetnél – nyújtotta felém a karját, Wrath felháborodva, vágott az apja felé.

-         Én megyek – mondta, és a szeme szinte villámokat szórt, ahogy az apjára meredt. Először futott át a fejemen a gondolat, hogy Wrath veszélyes… Nagyon.

-         Nem! Te ITT maradsz – lett erélyes Reid -  És ezért Coleen és Victor a felelős – nézett a két szőkeségre, akik egyszerre bólintottak. Coleen sajnálkozva pillantott Wrath felé, míg Victor úgy, mint egy olyan katona, aki kizártnak tartja, hogy rendbontás történjen.

-         De… Nenay  - próbálkozott még egyszer húgom vőlegénye, de Reid csak rázta a fejét.

-         Ha ott is van, nem hiszem, hogy arra kéne összpontosítanom, hogy rád vigyázzak, hanem arra, hogy ne legyen egy újabb vámpírunk! – a hang rendreutasító volt, reid korábban mesélte, hogy Wrath nem mindig volt ilyen türelmes, mikor még a vámpír korának kezdetén járt, gyakran rúgta fel a szabályokat, és próbálta meg élvezni a vámpír lét előnyeit, egészen addig, míg bele nem fásult a magányba, aztán újra felragyogott az ő ideje, mikor meglátta a húgomat.

A szobában hatalmas csend volt, nem volt itt az összes Dark néhányan vadásztak a közeli települések erdeiben, így nekik majd az otthoniak magyarázzák el a helyzetet. Reiden azonban látszott, hogy ideges, Florete nem volt velünk és bár tudta, hogy Jack valószínűleg nem hagyja őt védetlenül, mégis aggasztotta, hogy nincs itt velünk.

- Hát akkor indulnunk is - azzal lazán intett nekem, majd Silverre nézett és megállt.

-         Van kedved velünk jönni? Útközben beszélgethetünk – ajánlotta fel Reid, mire a sok információtól kicsit kótyagos Silver meglepetten felkapta a fejét. Habozás nélkül válaszolt.

-         Igen.

-         Gyere – mondta Reid és rámosolygott valami fura bizalomgerjesztő módon, és a szüleimre nézett – Ha találok valamit… értesítelek titeket.

-         Rendben, köszönjük – mondta apa, akinek megfeszültek a karján az izmok, de továbbra is gyengéden tartotta anya vállán súlyos tenyerét.

A zsebemben ott pihent továbbra is a bicskám, és úgy gondoltam nincs szükségem arra a pisztolyra sem, amit anno Nenay használt. Winwood az otthonom, ismerem, mint a tenyeremet. Nem fordultam hátra, hogy ránézzek Elizabethre sem testvéreimre, mikor magamra kanyarítottam a bőrkabátomat. És elindultam Reid után, felkaptam Silvert és kisuhantam vele az autóhoz, a lányt mégjobban meglepte – heves reakció de egyelőre hallgatott.

Reid kocsijának mentolos illata volt, és egy fényképen kívül, ami Floretéről volt készítve a kocsi teljesen üres volt. A cd lejátszóból „megnyugtató” opera zene szólt, amely nekem sose jött be, így engem inkább felhúzott, mikor Reid bepattant a kocsiba, és ráadta a gyújtást, kimeredtem az ablakon és a pillantásom összetalálkozott Wrtahéval, aki „felügyelői „gyűrűjéből meredt vissza rám.

Ha megtalálod, mond meg neki, hogy szeretem - hallatottam fejemben a hangját. Bólintottam egyet neki, majd elfordítottam a fejemet.

Mondd meg neki, hogy… jöjjön vissza, hogy bármit megadnék érte, hogy szeretem, míg csak vagyok - kérlelt, de nem volt ez igazi kérlelés, inkább parancs, és mégis, ahogy kimondta, a szeretem és jöjjön vissza szavakat, éreztem benne a Nenaynak szóló tisztelet és ragaszkodást. Annyi fényt, mennyi elűzi a sötétséget, annyi szerelmet, mely tönkre teszi a gyűlöletet.

-         Rendben - motyogtam magam elé.

Silver hallgatott, réz árnyalatú haja hosszú volt és bizonyára selymes, teste törékeny, de azáltal, hogy vámpír lett, vagy félvámpír… csak kiteljesedett. Arca erősebb volt, már nem az a szürke massza… ezt az arcot már meglehet jegyezni, mert törékenysége immár nem hátrány volt, hanem báj. Elfordítottam a fejemet, és figyeltem, ahogy a táj elmosódik, és elhagyjuk a New Sunny táblát.

-         Vámpír vagyok? – jött először a kérdés, selymes volt, és forró. A hangjában ott volt a kis félelem, de mégis volt benne valami erő, kevés, de mégis elég ahhoz, hogy tiszteljem érte őt.

-         Nem – felelte Reid, és figyelte, ahogy az apró esőcseppek koppannak a szélvédőn – csak hasonló.

Silver hallgatott, majd egy újabb kérdést tett fel.

-         Ön az? – füle mögé tűrte dús haját, és immáron csupán csak a kíváncsiság ragyogott karamell szemében.

-         Igen – felelte Reid, és a lányra mosolygott – a jobbik fajtából.

-          Van rosszabbik is – nézett a kezére a lány, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Silver egy nagyon rendes és kedves lány volt, Nenay egyik nagyon jó barátnője, gyakran ült később a mi asztalunkánál az ebédlőben, és miközben Nenay ahelyett, hogy írta volna a matekháziját, zenét hallgatott, és általában a füles másik végén Silver ült, aki időnként elborzadva, vagy hangosan fújjolva menekült Nenay rock imádata elől.

-         Igen, de ellenük lehet tenni… - mondta Reid, majd balra kanyarodott.

-         A rosszabbik fajta… aki vért iszik? – majdnem felnevettem, bár ideges nevetés lett volna.

-         Miért kislány? Szerinted mi nem? – néztem rá csúfondárosan, mire Reid szúrósan meredt rám.

-         Öhm… Szóval vér… - arca elsápadt és hallottam, ahogy mellkasában dobogó szíve fékevesztett iramba kezd.

-         Nyugalom, a vért is lehet úgy venni, hogy az kultúrált legyen – nyugtatta őt a doki, és lehalkította a cd lejátszót – Hogy állsz az állatokkal Silver?

-         Van egy kutyám… És mikor négyéves voltam volt egy nyuszim – nézett bizonytalanul a doki felé Silver.

-         Öhm, Nem így értettem… Eszel húst? – megint jót mulattam hátul, naiv, gyermek.

-         Igen. Mostanság, a „balesetem” óta nem igen vágyom ételre, persze szoktam éhes lenni, de inkább szomjas vagyok – motyogta, mintha ez valami bűn lenne.

-         Tudod, a szomjúság, a te új lényed része is. Nem feltétlenül rossz ez, hiszen ha eszel húst, akkor könnyebben rá állsz a vadászatra – mondta Reid és lefékezett egy piros lámpánál.

-         Hogy mire? Én sose tudnék megölni senkit! – kiáltott fel rémülten Silver.

-         Fogod te még ezt máshogy gondolni – jeleztem neki sötéten, mire Reid rám morgott.

-         Williams!

-         Oké, oké – emeltem fel tüntetőleg a kezemet.

-         A vadászat a te esetedben nem azt jelenti, hogy puskával lövöldözöl állatokra – nézett rá Silverre, de a lány még mindig nem kapizsgálta miről van szó.

-         Van más fegyverünk – mosolyogtam rá szélesen, mire láttam, hogy az összes vér kiszalad az arcából és hamuszürke lesz.

-         Tehát meg kell harapnom valakit? – hangja olyan vékony lett, mint egy kisegéré.

-         Pontosabban egy állatott, ha éhes vagy, de nyugalom, ahogy idősödsz egy jobban kordában, tudod tartani majd az éhségérzeted ezen részét – nyugtatta őt a doki.

-         Tehát nyuszikat, meg mókusokat kell élve megennem? – olyan rémült volt az arca, ami már mulatságos kategóriába tartozott.

-         Én a nagyobb vadakat javaslom: medve, párduc, lazításképpen néha – egy-egy farkas – somolyogtam, tetszett, hogy a lány ennyire fél felébresztett bennem a vadászt.

-         ÉN, nem eszek ragadózót, és nyuszit sem! – nézett rám harciasan és keresztbe fonta karját melle előtt. Meglepett a lány… határozottan kellemes meglepetés.

-         Hát a te esetedben valószínű szolid kis fogyasztás is elég… - mondta biztatólag Reid – De táplálkozhatsz úgy is mint Nenay…

-         Nenay? – a szeme elkerekedett, nos elérkeztünk a beszélgetés legkényesebb témájához – Nenay vámpír? – látszólag meglepte tény, főleg azért, mert másnak képzelt minket, vagy, mert húgom valóban emberinek tűnt…

-         Igen, ahogy a Wolf és Dark család összes tagja is – mondtam monotonul.

-         De hát… Ti jártok nappal… - hitetlenkedett a lány, és nagy szemeivel rám meredt. Kezdtem magamat kényelmetlenül érezni így elfordítottam a fejemet. Beth értett a léleklátáshoz, ez a lány pedig… talán hasonló idegborzoló képességekkel rendelkezik.

-         Ez egy igen bonyolult kérdés kör – bólintott Reid, és kicsit felgyorsította a motort.

-         Mindegy… Várom a válaszokat – rázta meg magát Silver elhesegtve előbbi döbbenetét.

Jobban szemügyre vettem hát ez érdekes jelenséget. Ruhái hétköznapiak voltak, egyik sem volt valami márkás leszámítva Nike cipőjét. Kezén nem volt ékszer csak egy karkötő, ami több apró, kis bőrszilyból állt, amit tavaly kapott Nenaytól, mert őt húzta karácsonyi ajándékozáskor. Haja már amúgy is természetellenes csillogót, ebben a sötétségben is, illata olyan volt, mint valami extra gyümölcs kavalkád. Nem tudom, hogy a narancs és az eper hogyan alkothatott ilyen érdekes, ám mégis finom kombinációt, ám mégis megtette.

-         Ez egy valóban hosszú történet, leginkább csak régi mondákra és mítoszokra hagyatkoznak az emberek velünk kapcsolatban… De mind tévednek.

-         Komolyan… Semmi sem igaz a Drakula meséből? – látszólag csalódott volt az arckifejezése, mint minden eminens tanuló ő is szeretette villogtatni a tudását, és látszólag letörte, hogy van, egy olyan téma, amihez nem tud hozzá szólni.

Fáradtan felnyögtem – Ha Drakuláról akarsz híreket, akkor keress rá Google weboldalon – jegyeztem meg szúrósan. Villámló szemekkel nézett rám, majd Reidhez intézte váratlan kérdést.

-         Nenay ezért nincs itt igaz? Nem azért, mert össze veszett Wrathtal, hanem mert itt vannak a kevésbé jó vámpírok – a hangja elhaló volt, és a keze remegett – Amikor… amikor utoljára találkoztunk bocsánatot kért tőlem, majd azt mondta, hogy mindent rendbe hoz…

A kocsiban hosszúra nyúlt el a csend, Reid arcán nem futott át semmilyen érzelem, csak összpontosított.

-         Ez egy újabb hosszú történet… - mondtam és az eget kémleltem. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor vámpír lettem, arra szörnyű és kegyetlen éjszakára, mely a mai létezésünket is homályba borítja. Azaz nem mindegyikünkét. Lou megtalálta imádott Lujzáját, aki beragyogja az életét, ahogy az Lujza gyűrűjében is áll. Elizabethre is sikeresen rátalált a boldogság, szeretett bátyám és nem az én képemben.

-         Csak a lényeg érdekel – mondta, majd elfordította rólam okos pillantását, és a továbbiakban hallgatott.

- Hát éppen ez az Silver – mosolygott barátságosan Reid – az egész történt a lényegből áll.

A továbbiakban hallgatunk, Reidnek útközben megcsörrent a telefonja, amit felvett és fél kézzel vezetve hallgatta feleségét. Tökéletesen hallottam, hogy miket beszélnek, hogy Florete megnyugtatja, hogy otthon van, hogy most már evett is, nincs miért aggódnia a férjének. Bámulatos, gondoltam, ahogy ez a két vámpír rajong egymásért. Abban nincs semmi meglepő, ha két testvér, vagy egy szülő és egy gyermek között ilyen erős a kötelék… De ez, hogy két ilyen idegen vérrokonságtól mentes, azaz a legősibb ösztön alatti érzés, hogy lehet ilyen hatalmas?

Ekkor eszembe ötlött Wrath, a hosszú órák, amiket azzal töltött, hogy kifigyelje Nenay minden mozdulatát, az idő, amit azzal töltött, hogy mindent megadjon neki, ahogy viselkedett vele, ahogy védte. És ami mégfurcsább… Nenay őrült rajongása, ahogy a karjába bújt, vagy mikor csak úgy odafordította a fejét, hogy megcsókolja, vagy a gyermeki öröm, mikor meglátta őt az iskolába, a nappaliban, vagy ahogy éppen kiszáll a kocsiból…

Ép ésszel nem tudtam felfogni, hogy két lény, akik között nincs semmi csak fizikai vonzalom meg a nagybetűs kémia, hogy alkothatnak mégis ennyire egy egész személyt. Mintha a két dolog amint egymásra talált nem is létezhetne egymás nélkül.

(  1 órával később)

A kórház ahova megérkeztük éjjel 23óra körül, már ismerős hely volt számomra. Itt gipszelték be Nenay lábát pár évvel ezelőtt mikor eltörte. Jól emlékszem anya milyen erős volt és határozott, apát pedig majd szétvetette az ideg, miközben Nenay Emund vállába kapaszkodott és arról győzködte, hogy ne hagyja, este őt egyedül egy ilyen fura helyen. A kékeszöld macskavágású szempárban ott ragyogott az a félelem, ami miatt nem tudtunk rá haragudni, leszámítva apát, akin ilyenkor elhatalmasodott az apatigris érzés.

Nem úgy, mint most, egészen az idáig vezető útig tartó szarkasztikus gondolatim egy okból gyökerezetek, ez pedig drága egyetlen hugicám volt. Ideges voltam, mert tudtam, mit jelent felelőséggel tartozni iránta, tudtam mennyi veszély leselkedik rá, és hogy ő ezekre fittyet hány. Nem tudtam, hogy itt lesz-e vagy sem, hogy egészséges, vagy éppen törött csontokkal fekszik valahol. Csak azt tudtam, hogy nagyon-nagyon zabos vagyok rá, mert tönkretett mindent, ami még nem volt szétzilálva a családunkban.

Mert nem értette meg a lényeget. Nem tudta felfogni, hogy nem az volt a baj, hogy elment megmenteni a barátait, hanem az, amit feláldozott volna érte. Nenay elvakultan és minden áron hős akart lenni egy olyan helyzetben, ami ezt nem tette lehetővé. 17 év ment rá arra, hogy bújtassuk, hogy viszonylag tökéletes szocializálódást biztosítsunk neki, hogy ne kísértse meg az illat, hogy mindig legyen benne az „elixírből”. Hogy tudja, hogy sötétben nem mehet el sehova egyedül, hogy ha süt nap, mi nem lehetünk vele, mert csillogunk. Elmagyarázni miért nem változunk, és közben figyelni, ahogy ő nő és átalakul. Nenayért haragudtunk és nem ellene.

Reid rohant a sürgősségire, ahol rengeteg orvos fogadta, engem, mint segédje és Silvert mint gyógyszerésznek tanuló szakasszisztenst prezentált. Be kellett mosakodunk és át kellett öltöznünk, és csak úgy mehetünk be abba a szobába ahol a sebesült embert tartották. Ahogy beléptem a szobába és megéreztem az illatot megdermedtem friss vér szaga terjedt szét a levegőben, de gyakorlatisan nem akartam tudomást venni róla. Ha a húgomat érte baj, sose gondoltam vérére, az övére sem fogok, szilárdítottam meg a lelkemet, melyet nem igen kellett sokáig győzködni, amint az illatot elemezte az agyam. Először teljesen elképedtem… Diego Wero? De ahogy közeledtünk a személy felé megpillantottam arcát és rájöttem, hogy Charlie Wero az. A megkönnyebbülésem így nem lett határtalan.  A nyakán hatalmas seb volt, úgy tűnt jó alaposan kiszipolyozták és sok vért vesztett, de méreg nem került a szervezetébe. Vagy ha volt is bent kiörült, mert nem éreztük a méreg édes kesernyés elegyét.

A nyakából kitéptek egy darabot azt, mindenképpen össze kell varrni, de a vérveszteségen kívül nem volt más baja, holnap maximum holnap után már haza is mehet. Talán az egész szörnyűséget el lehet tusolni… De a fickót valaki megmentette… Ha nincs benne méreg, pedig ez egyértelmű vámpírharapás, akkor valaki kiszítva azt belőle, és nem hinném, hogy egy ember volt az.

Reiddel összenéztünk, ő bólintott felém, és lehúzta a gumikesztyűt a kezéről, és beszélni kezdett kollegáival, míg én szépen kisétáltam a szoba elé, ahol Silvert hagytuk. Ott állt nem messze egy kávé automatánál, így hát megindultam felé, de valaki hátulról megállított.

- Elnézést láttam, hogy honnan tetszett kijönni, csak azt szeretném tudni, hogy minden rendben van Mr. Weroval? – kérdezte egy elgyötört hang melyet túlságosan jól ismertem. Mikor megfordultam az a látvány fogadott, amire fel is és nem is voltam készülve.

Egy sötét, fekete hajú lány állt mögöttem, aki kétségbeesetten nézett fel rám, eléképesztően érdekes szemével. Ujján ott csillogott egy eljegyezési gyűrű, és egy gyűrött Guns N Roses-os póló volt rajta. A lányból áradt a méregdrága francia konyak illata, és elkeseredett könnyek mosták azt arcot, melyet túl jól ismertem.

Nenay szeme is elkerekedett, de ahelyett, hogy megrémült volna, vagy elfut, a nyakamba ugrott és puszikkal halmozta el az arcomat – Bill! – suttogta, és éreztem, ahogy remeg a kezeim közt. Félt. Minden harag, vagy düh, amit idáig éreztem, úgy foszlott szét bennem, mint ahogy a szomjas föld magába issza a vizet. Húgom testét a kezemben tartottam és elhatalmasodott rajtam a régi jó bratyós érzés, miszerint, mindenkit kicsinálni, aki fájdalmat okoz a kishúgomnak.

-Kisfarkas – motyogtam a hajába, ahogy akkor is mikor kislány volt, és úgy szorítottam magamhoz, mint még soha előtte. Nem bírtam rávenni magam, hogy megszidjam, megbántsam mikor annyira ragaszkodtam hozzá.

Csináljon bármit, menjen bárhova, és legyek akármilyen dühös… ő a testvérem. Ott voltam mikor született, ott voltam mikor először nevetett, mikor sírt, mikor félt. A szemem előtt nőtt fel, nincs olyan dolog, amit neki, ne bocsátanék meg. Ő örökre az én legkisebb farkasom marad.

Sírt, a válla rángatózott a sok – sok könnytől. Silver megilletődve pillantott rám, hogy kit ölelgetek én egy kórházi folyosón, Nenay lassan lemászott rólam, és amint földet ért a lába megfordult abba az irányba amerre néztem. Láttam, ahogy Silver szeme elkerekedik ajkán mosoly fut végig, és egyenesen Nenayhoz rohan. A két lány sikeresen majdnem elvágódott Silver lendületétől. De két kamasz lánytól, mit várhat az ember?  Silver vörös haja összefonódott húgom immáron ébenfekete tincseivel és az eper és narancs illat összeolvadt a francia konyakéval. Reid lépett mellém, és olyan halkan, hogy csak én halljam meg ennyit mondott.

- Mr. Weroval minden rendben lesz, egy-két nap és meggyógyul, de amint látom, - bökött a húgom felé – neki több időre lesz szüksége. Beszélj vele Bill, addig nem szólók a szüleiteknek.

-         Kösz – súgtam neki vissza, mire ő jóságosan elmosolyodott.

– Gyerek még, akivel sok olyan dolog történt, amit nem ért. Erre gondolj, mikor beszélsz vele, nagy a valószínűsége, hogy ő mentette meg Mr. Werot.

Némán figyeltem, ahogy a két lány elengedi egymást, és ahogy Nenay szégyenlősen felnéz Reid szemeibe, sejtettem, hogy arra gondol, hogy haragszik rá Wrath miatt, de Reidtől ez távol állt. Fülemben ott csengtek Reid szavai…

Egy gyerek, akivel olyan dolgok történtek, amiket nem ért…