13 fejezet - Fájdalom

Egyenletesen vettem a levegőt, a napsugarak simogatták a bőrömet, miközben arcomat a elfordítottam, mert a nyakam kellemetlenül zsibbadt. Egy finom érintést üdvözölhettem a sajgó felületen, ujjbegyek kezdték elmasszírozni a nyakamat, mire én akaratlanul felnyögtem.

-         Jó – motyogtam álmosan, és még jobban felkínáltam a fájó felületet a kéznek, amely rajtam dolgozott. Jól elaludhattunk Didoval gondoltam homályosan. Aztán éreztem, hogy a sajgás egyre szűnik, és masszírozás egyre kellemesebb lett, simogatássá szelídült. Álmosan tekintettem fel, hogy megköszönjem Didonak a kedvességet, mikor szemeim találkoztak egy sötétedő szempárral, és testemen remegés futott végig.

A szikrák ott pattogtak közöttünk, a feszültség hatalmas volt, de nem akármilyen. Wrath arca nyugodt volt… Szemeimben azonban az a fajta állati birtoklás lángolt, amivel akkor nézett rám, ha túl sokat lógtam S-el , vagy anno Ruperttel. Megnyaltam kiszáradt ajkamat, mire az ő ajkát halk, alig hallható morgás hagyta el. Nem tudtam, hogy mi ez a vadság, ami hirtelen körül ölelte őt, és engem is magával rántott. Emlékeztett arra, ahogy hosszú idő után tegnap először megcsókolt a kórházban.

-         Jó.. Jól vagy? – nyögtem ki, mire ő bólintott, nem pislogott, nem csinált semmit csak bámult engem.

-         Egész este csókolgattad a sebemet – felelte halkan, de szavaiban szunnyadó erő bujkált.

-         Tényleg? – nyögtem, és éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul. Azonban nem bírtam sokáig bontrákozni gátlástalan viselkedésemen, hiszen a combom az Ő combjai között pihent, az Ő inge volt rajtam. Ráadásul hason feküdtem… Rajta.

-         Egen – mondta, majd hirtelen hajamba markolt, és felrántotta a fejemet, és szemeimbe bámult. Hevessége és az enyhe fájdalom, engem is feltüzelt. Kezemmel az ö hajába téptem, mikor ajkaink összeértek.  Harag lángolt mindkettőnkben, és nem tudtam miért. De ez nem olyan harag volt, ami miatt nem állnánk szóba egymással.  Testem pont úgy illeszkedett a testéhez, mint azelőtt, karjai közt is úgy fértem el mint eddig. Csak az ő ereje nőtt meg… Erősebb volt, dominánsabb, mint amire emlékeztem. Karján kidagadtak az izmok, miközben felém gördülve folytatta a csókunkat.

-         Haza fogsz jönni velem!? – mormolta a számba, mire megdermedtem. Fejem a párnának csapódott, és zihálva meredtem rá.

-         Nem – mondtam ki. – ő is ledermedt. Értetlenül meredt rám, mintha magától érthetődő lett volna, hogy köztünk minden rendben van, és ez egyenesen arányos azzal, hogy én haza cuccolok. Itt hagyok csapot – papot – Idejárok suliba – mondtam mikor rendezetten vettem a levegőt.

-         Azon tudunk változtatni – nézett a szemembe, majd halkan folytatta Mindent, el tudok intézni, ha most helyre hozod velem azt, amit elrontottunk – összevontam a szemöldökömet…

-         Mit rontottuk el? – szaladt ki a kérdés számon. Nehezen ment a gondolkozás, úgy hogy egyik keze továbbra is simogatta hasamat. Felnevetett.

-         Ezt az egészet… Nem kellett volna annak idején, olyan durván bánnom veled, de hidd el, hogy nekem éppen úgy fájt, mint neked – mondta, és egyből értettem, hogy arra céloz, mikor a lövedéket operálta ki belőlem Reid.

-         Hát nem – lettem savanyú, és kezét leemeltem magamról. Eszembe jutott a fájdalom, és hogy mi minden jött azzal, hogy Ő annak idején elküldött engem. Kifordultam alóla, és az ágy szélére ültem. Nagy levegőt vettem, mert nem akartam az arcába ordítani azt, hogy nem ÉN szúrtam el… Hanem Ő… És hogy nem én tehetek róla, hogy most itt kell lennem, hogy nem mehetek vele vissza, hogy Charlie ott fekszik a kórházban.

-         Ne légy megsértődve… vagy legalább is, ne puffogj, eleget szenvedtem már a büntetésed miatt – felelte, mire én felháborodottan fordítottam felé a fejemet. Ajkam elnyílt, ahogy vádlón megkérdeztem.

-         PUFFOGOK?

-         Igen… Puffogsz – mondta, és lazán felült, majd nagy levegőt vett, és hajába túrt.

-         Elfogadtam, hogy elmentél, hogy megleckéztess, elfogadom hogy túl kemény voltam veled… De a tegnap este után azt hittem, tudunk normálisan beszélni…

-         Én is azt hittem – keltem ki magamból.

-         Akkor miért ordítasz? – kérdezett vissza rögtön.

-         Mert nem erre számítottam kora reggel. Azt gondoltam, hogy majd csókolózunk, és lustálkodunk. Hogy megtudakolom, hogy- hogy vagy… Hogy hogyan tudtat meg, hogy én hol vagyok. Erre te egyből letámadsz.

-         Letámadlak? – szorította össze a szemét, és felkacagott, minden humor nélkül – Lássuk csak. Június elején láttalak utoljára igaz? És mi van most? November eleje… Számold ki: Július, Augusztus, Szeptember, Október, plusz a többi nap ami még vissza volt Júniusból… Kis híján öt hónapja, nem hogy békén hagytalak, de még csak azt sem tudtam, hogy mi van veled!

-         De nem én kértelek rá! – tártam szét a karomat.

-         Nem is én költöztem el a városból, és költöztem össze, egy-egyedül álló rockzenésszel.

-         Didót hagyd ki ebből – szegeztem rá az ujjamat.

-         Miért? – kérdezte savanyún, és jóképű arca kemény, és komoly volt – Csak nem Ő is egy olyan fontos személy az életedbe, aki nélkül nem tudsz élni? – lett ironikus.

-         Fogalmad sincs, hogy mit éltem át! Hogy milyen kibaszott szarul esett, hogy kidobtatok, mint azt a kutyát, aki már túl nagy ahhoz, cukin eljáttszon a gyerekkel.

-         Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk! –nézett a plafonra, és elkábultam, milyen tökéletes a mellkasa, a hasa, hogy a karja milyen izmos. Az arcáról inkább nem is beszéltem volna, mert akkor a most azonnal rávetem magamat, hogy összehozzunk valami „lightosat.”

-         Pedig itt – fordultam immár teljes testemmel felé.

-         Miért van az, hogy bármi, amit csinálsz… annak én iszom meg a levét? – kérdezte könnyedén.

-         Mi? Miről beszélsz? – zavarodtam össze, és a torkom összeszorult. Most nem lágyan nézett rám, hanem úgy, mint mikor először pillantottuk meg egymást: ridegen és sötéten.

-         Arról, hogy sípcsonton rúgtál, mikor megmentettelek Lujzától, hogy mikor összevert a bátyád, és én siettem a segítségedre, nekem kellett vele megmérkőznöm. Hogy az első csókunk után kis híján leszúrtál. Attól kezdve, hogy nem lenéztél, beszólogattál, minta tehettem volna arról, hogy az vagyok ami! Hogy mikor összejöttünk egyfolytában éreztetted velem, hogy: Jó hogy itt vagy, de azért ne felejtsd el, hogy Én vagyok Nenay Wolf… És nehogy már azt várd tőlem, hogy alkalmazkodjak hozzád.

Szavai megtették a hatását, gyomrom összeszorult, és egyik könnycsepp a másik után folyt végig az arcomon. Láttam, hogy az ő mimikája is egyből változik. Kín kúszott végig a vonásian, ahogy látta, hogy szenvedek, és keze már indult is meg, de megállította félúton köztem, és maga között majd visszahúzta. Mindent megbocsátottam volna neki, ha megsimogatja a csuklómat. Ha csak érezteti velem, hogy kellek neki… Nem haragudtam volna rá! Végig pusziltam volna a sebhelyét, hagytam volna, hogy játsszon a hajam végével, ahogy azt régen is tette, olyan sokszor.

-         Most mit vársz tőlem? Te vagy az első barátom. Előtted, soha nem jártam senkivel…- kezdtem mentegetőzni, és ez nem tetszett. Mi jogon vádol ő engem? Ő talán nem tehet arról, hogy most itt tartunk – Igent mondtam neked félév járás után, melynek felét te azzal töltötted, hogy hol ezért, hol pedig azért orroltál meg rám, meg akartál megváltoztatni.

-         Mi? Mikor akartalak én megváltoztatni téged? – kérdezte, és az ökölbe szorított kezével kis híján a falba vágott.

-         Ne tedd ezt, ne tedd azt, csináld ezt, csináld azt. Te az enyém vagy. – idéztem, mire ő halványan elmosolyodott.

-         Szóval, nagyon rossz életed volt mellettem. Örülök, hogy így állunk… Legalább tudom, hogy mire számítsak…

-         Már megint túl bonyolítod a dolgokat – vágtam ellent, mire lefagyott, és érezte, hogy átléptem egy határt. Amit nem kellett volna.

-         Kérdés nélkül álltam a golyó elé, hogy megvédjem az életed, a testvérem meghalt érted… Megmentettem a barátaidat, megvédtem Rupertet, aki golyót akart lőni beléd. Kutattalak négy vagy öt hónapon át, és majdnem belehaltam, hogy élsz-e még…És te erre, azt mondod, hogy túl bonyolítom? – kérdezte, és olyan fájdalmas lett az, amit mondott, hogy majdnem oda futottam, hozzá, hogy átöleljem.

-         Nem… Én… nem így.. – szorítottam össze a szememet, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból.

-         Különlegesen tehetséges vagy abban, hogy megbánts másokat – mondta halkan.

-         Ne haragudj… Én… nagyra értékelem, azt, amit éretem, teszel – motyogtam, a földet bámulva, majd kifakadtam - Nem én vagyok a rossz lány hát nem érted! – kiabáltam miközben a könnyeim folytak.

-         Én nem ezt mondtam – emelte fel a kezét Wrath.

-         Pedig úgy tűnik – szipogtam.

– A barátaid mások ugye? Mind vagányak, kemény gyerekek, akikkel táncolsz a suli bálon, akik szeretnek téged, megveszik a cukrodat, elfogadják a tanácsaidat. Hallgatsz rájuk, meghalsz értük, és akkor még nem is beszéltem a családodról… És velem. Nenay velem mi van?

-         Mi az, hogy mi van veled…? – néztem rá a könnyek keresztül.

-         Szerintem elég erős kötelék az az egy szó, hogy szeretlek, hogy néha majdnem megölnek miattad, és hogy vártam rád, 103 éven át!

-          Miért csinálod most ezt velem? Nem veszed észre, hogy mennyire hiányoztál? – már alig láttam alakját. Gyönyörű szemét, finom metszésű ajkát, az orrát, a homlokát, melynek mindem ránca eltűnik, ha meglát…

-         Én miért vagyok, mindig második? – kérdezte meg végül hosszú szünet után.

-         Nem vagy második… - mondtam.

-         Így van, én csak harmadik vagyok, vagy talán annál lejjebb igaz? – tehetetlenül ráztam a fejemet, fekete tincseim arcomba tapadtak.

-         Félre értesz.

-         Ezen nincs mit… Azt mondtad, hogy szeretsz, hogy hozzám jössz, hogy akarsz tőlem gyereket, azt mondtad, hogy együtt fogunk lakni, hogy… - elakadt a szava., amikor lenézett a gyűrűre az ujjamon– hazudtál igaz? – mosolyodott el fájdalmasan.

-         Én nem az vagyok neked, mint amire gondoltam – mondta, majd keserűen elmosolyodott - Most kicsit egyedül kell lennem.

-         NE!

-         De, egyedül, te nagyon jól tudod mit jelent igaz? – kérdezte, majd a hajam felé bökött, aztán végig mutatott rajtam – A magányos farkas… Jól illik rád a kép. Félig belehaltam, hogy elhagytál, és lám… akkor még nem is tudtam, amit most.

-         Wrath mit csinálsz? – indultam meg felé, hogy megállítsam

-         Élek… vagyis megpróbálok fél óráig úgy tenni, mintha nem rondítottál volna az ÉN életembe. – mondta, majd bevágta maga után az ajtót.

-         Ne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!- estem belülről az ajtónak, és néma zokogásba kezdtem. Könnyeim végeláthatatlanul potyogtak, de erőm nem volt kimenni. Úgy éreztem semmihez nincs erőm. Ettől féltem…

Felhúztam a lábaimat, és átkaroltam őket a kezemmel, éreztem, milyen hideg a bőröm és libabőrös. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, miközben fáradtan a az ajtónak dőltem, Mintha kezek húztak volna lefelé. Azt hiszem erős lettem… Azt hittem megváltoztam! Hogy nem fáj, ha már belém rúg! Belerondítottam az életébe… szorult össze a szívem, és hangos köhögésbe, kezdtem. Egyre hangosabban köhögtem, nem kaptam levegőt, és ijedten kaptam a torkomhoz, ordítani akartam, de csak belerúgtam az ajtóba, ami kivágódott…De nem a rúgásomtól. A Viking állt ott, győzelem ittas mosollyal arcán.

-         Hát újra látjuk egymást Nenay – mosolygott, majd a fájdalom belém nyílalt, de már legalább levegőt kaptam.

-         Hogy… hogy lehet… - akadozott a hangom.

-         Bele telt egy kis időbe, amíg bele ültettem Wrathba a kétséget, sokáig küzdött is vele, de mint látod, hatásos volt. Ahogy annak idején Coleenel, és a kis Ruperttel is megtettem – felelte mézes mázason.

-         Utállak – köptem a lábához, mire ő összehúzta a szemöldökét, és a szemét, és felsikítottam a fájdalomtól, ami a csuklómba nyílalt.

-         Okosabb lennék a helyedben – intett, majd leguggolt – Emlékszel Arnoldra ugye? Eláruljak egy titkot? Én végeztem vele, és elszívtam az erejét… És Coleen végig nézte. Nem tehet semmit… Választania kellett a melák Jack és Arnold között… És Jacket választotta…

-         Mi… Miköze… - dadogtam, mert úgy éreztem, nem bírom tovább.

-         Miköze ennek hozzád? Hogy te okoztad a legnagyobb meglepetést. Azt hittem, hogy a lövöldözés, majd még közelebb hozz a fiúhoz… De tévedtem, visszamenekültél a régi életedhez, és ott hagytad nekem őt. Minden nap láttam, hogy kínok közt fetreng, hogy a hiányod felemészti… Micsoda mulatság volt – mondta, majd kezét a combra tette, ami magától eltörött, és természetellenes pózban állt. Olyat sikítottam, hogy azt hittem beszakadt a dobhártyám. Olyan elviselhetetlen volt a kín, hogy levegőt is alig kaptam.

-         Szeretem őt! Nem hagyom, hogy tönkre tedd – mondtam nagyon lassan, miközben a Viking felállt, és ránézett a bevetetlen ágyra. Majd beszélni kezdett a nagy szerelemről, meg Rómeóról és Júliáról… Nagy levegőt vettem bár a fájdalom elzsibbasztott csak egy dolgot tehettem.

Rómában viselkedj úgy, mint a Rómaiak. Végignyaltam a fogsoromat, és felkészültem rá, hogy megküzdjek. Hátra ejtettem a fejemet, és nagy levegőt vettem.

A Viking megperdült és egy perc alatt mellettem termet. Riadtan emelte fel a felsőtestem, testem az övéhez ért, az arcom a nyakába landolt, és én csak erre vártam, a torkába haraptam, késlekedés nélkül. Kezem előre lendült, amelyik mg épp volt, és egyenesen a szemébe szúrtam az ujjaimat. Felordított, és felugrott, de én nem eresztettem el a nyakát, húsa nagyot repedt, ahogy egész testsúlyomat tartotta meg.

- Nenay! – hallottam meg Rupert hangját, előre lendült, felugrott, és a teste mintha ezernyi darabra szakadt volna szét, mikor a hatalmas fehér farkas felmorgott és beszállt a bunyóba.