14 fejezet - Több típusú terhelés

 

( köszönöm a képet)

A hatalmas fehér farkas neki támadott a vámpírnak. Vele volt a meglepetés ereje, gyors volt és pontos. Sokszor láttam már természetfilmekben, hogy – hogyan vadásznak ezek az állatok. Kifárasztani, legyűrni… De hogyan fárasztasz ki valakit, aki nem tud elfáradni?

Undorító volt, csupán a gondola is, hogy fogaimat mélyen a húsába mélyesztem. Hát még gyakorlat, ráadásul, az, az elviselhetetlen nyomás, amit az állkapcsomra gyakoroltam… Hiszen az tartotta minden súlyomat.  Erősen tartottam magamat fogaimmal, de a mozdulat annak ellenére, hogy gusztustalan és kellemetlen azonban mégis természetes volt, mintha eddig szunnyadt volna bennem a vámpír… Sose gondoltam magamra úgy, mint egy vámpírra, főleg azért nem, mert se nem ettem húst, se nem ittam már jó ideje elixírt, ki tudtam menni a napra, és néha le is barnultam…

Ez azonban más volt, testemen átszáguldott az erő… Ahogy forgott velem jobbra és balra, ahogy próbált leszedni magáról csak még inkább ösztönöztek rá, hogy tartsam erősebben, bírjam tovább. Az élni akarás, a küzdés, az hogy túl sok a veszteni valóm… így ujjaim még erősebben kutatták a szemgödrét, és használható lábamat teljes erőmből a lábai közé küldtem. Ujjaim erősen kaparták, félig zárt szemhéját, fogaim elmozdultak a húsban… Ha kívülről néztem volna biztos hányok… Nem érzékeltem, azt hogy hol van Rupert… Csupán csak annyit, hogy a Viking nem bírja megtartani a súlyát, hogy el- eldől… Küzdött ellennem és a farkas ellen is. Látszott, hogy nem tudja, hogy kire figyeljen jobban oda. Össze lett zavarva. De most én voltam az elhanyagolható tényező…

A Viking a hajamnál fogva rántott le végül magáról, és lökött a falnak. Egy másodpercig, amíg a levegőben voltam nem fájt a lábam, sem a kezem… De másra nem emlékszem, túl gyorsan történt. Csak arra eszméltem fel, hogy saját ordításomat hallom, mert sérült lábam a falnak nyomódott. Szúró és éles fájdalom volt, Épp kezemmel oda akartam nyúlni, de meggondoltam magam. Ha ránézek, és utat engedek, a félelemnek és a gyávaságnak a pánik és nem a Viking lesz, ami kiüt. Nem maradhattam tétlen! Rupert és a Viking őrült harca folyt a szemem előtt.  És sokkal másabb volt, mint amit annak idején a K1 – ben néztem Louval és Jackkel . A vámpír gyorsan cikázott, míg Rupert erőseket rúgott harapott. Az elfojtott nyögések, a vér, a szagok, vicsorgás… Egyértelmű volt, hogy nem húzzuk Ruperttel sokáig… Segítséget kellett hívnom! Lábamra rá sem bírtam nézni, a csuklóm, pedig már kezdett is dagadni. Hasra fordultam, így sikeresen kitértem Rupert hátsó lába elől, az is elképzelhető volt, hogy megtapos a nagy védelmezés közepette. A hely szűkös volt, és egy hatalmas farkasnak nem volt benne könnyű mozogni. Felszisszentem, mikor egyszerre két helyen éreztem az őrült lüktetés. Könnyek csordogáltak a szemeimből, nem tudtam letörölni őket. A bal csuklóm és a jobb lábam volt minden, amire támaszkodhattam. Rupert ügyesen takart, és meglepő örömmel konstatáltam, hogy a vámpír immunis Ruperttel szemben, és nem tud neki fájdalmat okozni. A képessége egyszerűen visszaverődött.

Centiről, centire tettem meg az útvonalat, lassan és óvatosan, majd gyorsulva egyre apróbb mozdulatokkal. A küszöbön volt a legnehezebb az átjutás… Amint a lábamhoz ért, a hideg fém és fa, őrjítő csípő és szúró fájdalom kerített hatalmába. Megrekedtem. A tüdőmbe hirtelen nem jutott levegő, a szoba teljesen elhomályosult előttem, arcomba, grimaszba rándult. Oké háromra. Egy… Kettő… Kettő és Fél, Három, és átlöktem magamat rajta. Úgy csavarodtam, hogy csak a hátamat érje az ütés.  Jobb lábammal lökdöstem magamat, bal kezemmel rásegítve a kanapéig. Nagyon reméltem, hogy Silver valami biztonságos helyen van, messze tőlem és a fura életemtől. Ugyan ez nem volt elmondható Rupertől, arról a Rupert Coleról akitől annak idején egy plüssfarkast kaptam a kölykével ajándékul, az első majdnem randik alkalmúból. A kanapén ott volt Bill mobilja ezt az előbb is kiszúrtam. Még pár méter… Őrjítő volt a kín, az izzadság cseppek patakokban folytak le rólam, miközben, kínlódva elértem a kanapén hagyott mobiltelefont. Véres tócsát hagytam magam után, éreztem, hogy fogy az erőm, a szagot sem bírtam, gyomrom összefacsarodott, és oldalra kellett fordulnom, ahogy a görcs a hasamba mart, és öklendezni kezdtem. Az inger, csak fokozta a fájdalmamat, jobb csuklómra támaszkodtam automatikusan.

-         Kurva életbe – buktam előre, zokogtam, a kezem fájt, hallottam, ahogy Rupert felvonyít. Ez adott erőt. A levegő gyorsan cserélődött a szervezetemben, megpróbáltam megfeledkezni a hasogató fájdalomról és a lüktetésről, de ez nehezebb volt, mint gondoltam volna. Nem hagyhattam azonban, hogy fehérfarkasomat a pácban! Ő a barátom… Nem fogom magára hagyni… Én fogom cserbenhagyni. Akaratlanul is felidéződtek bennem Wrath szavai, ahogy beszélt, és amiket mondott… Szívem még gyorsabban vert, ahogy rájöttem, hogy igaza volt. A barátaim… Csak egy valami lényeges dolgot hagyott ki a beszédjéből. Az én barátaim, ott voltak mellettem, teljes vállszélességgel. Nem fordítottak hátat nekem, én sem tehetek így! Összeszorítottam a fogaimat, és egy agy nagy levegőt vettem. Nem adom könnyen! Használható kezemmel megmarkoltam a karfát, és felhúztam magamat, miközben a vértócsa szélesedett körülöttem. Jól van… Kifújtam a levegőt. Ujjaim elcsúsztak a makulátlan bézs bőr kanapén, apró véres csíkokat hagyva maguk mögött. Rupert nekivágódott a falnak. Megremegett a tető is, szerencsére a kanapé is, így közelebb csúszott hozzám a mobil. Nem kellett sok, hogy elérjem, szinte felnyüszítettem örömömben amint a készülék a kezembe került.

      Már nem láttam tisztán, a vérveszteség túl nagy volt, és a fájdalom is. De Rupertér meg kellett küzdenem! Láttam, a farkas küzdelmét, újra és újra elesik, és a Viking egyre nagyobb fölénybe került. Tárcsáztam, de rossz gombokat nyomtam meg. Az aprócska telefon kijelzőjét egyre nehezebben láttam, ahogy szemeim csukódtak le… Különben is minden túlságosan homályos volt.

-         Szia Bill – szólt bele a telefonba Lou.

-         Lou! – hangom elhaló… - Szólj… Szólj… Billnek!

-         Nenay!

-         Szólj neki… Itt a Vik… Viking. Segíts… - aztán felsikítottam, mikor egy reccsenés következtében a másik csuklóm sem tudta megtartani a telefont. Hátra hanyatlottam, fejem koppant egyet a padlón, a telefonban Lou ordítozott.  De már nem értettem, hogy mit, már csak a plafont láttam homályosan, és már nem bírtam nyitva tartani a szememet. Rupert szívszaggató vonyítása visszhangzott a falak között, ahogy a farkasom küzdött.

Soha nem gondoltam volna, hogy az a dolog, ami ilyenkor az eszembe fog jutni az Axl Rose lesz. Pedig az ő hangját hallottam, a November Raint énekelte… És én tényleg tisztán hallottam… Mintha innen mellőlem szólt volna… a kanapé alól. Hogyan került vajon oda a mobilom?

Aztán meg hallottam a saját hangomat. Nenay postafiókja, sípszó után hagyj üzenetet.

Összeráncoltam a szemöldökömet… Ez mióta van benne a November Rainbe?

Olyan volt az egész, mint egy lidérces álom. Keveredtek benne olyan képek melyekre emlékeztem, és olyanok is, amiket ebbe az önkívületi állapotban még fel fogott az agyam. Tűz, lángok, vér, anya illata, a fák suhogása, a lábam fájása, amikor eltörött a foci meccsen. Wrath arca mikor először találkoztunk. Élesen tisztán rajzolódott ki előttem a kép, ott álltunk New Sunnyban egymással szemben, ő levette a napszemüvegét, és keményen csattantak a szavai: - Bele rondítottál az Én életembe. Az én életembe… Az én életem.

Aztán a kép váltott, ahogy anya rohant velem egy erdőn keresztül, a hideg végig süvített az arcomon, kellemesen nyugtatta forró bőrömet. Majd Wrath, ahogy hosszú ujjait ajkamra simítja. Szilánkok potyogtak minden felől, és egy láb dobogott.  Hol erősödött a lépések zaja, hol halkult. Ismertem ezeket, a lépéseket, túl jól ismertem őket. Aztán hirtelen ledermedt, egy szisszenést lehetett hallani, majd fojtott zihálást aztán erős, határozott karok öleltek magukhoz. Olyan óvatosan és szeretett teljesen, hogy alig éreztem a fájdalmat a testemben. Az illata mely körülvett, ahogy az izmos mellkasra hajtottam a fejemet teljesen otthonos és biztonságos volt…

-         Bill – motyogtam.

-         Itt vagyok tökmag, semmi baj – éreztem meg ajkát a homlokomon.

-         Rup – motyogtam.

-         Reid már kivitte Coleennel.

-         Jó – mondtam utolsó erőmmel.

Néha fel- fel riadtam, ilyenkor, vagy Silver, vagy Bill arca jelent meg előttem, ahogy felettem mozognak. Azonban valaki végig fogta a kezemet, nem tudom ki volt az, de fogta, simogatta a csuklómat, néha apró puszikat is éreztem, az arcomon, homlokomon. A számat viszont mindig gondosan és óvatosan kikerülte. Néha az is felrémlett, hogy Reid valamit leküld a torkomon, hogy Bill telefonál, Silver az én és Rupert ágya között cikáz.  Aztán valahogy sikerült ellazulnom.

- Biztonságban vagy – mondta egy szomorú, rekedt hang - Minden rendben van – simította kezét a csuklómra a hang tulajdonosa. Hallgattam rá, a szívem megbízott benne, és agyamba hiába tiltakozott, a szívem tudta, hogy hol a helye. Velem ellentétben.

-         Nenay! – simult egy hideg tenyér az arcomra – Nenay! – mondta az ismerős hang. Fáradt voltam, tényleg nagyon – nagyon fáradt. Mintha egy kisebb elefánt csordával kerültem volna egy boksz ringbe.

-         Anya nem megyek iskolába – mormogtam, mire halk kuncogást hallottam, kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, mi ezen olyan, vicces. Totál fáradtnak éreztem magamat, zsibbadt mindenem, de…

-         ANYA! – és tényleg ott volt az anyukám! Szőke haja lágyan, mégis kuszán omlott szét a vállán, zöld szemei kedvesen mosolyogtak rám. Vékony, rózsaszín szája halvány mosolyra húzódott.

-         Miért nem vagyok meglepve, hogy talpig gipszben látlak? – kérdezte meg ekkor Lou.

-         Lou? – néztem a fejem fölé. Bátyám olyan vagányan és lazán volt felöltözve, mint mindig, arca semmit sem változott, a szeme ugyanolyan olyan hamiskásan fénylett.

-         Yes… 911 – mondta majd finoman, megveregette a vállamat – Tudod hugi akkor is felhívhatsz, ha nem vagy életveszélyben.

-         Az túl snassz – felelte Edmund, aki egy kanapén olvasott egy újságot. Nem győztem kapkodni a fejemet a rengeteg meglepetés között, szívem csordultig telt örömmel, hogy a boldogság öröm sikolya már kaparta a torkomat.

-         Ed? – kerekedett el a szemem.

-         Nah… Azért ennyit nem változtam – mondta, és kidugta rám a nyelvét.

-         Nenay? Találd ki, mit hoztam! – jött be ekkor apa. Bámulatos… Az egész… Annyira…

-         Apa? – inkább volt ez egy olyan kaliberű hangnem, hogy: „Apa, ugye mesélsz?”, mint egy olyan, hogy: „Komolyan itt vagy?”

-         Tudom… Tisztán, rázva nem keverve, sok jéggel – mosolygott rám, majd elővett egy jeges csokis italt a háta mögül, és mellette még előhúzott a zsebéből, egy hatalmas, zöldcitrom ízű savanyú nyalókát.

És akkor és ott nem tudtam megszólalni. A családom, akiket nem láttam rettentő hosszú ideje, most itt voltak mellettem. Úgy öleltek körül, mintha el sem mentem volna, mintha még itt laknák, együtt, csúnya előzmények nélkül. Nem tudtam betelni velük, minden eszembe jutott, ami csak eszembe juthatott. Az anyán lévő rózsaszín felsőt, együtt vettük két éve, Lounak azért volt ilyen szakadt a gatyája, mert én akartam neki, kicsit vagányabb nacit, ezért kicsit megvagdostam. Edmund szemeiben ugyan az a védelem égett, mint annak idején, de most kisebb lángon. Apa pedig pont olyan volt, mint mikor még Nenay apuci pici szemefénye című korszakunkat éltük.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte meg Ed, és közelebb húzta hozzám a fotelt. Hatalmas ereje van, nem rándulhattak meg az izmai a nagy erőlködésben.

-         Jól – nyögtem ki. Tudtam, hogy szemeim árulkodóan csillognak, és elnyomnak minden fájdalmat, és szenvedését.

-         Bill éppen a vőlegényedet osztja ki – jegyezte meg Lou.

-         Mert? – jött a kérdés apától váratlanul.

-         Izé… - húzta meg pulcsija nyakát bátyám.

-         Lou! – néztem rá egyből csúnyán.

-         Oké ne légy dühös… - kezdte Ed, mikor felemelte a kezeit már akkor láttam, hogy itt komoly dologról lesz szó.

-         Kicsit elbeszélgettünk vele – jegyezte meg halkan Lou.

-         Kicsit mi? – húzta fel anya a szemöldökét.

-         Kajakra anya. Kicsit beszéltünk… - bólogatott Lou hevesen.

-         És miről? – fonta apa keresztbe a karjait, miután lepakolta a benne levő édességet.

-         Hát… a vándorló madarakról, és a mérges kutyákról - vágta ki magát Ed.

Lassan kezdett összeállni a kép.

-         Szóval ti vagytok a kutyák, én és Wrath pedig a madarak? – kérdeztem.

-         Hm… Pontosítok – mosolyodott el kínosan Lou.

-         Csak egy madár – mondta helyette Ed.

-         Egy nagy palimadár – lódított Lou.

-         Héj, még itt vagyok – vágtam a nem gézbe bugyolált kezemmel testvérem karjára.

-         Nem rólad van szó – sóhajtott fel apa, aki ezek szerint már érette miről szól a nóta.

-         Akkor? Wrath? – kérdeztem.

-         Hát igen – mondta Lou, és végig simított rövid, fekete haján. Egyből görcsbe rándult a gyomrom, és a szívem is hangosan vert, zihálva kaptam levegőt.

-         Mi… mi van vele? – nyaltam végig kiszáradt ajkaimon.

-         Semmi… - kezdte rögtön Lou, a magyarázkodást, de Edmund közbe vágott.

-         El akar menni, úgy tervezi, elhagyja Winwoodot, és itt hagyja a Drak családot – mondta ki végül kertelés nélkül az igazat a bátyám. Az első gondolatom az volt, hogy nem… Ezt nem vagyok hajlandó fölfogni. A második gondolatom pedig az volt, hogy Wrath nem szeret többé. És ez az érzés volt olyan rossz, mint a sérülések melyekkel tele voltam, de azok begyógyulhattak, gyógyszeres kezeléssel és tornával, meg egészséges étkezéssel, sok pihenéssel egybe kötve, na meg szakképzett orvosokkal.

De egy szívet, mely vérzik, és úgy érzi, hogy összetörik, hogy gyógyítanak meg gyógyszerekkel, és gipszel?

-         El elmenni? – kérdeztem halkan, és lassan visszadőltem a párnámra. Ed bólintott, és megfogta a kezemet.

-         Azon vagyunk, hogy ez ne így legyen. De magát hibáztatja, azért… ami történt veled – csikorgatta meg végül a fogát.

-         Mert felelős is! – dünnyögte az orra alatt Lou.

-         Nyugi srácok – mondta apa – Majd én elbeszélgetek vele – fordult meg.

-         Jaj apa, csak azt ne! – jajdultam fel.

-         Nenay edd meg a nyalókádat – intézett le apa ennyivel, és ki is lépett az ajtón.