26 fejezet - A kis szülinapos 2/2

Vannak pillanatok az életünkben, amikor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. (...) Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni és elviselni. Mert egy dolog vágyni valamire, de egészen más összeszedni az erőt, hogy elérhessük azt.

/Mindörökké c. film/

 Miközben saját épelméjűségemet  vitattam  Ginger szólalt meg: - Gyerünk, feltűnés nélkül kell lelépned! – nem értettem mire volt ez a nagy felhajtás  – Van még órád Wolf? – fordult felém hirtelen.

-         -  Igen… - válaszoltam tétován, majd a zsebembe nyúltam a mobilomért, hogy vessek egy pillantást a kijelzőn virító órára, mire a csengő hangos berregésbe kezdett.

-       --   Hát most kihagyod – felelte Ginger.

-          De hát- ámultam el - még vagy 10 perc vissza van a szünetből – néztem fel a szerkezetre, mely makacsul jelezte a nagy szünet végét. Majd megakadt a szemem Ginger szétnyitott remegő kézfején. Nem is remegett, hanem rezget, mint a csengő maga. Mikor elkapta  a lány pillantásomat a keze azonnal megállt és a csengő is elhallgatott.

-        -  Mi a …? -kezdtem volna bele, de hangom elhalt a több tucat berzenkedő diáktól, akik mind ámulva – bámulva indultak el termeik felé, még elcsíptem a döbbent gondnokot, aki a szemével a portást keresi, hogy magyarázottal szolgáljon a csengésre.

-         -  Indulás – mondta Dan, a portás döbbent arckifejezéssel indult el a gondnok felé. A kijárat pedig szabadon marad. Dan húzott mag után, miközben Ginger igyekezett feltűnés nélkül átpasszírozni minket a tömegen, volt egy olyan érzésem, hogy a lány folyamatosan takar engem a többiek elől. De nem értettem miért. Valahol a tudatom mélyén felmerült bennem, hogy most hagyom el az egyik legbiztonságosabb helyet (persze) önként és dalolva két olyan emberrel akikben nem hogy nem bízok de még csak nem is ismerek,  de elnyomtam magamban a kétség hangját és behúzott nyakkal Dan és Ginger takarásában, barátaim kereső, aggódó tekintete elől bujkálva feltűnés nélkül kijutottunk az iskola kapuján.

-       -   Már nem azért, de hova megyünk? – tettem fel a kérdést, mikor a kerítésen átmászva az erdő felé vettük az irányt és nem pedig a város felé.

-       -   Van valaki, akivel szerettél volna beszélni. Hát… most már Ő is szeretne beszélni veled.  – felelte Dan szűkszavúan és a hatalmas fenyőkre meredt. A fura öreg, nyílalt belém a felismerés.

-       -   A keresztapád – suttogtam.

-       -   Gratulálunk Wolf – motyogta Ginger majd végigmért – az agyad úgy vág akár a borotva. Néhány 100 méter, csupán ennyi választott el engem a sok –sok választól, melyekre ideutazásom óta várok, most mégis földbe gyökerezett a lábam. Néha pont akkor szeretnénk a leginkább visszafordulni, mikor célegyenesben vagyunk.

Az első dolog amit megpillantottam, a férfiből, egy fekete, hosszú bokáig érő bőrkabát volt és egy irgalmatlanul nyugtalanító, vakító fehér mosoly.  Egy fenyőfának támaszkodva állt, nyoma sem volt a hónapokkal ezelőtti elutasító magatartásnak, mikor a furaöreg egy merő görcs volt. Most csupán csak egy bőrkabát és egy mosoly. A hideg futkosott a hátamon tőle.  Azt hiszem, kicsit le is maradtam a két idegenvezetőmtől. Dido szavai olyan élesen és tisztán csendültek fel a fülemben, mintha csak most suttogná nekem. 

-       -   Gyere nyugodtan közelebb, nem vagyok harapós kedvemben. – vonta fel a szemöldökét a fura öreg.

-       -   Lehet, hogy maga nem, de én igen – döntöttem oldalra  a fejem, hogy jobban kilássak Dan és Ginger mögül. Bár mindkettőnél magasabb voltam, jelentősen lemaradtam a kis emelkedőn.  Dan hátrasandított rám, de a nézése továbbra is barátságos maradt. – Nem kell félned Nenay, szövetségesként vagyunk itt.

-         - Milyen szövetséget akarsz vele kötni? – furcsán éreztem magam, a szívem hangosan dobolt a bordáim között, a tenyerem izzadni kezdett, nyugalom Nenay, nyugalom. 

-       -   Érzed ugye? – lépett előrébb a fura öreg.

-      -    Mit? – kaffogtam vissza.

-        -  A döntésed következményeit – a nyugtalanító vigyor még szélesebb lett – azért vagyunk itt, hogy korrigáljuk.  –hirtelen elkomorodott – Bocsáss meg az udvariatlanságomért! Sid McBug vagyok, Dan Mayer keresztapja, de jól sejtem, akkor te is – szarkasztikus vesébe látó pillantás – furaöregként ismersz.  Gondolom hallottál már rólam ezt, azt. Danről és a balesetéről is tudnod kell, hiszen itt éltél mikor ez történt. Nem is érdekes ez mindeegy egyenlőre, én inkább téged szeretnélek  bemutatni, az utóbbi 1 hónapban mióta felkerestél, elég sok mindent megtudtam rólad… És szerencsére, volt egy jó fülem – biccentett Ginger felé – aki tájékoztatott róla, micsoda ostobaságra készülsz.

-      -    Tessék? – döbbenet, azt hiszem ez volt az első alkalom fél év óta, hogy nem éreztem semmit, csak döbbenetet, még félni is elfelejtettem azt hiszem.

-       -   Mit gondolsz? – vigyorgott Gingerre, - Kezdjük az elején?

-        -  Az elején? – pánik..pánik.

Sid… Sid McBurg. Valahol 40 és 50 között volt félúton. Az egész ember valahol félúton volt, a haja, a szeme, a lénye mind – mind végletek között mozgott. Borzasztó különleges férfi, a mimikája, akár egy színészé, a külseje egy érett férfié lelkesedése egy 20 évesé.

-        -  Megpróbálhatom – bólintottam tétován, bár az ötlet kiválóságával magam is egyetértettem. A mozdulat egyre határozatabb lett, míg a végén arra eszméletem, hogy úgy bólogatok, mint azok a fura figurák a kocsiban.  Sid kék szemében különös fény gyúlt, sose láttam még a reményt ennyire kifejezően tündökölni senki szemében, mint az övében. 

-        -  Dan, gyere – intett keresztfia felé, majd hirtelen megtorpant. – Ti meglesztek egymással? – mutatott rám és Gingerre.  Összenéztünk, tétován biccentettünk, mire Sid látványosan fellélegzett. – Kár, szeretem a cica harcot – mondta azért piszkálódásképpen. Dan kihúzta a kezét a zsebéből és tétován intett nekünk, majd kibukott belőle egy oda nem illő kérdés.

-         - Amúgy Daniellenek van már kísérője az érettségi bálra? –  a füle hegyéig vörösödött saját kérdésétől.

-      -    Úgy tudom, nincs – igyekeztem elrejteni a számszélén ficánkoló mosolyt. Sid arcizmai is hasonló gondokkal küzdehedtek.

-         - Oké – bólintott, aztán olyan gyorsan igyekezett kereket oldani ahogy csak tudott.

Csak Ginger és én maradtunk az erdőben, de valahogy kiszállt belőlem az indulat, hosszú idő után először voltam nyugodt, és nem tartottam a mellettem sertepertélő boszorkánytól.  Mindenestre Ő nem így volt velem, és tisztes 5 méterre tartotta tőlem a távolságot.

-        -  Miért akartad eldobni mindezt? – szakadt ki hirtelen belőle, ahogy utánam trappolt a földúton.

-          Hogy érted? – kérdeztem, a lombkoronán átszűrődő fényt tanulmányozva. Talán esni fog, és szétázik a Harleym vagy havazni…

-        -  Ezt. Tudod… Az erő – megköszörülte  a torkát – mindegy, felejtsd el, hogy szóltam hozzád.

-        -   Nem hittem, hogy érdekel téged – pislogtam hátra rá, majd megrántottam a vállam – nem szoktam hozzá, hogy tessék – lássék megmutatom mindenkinek, azt, hogy ki vagyok valójában.

-        -  Ahhoz képest elég harsány vagy – szűrte a fogai között. Bár sértésnek szánta, belőlem kibukott a nevetés.

-        -  Talán az voltam – bólintottam egyetértően. – Nem szoktam megbízni senkiben, előbb próbát teszünk, utána bízunk .

-         -  Ezt a Briliáns csapdából vetted? – kérdezte.

-       -    Aha. Imádom Sean Coneryt -  hajoltam el egy ág elől.

-        -   Nenay. Komolyan, mivel…

-       -   Rendben , egyszer nagykorú az ember ugyebár – megálltam neki háttal, majd lassan megfordultam. – Körülbelül egy éve tudom én is azt, hogy tisztavérű vagyok . Addig azt hittem, olyan vagyok, mint te  - böktem rá. Aztán összehúztam a szemöldököm. – Mármint, mikor azt hittem, hogy te normális vagy.

-        -  Az vagyok! – tett hirtelen mozdulatot a kezével, amivel egy követ nekirepített, egy fatörzsnek. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire megrázta a fejét – Jól van… jól van – intett, hogy folytassam tovább.

-        -   A szüleim nem beszéltek nekem semmit arról, hogy Ők kik, vagy hogy én ki vagyok. Persze tudtam, hogy vannak vámpírok, de mindig is úgy tudtam, hogy azok az ellenségeink. Mint már tudod, a Klán elől menekültem egész életemben. Fogalmam sem volt, hogy miért üldöznek minket, igazából soha nem is érdekelt, gyerek voltam. Nem az számított, hogy miért bántanak, hanem, hogy ne tegyék. Érted? A szüleim a testvéreim tökéletesek voltak, mióta csak az eszemet tudom, tökéletesnek láttam őket, én viszont - - én nem voltam tökéletes tudod?  Foghatjuk arra, hogy fiúk között nőttem fel, de… Nagyszájú voltam, nem érdekeltek a lányos dolgok, minél inkább különbözni akartam a többiektől.  Meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok elég jó a világnak. – feleltem halkan.  – Túl más voltam, mint a többiek.  Itt van például ez a macskapupilla – böktem a szemem felé. Aztán, végigmutattam magamon – Nézd ezt a testet, és a hozzátartozó lelket. Sokáig nem értettem, hogy lehet ennyi fusztráló férfierő bennem. Verekedés, rock zene, motor mánia, fekete cuccok. gyűlöltem azt aki vagyok. Nem tudom megmondani miért. Egész életemben tökéletes dolgok vettek körül. Azt tanította minden, hogy tökéletesnek lenni az egyetlen módja annak, hogy… - elcsuklott a hangom – hogy élhess, igazán.  De minél jobban az akartam lenni, annál kevésbé ment. És annál kevésbé akartam is. Úgy gondoltam, ha már nem lehetek tökéletes, mint a családom, akkor más leszek. Teljesen más.  És Arya lettem,  emberi  Arya. Barátokkal, hibákkal, normális dolgokkal . Mikor idejöttünk Winwoodba, mindenem megvolt, amit mindig akartam. Barátok, állandóság és lehetőség egy normális életre. Aztán… mikor megkapta apa a fülest, hogy a Klán közel jár, el kellett költöznünk New Sunnyba, a következő menekülőbázisunkra. Ott találkoztam Wrathtal.  Mikor vele találkoztam akkor azt hittem, már kész a személyiségem, kiforrt. De tévedtem. El sem tudod képzelni mekkorát.  Előhívta belőlem a mélyen szunnyadó Nenayt. Azt, akit elakartam dugni az egész világ elől. Most hirtelen ott terpeszkedett még egy hang a fejemben,  szerelmes lettem, és megtudtam, hogy ki vagyok. Az volt, amitől egész kiskoromban rettegtem… egy szörnyeteg.  Wrath is szörnyeteg volt eleinte, legalábbis azt hittem, de aztán ő volt az aki ráébresztett, hogy nem vagyunk szörnyetegek.  Vannak érzéseink, nem gyilkolunk. Én. Aki még vegetáriánus is vagyok – csóváltam meg a fejem.  – Azóta Nenay és Arya harcol a fejemben. Aryát ismerem. Nenay pedig… Ha Nenayt választom, akkor örökre elhagyom Aryat. Arya az emberi énem.  Arya miatt tudtam elszökni otthonról, túlélni a szakítást, megküzdeni a problémákkal, gyermek maradni. Most, hogy lehetőségem lett volna végre Aryavá vállni, örömmel mondtam volna le Nenayról… Félek Nenaytól. Félek Nenayért. Olyan gyeremek még. Mi lesz ha megbántják? Mi lesz ha tönkre teszik? Nem tud semmiről, semmit. Burokban volt, de Nenay az egyetlen aki képes megtenni azt, amit Arya nem. Nenay letudja győzni a Vikinget.  De ezenkívül, semmit nem tudok róla. – tártam szét a kezem, és olyan őszinte kétségbeeséssel néztem ezt a számomra idegen lányt, aki elé most odadobtam azt a titkot, amit évek óta őríztem magamban, hogy éreztem, hogy az egész testem vörössé válik a szégyentől. 

Ginger kócos haját tűrte a füle mögé, miközben haladtunk tovább az úton. Amint felbukkant az iskola ismerős körvonala eszembe jutott, hogy mennyire ugyanúgy néz ki, mint mikor először megláttam.  A parkolóban ott terpeszkedett a Harleym, szinte teljesen magányosan álldogált, de ilyen messziről is láttam, hogy van rajta egy cetli. Összeugrott a gyomrom. 

-Nenay ?– kezdte félénken Ginger, a hangja alig volt kósza, egységes hangfoszlánynál,de valahol mélyen a szívemben visszhangzott.

-Igen?  -Mikor felnéztem, Ginger már előttem állt. A kezét a csuklómra kulcsolta – Segítek, hogy legyőzd. Segítek neked, Nenay.

….

-          - Hová lesz a menet fiatalok? – állt meg a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt Dido, és puccba vágott alakomra nézett.

-        -   Nem tudom – mondtam őszintén, miközben a szempilláimat pingáltam. – Azt mondta elvisz valahova.  Wrath szórakozottan nyomkodta  telóját  mosógépen csücsülve és bőszen bólogatott. Istenem, milyen fiatalnak tűnt így. Ám nem tudtam nem észrevenni a cinkos kacsintást, amit Dido küldött Wrath felé. Hogy ezek is mikor lettek ilyen jóban?

-          - Asszem ma estére végtelen kimenőt kap a kisasszony  - kortyolt a bögréjébe, majd szórakozottan folytatta – 18… emlékszel, mikor először jöttél be hozzám? – az ajtókeretnek dőlt és kéken ragyogó szemét a tükörképemre függesztette.

-          - Lehet azt elfelejteni? – tettem le a kezemben tartott sminkcuccot, és megpördültem a sarkamon.  – Bejöttem a város egyetlen lemezboltjába és csorgattam a nyálam a gitárokra.

-          - Aztán egyszer csak megláttad ahogy kihajolok a pult mögül, megláttad rajtam az AC/DC –s pólómat és azt mondtad: Király banda, de az előző albumok jobb volt.  – mindketten elmosolyodtunk, Dido még a nappali szerepét betöltő lemezbolt felé is pillantott. – Te kis pisis – nyújtotta ki rám a nyelvét  - meg is kaptad azt az AC/DC pólót az előző albumosat és ingyen, úgy kidumáltál a gatyámból.

-        -   Szokása – nevette el magát Wrath, kecsesen lehuppant a mosógépről – Készen vagy?

-         -  Idegileg? – forgattam meg a szemeimet,  mire Wrath is megforgatta az övéit.

-      -    Előre leányzó, mert sosem érünk oda.

…

-        -  Túlzásba estél ezzel a fekete kendővel úgy gondolom -  tapogattam a szememet fedő sötét anyagot.  A lejátszóban a GNR – től ordított a Nice Boys Don’t Play Rock N Roll című szám.

-        -  Nem estem túlzásba.  Ezzel lesz teljes az élmény.

-        -   Hú valami durvát csinálunk a motorháztetőn? – vettem fel, mire játékosan felhördült.

-        -  Azt majd az én szülinapomon - somolygott, de a kezét izgatóan a belsőcombomra simította. Nem volt nehéz dolga, a fekete miniruha nagy felület hagyott megmutatni a combomból. Ezt az ajándékot a korai vacsorán kaptam Cissy nénitől és Charlietól, akinek már csak az emlékére is elszomorodtam. A világ legnagyobb playboya, lelkileg teljesen összetörve…

-          - Nem tetszik amerre  gondolataid mennek  bolondom – mondta halkan, és megszorította a combomat.

-       -   Jogos – motyogtam, és bár tudtam, hogy hallotta egy bólintással erősítettem meg, mindazt amit gondolok. Wrathra mér vár egy nagy beszélgetés velem. Had élvezze ki, hogy a barátnője először vágja magát puccba érte.  Egyszer csak leállt a motor, és minket mély csned vett körül. A biztonsági öv törte egy kicsit a vállam, de nem mozdultam, finom meleg volt a kocsiban és Wrath illat. A combomat fogó kéz egyszer csak finom simogatásba kezdett, majd hirtelen belemarkolt a lábamba és egy vad, forró követelőző száj tapadt az ajkamra. Valami furcsa ösztön annyit súgott búcsúcsók. Ettől teljesen kétségbeesve szétakartam tépni ezt a csókot, olyan apró molekulára, hogy soha többé ne lehessen összerakni, ezáltal míg  a zavaros idő bajlódik vele, mi örökkön örökké így lehessünk Wrathtal.  Kezemben üstökébe túrt, fogaimmal ajkába haraptam, majd nyelvemmel kértem bocsánatot és kéjt. Összhang. A mozdulatok gyorsak hevesek, a nyögések erotikusak és mégis, ez csak egy egyszerű csók,  két végzős gimnazista között egy csodakocsi vezető és anyós ülésén. Annyira természetes… A csók hirtelen szakadt meg, ahogy egy hideg tokot nyomott a kezembe  - Boldog szülinapot! – tette hozzá mosolyogva. Én az előző csóktól kábán bámultam rá, mire édes mosolyra görbült csókolni való ajka.  Lepirultam. Lenéztem a kezemben tartott tárgyra.  Egy cd  volt, egy egyszerű cd, az elejére pedig zt volt írva HIM –Dark Light. Már hallottam róluk, egy finn love metal banda volt, és tudtam hogy Európában eléggé népszerűek.  Félredöntöttem a fejem, miközben a  a cd hátulján lévő  számokat olvastam.  Beleharaptam az ajkamba és próbáltam visszafojtani a mosolyomat, de képtelen voltam.

-          - Semmi felhajtás, csak egy cd.  – a szeme gyönyörű volt, édes, szerelmes és örökké figyelő.

-          - Jó banda – felelte, majd egy újabb csókot nyomott a számra.   – A hiányolt felhajtás pedig – az állam alá nyúlt és elfordította a buksimat a szélvédő irányába – ott van.

Eltátottam a számat.

-         -  Úristen! – szakadt fel belőlem, és kitéptem az ajtót. A szememet ellepték a könnyek. A házunk… A winwoodi házunk, ahova nem mertem visszajönni… Amit itt kellett hagynunk.  A majdnem biztos célpont.

Most ott állt, fenségesen, kék fényekkel kivilágítva, és biztonságosan. Az ajtóban pedig ott állt a családom és a barátaim. A szám elé kaptam a kezemet.

-          - Boldog Szülinapot! – trillázta a tömeg. Apa, Anya, Bill, Edmund, Lou, Silver, Rupert, J, Danielle, James, Zack, Giselle, Maryon, Jack, Victor, Beth, Lujza és Ian.  – Ez komoly? – suttogtam könnyes szemekkel. Láttam, hogy apa felelne rá, de anya oldalba vágja, mivel  atávolág miatt nem hallhatja, hogy mit motyogok. Ezen elnevettem magam.

-         -  Előre, különben sosem derül ki – nevetett Wrath és finoman megtolt.

Az utóbbi fél év, amit önkéntes száműzetésben éltem megtanított rá, hogy vannak dolgok, amiknek az értékét tényleg csak akkor látjuk igazán mikor már eltűntek. Vannak pillanatok amik örökre kitörölhetetlenek és sajnos vannak ilyen hibák is.

Talán most láttam először életemben igazán Őt – futott át a kósza gondolat a fejemen. A haja művészien meredt az ég fel, a szemei valahol félúton időztek köztünk lévő távolságba veszve, a bőrkabátja ráfeszült a vállára… Igyekeztem minden porcikáját alaposan megnézni, mert úgy tűnt … úgy tűnt ezúttal vele utoljára szúrhatom el… Utoljára szúrjuk el, visszahangzott a fejemben a gondolat.  Félénken nyújtottam ki a kezemet, hogy az övére helyezzem az asztalon, ránézetem a kezeinkre – összeillünk , mindig is összeillettünk –  nem húzta el a kezét, igaz nem is fogta meg az enyémet, csak kitartóan meredt előre, mintha a sík asztallap a végtélen lenne, amiben nyugodtan elbukhat a tekintete.

-          Ezt kéred tőlem? – a hangja olyan rekedt, olyan távoli…

-          Lehetőséget kérek – javítottam ki rögtön. Elrántotta a kezét, olyan gyorsan mozdult, hogy kipördült a szék az asztaltól, ahogy felpattant.  A nappali felé néztem, de mindenki mélye aludt már. Kivéve J. Nagy barna szemei a sötétben majdnem sárgán világítottak, ahogy a szivart a szája felé emelte .

-          Gondolom… Nem mondhatok nemet – vonta magára újra a figyelmem Wrath.  A szívem összeszorult… Hányszor mondtam már neki búcsút? Hányszor váltunk szét? Mennyi seb, sértés, sérülés. Életemben először gondoltam bele, hogy nem csak én sérülhetek meg, hanem Ő is. Nem fizikailag, hanem érzelmileg.  Azért imádkoztam, hogy ezt az utolsót még bírja ki, hogy utána tényleg együtt lehessünk. – Nem tudom meddig akarod még ezt csinálni velem Nenay. – A mondat keményen koppant az amúgy is fagyos levegőben, az ablaküvegen keresztül, a tükörképe nézett vissza rám.  Valami ismeretlen érzés akart szétszakítani belülről, nem tudtam egyben tartani a káoszt, nem tudtam nem megbántani. Kismilliószor kívántam a fenébe ezt a terhes kapcsolatot, ahol úgy kezelt, mint egy értékes játékbabát… De  most, mikor tudtam, hogy eljött a kegyelemdöfésem pillanata, jöttem csak rá, hogy mennyire kötődöm ehhez a fiúhoz.

-          Ez rólam szól – suttogtam a legsértőbb szavakat. Azokat a szavakat, amivel újra beletiportam a férfiasságába. – Nem kettőnkről – akartam mondani, de kimondta helyettem. Ha nem lett volna a helyzet ennyire szomorú, talán el is nevettem volna magam kínomba.

-          Szóval a szülinapodat választottad, hogy szakíts velem –  bólintottam. A pilláim lecsukódtak, mert a könnyek marni kezdték a szememet.

-          Technikailag már nincs szülinapom – suttogtam. – És nem szakítok.

-          De, Nenay! – csendült élesebben a hangja – Nagyon jól tudtad, ha ezt kéred tőlem, hogy nem fogom hagyni. – ismersz már annyira, nézett le a padlóra. Nem bírtam tovább, mögé léptem és átöleltem, olyan szorosan amennyire csak tudtam.  Telehintettem csókokkal a hátát, lábujjhegyre állva pedig a tarkója alját. 

-          Még egy kicsit bírd ki értem. Bírd ki értünk !-  sírtam bele a hátába.

-          Túl sok minden bírtam ki kettőnkért – rezzent meg a háta,erősebben szorítottam, a keze a kezemre csúszott a hasán, azt hittem leakar rázni. Ehelyett egyik súlyos kezét az enyémre tette, a másikkal felhúzta a karomat a szájához, és végigcsóklta a kézfejemet. – Sírsz – jegyezte meg szórakozottan.

-          Persze, hogy sírok, - némi szipogós szünet után megszólítva őt - te hülye – motyogtam a hátába, mire hirtelen elmosolyodott. Nem láttam, de éreztem, a merev tartása lazább lett  – Mi az? – szipogtam.

-          Olyan közel jártam, de csak sikerült. Gratulálok Nenay, végre lány lettél. Az én kis bolondom, abban a fiús ACDC pólóban, a Harleyján feszítve, most egy csinos kis ruhában, magassarkúban simul a hátamhoz és arra kér, hogy bírjam ki értünk. – belenevettem a hátába, talán erre a hangra fordult hátra, és a karjaiba vont. Átöleltem, és a mellkasára szorítottam az arcomat – Gratulálok – néztem fel onnan rá. – Anyának nem sikerült volna.

-          Még mindig piszkosul lenyűgöző ez a cicaszem – simított el a könnyeimet, majd az orromra adott egy csókot.  Feljebb tornáztam magam, hogy a számat is kezelésbe vegye, de csak egy finom puszit nyomott rá.

-          Szeret

-          Ne – vágott közbe. – Tudom.  – felnéztem rá, és megláttam azt a szemeiben amit egész életemben kerestem, de nem tudtam, hol van. Ott voltam a szemében, olyan tökéletesen és tisztán, mint ahogy a tükörkép sose adott vissza engem.  – Megtaláltam neked, a legszebb ajándékot – felelte. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, már mélyen a számba is csókolt, és pillanatok múlva már csak a süvítő szelet éreztem magam körül, majd az ágyat a hátam alatt.  A ruhák eltűntek és csak ő volt és én. Ahogy mindig is lennie kellett volna, ahogy mindig is volt.  Az élmény tökéletes volt és sose volt még ennyire mély és intenzív közöttünk egy aktus sem, talán csak a legelső.  

-          Nem tudom mi az a szerelem, sose tudtam és talán sose fogom tudni, hogy mi az. Olyan sokféle lehet, annyi mindenkibe bele eshet az ember, annyi a zavaró körülmény és tényező. Annyi butaságot írnak róla a lapok… Kétlem, hogy a szerelem létezik. Mindig is kételkedtem benne. Talán jogosan. De amikor rád nézek - - állandóan boldog vagyok érted?  Olyan melegség önt el, ami nem nyom el engem. Értesz? Nem törlöd ki a világot, hanem megmutatod. Rád nézek és megszerettem magam, megszerettesz velem dolgokat, anélkül, hogy erőltetnéd. Nem. Lehet, hogy ez nem szerelem. Lehet ez a hála, lehet ez az elfogadás… - suttogtam – De bármennyire is próbáltam királyfi lenni és megmenteni magam a legfelső torony legfelső várszobájából, nem tudtam. Te viszont megtetted. Ott voltál mellettem.  -  a kezemet az arcára fektettem, a végtagjaink összegabalyodtak, a s takaró azonban finom melegen tartott engem.  Elmosolyodott.  Megcsókolt. Olyan mélyen és mégis finoman, ahogy csak azok csókolnak, akik pontosan tudják, hogy van hatalmuk fölötted. Élvezik a hatalmat, de képtelenek visszaélni vele, és bár fizikailag a lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz,  a szívemet mégis egy jeges érzés szorította össze. Mi van ha most elvesztem? Ha örökre elbasztam az egészet?

Beszívtam a fagyos levegőt, ajkamon még ott csücsült elbújva a csókja íze. Azaz őrület, ami mindig lezajlott valahányszor felidéztem őt az utóbbi fél évben.  A kezemben egy üres gyűrűsdoboz volt, a gyűrű helyé egy cetli: Szabadság.  Elszorult a torkom. Tényleg a legszebb ajándék. A szívemhez szorítottam az üres dobozt, miközben a pakoló többiekre néztem. Majd a kabátom belső zsebébe csúsztattam a dobozt.

-          Róemó még piheni az estét? – kérdezte nevetve Zack. – Elég hangosak voltatok, még én is felébredtem rá.

-          Áh – legyintettem - korán vissza kellett mennie New Sunnyba – hazudtam könnyedén. Elvégre is ezt akartam… Azt hiszem. 

25 fejezet - A kis szülinapos (2/1)

"Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk." / Shirley Maclaine/

-          Ez egy csodálatos szülinapi kakaó – kavartam meg a kiskanállal a bögre tartalmát, ahogy szeretetteljesen Didora vigyorogtam.  Már a második bögre édes italnál tartottam és gyermekesen kalimpáltam a farkasos mamuszba bújtatott lábammal a bárszéken ülve.

-          Nem a megszokott szülinapi kezdés tudom – mondta pofátlanul vigyorogva, tudta mennyire elkápráztatott.

-          Mondd csak, mióta készülsz te erre? – nevettem el magamat, mikor már vagy tíz perce vigyorgott rám gátlástalanul.

-          Még fiatalabb korodban említetted, hogy a kedvenc napszakod a hajnal - nyomta meg a fiatalabb szót, mire megforgattam a szemem – így gondoltam örülnél neki, ha valakivel megnézhetnéd. Valakivel, aki nem suttog nyálas szavakat a füledbe, és elvisel kócosan, nyúzottan és még reggelit is ad. - sutyorgott a fülembe.

-          Keveset tudsz az egészséges reggeliről - mondtam nevetve és a kakaómba kortyoltam.  Dido arcát halvány pír lepte el egy pillanatra.

-          Hát izé.. tudod… kaja nem volt otthon… csak kakaó

-          Jézusom! Ne magyarázkodj Dido! Tökéletes reggeli volt a kakaó. – nyugtattam meg.

Tökéletesen a kedvemre tett ez az idióta. Felkeltett hajnalban, felzavart a padlására, onnan kimásztunk a tetőre és lepedőkbe, meg plédekbe csavarva, sapkával és sállal a fejünkön és nyakunk körül csodáltuk a nap felkeltét dideregve, miközben a kezünkben szorongattuk a gőzölgő bögrénket.  Nevettünk és halálra rémültünk valahányszor egyikünk megcsúszott a csúszós, dér lepte csempén.  Megható volt. Kevesen múlott, hogy nem sírtam el magam, mikor a nap csodálatos narancsos, halványlilás, rózsaszínes fényben megjelent az erdő és a rét között vékony sávban, amit nem takartak ki előlünk a fák. Dido vállának döntöttem a fejemet, és le akartam hunyni a szemem, hogy ne lássa, ahogy megteltek könnyekkel.  De végül nem tettem, bámultam a felkelő napot és közelebb húztam magamhoz a hőforrást jelentő kakaót. Diego mintha csak megérezte volna gyengeségem, megszorította a csípőmet kezével.  Elkábított a tudat, hogy ennyire ismer. Ez volt elképesztően megható. Mióta elszöktem otthonról számtalan dologgal kellett szembesülnöm.  Egyedül bajlódni a bevásárlással, megtanulni mosni, gazdálkodni a pénzzel, takarítani, befizetni a számlákat, bejelentkezni a szerelőhöz, eljutni a dokihoz… Mikor felnéztem Didora csak egy dolog tódult a nyelvemre, az viszont százszorosan. Köszönöm! Köszönöm, hogy egyenrangúak vagyunk, köszönöm, hogy nem voltál mindig mellettem, köszönöm, hogy hagytad, hogy járjam a magam útját, köszönöm, hogy voltál részeg, köszönöm, hogy én lehettem. Köszönöm, hogy már nem vagyok ugyanaz, mint aki akkor voltam mikor idejöttem.  De helyette, csak ennyit mondtam:

-          Lassan indulnom kell a suliba – álltam fel a bárszékről, és bögrét gondosan a legmesszebb toltam James Masters aláírásától.  Dido kezét a kezemre tette, és szeretetteljes mosollyal nézett az aláírásról az arcomra.

-          Nem lógod el a mai napot? – kérdezte, miközben kiürítette saját bögréje tartalmát.

-          Á-á. Tudod érettségi, egyetem meg minden – indultam a fürdő felé, majd az ajtajában hirtelen megtorpantam.

-          Kicserélted a tükröt! – nézetem a sima felületre. Már nem virított rajta az öklöm nyoma, amelyet szeptemberben hagytam emlékül ott. Most is élénken emlékeztem, arra az incidensre.

-          Tudom, hogy zavart – kiáltotta, miközben elöblítette a bögrét. Én pedig tanácstalanul bámultam a tökéletesen tiszta, új és hibátlan tükröt.   Nem tudom, hogy Diego miből tudta meg, hogy zavar engem… Ez megint olyan figyelmesség volt, amihez nem szoktam hozzá. Ne értsetek félre… Mindig körül rajongtak a szüleim, anyukám az ágyam mellett ült, ha beteg voltam, a bátyáim versenyeztek a szeretetemért és apám, mindig tudta, hogy mit szeretek aktuálisan a legjobban. De Diego anélkül, hogy beszéltünk volna róla, tudta, hogy mi zavar… Megértett… Sokáig nem értett meg senki… a vőlegényemmel az élen. Erre itt egy szakadt rocker, aki abban sem biztos, hogy melyikünk öklözött bele a tükörbe, de valahogy a szíve mélyén érzi, hogy zavar engem. Behúztam az ajtót magam után, nem akartam, hogy lássa, ahogy pár csepp könny végig fut az arcomon, hajnalban még  sikerült visszatartanom, de úgy látszik a szentimentalitás is egy életkori sajátosság. A tükör, amely hónapokig mutatta, mennyire szétesett vagyok, hirtelen egésznek, és egységesnek tükrözött vissza. A hiba nem sokszorozott meg, a törések nem futottak végig a testemen, hogy torzítsák. Hibátlan egész volt.

Zavartan lemostam az arcomról a könnyeket, mikor észrevettem egy kék csomagolópapírba csomagolt ajándékot a kézmosó pultján. Elvigyorodtam… lassan bontottam fel az ajándékomat, ami egy szürke Guns N Rosesos top volt.  – Imádlak Dido – motyogtam, ahogy felemeltem a könnyű kis ruhát  és végigfutattam rajta a pillantásomat. Olyan volt, mint ahogy Rock N Roll 4ever című katalógusban mutatták, az elején a banda címere volt gyönyörű élénk színekkel, a hátuljára pedig az Appetite for Destrucion lemez dalait írták.  Az ajándékba kapott Guns N Rosesos szürke fölsőt magamra öltve, felvettem egy sötét farmert kihúztam a szememet, megfésülködtem, és máris késszen voltam. Siettem, mert tudtam, hogy Didonak hamarosan ki kell nyitnia a boltot én pedig késésben voltam amúgy is, és nem várhattam el, hogy ma elvigyen a suliba a „Nem túl diszkrét” feliratú furgonjával. 

-          Dido? – kiáltottam a bolt ajtajából, miközben magamra kaptam a kabátomat, sálamat és sapkámat. Nem akartam úgy lelépni, hogy nem köszönöm meg ezt a csodálatos ajándékot.

-          Indulj csak királylány, a kulccsal ne bajlódj, majd Anne bezár -  szólt a fürdőből.

-          Tessék? – ejtettem el a táskámat, mely hangosan koppant a földön és minden könyv szétszóródott a padlón.  Talán nem jól hallottam…

-          Hm? – lépett ki a fürdőből félmeztelenül, szájában fogkefével.

-          Anne itt van? – halkítottam le a hangomat.

-          Hát nem hallottál minket az este? – lepődött meg ő is.

-          Öööö nem – mondtam őszintén miközben a táskámba söpörtem a könyveimet.

-          Uh, pedig eléggé itt van, bár este többször is elme…

-          Ne folytasd – nevettem fel kínosan, majd szememet a kezemre tapasztottam amíg felhúztam a szürke kesztyűmet, hogy nehogy véletlenül meglássa a pírt az arcomon. – De miért nem ünnepelt velünk reggel? – lettem értetlen hirtelen.  Diego a nyakához nyúlt és megvakart tarkóját. Mellkasán kidomborodtak majd visszasüllyedtek a tetoválások, kivette a szájából a fogkefét és jelzett, hogy várjak.  Eltűnt a fürdőben majd gurgulázás és öblítés hangját lehetett hallani, aztán előbukkant, keresztbe fonva karját az ajtófélfának dőlt.

-          Azt akartam, hogy tudd, hogy mi nem változtunk – mondta hangját halkra fogva. Értetlenül meredtem rá, mire ő a szívemre mutatott aztán a sajátjára.

-          Nézd Nenay – sóhajtott – Én már szöktem el a világ elől… Alig voltam idősebb, mint te, mikor elmenekültem, erre az eldugott kis helyre a családom elől.  Nem volt semmim, nem volt senkim itt és egyedül voltam.  Hatalmas mák, hogy… hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy. Mikor pár hónapja felhívtál, hogy eljöhetnél-e hozzám, nem tudtam, hogy miért menekülsz. Hihetnéd, hogy azt hittem, hogy egy elkényeztetett tini lányt fogadok be, akiből egész jó bőr lett… De nem így van.  Ismerlek 13 éves kórod óta. 5 éve jársz a boltomba, pengeted az új gitárokat, vitatkozol velem  Three Days Garce új albumáról… Nevetsz, mikor azt mondják, hogy tudják ki Alice Cooper, de csak Poisont ismerik tőle. Velem néztem meg először a Terminátort a 14 szülinapi bulidon Jamesékkel… Én tudtam, hogy ha jössz, akkor jönnöd kell. És nem akartam, hogy egyedül legyél, mint ahogy anno én. Persze nem vagyok apának való… Hirtelen lett egy 17 éves lányom, akit eljegyeztek, és végzős a gimiben, meg egyetemre akar menni… De soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó, ha az embernek van egy lánya. Még akkor is, ha csak kölcsönben.

Gombóc nőtt a torkomba a szememet ellepték a könnyek.  – Dido – mondtam elfúlva.

-          A francba! Ma mindenáron meg akarsz siratni?

-          Ne… ne szakíts félbe.  Oké nem tudok főzni, de jó érzést volt, mikor reggel elfogadtad, hogy adjak pénzt kajára, hogy ha későn értél haza, mindig benéztél a szobámba. Hogy együtt részegedhetünk le és lelkitámasz voltál, mikor anya rázendített a himnuszára, miszerint: Diego miért nincs még barátnőd? Diego mikor lesz már unokám?  Diego ti szövetkeztetek Charlieval, hogy vénlegények lesztek?

Elnevettem magam, annyira élethűen utánozta anyukáját – Nincs is olyan, hogy vén legény - nyújtottam ki rá a nyelvemet.

-          Gyere ide – nyújtotta felém karját, én pedig belebújtam az ölelésébe. Ott álltunk összeölelkezve, én kabátban, Diego pedig a csípője körül egy törölközővel. Szorítottuk egymást, két lázadó voltunk, két lélek, akik egy nyelvet beszéltek és tudtuk, hogy bármennyire is szeretjük, egymást a változás már ott kopog az ajtóban. Örökké nem élhetünk így, ahogy most. Nem kellett kimondania a nélkül is tudtam. Tudtam, hogy sose rakna ki, de hamarosan megkéri Anne kezét, jön a házasság, jön a baba, jön az összeköltözés.  Diegonak én voltam a fiatalság, a múlt, amit közel akart tartani magához.  Diego sem akart változást, de tudta, hogy itt az ideje.  Azt akarta, hogy én ne érezzek meg ebből semmit. Azt akarta, hogy soha ne kelljen bizonytalanságba lennem, ahogy anno neki.  Csak még jobban szerettem érte. Megpusziltam a vállát és rámosolyogtam jóképű arcára.

-          Szeretlek Dido és nem csak azért, mert Guns N Rosesos pólót vettél szülinapomra, ami amúgy nagyon király – vicceltem el.  Mire megforgatta a szemét és bevonult a fürdőbe, láttam, hogy elhomályosodtak a szemei, így nem is mentem utána.  Csak elsiettem a garázshoz, felkaptam a bukósisakomat és felbőgettem a Harleymat. 

Teljesen más volt minden és mégis ugyanaz.  Mióta tudtam, hogy Dido komolyan tervez Annenal, csak azon járt az eszem, hogy teljesen gyors minden.  Persze Wrath őrizte a titkomat és ez mindig segített kitolni a végleges döntés dátumát. Hazudnék, ha azt mondanám nem állandóan azt járt a fejemben, hogy milyen lehetne embernek lenni, öregedni, normálisan enni, 2-3 évnél tovább lakni egy városban, elvégezni az egyetemet, férjhez menni, családot alapítani… Vagy beállni egy új bandába gitárosnak, beutazni a világot, híresnek lenni, viszontlátni az arcom a tévében.  Túl sok volt a lehetőség. Egy átlagos gyerek 14 éves korára már átesik ezeken a dolgokon.  Meg van a lehetősége, hogy arról álmodjon, hogy hozzá megy egy filmsztárhoz vagy élsportoló lesz. Nekem mindez kimaradt, nem álmodhattam arról, hogy filmekben szerepelek vagy, hogy csókolózhatok Ryan Reyndolsszal.  Szüleim bár sokáig őrizték előttem a titkunkat, mindig gyakorlatiasan neveltek. Most azonban… Hirtelen minden vágyam egy karnyújtásnyira, helyesebben harapásnyira került tőlem. Élhetek normális életet, nem kell bujkálnom a fényképeken, nem kell félni az illatoktól, nincs több búcsú a jó barátoktól, nincs több hazugság. Helyette várhat egy fényes karrier, zenélhetek egy igazi bandában, lehet saját háziállatom, megváltoztatható a külsőmet, sőt magától meg fog változni, lehet tetoválásom. Annyira gyerekesnek hangzott, annyira nem volt reális, hogy nevetni támadt kedvem, minden humor nélkül. De az álmok mindig hiányoznak annak, aki nem álmodhat, legyen bármennyi idős is.

Mikor lefékeztem a suli parkolójában már James és Giselle rám várva lóbálták a lábukat a padon. Pár pillanatig bámultam őket, miközben levettem a bukósisakomat, és előhalásztam a tatyómat. Csodálkoztam, hogy nem jönnek egyből ide hozzám, hanem csak néznek engem vigyorogva és integettek, de egyik sem mozdult. Nem értettem miért. Általában Giselle hat méterről szokta magát a nyakamba vetni, hogy aztán mindketten a földön kössünk ki, hogy James jót röhögjön rajtunk.

-          Boldog Szülinapot! – ordított valaki a fülembe. Ijedtemben majdnem átestem a motoromon ha Jason nem kap el vigyorogva.

-          Te idióta! – kaptam a szívemhez, ami olyan gyorsan vert a bordáim között, mint ahogy a szárnyával verdes egy madárka.  Megijedtem. De főleg azért, mert nem hallottam meg, ahogy közeledik.  Eszembe jutottak Damonék vészterhes szavai… egyre inkább fogy ki belőlem az erőm…

Olyan természetesnek vettem, hogy a képességeim megmaradnak… De rá kellett jönnöm, ha az egyik utat választom, le kell mondanom a másikról. Szeretném azt hazudni, hogy mások miatt döntöttem… de nem. Ott és akkor önző voltam. Megrémültem, hogy elveszítem önmagamat. Oly sok év után, amíg kutattam ki vagyok, mi vagyok egyik idióta barátomnak kellett rádöbbentenie mennyire is tudatában voltam annak, hogy mi vagyok. És ez ijesztő volt. Elment egy évem azzal, hogy kutattam lényem igazi mivoltát, most pedig elég egy pillanat, hogy mellbevágjon a felismerés…

-          Miért? Az idős emberek köztudottan rosszul hallanak – tartott egyenesben Jason, amíg össze nem szedtem az egyensúlyomat. Bosszúból rávágtam a karjára, de igazából nem volt az ütésemben erő, túlságosan lefoglalt újonnan felfogott hipotézisem.

-          A taknyosoknak meg köztudottan tisztelniük kell az idősebbeket – morogtam, miután két puszit váltottunk és elindultunk a suli felé.

Persze a suli aulájában összegyűlt a szokott kis társaságunk és mindenki felköszöntött. Órák közben cinkeltük egymást és minden teljesen normálisan alakult, ahogy általában is szokott. Zack, Jason, Giselle, Danielle és James meg Én az ebédlőben gyűltünk újra össze, mikor az órák nem választottak szét minket és megbeszéltük, hogy este elmegyünk ünnepelni. Nagyon sejtelmesen mosolyogtak össze, lehetetlen volt nem észrevenni a sok – sok lopott pillantást.

-          Nagyon készültök valamire – kortyoltam bele a kávéba, majd a fintor felkúszott az arcomra. – Ez a lötty ennyi idősen is undorító.  Zack felnevetett mellettem.

-          Akkor szivi ne lopd el az italomat, mert én meginnám, nem aludtam sokat az este- az asztal túlsó oldalán Giselle hirtelen köhögni kezdett és láttuk, ahogy a szájában bukfencezik a sült krumpli. Aha… szóval jól láttam múltkor, amit láttam. Daniellere néztem, hátha tudunk egy jelentőségteljes pillantást vetni Gisellere, de ő merev háttal bámulta az étkező vészkijáratát.

-          Mi van? – löktem meg a könyökömmel, mire mindenki ránk nézett az asztalunknál.

-          Dan. – suttogta. Egy emberként fordult hátra, Dan arcának jobb fele fel volt duzzadva a szeme alatt pedig lilás karika éktelenkedett, vetett egy furcsa pillantást rám, aztán el is tűnt az ebédlő tömegében.

-          Nem szimpatikus a srác – jegyezte meg foghegyről Zack.

-          Pedig rendes – nyalta le kanaláról a maradék pudingot Jason.

-          Tessék? – tátotta el a száját Giselle – Te beszéltél Dan Meyerrel? – Zack hanyagul megvonta a vállát.

-           Matekon a leghátul kell ülnöm, tudjátok, mivel tavaly előrehozottan érettségiztem belőle.

-          Undorító vagy – szúrtam közbe vigyorogva, mire Jason pofátvágott.

-          Szóval, miután tudatlan Nenay befogta a száját… - sandított rám – folytatnám. Szóval hátul kell ülnöm, hogy segítsek azoknak, akiknek nagyon nem megy az anyag.

-          Csodálkozom is, hogy Nenay miért nem ül melletted – kuncogott fel James, mire Danielle lazán, tarkón vágta.

-          Nah szóval mellém ültették, azt hittem segíteni kell neki, de nem… Tök kiválóra érettségizett Ő is, ami fura, mert tavaly nem láttam előrehozotton… Aztán kiderült, hogy azért mert emeltszinten vizsgázott- mondta álmélkodva. – Így hát elkezdtünk beszélgetni, a csávó nagyon jó arc és borzasztó közvetlen, szerintem zavarja, hogy a keresztapja miatt mindenki parázik tőle.

-          Nagyon okos ez a csávó… ez nekem gyanús – nyúltam le újra Zack kávéját.

-          Te meg minek iszod meg a kávémat, ha úgyse szereted? – bosszankodott Zack.

-          Irigyled a szülinapostól? – nézet huncutul rá Giselle az asztal túloldaláról.

-          Nem irigyelném tőle, ha nem csinálná ezt állandóan… - fortyogott.

-          Bezzeg, mikor másik suliba járt, mint hallgattuk, hogy mennyire hiányzik Nenay - de más alig hallottam, amit mondtak. A szememmel Dan Meyer után kutattam… kiment a fejemből teljesen, mióta Dido felhozta az Anne témát.  Végül megláttam az ebédlő üvegén át, ahogy a folyosó vége felé tart. Felkaptam Zack maradék kávéját és egy húsára megittam majd fintorogva nyomtam egy puszit a hápogó fejére, és Dan után nyargaltam.

-          Bocs srácok – kiáltottam hátra, majd átszlalomoztam a tömegen.  Meglepő módon Dan a folyosó végén ült a padon, és rám mosolygott. De nem volt egyedül, mellette ült gondterhelt arccal Lily New stréber, házsártos nővére

-          Már vártalak Nenay. – szólt Dan miközben mindketten felálltak a padról.

24 fejezet -Bill, Edmund, Elizabeth, Lujza

"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett." / 3 méterrel a felhők felett/

Édesanyám kertjébe, mintha megállt volna az idő. Legalábbis ez volt az embernek az érzése, ahogy a nyiladozó rózsákra tekintet. Persze ügyes kis trükk volt ez, azzal a virágházzal vagy mivel, amivel folyamatos meleget gerjesztettek és mindig októberben építették a virágok fölé. A kerti bútorokat lassan már a mi fajtánk is kénytelen lesz bevinni a garázsba.  Furcsa. Mi minden apróságra figyel fel az ember, ha az agya nem akar tudomást venni egy roppant fontos hírről

-          Szóval? – emelkedett meg kissé a hangszínem. Nem bírtam tovább a feszült csendet, a légkört szinte vágni lehetett, annyira tömve volt indulatokkal.

-          Bill… - szólt csitítólag apám. Az ösztöneim kezdték átvenni az irányítást fölöttem. Soha életemben nem emeltem fel a szüleimmel szemben a hangomat, de most egyre jobban elvesztettem a hatalmat a dühöm fölött.

-          Edmund a testvérem, ha akarja, majd elmondja… vagy - ahogy elhalt a hangom, hirtelen megértettem miért nyom annyira a mellkasom. Mázsáz súlyként nehezedett rám a terhe egy ismeretségnek soha korábban nem érzetem még ilyen nyomorultul maga, azért mert megismertem valakit. Fájt mikor haverokat kellett hátrahagynom, nehezen viseltem, hogy hosszú magányra vagyok száműzve, kiábrándító volt, hogy nem randizhatok, kemény, hogy nem ismerkedhetek és, hogy nem számíthatok a családomon kívül senkire… de kibírtam. De azt hiszem ez volt mindennek a teteje.

-          Még nem tette meg – válaszolt anya ki nem mondott kérdésemre.  Tétován megmozdult kecses keze, tökéletesen láttam minden egyes kis pigmentet a körmein melyek pink színűre voltak festve, aztán mégis leengedte karját.  Nem hiába. Katonacsalád voltunk, nem volt jellemző ránk az egymás nyakába borulás, a másik ölelgetése és pátyolgatása.  Most amikor épen kitépték szívem, el sem tudtam volna viselni az érintést.

-          Nagyszerű! Kár lenne, ha nem tudnék személyesen gratulálni nekik! – ironizáltam.

-          Bill! – hangzott apa hangja ezúttal sokkal keményebben.  Nem néztem rá. Tudtam, hogy milyen az arca, ha megfeszülnek rajta az izmok, inak, hogy milyen, ha szeme szinte kigúvad, és halántékán kidagad egy ér.

-          Rendben leszek – fordultam ki a székből mely felborult heves mozdulatom következtében.  Egytized másodperci g néztem a széket és átfutott a fejemen, hogy odavághatnám a falhoz.  De mi értelme lenne? Repedjen darabokra? Törjön szét? Mégis mért?

-          Elhiszem, hogy nehéz, de el kell fogadnod.  Elizabeth… - rántott ki az elmélkedésből apám hangja.

Ez volt az első pillanat, hogy felemeltem apámmal szemben a hangomat.

-          NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam. A neve felért egy jó hosszú, recés késsel, amit megforgattak agyonsebzett szívem közepén.  Apám állta a tekintettemet. Kirk Wolf soha nem nézett rám még így.  Apám szeme mindig mosolygós volt a szigorúsága mögött, de most a sajnálat halvány szikrája villant meg az átható és különleges zöldes szempárban. Ez pedig felért egy gyomorszájon vágással. Nem. Nem vagyok szánalomra méltó! Fortyogott bennem az indulat, miközben ökölbe szorított kézzel és pufogó gondolatokkal, megfeszített végtagokkal elhagytam a hátsó udvart és bevonultam duzzogni a házba.  Pont úgy viselkedtem, mint egy idióta, felelőtlen tinédzser. Egy teljesen szokványos jelent lett volna egy átlagos családban. De mi nem voltunk átlagosak.

Van egy idézet a Gyűrűk Urában amit Elrond mond a lányának, hogy az hagyja el Középföldét és vele együtt Aragonrt is.  „ De te itt fogsz élni a gyászodhoz láncolva a hervadó fák alatt…”. Most értettem meg csak igazán, hogy mit jelent ez. A szobám olyan üresnek tűnt, cuccaim nagy része Silver gardróbjában pihent. Csak pár kép lógott a falon, amiken a családommal pózoltam, illetve egy régebbi kép, ahol még egy évszázaddal ezelőtt állunk a hárman. Lou, Én és Edmund… Szóval Edmund megkéri Beth kezét, aki valószínűleg hanyatt – homlok rohan majd igent mondani. Számíthattam volna rá. Ha őszinte akarok lenni, nem is lepett meg az időzítés, sokkal előrébb számítottam már erre a fordulatra. A mi fajtánk egy életre választ társat.  Edmund már akkora oda volt Lujzáért mikor mg egy hete sem volt, hogy ismertük őket. Azóta is nyalják-falják egymást. Lujza sokat változott, nyitottabb lett és sokkalta jókedvűbb. Lou pedig… talán már nem volt túlságosan hiperaktív. Szégyen, irigylem mindkét ikertestvéremet a boldogságukért. Olyan embereket, akik mellett felnőttem, akik mellettem voltak jóban –rosszban, a mindenit! Hisz egy napon egy órán belül születtünk… Bármennyire szerettem is rajongva Bethet, be kellett látnom, hogy volt, akit nála is jobban szerettem. A legjobban az faját, hogy a főkolompos nem tolja elém a képét. Neki, aki tudott mindent… neki kellett volna elmondania. Óvatosan igazítottam meg a fakertet mely elmozdult a falon.  Edmund szemébe néztem és  csak az járt a fejemben, amit apám sulykolt belénk, miután beléptünk a mítoszok világába: A család a legfontosabb.  Szégyen nem szégyen legszívesebben elsírtam volna magam, miközben a képet bámultam. Lou idétlenül vigyorgott, én szégyenlősen Edmund pedig komor maradt. Emlékszem milyen türelmes volt velünk mindig, hogy hányszor állt félre, hogy mi boldogok legyünk.  De Nenay születésével valahogy minden megváltozott. Ó Edmund. Összeszedtem minden bátorságom, és átrobogtam a csocsó asztal és a tv között szűk részen a szomszéd szobába, ami természetesen üres volt. Csak az erkélyajtó volt tárva nyitva. Különben a szoba szokatlanul rendetlen volt Edmundhoz képest. Az ágy fel volt dúlva, és… egy pillanatra behunytam a szemem az ágyneműnek olyan illata volt, mint Bethnek, évek óta nem fordult fel a gyomrom, de most legszívesebben hányni tudtam volna. Megrekedtem a féktelen harag, és a szeretet között.  Szét akartam szedni a szobát, apró darabokra cincálni az egész helyet, de undorodtam hozzáérni bármihez, amihez ők ketten hozzáértek. Minden annyira mocskosnak tűnt, a lelkemben üvöltött a kisfiú, hogy takarodjunk innen. De a lábam nem mozdult, ahogy az agyam eltelt kettejük illatával.  A torkomhoz akartam nyúlni, hogy enyhítsek a gombócon, ami szét akart feszíteni, de a karjaim sem mozdultak. Csak szívtam magamba a szex illatát, míg a lábam fel nem adta, és a falnak dőlve le nem csúsztam a padlóra, és bámultam a gyűrött ágyneműt.

Halványan emlékszem, hogy a fejem kicsit keményebben ért a falhoz, és a szüleim felrohantak, hogy apám és anyám is beszélne hozzám, de a szememet nem tudtam levenni az ágyról. A halványlila ágyneműről… Beth…

-           Nem azért mert azt vártam volna, hogy kérjen engedélyt! – magyaráztam hevesen, miközben Silver közelebb húzódott hozzám, mert kint hatalmas vihar tombolt.  Szórakozottan nyújtottam felé egyik karomat, hogy annak dőlhessen, míg a másikkal gesztikuláltam. Furcsa volt, Nenay mindig szerette az esőt, a vihart. Nem szoktam meg, hogy ilyen esetekben félnek az emberek.

-          Tudom – suttogta halkan – Csak azt vártad, hogy Ő mondja el neked.

-          Pontosan – csattantam fel, mire Silver egyből hátra fordult és ujját ajkamra tette.

-          Cssss! Anyuék már alszanak, ha nem akarsz bőrig ázni, légy kicsit halkabb! – olyan határozott lett… egy pillanatra el kellett mosolyodnom, jó érzés volt látni, hogy mi lett belőle, már nem az a félénk, halk szavú, irritálóan jó kislány ült mellettem, hanem az én Silverem. A legjobb barátom.  Mellette újra tudtam beszélni, mikor a Wolfok közelébe kerültem, visszasüppedtem abba furcsa, üres porhüvely állapotba. De Silver… Silver igazán jó barátnak bizonyult. Mindent megtett azért, hogy jobb kedvre derítsen, engem pedig meg is lepett, hogy többnyire sikerrel is jár.

2 héttel később…

Közeledett Nenay születésnapja, én pedig már két teljes hete nem tettem be a lábamat a házunkba. Ügyesen meghúztam magam Silvernél, és csak olykor- olykor szorultam rá arra, hogy J-nél húzzam meg magam. Bár Ő mindig szívesen látott, de eszembe sem volt kockáztatni a törékeny egyensúlyt a lelkemben, amit Silver tartott fönt.  Silver mindig adott megfelelő programot, ami elterelte a gondolataimat a közelgő lánykérésről. Pontosabbnál, pontosabb feljegyzéséket készítettem Reidnek Silverről, a szokásairól, a kinézetéről, a reakcióról.  Silver volt a hobbim, a munkám, a szabadidőm, a reggelem, az estém.

És ami a legfontosabb, Ő lett a legjobb barátom. Marha nehéz volt ilyen hosszú idő után másokkal is megosztani ezt a titulust, melyet Lou birtokolt, attól perctől kezdve, hogy Nenay megszületett erre a földre. De így volt. Lou mindig is közelebb állt, hozzám, mint Edmund. Kezdetben azért, mert Edmund mindig túl komolyan vette azt a 3 percet, amellyel előbb látta meg a napvilágot, mint Én.  Folyton atyáskodott felettem és Lou fölött, mindig mindenhol úgy viselkedett, mintha apánk és nem a bratyónk volna, de igazából mikor még gyerekek voltunk ez nem is zavart minket Loval, mert erőset ütött és gyorsabban is fejlődött, mint mi. A nagyobb gyerekek is mindig féltek tőle, a személyből áradt valami különösen nyugtalanító. Túlságosan nyugodt és összeszedett volt és ebben ott vibrált valami ijesztő agresszió is. Edmund sokkal veszélyesebb volt, mint a dühöngő Lou vagy mint a sértett énem. Edmund sose felejtett… Edmund egy az egyben olyan, volt, mint apánk. Kemény, hideg és céltudatos. Csak egyvalaki lágyította, meg aki szintén olyan volt, mint apánk… Nenay.

Én pedig tudtam, hogy szembe kell majd néznünk egymással. Nem verekedni, nem megveregetni szeretetteljesen egymás hátát, hanem keményen egymás szeme közé mondani az igazat, mindkettőnk életének egyetlen szerelméről… Csakhogy a szerepek megváltoztak. Edmundból Bill lett, Billből pedig Edmund.

-          Tudom, hogy szerinted ez nevetséges, de akkor is vörös ruhában akarok a bálba menni – mondta Silver és bájosan elhúzta a haját a válláról, amolyan kislányos módon. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél, aztán a laptopra pillantottam és egyből tudtam miről van szó.

-          Nem a vörössel van bajom. A vörös dögös – mélyítettem a hangomon, aminek hatása nem maradt el, Silver nyakán lévő apró pihék egyből megmozdultak, ahogy a libabőr átfutott a bőrén.  - Hanem azzal, hogy eljátszod, hogy te vagy a főszereplője a vámpírok báljának – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd a laptopján mutatott képre böktem – Nem túlzás ez?

-          Miért talán nem így van? – öltötte ki rám a nyelvét.  Jó hatással voltam rá, ezt azért be kellett ismernem magamnak. Silver mióta vele laktam teljesen más oldalát mutatta meg. Az eddigi szorgalmas, jó kislány, eminens tanuló mellett előjött belőle a csipkelődő, álmodozó leányzó, a pimasz, dacos szónok és a pirulós szűz lányka. Az utolsó volt a kedvencem, mert élveztem a feszültséget, amit én váltottam ki belőle.  Ez a perszelő izzás, ami mellkasunknál fogva kötött minket össze olyan funkcióval bírt, amivel szerintem, csak tisztítótűz bírhat. Minden mocskot felégetett maga után, amit az… a nő bennem hagyott.

De valahol ez az egész kicsit be is mocskolt… Tudtam, hogy többet érez irántam és minden egyes nappal csak erősödtek az érzelmei, amit együtt töltöttünk.  Én voltam az első, akit reggel meglátott, z utolsó, akire nézett mielőtt behunyta a szemét. Én voltam az a fiú, aki annak fogadta el ami, én voltam az, aki átsegített a lelki nehézségeken, én voltam minden kérdésre a válasz. Természetes, hogy engem azonosított a hős lelkű misztikus királyfival.  De tudott Ő is valamit. Ami miatt sosem volt olyan felhőtlen a boldogsága. Tudta, hogy kit szeretek… tudta, hogy nem Őt.  És ennek ellenére hagytam, hogy énem önzőbbik része szórakozzon vele, mert oly hosszú évek elfojtott hormonjai szabadultak fel végre bennem, mikor bókjaim viszonzásra találtak egy –egy elfojtott mosolyában, arca halvány, alig észrevehető pírjaiban. Úgy éreztem megtehetem, ha én pofára eshetek, bárki mással is megeshet, ha fontos nekem, ha nem. Elvégre Silver is elsősorban csak egy munka, hogy lekössenek x időre, amíg a családom újra beszámíthatónak nem titulál… Akkor is ez volt mikor Edmund kattant be, egyből megjelent Elizabeth. Aztán itt meg Silver. Ekkor értettem meg… azt akarták, hogy szeressek bele Silverbe. Elöntött a düh.

Ahogy közeledett a végzősök bálja és a húgom születésnapja egyre jobban vártam a meghívót, a felkérését, hogy legyek Silver kísérője a New Sunny gimi végzős báljára, mely után megkezdődik az érettségire való felkészülés, és a kemény hajtás. Egy utolsó átmulatott este, mielőtt mindenki idegbajt kap az érettségi túlbecsült súlyától. Bosszút akartam állni, meg kellett mutatnom, hogy nem jött be a számító tervük. Azt akartam, hogy nézzenek Silver könnyektől csillogó szemébe, aztán az n üres tekintetembe, hogy lássák, a tervük csak ártott. MINDENKINEK.

De a felkérés nem jött és ez egyre jobba bosszantott. Míg nem kiderült, hogy Silver egy Alan nevű fickóval megy a bálba és hogy elvárja azt is tőlem, hogy ne settenkedjek a közelébe, és hagyjam, hogy legyen egy szabad estélye. Ch. Nevetséges.  Silver még nem tudta, amit én igen. A megszállottja lettem, Ő volt az a hatalmas poszter szívem falán, ami eltakarta azt a hatalmas foltot, amit bátyám jövendő mennyasszonya hagyott maga után… és ő volt Joker, amivel megmutathattam idióta bátyámnak, hogy szenvedjen nyugodtan, mert nem csak Nenay életébe piszkált bele, hanem az egyébe is.

-          Ugyan Bill! –s óhajtott fel, mikor már századszorra ismételtettem meg vele egy önvédelmi fogást.

-          Nincs Billezés – koppintotta az orrára – fontos, hogy élesben is meg tud védeni magad, ha már nem adsz rá esélyt, hogy megvédjelek – céloztam a bálra, mire dühösen villogtatni kezdte rám a szemeit. Nyitotta a száját, hogy a fejemhez vágjon valami sértőt, de aztán ajkába harapott, tudta, hogy nekem van igazam.

-          Ne sértődj meg – mondta kimérten, miközben újra felvette az alapbeállást – de megértem Nenay miért sokallt be.

Elnevettem magam. Silver úgy nézett rám, mint egy bolondra.

-          Kis szívem… Nenay ezt részt élvezte a legjobban. Rugdoshatta a három behemót bátyját, és minél erősebbet és pontosabbat ütött, annál több elismerést kapott.

-          Ez jellemző rá – vonta meg szórakozottan a vállát, majd villámgyorsa elhajolt az egyik sallerom elől. – Tényleg! Te mit adsz neki születésnapjára? – lelkesült be.

Felhúztam mindkét vállam - Szívem szerint szerencsét adnék neki.

-          Szerencsét? – egy pillanatra felkunkorodott a szája széle. Aztán az arcomra nézett és elkomorodott.  – Azért azt adnál neki, mert nem akarod, hogy az törtjébe vele, mint veled – nézett erősen a szemem közé.

-          MI az? – szinte szúrt a tekintete.

-          Semmi - fordította el a fejét, majd támadásba lendült.

3 nappal Nenay szülinapja előtt.

-          Remélem tetszeni fog neki – bökött a borzalmas csomagolású dobozra az ölében Rupert, miközben Wrath csoda kocsijával Winwood felé száguldottunk.

-          Egyáltalán mit adsz neki? – mosolygott hátra Wrath a visszapillantó tükörből.

-          Hát - vakarta meg a hátát Rup zavartan.

-          TE kölyök, még eddig tervezel izmosodni? – morgolódtam, mikor a mozdulat miatt majdnem nekiszorultam a kocsi ajtajának, pedig magam sem vagyok egy kicsinyke termet.

-          Nem direkt csinálom oké? És te vagy az egyik katalizátor, ami miatt a testem arra pályázik, hogy a Terminátor 100000-ben én játsszam a főszerepet – pufogott.

-          Oké nagyfiú! – emeltem fel védekezően a kezem, és megjátszott reszketéssel húztam össze magam. Mire nevetve a karomba öklözött.

-          Idióta – csóválta meg a fejét.

-          Szóval mit adsz neki?  - kérdezte az anyósülésen terpeszkedő S. S és Wrath gyűlölték egymást.  Wrath rühellte S-t, mert olvasta a fiú gondolatiban, hogy miket gondolt Nenayról. S pedig utálta Wrathtot mert elve unszimpatikusnak találta. De olykor szerettük összeugrasztani őket, mert vicces volt nézni, hogy úgy morognak egymásra, mint két kiéheztetett vadmacska.

-          Alice Cooper válogatás – vonta meg a vállát szórakozottan.  – Tudjátok mikor anno jóban lettünk… jesszusom – merevedett maga elé – mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna – csóválta meg szomorkásan a fejét, ahogy látása újra kitisztult.

-          Tudom, hogy érted – bámultam ki én is az ablakon, miközben a hangok, a nevetések összemosódtak körülöttem. Csak a felhőktől szürkének tetsző eget pásztáztam és arra az utolsó Winwoodban töltött közös családi estére gondoltam.

A nappali teljesen üres volt, minden bútorunkat elvitték szállítók, így csupasz matracokon és pokrócokon ültük körbe apa laptopját és néztük az Ace Ventura című filmet Jim Carreyvel főszerepben. Nenay imádta ezt a filmet, de most nem nevetett a szokott részeken, hanem csak üres tekintettel meredt a képernyőre, arcán erőltetett mosoly ült, miközben görcsösen markolta Mr. Morcost.  Lou nyugodtan nyúlt el, fejét Nenay egyik térdén nyugtatta és pont ugyanolyan derűs volt, mint a z év 365 napjának mindegyikén, mióta csak megszületett. Anya és Apa elégedett szerelmes pillantásokat váltottak. Úgy tűnt biztosak benne, hogy egykori lakhelyük majd szerencsét hoz a családnak. Edmund pedig ugyanolyan fürkésző pillantással méregette Nenayt mint én.  Ahogy kishúgunkat nézte elöntött a szégyenérzet.  Egy pillanatra behunytam a szemem és sűrűn nyeldestem vissza a számban fellépő keserű ízt. Gusztustalan voltam, hogy irigyeltem Edmund szerencséjét.  Edmund megérdemelte Bethtet.  Sőt! Edmund a maga hibái ellenére nagyszerű báty volt. Nem csak Nenay felett apáskodott, hanem anno Lou és Én fölöttem is. Hol egyikünk pótapukája volt, hol másikunké. Szigorúan bánt velünk, és kőkeményen terelt minket. Nem 3 perccel volt idősebb, hanem 3 évtizeddel születése első pillanatától kezdve. Koravén lelke ennyi önmaga által a vállára vett felelősségtől végre megszabadult. Edmund kezdett beleőrülni a magányba, a szereporientációba és Pygmalion effektusba. Egy férfi, aki egész életében atyáskodik mások felett… és sohasem lehet apa. aztán hirtelen a sors megajándékozza egy kislánnyal, akit akár a sajátjának is tarthat, de oly hosszú várakozás után, oly kevés az a 17 év, amit vele tölthetett. Edmund valóban szerette Nenayt és nem úgy, ahogy egy báty szereti a húgát, hanem ahogy egy apa szereti lányát.  A felismerés szinte fájt, ahogy a végig hasított az agyamon.  Edmund a lányának tekintette Nenayt és halálra rémült, hogy egyedül marad egy olyan világban, amit nem Ő választott magának. És egyedül is maradt egészen addig, amíg nem jött Elizabeth, aki tudja olvasni az emberek lelkét… Ő volt az egyedüli, akit nem vezettek félre Wrath téves következtetései, melyeket Edmund zavaros gondolataiból szőtt.  Edmund… a legidősebb fiú, a következő családfő, aki egész életében arra készült, hogy egyszer majd bevonuljon a hadseregbe, átvegye apa helyét, hogy sem én se Lou ne lássunk semmi borzalmat a világból. A legidősebb testvér.

-          Én marha – sziszegtem csendesen, de persze mindenki hallotta a kocsiban. De szerencsémre senki nem kérdezte meg, hogy miért mondom ezt, ekkor gondolkodtam el először azon, hogy tényleg marha lennék. Az utóbbi időben tényleg sokat morogtam magamban. Az emlékeim néha túl elevenek lettek, sokkal több időt töltöttem ugyanis köztük, mint a jelenben.

-Wrath – üzentem gondolatban.

- Már vártam, mikor jelentkezel – gondolta a Wrath miközben továbbra is hangosan beszélgetett a többiekkel, látszólag mit sem törődve velem.

- Szeretném, ha segítenél nekem valamiben - folytattam.

- Kíváncsivá tettél – rándult egy aprót a szemöldöke.

- Meséld el nekem, Lujza és Elizabeth történetét – foglaltam össze a kérésemet. Mire Wrath arcán minden ránc összeszaladt.  Ez persze egyből feltűnt S-nek, de ő túl makacs volt, hogy rákérdezzen gyűlölt ellenségének hogylétére, míg Rup nagyban egy sztori közepén tartott.

.- Miért fontos most ez?  - kérdezett vissza.

-          Csak- feleltem szűkszavúan. Igyekeztem minden előbbi eszmefuttatásom nyomát kiűzni a fejemből.

-          Ez hosszú történet lesz, és nem tudom van-e jogom mesélni neked erről – válaszolt kimérten.

-          Én segítettem neked, mikor a húgom után vágyakoztál - morrantam fel magamban.

-          Tudom! - hajtotta le a fejét. A mozdulat túl feltűnő volt, még Rup is felfigyelt rá, és egyből az én pillantásomat kezdte keresni. Meglepett, hogy ilyen hamar beleegyezett a kívánságomba, nem erről volt híres.  De Nenay volt az aduász.  - Legyen hát, de nem itt és nem most!  Majd ha Winwoodba értünk!

Szüleink ajándéka volt Nenaynak, hogy 18. szülinapja alkalmából felújítják az egész régi lakásunkat Winwoodban, a fiúk voltak ebben segítségemre öcsém és bátyám hollétéről ugyanis oly kevés fogalmam volt.

Winwoodi lakás éjjel.

Rup és S az igazak álmát aludta vagy legalábbis hihetően imitálták, mikor a kinti teraszon, a grill halvány fénye mellett és a sült hús különleges illatával az orromban, mely oly keserves régi emlékeket juttatott eszembe, mikor még ehettem ilyeneket.  Wrath felém fordult és komoly arccal belekezdett meséjébe.

-          Elizabeth és Lujza angliai kispolgárok ikerlányai voltak.  A lányok elmondása szerint egy roppant becsületes, kedves házaspárról beszélhetünk, akik mindent megtettek azért, hogy lányaiknak a legjobb életkörülmények között éljenek. Kevés vagyonuk volt, mindössze arra volt elég, hogy tanítassák lányaikat, ám a korban jelentős hozományra már nem futotta. A családnak azonban roppant fontos volt az iskolázottság. Már a lányok anyja és nagyanyja is iskolázott asszony volt. Persze magad is láthatod, hogy Tuschingan lányok szép külsővel rendelkeznek, ezért számos, gazdag úr figyelmét felkeltették. Elizabeth idősebb volt, mint Lujza kerek fél óra különbséggel születtek, ami ritka az ikreknél. Eleinte nem tűnt jelentősnek, ám később – emelte fel Wrath az ujját – azzá vált. Lujza nem volt sem olyan érett, sem olyan okos, mint a nővére. Nehezére esett meg tanulni olvasni, és az írás is bonyolult feladat volt számára.  Nem érezte jól magát a vele egykorúak társaságában, és állandóan fiú ruhákat akart hordani, mert a fiúk között elismerése jutott. Igaz csak későn jött rá, hogy nem elfogadják őt, hanem szépsége miatt megtűrték. Ezzel szemben Beth ragyogóan éles elméjű volt, de tartózkodott a férfiak táraságától, tanulni akart és egyetemre menni, ami korban oly nagy ritkaság volt. Főleg nőként… a városuknak egy gazdag, de idősebb ura a negyvenes évei elején járt vagy talán a harmincas évei végén? Mindegy is. A férfi felajánlotta, hogy házasság fejében magához veszi az ikrek közül az egyiket.  örök agglegény volt, de egy bál alkalmával, volt szerencséje beszélgetni Elizabethtel… és egyből beleszeretett. Ám Beth ravasz volt a nevét nem mondta meg a férfinak. Nem is lett volna gond, hiszen Lujza szívesen férjhez ment volna. Imádta a gondolatát, hogy megszabadul az iskola nyűgjétől, osztálytársnői gúnyos, lenéző pillantásaitól és a tudattól, hogy nem olyan jól sikerült, mint Elizabeth. Szülei viszont nem merték tudatlan lányukat, egy olyan gazdag, erős, és jó társaságban forgó úr mellé adni. Nem a szüleik hibája volt, szerették mindkét lányukat és a legjobbat akarták nekik.  De túl szegények lettek volna finanszírozni Elizabeth tanulmányait és a férfi, akihez ha hozzáadják, mindent megadhatott volna a lánynak.  Csak hogy Elizabeth teljesen másra vágyott.  Egyességre jutottak Lujzával, hogy akárcsak a két Lottiban, ők is szerepet cserélnek. Akkor sajátította el mostani képességét Beth. Lujzával ellentétben, aki csak mozdulataiban és hangjában tudta leutánozni nővérét, addig Beth a tanulásvágyával a szívében, megfigyeléssel töltötte minden szabadidejét.  Teljesen a húgává mórikálta magát.  Csakhogy a férfi, akivel házasságra készült lépni, tényleg beleszeretett Elizabethbe és mindent megadott volna neki, de Lujzát… nos, Lujzát nem akarta. A lány tudatlan volt, disznó vicceket mondott és úgy kellette magát, akár egy útszéli virágszál. De hisz ismered!

-          Tökéletesen illet Louhoz.

-          Ahogy mondod sógor! – vigyorgott Wrath

-          Ne igyál a medve bőrére – förmedtem rá. Hirtelen elkomorult, mikor rákérdezem volna miért, már rendezte vonásait, majd folytatta.

-          Szóval az esküvőn egy baleset miatt lebuktak a lányok, és nem sikerült szerepet cserélniük. A férfi, akit azt hiszem Hughnak hívtak, viszont égtelen haragra gerjedt.  És gyűlölségében elfogatta Bethet és házának legmagasabb tornyába vetette. Amolyan szépség és szörnyeteg történet volt az övék. Hugh halálosan imádta Bethetet és meg akart győzni a lányt arról, hogy mellette fantasztikus élete lehet. Beth pedig Lujzát próbálta a férfire tukmálni. De Beth nem értette akkor még, amit most már ért. Nem külső számít, hanem a belső. Hugh nem a csábító női testet szerette, hanem Elizabeth elméjét és egész lényét.  Persze a fiús, talpra esett Lujza, aki magára haragította szüleit, egy éjjel sikeresen meglógott és kiszabadította a nővérét a piercing, amit a szájában visel, az takarja el ajkának sérülését, amit a kőfalon növő szúrós nővény okozott. Elvileg akkor sértette fel a száját, mikor Beth rajta mászott le a közeli fa egyik ágához.  Aztán az erdőben bujkálva találkoztak valakivel, akiről azt hitték segít nekik… de nem így történt. Aztán innentől már ismered a történetet.

-          Lujza egész életében kereste a párját, akinek végre megfelelhet.  Beth pedig egész életében kutatta azt a fiút, aki boldoggá teheti a húgát. És ő maga nem kívánt társra lelni. Egészen addig, amíg nem találkozott Edmunddal.

-          Edmund különleges fickó, pont olyan elveszett és sebezhető volt, mint Beth és Beth meglátta magát benne. Meg akarta gyógyítani a fiút… Te túlságosan egész voltál neki.  Bethnek szüksége van az érzésre, hogy ő választhat. De a nálad nem volt választási lehetőssége. Te szeretted… Ő viszont azt akarta, akit nem kaphat meg.  Elizabeth egy olyan kedves lány, mint Maryon… de egyben olyan is, mint Arnold, minél nehezebb és bonyolultabb eset valaki annál jobban érdekli Bethet. Beth sose bocsájtja meg, hogy a feje fölött döntöttek a sorsáról. Beth mindig azt akarja, amit nem kaphat meg.  Hught okolta sanyarú sorsáért ezért nehéz volt neki nem bosszút állni a férfin. Ekkor találkozott Floretével, aki képzett pszichológus volt. Általa kerültek a lányok a klánunkba.

-          Miért nem fogadta el a jobb életet Elizabeth? – kérdeztem végül rá, mire Wrath savanyú képpel megcsóválta a fejét.

-          Hát még mindig nem érted? Nem a külső a fontos… hanem a belső.

-          Mit jössz ezzel a szöveggel már megint?

-          Bill külsőre teljesen olyan vagy, mint Edmund, veled, sokkal könnyebb élete lehetne, te imádnád, a tenyereden hordoznád őt. Te lennél Hugh.  De Ed… Ed pedig az a fiú, akink segítségre volt szüksége, egy magányos férfi, akitől elveszik az egyetlent, ami fontos neki. És én valóban elszerettem tőle a húgát.

-          Az én húgom is – szúrtam közbe, majd a mélységes csend elnyelt minden mást, ahogy a tűzre pillantva mindketten a gondolatinkba mélyedtünk. Csak két eltérő horkolás szakította meg a ház nyugalmát.