26 fejezet - A kis szülinapos 2/2

Vannak pillanatok az életünkben, amikor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. (...) Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni és elviselni. Mert egy dolog vágyni valamire, de egészen más összeszedni az erőt, hogy elérhessük azt.

/Mindörökké c. film/

 Miközben saját épelméjűségemet  vitattam  Ginger szólalt meg: - Gyerünk, feltűnés nélkül kell lelépned! – nem értettem mire volt ez a nagy felhajtás  – Van még órád Wolf? – fordult felém hirtelen.

-         -  Igen… - válaszoltam tétován, majd a zsebembe nyúltam a mobilomért, hogy vessek egy pillantást a kijelzőn virító órára, mire a csengő hangos berregésbe kezdett.

-       --   Hát most kihagyod – felelte Ginger.

-          De hát- ámultam el - még vagy 10 perc vissza van a szünetből – néztem fel a szerkezetre, mely makacsul jelezte a nagy szünet végét. Majd megakadt a szemem Ginger szétnyitott remegő kézfején. Nem is remegett, hanem rezget, mint a csengő maga. Mikor elkapta  a lány pillantásomat a keze azonnal megállt és a csengő is elhallgatott.

-        -  Mi a …? -kezdtem volna bele, de hangom elhalt a több tucat berzenkedő diáktól, akik mind ámulva – bámulva indultak el termeik felé, még elcsíptem a döbbent gondnokot, aki a szemével a portást keresi, hogy magyarázottal szolgáljon a csengésre.

-         -  Indulás – mondta Dan, a portás döbbent arckifejezéssel indult el a gondnok felé. A kijárat pedig szabadon marad. Dan húzott mag után, miközben Ginger igyekezett feltűnés nélkül átpasszírozni minket a tömegen, volt egy olyan érzésem, hogy a lány folyamatosan takar engem a többiek elől. De nem értettem miért. Valahol a tudatom mélyén felmerült bennem, hogy most hagyom el az egyik legbiztonságosabb helyet (persze) önként és dalolva két olyan emberrel akikben nem hogy nem bízok de még csak nem is ismerek,  de elnyomtam magamban a kétség hangját és behúzott nyakkal Dan és Ginger takarásában, barátaim kereső, aggódó tekintete elől bujkálva feltűnés nélkül kijutottunk az iskola kapuján.

-       -   Már nem azért, de hova megyünk? – tettem fel a kérdést, mikor a kerítésen átmászva az erdő felé vettük az irányt és nem pedig a város felé.

-       -   Van valaki, akivel szerettél volna beszélni. Hát… most már Ő is szeretne beszélni veled.  – felelte Dan szűkszavúan és a hatalmas fenyőkre meredt. A fura öreg, nyílalt belém a felismerés.

-       -   A keresztapád – suttogtam.

-       -   Gratulálunk Wolf – motyogta Ginger majd végigmért – az agyad úgy vág akár a borotva. Néhány 100 méter, csupán ennyi választott el engem a sok –sok választól, melyekre ideutazásom óta várok, most mégis földbe gyökerezett a lábam. Néha pont akkor szeretnénk a leginkább visszafordulni, mikor célegyenesben vagyunk.

Az első dolog amit megpillantottam, a férfiből, egy fekete, hosszú bokáig érő bőrkabát volt és egy irgalmatlanul nyugtalanító, vakító fehér mosoly.  Egy fenyőfának támaszkodva állt, nyoma sem volt a hónapokkal ezelőtti elutasító magatartásnak, mikor a furaöreg egy merő görcs volt. Most csupán csak egy bőrkabát és egy mosoly. A hideg futkosott a hátamon tőle.  Azt hiszem, kicsit le is maradtam a két idegenvezetőmtől. Dido szavai olyan élesen és tisztán csendültek fel a fülemben, mintha csak most suttogná nekem. 

-       -   Gyere nyugodtan közelebb, nem vagyok harapós kedvemben. – vonta fel a szemöldökét a fura öreg.

-       -   Lehet, hogy maga nem, de én igen – döntöttem oldalra  a fejem, hogy jobban kilássak Dan és Ginger mögül. Bár mindkettőnél magasabb voltam, jelentősen lemaradtam a kis emelkedőn.  Dan hátrasandított rám, de a nézése továbbra is barátságos maradt. – Nem kell félned Nenay, szövetségesként vagyunk itt.

-         - Milyen szövetséget akarsz vele kötni? – furcsán éreztem magam, a szívem hangosan dobolt a bordáim között, a tenyerem izzadni kezdett, nyugalom Nenay, nyugalom. 

-       -   Érzed ugye? – lépett előrébb a fura öreg.

-      -    Mit? – kaffogtam vissza.

-        -  A döntésed következményeit – a nyugtalanító vigyor még szélesebb lett – azért vagyunk itt, hogy korrigáljuk.  –hirtelen elkomorodott – Bocsáss meg az udvariatlanságomért! Sid McBug vagyok, Dan Mayer keresztapja, de jól sejtem, akkor te is – szarkasztikus vesébe látó pillantás – furaöregként ismersz.  Gondolom hallottál már rólam ezt, azt. Danről és a balesetéről is tudnod kell, hiszen itt éltél mikor ez történt. Nem is érdekes ez mindeegy egyenlőre, én inkább téged szeretnélek  bemutatni, az utóbbi 1 hónapban mióta felkerestél, elég sok mindent megtudtam rólad… És szerencsére, volt egy jó fülem – biccentett Ginger felé – aki tájékoztatott róla, micsoda ostobaságra készülsz.

-      -    Tessék? – döbbenet, azt hiszem ez volt az első alkalom fél év óta, hogy nem éreztem semmit, csak döbbenetet, még félni is elfelejtettem azt hiszem.

-       -   Mit gondolsz? – vigyorgott Gingerre, - Kezdjük az elején?

-        -  Az elején? – pánik..pánik.

Sid… Sid McBurg. Valahol 40 és 50 között volt félúton. Az egész ember valahol félúton volt, a haja, a szeme, a lénye mind – mind végletek között mozgott. Borzasztó különleges férfi, a mimikája, akár egy színészé, a külseje egy érett férfié lelkesedése egy 20 évesé.

-        -  Megpróbálhatom – bólintottam tétován, bár az ötlet kiválóságával magam is egyetértettem. A mozdulat egyre határozatabb lett, míg a végén arra eszméletem, hogy úgy bólogatok, mint azok a fura figurák a kocsiban.  Sid kék szemében különös fény gyúlt, sose láttam még a reményt ennyire kifejezően tündökölni senki szemében, mint az övében. 

-        -  Dan, gyere – intett keresztfia felé, majd hirtelen megtorpant. – Ti meglesztek egymással? – mutatott rám és Gingerre.  Összenéztünk, tétován biccentettünk, mire Sid látványosan fellélegzett. – Kár, szeretem a cica harcot – mondta azért piszkálódásképpen. Dan kihúzta a kezét a zsebéből és tétován intett nekünk, majd kibukott belőle egy oda nem illő kérdés.

-         - Amúgy Daniellenek van már kísérője az érettségi bálra? –  a füle hegyéig vörösödött saját kérdésétől.

-      -    Úgy tudom, nincs – igyekeztem elrejteni a számszélén ficánkoló mosolyt. Sid arcizmai is hasonló gondokkal küzdehedtek.

-         - Oké – bólintott, aztán olyan gyorsan igyekezett kereket oldani ahogy csak tudott.

Csak Ginger és én maradtunk az erdőben, de valahogy kiszállt belőlem az indulat, hosszú idő után először voltam nyugodt, és nem tartottam a mellettem sertepertélő boszorkánytól.  Mindenestre Ő nem így volt velem, és tisztes 5 méterre tartotta tőlem a távolságot.

-        -  Miért akartad eldobni mindezt? – szakadt ki hirtelen belőle, ahogy utánam trappolt a földúton.

-          Hogy érted? – kérdeztem, a lombkoronán átszűrődő fényt tanulmányozva. Talán esni fog, és szétázik a Harleym vagy havazni…

-        -  Ezt. Tudod… Az erő – megköszörülte  a torkát – mindegy, felejtsd el, hogy szóltam hozzád.

-        -   Nem hittem, hogy érdekel téged – pislogtam hátra rá, majd megrántottam a vállam – nem szoktam hozzá, hogy tessék – lássék megmutatom mindenkinek, azt, hogy ki vagyok valójában.

-        -  Ahhoz képest elég harsány vagy – szűrte a fogai között. Bár sértésnek szánta, belőlem kibukott a nevetés.

-        -  Talán az voltam – bólintottam egyetértően. – Nem szoktam megbízni senkiben, előbb próbát teszünk, utána bízunk .

-         -  Ezt a Briliáns csapdából vetted? – kérdezte.

-       -    Aha. Imádom Sean Coneryt -  hajoltam el egy ág elől.

-        -   Nenay. Komolyan, mivel…

-       -   Rendben , egyszer nagykorú az ember ugyebár – megálltam neki háttal, majd lassan megfordultam. – Körülbelül egy éve tudom én is azt, hogy tisztavérű vagyok . Addig azt hittem, olyan vagyok, mint te  - böktem rá. Aztán összehúztam a szemöldököm. – Mármint, mikor azt hittem, hogy te normális vagy.

-        -  Az vagyok! – tett hirtelen mozdulatot a kezével, amivel egy követ nekirepített, egy fatörzsnek. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire megrázta a fejét – Jól van… jól van – intett, hogy folytassam tovább.

-        -   A szüleim nem beszéltek nekem semmit arról, hogy Ők kik, vagy hogy én ki vagyok. Persze tudtam, hogy vannak vámpírok, de mindig is úgy tudtam, hogy azok az ellenségeink. Mint már tudod, a Klán elől menekültem egész életemben. Fogalmam sem volt, hogy miért üldöznek minket, igazából soha nem is érdekelt, gyerek voltam. Nem az számított, hogy miért bántanak, hanem, hogy ne tegyék. Érted? A szüleim a testvéreim tökéletesek voltak, mióta csak az eszemet tudom, tökéletesnek láttam őket, én viszont - - én nem voltam tökéletes tudod?  Foghatjuk arra, hogy fiúk között nőttem fel, de… Nagyszájú voltam, nem érdekeltek a lányos dolgok, minél inkább különbözni akartam a többiektől.  Meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok elég jó a világnak. – feleltem halkan.  – Túl más voltam, mint a többiek.  Itt van például ez a macskapupilla – böktem a szemem felé. Aztán, végigmutattam magamon – Nézd ezt a testet, és a hozzátartozó lelket. Sokáig nem értettem, hogy lehet ennyi fusztráló férfierő bennem. Verekedés, rock zene, motor mánia, fekete cuccok. gyűlöltem azt aki vagyok. Nem tudom megmondani miért. Egész életemben tökéletes dolgok vettek körül. Azt tanította minden, hogy tökéletesnek lenni az egyetlen módja annak, hogy… - elcsuklott a hangom – hogy élhess, igazán.  De minél jobban az akartam lenni, annál kevésbé ment. És annál kevésbé akartam is. Úgy gondoltam, ha már nem lehetek tökéletes, mint a családom, akkor más leszek. Teljesen más.  És Arya lettem,  emberi  Arya. Barátokkal, hibákkal, normális dolgokkal . Mikor idejöttünk Winwoodba, mindenem megvolt, amit mindig akartam. Barátok, állandóság és lehetőség egy normális életre. Aztán… mikor megkapta apa a fülest, hogy a Klán közel jár, el kellett költöznünk New Sunnyba, a következő menekülőbázisunkra. Ott találkoztam Wrathtal.  Mikor vele találkoztam akkor azt hittem, már kész a személyiségem, kiforrt. De tévedtem. El sem tudod képzelni mekkorát.  Előhívta belőlem a mélyen szunnyadó Nenayt. Azt, akit elakartam dugni az egész világ elől. Most hirtelen ott terpeszkedett még egy hang a fejemben,  szerelmes lettem, és megtudtam, hogy ki vagyok. Az volt, amitől egész kiskoromban rettegtem… egy szörnyeteg.  Wrath is szörnyeteg volt eleinte, legalábbis azt hittem, de aztán ő volt az aki ráébresztett, hogy nem vagyunk szörnyetegek.  Vannak érzéseink, nem gyilkolunk. Én. Aki még vegetáriánus is vagyok – csóváltam meg a fejem.  – Azóta Nenay és Arya harcol a fejemben. Aryát ismerem. Nenay pedig… Ha Nenayt választom, akkor örökre elhagyom Aryat. Arya az emberi énem.  Arya miatt tudtam elszökni otthonról, túlélni a szakítást, megküzdeni a problémákkal, gyermek maradni. Most, hogy lehetőségem lett volna végre Aryavá vállni, örömmel mondtam volna le Nenayról… Félek Nenaytól. Félek Nenayért. Olyan gyeremek még. Mi lesz ha megbántják? Mi lesz ha tönkre teszik? Nem tud semmiről, semmit. Burokban volt, de Nenay az egyetlen aki képes megtenni azt, amit Arya nem. Nenay letudja győzni a Vikinget.  De ezenkívül, semmit nem tudok róla. – tártam szét a kezem, és olyan őszinte kétségbeeséssel néztem ezt a számomra idegen lányt, aki elé most odadobtam azt a titkot, amit évek óta őríztem magamban, hogy éreztem, hogy az egész testem vörössé válik a szégyentől. 

Ginger kócos haját tűrte a füle mögé, miközben haladtunk tovább az úton. Amint felbukkant az iskola ismerős körvonala eszembe jutott, hogy mennyire ugyanúgy néz ki, mint mikor először megláttam.  A parkolóban ott terpeszkedett a Harleym, szinte teljesen magányosan álldogált, de ilyen messziről is láttam, hogy van rajta egy cetli. Összeugrott a gyomrom. 

-Nenay ?– kezdte félénken Ginger, a hangja alig volt kósza, egységes hangfoszlánynál,de valahol mélyen a szívemben visszhangzott.

-Igen?  -Mikor felnéztem, Ginger már előttem állt. A kezét a csuklómra kulcsolta – Segítek, hogy legyőzd. Segítek neked, Nenay.

….

-          - Hová lesz a menet fiatalok? – állt meg a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt Dido, és puccba vágott alakomra nézett.

-        -   Nem tudom – mondtam őszintén, miközben a szempilláimat pingáltam. – Azt mondta elvisz valahova.  Wrath szórakozottan nyomkodta  telóját  mosógépen csücsülve és bőszen bólogatott. Istenem, milyen fiatalnak tűnt így. Ám nem tudtam nem észrevenni a cinkos kacsintást, amit Dido küldött Wrath felé. Hogy ezek is mikor lettek ilyen jóban?

-          - Asszem ma estére végtelen kimenőt kap a kisasszony  - kortyolt a bögréjébe, majd szórakozottan folytatta – 18… emlékszel, mikor először jöttél be hozzám? – az ajtókeretnek dőlt és kéken ragyogó szemét a tükörképemre függesztette.

-          - Lehet azt elfelejteni? – tettem le a kezemben tartott sminkcuccot, és megpördültem a sarkamon.  – Bejöttem a város egyetlen lemezboltjába és csorgattam a nyálam a gitárokra.

-          - Aztán egyszer csak megláttad ahogy kihajolok a pult mögül, megláttad rajtam az AC/DC –s pólómat és azt mondtad: Király banda, de az előző albumok jobb volt.  – mindketten elmosolyodtunk, Dido még a nappali szerepét betöltő lemezbolt felé is pillantott. – Te kis pisis – nyújtotta ki rám a nyelvét  - meg is kaptad azt az AC/DC pólót az előző albumosat és ingyen, úgy kidumáltál a gatyámból.

-        -   Szokása – nevette el magát Wrath, kecsesen lehuppant a mosógépről – Készen vagy?

-         -  Idegileg? – forgattam meg a szemeimet,  mire Wrath is megforgatta az övéit.

-      -    Előre leányzó, mert sosem érünk oda.

…

-        -  Túlzásba estél ezzel a fekete kendővel úgy gondolom -  tapogattam a szememet fedő sötét anyagot.  A lejátszóban a GNR – től ordított a Nice Boys Don’t Play Rock N Roll című szám.

-        -  Nem estem túlzásba.  Ezzel lesz teljes az élmény.

-        -   Hú valami durvát csinálunk a motorháztetőn? – vettem fel, mire játékosan felhördült.

-        -  Azt majd az én szülinapomon - somolygott, de a kezét izgatóan a belsőcombomra simította. Nem volt nehéz dolga, a fekete miniruha nagy felület hagyott megmutatni a combomból. Ezt az ajándékot a korai vacsorán kaptam Cissy nénitől és Charlietól, akinek már csak az emlékére is elszomorodtam. A világ legnagyobb playboya, lelkileg teljesen összetörve…

-          - Nem tetszik amerre  gondolataid mennek  bolondom – mondta halkan, és megszorította a combomat.

-       -   Jogos – motyogtam, és bár tudtam, hogy hallotta egy bólintással erősítettem meg, mindazt amit gondolok. Wrathra mér vár egy nagy beszélgetés velem. Had élvezze ki, hogy a barátnője először vágja magát puccba érte.  Egyszer csak leállt a motor, és minket mély csned vett körül. A biztonsági öv törte egy kicsit a vállam, de nem mozdultam, finom meleg volt a kocsiban és Wrath illat. A combomat fogó kéz egyszer csak finom simogatásba kezdett, majd hirtelen belemarkolt a lábamba és egy vad, forró követelőző száj tapadt az ajkamra. Valami furcsa ösztön annyit súgott búcsúcsók. Ettől teljesen kétségbeesve szétakartam tépni ezt a csókot, olyan apró molekulára, hogy soha többé ne lehessen összerakni, ezáltal míg  a zavaros idő bajlódik vele, mi örökkön örökké így lehessünk Wrathtal.  Kezemben üstökébe túrt, fogaimmal ajkába haraptam, majd nyelvemmel kértem bocsánatot és kéjt. Összhang. A mozdulatok gyorsak hevesek, a nyögések erotikusak és mégis, ez csak egy egyszerű csók,  két végzős gimnazista között egy csodakocsi vezető és anyós ülésén. Annyira természetes… A csók hirtelen szakadt meg, ahogy egy hideg tokot nyomott a kezembe  - Boldog szülinapot! – tette hozzá mosolyogva. Én az előző csóktól kábán bámultam rá, mire édes mosolyra görbült csókolni való ajka.  Lepirultam. Lenéztem a kezemben tartott tárgyra.  Egy cd  volt, egy egyszerű cd, az elejére pedig zt volt írva HIM –Dark Light. Már hallottam róluk, egy finn love metal banda volt, és tudtam hogy Európában eléggé népszerűek.  Félredöntöttem a fejem, miközben a  a cd hátulján lévő  számokat olvastam.  Beleharaptam az ajkamba és próbáltam visszafojtani a mosolyomat, de képtelen voltam.

-          - Semmi felhajtás, csak egy cd.  – a szeme gyönyörű volt, édes, szerelmes és örökké figyelő.

-          - Jó banda – felelte, majd egy újabb csókot nyomott a számra.   – A hiányolt felhajtás pedig – az állam alá nyúlt és elfordította a buksimat a szélvédő irányába – ott van.

Eltátottam a számat.

-         -  Úristen! – szakadt fel belőlem, és kitéptem az ajtót. A szememet ellepték a könnyek. A házunk… A winwoodi házunk, ahova nem mertem visszajönni… Amit itt kellett hagynunk.  A majdnem biztos célpont.

Most ott állt, fenségesen, kék fényekkel kivilágítva, és biztonságosan. Az ajtóban pedig ott állt a családom és a barátaim. A szám elé kaptam a kezemet.

-          - Boldog Szülinapot! – trillázta a tömeg. Apa, Anya, Bill, Edmund, Lou, Silver, Rupert, J, Danielle, James, Zack, Giselle, Maryon, Jack, Victor, Beth, Lujza és Ian.  – Ez komoly? – suttogtam könnyes szemekkel. Láttam, hogy apa felelne rá, de anya oldalba vágja, mivel  atávolág miatt nem hallhatja, hogy mit motyogok. Ezen elnevettem magam.

-         -  Előre, különben sosem derül ki – nevetett Wrath és finoman megtolt.

Az utóbbi fél év, amit önkéntes száműzetésben éltem megtanított rá, hogy vannak dolgok, amiknek az értékét tényleg csak akkor látjuk igazán mikor már eltűntek. Vannak pillanatok amik örökre kitörölhetetlenek és sajnos vannak ilyen hibák is.

Talán most láttam először életemben igazán Őt – futott át a kósza gondolat a fejemen. A haja művészien meredt az ég fel, a szemei valahol félúton időztek köztünk lévő távolságba veszve, a bőrkabátja ráfeszült a vállára… Igyekeztem minden porcikáját alaposan megnézni, mert úgy tűnt … úgy tűnt ezúttal vele utoljára szúrhatom el… Utoljára szúrjuk el, visszahangzott a fejemben a gondolat.  Félénken nyújtottam ki a kezemet, hogy az övére helyezzem az asztalon, ránézetem a kezeinkre – összeillünk , mindig is összeillettünk –  nem húzta el a kezét, igaz nem is fogta meg az enyémet, csak kitartóan meredt előre, mintha a sík asztallap a végtélen lenne, amiben nyugodtan elbukhat a tekintete.

-          Ezt kéred tőlem? – a hangja olyan rekedt, olyan távoli…

-          Lehetőséget kérek – javítottam ki rögtön. Elrántotta a kezét, olyan gyorsan mozdult, hogy kipördült a szék az asztaltól, ahogy felpattant.  A nappali felé néztem, de mindenki mélye aludt már. Kivéve J. Nagy barna szemei a sötétben majdnem sárgán világítottak, ahogy a szivart a szája felé emelte .

-          Gondolom… Nem mondhatok nemet – vonta magára újra a figyelmem Wrath.  A szívem összeszorult… Hányszor mondtam már neki búcsút? Hányszor váltunk szét? Mennyi seb, sértés, sérülés. Életemben először gondoltam bele, hogy nem csak én sérülhetek meg, hanem Ő is. Nem fizikailag, hanem érzelmileg.  Azért imádkoztam, hogy ezt az utolsót még bírja ki, hogy utána tényleg együtt lehessünk. – Nem tudom meddig akarod még ezt csinálni velem Nenay. – A mondat keményen koppant az amúgy is fagyos levegőben, az ablaküvegen keresztül, a tükörképe nézett vissza rám.  Valami ismeretlen érzés akart szétszakítani belülről, nem tudtam egyben tartani a káoszt, nem tudtam nem megbántani. Kismilliószor kívántam a fenébe ezt a terhes kapcsolatot, ahol úgy kezelt, mint egy értékes játékbabát… De  most, mikor tudtam, hogy eljött a kegyelemdöfésem pillanata, jöttem csak rá, hogy mennyire kötődöm ehhez a fiúhoz.

-          Ez rólam szól – suttogtam a legsértőbb szavakat. Azokat a szavakat, amivel újra beletiportam a férfiasságába. – Nem kettőnkről – akartam mondani, de kimondta helyettem. Ha nem lett volna a helyzet ennyire szomorú, talán el is nevettem volna magam kínomba.

-          Szóval a szülinapodat választottad, hogy szakíts velem –  bólintottam. A pilláim lecsukódtak, mert a könnyek marni kezdték a szememet.

-          Technikailag már nincs szülinapom – suttogtam. – És nem szakítok.

-          De, Nenay! – csendült élesebben a hangja – Nagyon jól tudtad, ha ezt kéred tőlem, hogy nem fogom hagyni. – ismersz már annyira, nézett le a padlóra. Nem bírtam tovább, mögé léptem és átöleltem, olyan szorosan amennyire csak tudtam.  Telehintettem csókokkal a hátát, lábujjhegyre állva pedig a tarkója alját. 

-          Még egy kicsit bírd ki értem. Bírd ki értünk !-  sírtam bele a hátába.

-          Túl sok minden bírtam ki kettőnkért – rezzent meg a háta,erősebben szorítottam, a keze a kezemre csúszott a hasán, azt hittem leakar rázni. Ehelyett egyik súlyos kezét az enyémre tette, a másikkal felhúzta a karomat a szájához, és végigcsóklta a kézfejemet. – Sírsz – jegyezte meg szórakozottan.

-          Persze, hogy sírok, - némi szipogós szünet után megszólítva őt - te hülye – motyogtam a hátába, mire hirtelen elmosolyodott. Nem láttam, de éreztem, a merev tartása lazább lett  – Mi az? – szipogtam.

-          Olyan közel jártam, de csak sikerült. Gratulálok Nenay, végre lány lettél. Az én kis bolondom, abban a fiús ACDC pólóban, a Harleyján feszítve, most egy csinos kis ruhában, magassarkúban simul a hátamhoz és arra kér, hogy bírjam ki értünk. – belenevettem a hátába, talán erre a hangra fordult hátra, és a karjaiba vont. Átöleltem, és a mellkasára szorítottam az arcomat – Gratulálok – néztem fel onnan rá. – Anyának nem sikerült volna.

-          Még mindig piszkosul lenyűgöző ez a cicaszem – simított el a könnyeimet, majd az orromra adott egy csókot.  Feljebb tornáztam magam, hogy a számat is kezelésbe vegye, de csak egy finom puszit nyomott rá.

-          Szeret

-          Ne – vágott közbe. – Tudom.  – felnéztem rá, és megláttam azt a szemeiben amit egész életemben kerestem, de nem tudtam, hol van. Ott voltam a szemében, olyan tökéletesen és tisztán, mint ahogy a tükörkép sose adott vissza engem.  – Megtaláltam neked, a legszebb ajándékot – felelte. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, már mélyen a számba is csókolt, és pillanatok múlva már csak a süvítő szelet éreztem magam körül, majd az ágyat a hátam alatt.  A ruhák eltűntek és csak ő volt és én. Ahogy mindig is lennie kellett volna, ahogy mindig is volt.  Az élmény tökéletes volt és sose volt még ennyire mély és intenzív közöttünk egy aktus sem, talán csak a legelső.  

-          Nem tudom mi az a szerelem, sose tudtam és talán sose fogom tudni, hogy mi az. Olyan sokféle lehet, annyi mindenkibe bele eshet az ember, annyi a zavaró körülmény és tényező. Annyi butaságot írnak róla a lapok… Kétlem, hogy a szerelem létezik. Mindig is kételkedtem benne. Talán jogosan. De amikor rád nézek - - állandóan boldog vagyok érted?  Olyan melegség önt el, ami nem nyom el engem. Értesz? Nem törlöd ki a világot, hanem megmutatod. Rád nézek és megszerettem magam, megszerettesz velem dolgokat, anélkül, hogy erőltetnéd. Nem. Lehet, hogy ez nem szerelem. Lehet ez a hála, lehet ez az elfogadás… - suttogtam – De bármennyire is próbáltam királyfi lenni és megmenteni magam a legfelső torony legfelső várszobájából, nem tudtam. Te viszont megtetted. Ott voltál mellettem.  -  a kezemet az arcára fektettem, a végtagjaink összegabalyodtak, a s takaró azonban finom melegen tartott engem.  Elmosolyodott.  Megcsókolt. Olyan mélyen és mégis finoman, ahogy csak azok csókolnak, akik pontosan tudják, hogy van hatalmuk fölötted. Élvezik a hatalmat, de képtelenek visszaélni vele, és bár fizikailag a lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz,  a szívemet mégis egy jeges érzés szorította össze. Mi van ha most elvesztem? Ha örökre elbasztam az egészet?

Beszívtam a fagyos levegőt, ajkamon még ott csücsült elbújva a csókja íze. Azaz őrület, ami mindig lezajlott valahányszor felidéztem őt az utóbbi fél évben.  A kezemben egy üres gyűrűsdoboz volt, a gyűrű helyé egy cetli: Szabadság.  Elszorult a torkom. Tényleg a legszebb ajándék. A szívemhez szorítottam az üres dobozt, miközben a pakoló többiekre néztem. Majd a kabátom belső zsebébe csúsztattam a dobozt.

-          Róemó még piheni az estét? – kérdezte nevetve Zack. – Elég hangosak voltatok, még én is felébredtem rá.

-          Áh – legyintettem - korán vissza kellett mennie New Sunnyba – hazudtam könnyedén. Elvégre is ezt akartam… Azt hiszem.