23 fejezet - Hétköznapi?

 " Amilyen hülye vagy én úgy szeretlek, talán nem is tudod, milyen csoda vagy"

A képek egymás után villantak fel a szemem előtt. Damon…Viking…Damon…Viking…Wrath, aztán az eljegyzési gyűrűm,  Rupert és végül Lily nagymamája. De képsorozat nem szakadt meg, hol Cissy néni tűnt fel, hol pedig  Dido, aztán Charlie a kórházi ágyban, testéből  több vezeték ágazott ki, a szívének ritmusa bippelt a gépi hangon, én pedig némán felsikoltottam, a kép hirtelen változott.  Dido fogta Anne kezét, miközben  gyönyörű hófehér cukormázú tortájukat vágták fel.  Ám a tortából vér folyt  és Charlie szív hangja egyre és egyre lassabb lett. Sikítani próbáltam, de senki sem hallotta meg a az esküvői bagázsból. Mindenki idiótán mosolyogva nézte a tortából folyó vér útját. Próbáltam rángatni  a kezemet, mely egy rácsos ágyhoz volt bilincselve. A számon éreztem az erős ragasztó szalagot, a sós könnynek marták a szemem és az arcom. Nagyot rándult a lábam, erre ültem föl, úsztam az izzadságban, a szám íze keserű volt, és alig kaptam levegőt.

De egyedül voltam a sötét szobában, lenéztem a földre ahol ruháim széthányva hevertek, a testemre Wrath halványkék inge tapadt. Basszus Wrath! Oldalra kaptam a fejemet, de Ő nem volt sehol, de az ágynemű össze gyűrődőtt az Ő oldalán is. Aztán lassan bevillant néhány dolog. Szenvedély, félelem, remény és düh… együtt voltunk, aztán  elaludtam… Oh Istenem!  Fejemet a lábaim közé hajtottam mert hirtelen túl gyorsan kezdett forogni a szoba. Az este emlékei mind megrohamozták az agyamat. 

A bőre olyan puha, és langyos volt, az izmai olyan kemények... A szeméből olvasni lehetett a szenvedély ködén át.  A keze máshogy fogott, sokkal erősebben és birtoklóbban, mint ahogy emlékeztem rá, ajka vadul mart a nyakamba, de nem szívta a vérem, csak a bőröm, de azt erőteljesen.  Végighúztam ujjam a felületen, és felszisszentem, biztos meglátszik majd. Nem szóltunk egymáshoz, nem veszekedtünk, annyira ment minden a maga útján. Annyira összetartoztunk, a mozgásunk annyira kiegészítette egymásét.  Totálisan összepasszolunk, kétség sem fért hozzá, hogy egyek vagyunk. De akkor hol van most? Miért hagyott egyedül.

Egyedül…

Jeges borzongás futott végig a hátamon, ahogy felidéztem az utolsó olyan alkalmat, mikor Wrath magamra hagyott, mikor megtámadott a Viking és rám meg Rupetrre gyújtotta a házat, majd Wrath  elakart hagyni és felbontani az eljegyzésünket. Hirtelen túl sötét volt a szobámban, bekúszott a félelem a csontjaimban, egyedül voltam. Egyedül voltam a sötétben.  Összerándultam, mikor megrezzent valami kint, úgy éreztem a pánik mindjárt kitör és eluralkodik rajtam. A kezem remegett ahogy a párnáját markoltam az ágy túloldalán. Itt hagyott! Megint megtette! De miért?  Miért hagy el folyton? Azt mondta szeret! Azt mondta, nem tud élni nélkülem! Megkérte a kezem! Józanabbik énem, a rettegés ködén át kiabált nekem a bensőmben, hogy térjek észhez, Wrath imád, de volt valami ami nem stimmelt. Éreztem, hogy sáros vagyok a történetben.  Tudja, hogy ember akarok lenni! Tudja, hogy mit mondott nekem Damon! Minden veszekedésünk előjött az agyamban. Mikor először találkoztunk, az a sötét szempár, mikor Ruperttel randiztam, az a hanyag stílus ahogy kimondta, hogy: Gyönyörű vagy. Aztán az első csók édes íze. Mikor megfogta a kezem, aztán, a hogy hányszor hagyott magamra, hogy járőrözzön. Könnyen hátat fordított nekem, mert nem hallgattam rá. Elhagyott egyszer. Megteheti mégegyszer. Ha pedig Ő elmegy, akkor mindig felbukkan a gonosz szőke… Kihagyott egy dobbanást a szívem. Tudtam, mit jelent ez… Jön a  Viking! Mindjárt itt lesz! Ne! Dido! Kaptam fejem szobájának irányába. Dido itt van Annenal, és Charlie sorsára jut… Hirtelen elakadt a lélegzetem. Rosszabb…rosszabb sorsa is juthat! A viking nem két vámpír kurva, hanem egy gyilkos! Aki mögött több szörnyűség is áll a kéjvágyon és az étvágyon kívül.!A viking nem tűr el senkit, aki velem van. El kell tűnnöm innen! Lehajoltam a gatyámért, és villám sebeséggel rángattam fel a lábamra. Nem törődtem a fehérneművel, nem törődtem én semmivel, csak jusson fel a gatya a gipszemre. Túl könnyen jött föl a farmer, aztán lesett miért. Nem volt rajtam gipsz!  Eltörte a lábam…  Felkaptam a zoknimat, és már éppen húzni akartam a sportcipőm, mikor megmozdulta  kilincs. Lemerevedtem, a kezemben csak a pumás tornacsukám volt, a bicska a zsebemben lapult. Ha eldobom a cipőm, talán lesz időm kihúzni a fegyvert, mielőtt a Viking támad de, hogy tudhatta meg ilyen gyorsan? Wrath… kém. Mindig is tudtam! Az ajtó kinyílt, én pedig a cipőmet a belépő felé hajítottam, erősen, keményen, gyorsan majd, egy pillanat múlva, vicsorogva marokra fogtam a  bicskám,  de vendégem nem a Viking volt. Wrath állt döbbent az ajtóban, kezében a cipőmet tartva, a másikban a telefonját, egy szál fekete boxer volt csak rajta.  A csend olyan mély volt, hogy hallottam a saját szívverésem, és a levegőt, a mely a tüdőmbe áramlott. Nem tudtam felfogni, hogy Ő van itt, teljes nagyságban, 3D-ben és színesben. Olyan gyönyörű. A szeme olyan szép olvadt karamellszínű volt… Fellégeztem, az illata beszivárgott a sejtjeimbe. Igen. Ez Ő!

Könnyek csorogtak le az arcomon, és a nyakába vetettem magam. Itt van… Itt van…

- Itt vagy! – nyögtem a nyakába, és próbáltam elfolytani a zokogásomat, a feszültség váratlanul elhagyta a testemet, alig bírtam állni a lábamon.  Erősen magához vont abban a minutumban, amint felébred. döbbenetéből és megérezte gyengeségem.

- Persze, hogy itt vagyok! – motyogta, és a hajamat puszilgatta, s közben a hátamat dörzsölgette. Éreztem, hogy értetlenül áll a dolgok előtt, de nem bírtam összeszedni az erőmet, hogy kinyögjem. – Nenay? – suttogta – Kicsim! – próbált magamhoz téríteni, a remegés rázta a testem és én csak hüppögtem a nyakába. Még erősebben szorított magához, de úgy tűnt, nekem ez sem elég, a vállát markoltam, körmeimmel kapaszkodtam belé, hogy véletlenül se tépjenek ki a karjaiból. Erő. Biztonság. Hogy érezhetek így? Hogy nyugtathat meg? Fél perce még gyűlöltem, és kétségbeestem, most pedig…

„Szerelmes vagy belé, ez elől nem menekülhetsz.” – hallottam a fejemben Cissy néni hangját.

- Mond el! Mi a baj szépségem?  - húzta el óvatosan a fejemet a vállgödréből.

- Ember… Lehetek ember – nyögtem.

- Hogy? – emelkedett meg a hangszíne, és a szemöldöke is.  Megcsókoltam, döbbentem viszonozta, de nem túl nagy lelkesedéssel.

-  Nem tudom… Damon azt mondta, valószínűleg, hogy harapás útján emberré válhatok – motyogtam.  Olyan összezavarodottnak tűnt. Aztán magyarázni kezdtem neki mindent ami az este történt, egészen addig, mondtam és mondtam, hol sírva, hol csak szipogva, míg végül a szeme olvadt karamellje megkeményedett.

- Ember akarsz lenni? – suttogta.

- Wrath… fogalmam sincs! – sóhajtottam fel.

Egyedül… Megint itt maradtam kurvára egyedül – futott végig rajtam a gondolat, ahogy Giselle mellett állva vártam, hogy beljebb juthassunk Winwood egyetlen szórakozóhelyére, a Kék Patkányba. A nevét onnan kapta, hogy minden züllött arc és minden kékvérű egyén keveredett a culbban. Nem igazán kellett kiöltözni ide, de persze a lányok, mindig fullosan odatették magukat, a srácok pedig már kilométerekre bűzlöttek az olcsó arcszesztől és  gyanítottam, hogy a hajuk fényesebben csillogott a sok zselétől, mint a teremben lévő discogömb.

- Hogy – hogy sosem hozod el a szépfiút? – kérdezte barátnőm.

- Fasírtban vagyunk - rántottam meg a vállamat – már megint, tettem hozzá magamban. Nem akartam a szemébe nézni, mert tuti lebuktam volna, hogy mennyire ki vagyok bukva. Miután kinyögtem Wrathnak, hogy mi történt Damonnal kapcsolatos találkozásomon, lefektetett aludni, átölelt, magához húzott, puszilgatott, de egy szót sem szólt, reggel pedig hűlt helyén csak a macskám feküdt. Igaz, kaptam tőle szerdán egy sms-t, hogy nem szólt senkinek arról, amit mondtam neki, és hogy dolga van, DE majd még jelentkezik… Nagyszerű! Hog nem repdesek örömömben?

- Te mindig veszekszel vele? – nevette el magát. – Már most olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár! Mondjuk sosem gondoltam volna, hogy összejössz bárkivel is. James az egyetlen akivel  normális hangszínt tudsz megütni – öltötte ki rám a nyelvét.

- Én is szeretlek Giselle, köszönöm, hogy elrángattál, a frissen gyógyult lábammal, egy discoba, mert mindketten tudjuk, hogy a  duc-duc  zene az életem. – ironizáltam, mert nem volt kedvem belemenni egy újabb vitába. Úgy tűnt, ebben az évben mindenkinek az az élete, hogy veszekedhet velem.

- Ugyan már, ne legyél mindig ilyen sötét, meg koravén! - lökött oldalba – Nézd ott jönnek a többiek! - mutatott az utca túloldalára, ahol a spicces Danielle kapsszkodott Zac alkarjába, James és Jason   pedig rajtuk röhögve baktattak mellettük. Az ember tinik gondtalan életét élték,  olyan idilli pillanat volt, ahogy a felszabadult csoportot néztem ami szívembe mart. Se Rupert, sem én nem tudtam milyen, mikor az ember csak úgy lazán üldögélve szemlélődik egy szombat este. Talán Rupertnek több fogalma lehetett erről… Mielőtt ugye megjelentem én, és a Vikingék azt nem mondták, hogy én vagyok az átváltozások kulcsa, és Rupert majdnem lelőtt… De ma csak egy átlagos szombat este volt, és ők, a barátaim és én is  csak bulizni akartam. Gyanítom, ahogy minden ide csődült fiatal is, meg persze pasizni/ csajozni, inni és boldognak lenni.  Felnéztem Gisellere aki hatalmas magassarkujában másfél fejjel magasabb lett, mint én, és lelkesen integetett a srácoknak.

- Nem bánom, legyünk bazári majmok! – vigyorogtam rá, és füttyentettem egyet a srácoknak. Elvégre, ha ezt az életet választom, valószínűleg erről fog szólni az összes hétvégém…

 Vagy még fél órát álltunk sorban a hidegben. De élveztem, felidéztünk egy csomó sztorit és mind abból az időből való volt, mikor még én is Winwood padjait koptattam. Nevettünk Danielle szerencsétlenségén, és Zac benyomott arcán ülő buta vigyoron. Mi lányok ingyen bemehettünk, a fiúk persze fizethettek, amit aztán egész este hallgathattunk. Belépéskor megkaptuk a kezünkre a pecséteket, amik megjegyzem nagyon megkülönböztetőek voltak, mert mi lányok rózsaszínt kaptunk, a fiúk pedig kéket… Jellemző... Egyből be is támadtuk az italos pultot és a hangosan dübörgő zenét túlkiabálva, kézzel lábbal mutogattuk a csapos srácnak, hogy mit kérünk inni. Giselle  persze ingyen ihatott, mert ki is kezdett a nála vagy 6 évvel öregebb sráccal. A teremben izzadság szaga szinte lehetetlenné tette a rendes légzést ezenkívül( mintha ez nem lett volna elég, a szörnyű zenén kívül) rettentő meleg is volt, így Jason és Zac vállalta, hogy beáll a ruhatár sorába, ha fizetjük az italjaikat.

Aztán elkezdődött az este, amint visszaértek. A hangszóróból szarabbnál – szarabb számok szóltak, a teremben pedig egyre kevesebb hely volt. A 14 és 20 évesek fiatalok egymás hegyén – hátán tolongtak az egész culbban, mi pedig ittunk, és hülyültünk.  Táncoltunk csoportosan, táncoltunk külön, idegenekkel, osztálytársakkal, vigyorogtunk és megint csak ittunk.  A végén már forgott velem a világ, és James karjában megkapaszkodva dülöngéltem egy számra, ami arról szólt, hogy semmi se változik.  Mekkorát téved!

- Elnézést, lekérhetem? -  lefagytam. Az nem lehet! A hangszóróból ekkor csendült fel egy dal, amit egy srác küldött egy lánynak, és Shrek meséből volt ismert. Megfordultam a döbbent James karjában, és gúnyos mosollyal az ajkán Wrath állt mögöttem. – Nos? – kérdezte és tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tudtam megszólalni bólintottam, és kinyújtott kezébe ejtettem a sajátomat, nem túl nőies mozdulattal. Nem késlekedett, amint bőröm a bőréhez ért egyből magához húzott.

- Köszönöm James innentől átveszem. – zavartan pillantottam vállam mögött legjobb barátomra, és Gisellre, akinek szájráól tisztán letudtam olvasni, ahogy a többieknek mutogatva mondja: - Beszarás Nenay Wolf a pasijával táncol egy Discoban. – megcsóváltam a fejem, és egy halvány mosoly t is megeresztettem.

- Hát te? – ráztam meg a fejem – Azt hittem, nem jársz ilyen helyekre – próbáltam túlkiabálni a zenét.

- Nem kell kiabálni, szuper jó a hallásom. Mellesleg, azt hittem, te sem jársz ilyen helyekre – vigyorgott rám.  – De úgy tűnik az emberek változnak – mondta. Ám semmi gúnyt nem hallottam ki a hangjából, mikor orrom alá dugta lepecsételt kézfejét.

- Igen, az emberek változnak - néztem fel rá.

- Ha te ember leszel, akkor én is ember vagyok. Táncoljunk – váltott témát.

- Mi? – kerekedett el a szemem, de már abban a pillanatban a tömeg közepére vitt is már el is nyelt minket a hormon túltengéses tinik tömege.

Nem igazán tudtam felfogni mi történt. Hol jobbra, balra forogtunk, riszáltuk a csípőnket, csápoltunk a kezünkkel és nevettünk, szívből, hogy a mások miket csinálnak és mi miket csinálnunk.  A lassabb számoknál összesimultunk és csókolóztunk. Aztán pedig Wrath és Én a barátaimmal beszélgettünk, az egész hihetetlen volt, összefonódtak az ujjaink, miközben Wrath elmesélte, hogy – hogyan jöttünk össze, persze kihagyta a durva sztorikat, és néha ellenségesen meredt Jamesre. De aztán feloldódott, mikor megjelent Lily New és gondolom James gondolatai elterelődtek rólam.  Mikor a csajokkal kimentünk a mosdóba, a lányok totál odáig voltak Wrathért. Aztán mikor meghívta az egész bandát egy kör piára, már minden srác is imádta. Persze James zárkózott volt vele kapcsolatban, de úgy tűnt valami megváltozott, amíg kint voltunk a mosdóban.  Aztán hirtelen megértettem miért.  Wrath a pultnak dőlve magyarázott valamit Lilynek, és néha rám sandított. Nem értettem.

-  Nem hiszem el – motyogta James.

- Mit? – kérdeztem gyanakvóan.

- Megcsinálja! – motyogta, és elpirult.

- Mit? Mit csinál meg? – kíváncsiskodott  Danielle.

- Hehe az jó sztori – röhögött asztalunknak dőlve Zac. – Jason cukkolta Jamest, hogy nem tud összejönni a csajjal  - mutatott Lily felé. – Aztán Wrath- eddig megjegyzem Zac mindig csak a kanomnak hívta… érdekes, milyen gyorsan változik az ízlése, meg a véleménye – azt mondta, hogy simán elintézi, hogy a csaj odalegyen Jamesért.

- Nocsak a mi kis Don Juanok megmutatja, a gyakorlatban, hogy cserkészte be a Jégszívű Nenay Wolfot – öltötte ki ráma  nyelvét Giselle.

- Téged meg mindjárt én cserkészlek be – csapott a hátsójára Zac Gisellnek, mire  a lány nagyot ugrott és  hirtelen elpirult. A többiek nem látták, de én pontosan tudtam, hogy ez nem normális nála. De nem volt időm, hogy hangot adjak ennek, mert mikor összevillant a szemünk és le is sütötte a pilláit, James elkáromkodta magát. James felé fordultam, aki  döbbent meredt Lilyre a pultnál. A csaj úgy bámult rá, mintha most látná először. Aztán megrázta a fejét, biccentett Wrathnak és elindulta  tömegben, ahol felbukkant tudálékos nővére is.  Mikor Wrath visszatért az asztalunkhoz rávigyorgott Jamesre.

- Nem sikerült – nyugtázta James.

- Ugyan – legyintett Wrath – Szerinted, ha megszereztem Őt – simította kezét a derekamra, - akkor egy teljesen, normális lányt ne tudnék rábeszélni, hogy randizzon veled? – nevette el magát pökhendien.

- Nos én azt hiszem – mondta James közömbösen – Nenayt pedig nem szerezted meg, hiszen ha jól látom, még csak a jegyesed – világított rá a tényre.  megijedtem. Wrath leggyengébb pontja, amit én már jó párszor megrugdostam az a velem való kapcsolata volt. Ha akkor szarul reagál, ha én csinálom… Akkor mi lesz ha más teszi ezt? Vadul villogtattam a szememet, hogy jelezzem Jamesnek, hogy fogja be, de Ő rám sem hederített, rendületlenül bámult Wrath karamellszemébe.

-  Nenay? – kérdezte gonoszan Giselle – Mi a véleményed erről?

Wrath felém fordította a fejét és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a válasz őt is érdekli.

- Szerintem sikerült neki,– aztán a szavak ömleni kezdtem belőlem – nem találkoztam még egy olyan lehengerlő, és egyben olyan irritáló személlyel, mint Ő. Sose bosszantott és zavart össze úgy senki, mint Ő. Rendszeresen megbánt és megbántom, és ezért azért csináljuk, mert a szívünk legmélyén gyűlöljük egymást – villantottam rá a legangyalibb mosolyomat. – Mindig azt hittem meg kell változnom miatta, de … Rohadjon meg, így kap meg, ahogy vagyok! – és adtam egy puszit a szájára. Hirtelen fájdalom öntötte el az agyam, kutakodott. 

22 fejezet - Lehetetlen, telhetetlen nőszemély

"A boldogság választást feltételez, s a választás mélyén valami kiérlelt és világos akaratot." /Albert Camus/

J keze megértően simult az enyémre, mikor felkanyarodott a főútra.  A hátsó ülésen Rupert mélyedt a gondolataiba.  Mióta kijöttünk az erődből J – vel csak az járta fejemben amit Damon mondott.  Rupert persze egyből egy rakat kérdéssel rontott ránk és sűrűn kért bocsánatot amiatt, hogy nem tudod közelebb férkőzni hozzánk, mert rossz volt a széljárás és vitte volna farkas testének jellegzetes ázott kutya szagát az esőben. Képtelen voltam egy hangot is kinyögni. Válaszolni bármelyik kérdésére.  J persze kisegített, mindent elmondott, amit hallott az erdőben. Ám az én fejem csordultig telt a felvillanó képek egymásutánjával: egyetem, bulik, házasság, gyerekek, munka, öregkor és persze az elmúlás.  Olyan gyorsan váltották egymást a kockák, mintha valóban egy életet néznék végig.  De hogy lehetséges mindez?  J kezét bámultam, olyan makacsul rajtata tartottam a szememet, mintha az, válaszolhatott volna a sok – sok kérdésre, ami a fejemben kavargott.  Mi lesz a családommal, ha elfogadom a feltételeket?  Weroék nevét kell majd felvennem? Ők lesznek a családom? Vajon felvennének –e  North Westenre? Wrath…  Megszorítottam J kezét, amit finoman bár, de Ő is viszonzott.  Az eső megnyugtatóan kopogott az kocsi tetején, ekkor vettem észre, hogy megálltunk egy kocsma előtt.

- Gyertek srácok, azt hiszem, mindenkinek szüksége van egy italra! – szólt J és ki is pattant a kocsiból.  Gépiesen indult meg Rupert is, de én csak bámultam ki a fejemből, túl sok volt a kérdés, túl sok volt a választási lehetőség valakinek, aki előtte sosem választhatott és sosem kérdezhetett.

- Gyere N haver, mert szétázunk – nyitotta ki az ajtót J, majd Ruperttel együtt kipakoltak az autóból, és betereltek a helyi kocsmába.  Jól ismertem a pultosnőt. Többször megfordult már Dido házában és egyben ágyában is.  Idősebb volt, mint Dido, elvált, és ha jól emlékeztem két gyerkőccel is büszkélkedhetett. Felpillantott a sörcsapolásból, mikor beléptünk, biccentett felém aztán J-t mérte fel éhes, asszonyi pillantással. A rádióban egy Pink számszólt a boldogság kereséséről.  Képtelen voltam koncentrálni bármi más lényegesre, Rupert leültetett egy asztalhoz, míg J rendelt mindünknek egy italt a pultnál.  Remélem valami baromi erőset… futott át az agyamon.   Beletúrtam a hajamba, hogy csillapítsam a fájdalmat a homlokomban, az agyam szét akart szakadni, mert képtelen volt felfogni/ feldolgozni a rengeteg kérdést. Aztán hirtelen minden elcsitult a buksimban mikor egy hideg fém ért a homlokomhoz. Összeszaladt a szemöldököm egy pillanatra, aztán rájöttem mi az. A szívem összefacsarodott, ahogy lenéztem a kezemre, amelyen ott csillogott jegyűrűm.  Hirtelen elfutották a szememet a könnyek, felpattantam az asztaltól, és valami olyasmit mondtam, talán túl hangosan is, hogy: muszáj kimennem… Igyekeztem normális emberi tempóban berohanni a kocsma egyetlen mellékhelységébe. Érzetem magamon az idős férfiak tekintetét, és a pultos Maggie döbbent pillantását.  Wrath! Az, hogy találkoztam vele egyszerre édesítette és keserítette meg az életemet. Minden egyszerűbb volt mielőtt megismertem, igazából fogalmam sem volt róla, hogy valami hiányzik az életemből.  Nekidőltem a bezárt ajtónak és végig csúsztam rajta, és hagytam, hogy kicsorduljanak a könnyeim.  Olyan erősen szorítottam a felsőtestemet, mintha attól félte volna, hogy darabokra hullok. Talán szét is szakadtam volna.  Elhagytam Wrahtot és azt hittem minden rendezőik… de nem tudtam úgy élni, mint annak előtte, mikor még a létezéséről sem tudtam.  Viharos szerelmünk volt, más világok gyermekeinek születtünk, de volt közöttünk valami… ami miatt kikészített a gondolat, hogy még egyszer elhagyjam egy olyan életért, amire szintén annyira vágytam, mint magára a szeretett férfira. Márpedig ha úgy döntök, hogy ember leszek, a közös életünk élete meg lesz számlálva… Miért kell választanom?  Helyesebben nem választhatok, mert valamiről le kell mondanom. Valamiről, ami nagyon fontos.  Össze kellett szednem magam, feltápászkodtam a kilincsre támaszkodva, megmostam a csapnál a kezemet, aztán felnéztem a tükörbe, hogy lássam az arcom mennyire gáz. De lassan már meg sem ismerem magamat. Annyiszor néztem már bele a tükörképembe, annyiszor ütött fejbe a felismerés, és mégis valahányszor megtörtént ez, mindig egy újabb és újabb csatát kellett végignéznem Arya és Nenay között. Torkig voltam a kettő háborújával, mert bármelyiknek kedveztem sehogy se volt jó. Arya ember i volt, rengeteg baráttal, tervekkel egyetemről, karrierről, zenéről és vágyakkal egy átlagos rock n roll életről. Már amennyire a rock n roll lét az…

Nenay bezzeg… vegavámpír volt egy vőlegénnyel, akinél jobban senkibe se szerethetne bele, egy zűrös családdal, akikkel mindig vitázott, de akik miatt lett ilyen kemény, és akik miatt a legcsodálatosabb kölyökkora volt, amit csak kívánhatott magának.

- Ki a fasz vagy te? – kérdezte a tükörképemtől dühösen sziszegve. Egyre jobban utáltam magamban ezt a kettősséget, mert kezdett felemészteni, totál megőrültem attól, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok, csak azt tudtam, hogy nekem az égvilágon semmi sem jó. Átlagos életre vágytam erre mikor felmerül a lehetőség, hogy megkaphatom, egyből rájövök, hogy miért nem vághatok bele. De arra sem vagyok hajlandó, hogy úgy éljek, mint ahogy elvárnák ezt tőlem, tekintve, hogy születtem, aminek születtem.  Egyszer már beleöklöztem egy tükörbe Didonál annyira rosszul voltam magamtól… És már Cissy néninél is elkapott a sok önnön látványomtól, de sosem éreztem ennyire meghasadtnak magam, mint ebben a pillanatban.  Winwood egyetlen kocsmájának egyetlen wc-éjében az egyetlen tisztavérű vámpírként.  Legszívesebb újra behúztam volna a tükörnek, ám ekkor kopogtattak az ajtón

- N? – koppintott be J. – Jól vagy? – suttogta.  Nem válaszoltam… nem is volt értelme, csak ellazítottam ökölbeszorított kezemet és kinyitottam az ajtót, felöltöttem a műmosolyom majd ennyit mondtam:

- Igyunk!

2 órával és számtalan pohárral később röhögve próbáltam betalálni az ajtóba a kulcsommal, ami annyira viccesen és mégis irritálóan csörgött a kezemben, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik –e vagy sem.

- Ne segítsünk? – kérdezte hirtelen az ablakon kihajolva Dido vigyorogva, mellette ott állt egy szőke csajszi.

- Megold… hoppá – nevettem el magam, mikor a kulcsom kiesett a kezemből.

- Majd én – nevette el magát a lány, és kimászott az ablakon és mellém sétált, felvette a kulcsot betette a zárba és várakozóan rám nézett. – Azt akartad mondani, hogy megoldod nem? – mondta, majd az ajtóra bökött a fejével.

- De – mondtam sértődötten, és egy ideig szórakoztam, mire végül sikerült bejutnom a lakásba, és Dido karjába esnem.

- Nem semmi belépőd van kislány – kuncogott – Anne, ő itt a fogadott lányom Nenay Wolf – fordított meg a karjában Dido.

- Biztos, hogy csak fogadott? Amennyit ihatott úgy vélem akár vérrokonok is simán lehettek – vonta fel a szemöldökét a lány. Dido rázkódni kezdett a röhögéstől.

- Tuti – mondtam nehezen forgó nyelvvel.  – Miért… te… ki vagy?

- Anne vagyok. Anne Tolkien. Nyújtanám a kezem, ha biztos lennék benne, hogy csak egyet látsz belőle és megtudod rázni.  – megszemléltem ezt az igencsak nagyszájú csajt. Alacsony volt, hosszú, méz szőke haja és zöld szemei voltak. Farmert és egy Nirvánás pólót viselt…

- Juj, te vagy a Nirvánás csaj?– bukott ki belőlem. Halványan derengett, hogy Dido beszélt a nőjéről, aki szereti a Nirvanát. Basszus.

- Bizony Ő a Nirvanás csaj – mondta még mindig röhögve Dido. -  Te pedig egy nagyon részeg kislány. Nah mi van? Levágják a gipszed és egyből azzal ünnepelted meg, hogy annyira benyakalsz, hogy hátha visszakerül rád? – szórakozott tovább, mire megráztam a fejemet. Nem volt jó ötlet.  A számhoz kaptam a kezemet és a fürdő felé tántorogtam.

- Zúzos leányzó – hallottam még Anne hangját, miközben berúgtam a wc ajtaját, ugyanis hirtelen túl sok volt a fürdőszoba kilincse.

- Mondtam, hogy kedvelni fogod – röhögött Dido. Én pedig gyomrom tartalmát a wcébe ürítettem.  Aztán röhögni kezdtem és elnyúltam a wc-n.  Nevetséges egy helyzet…

- Totál kattant a csaj – nevette el magát Anne. A fürdőbe sietett Didoval az oldalán és leszedték rólam a kabátomat, majd a sáros csizmám is erre a sorsra jutott. – Hol járt ez a lány? Az erdőben?

- Azon csodálkozom, hogy egyáltalán hazatalált! – kuncogott Dido.

- Voltam erdőben – mondtam és magamhoz húztam Dido – Tudtad, hogy az erdőben vannak… -ám ekkor megcsörrent a telefonja és nem tudtam befejezni a mondatomat. Anne megcsóválta a fejét, mert látta, hogy arcom hirtelen elsápad,  összefogta a hajam és a wc felé irányította az arcomat.

Éjfél is lehetett mikor két hidegzuhany és három liter víz után egy pokrócba csavarva feküdtem Anne és Dido között és Jóbarátok ismétlését néztük. A lábam Anne ölében pihent még a fejemen a borogatást Dido tartotta, és rendkívül boldognak tűnt.  Anne pedig rohadt jó fejnek, ha ezek után is tök kedves volt velem.

Miközben Dido arcát bámultam rájöttem, hogy mitől ennyire boldog… szerelmes volt.  Nem volt időm megrázkódni ezen, hiszen semmi ellenérzés nem tűnt fel bennem, még akkor sem ha a kedvenc  csajózós rockeremről volt szó. Anne nagyon fasza leányzó. Nem riadt vissza attól, hogy egy vadidegen csaj haját fogja, miközben az teleokádja a pasija fürdőjét, és ráadásul Nirvánás póló volt rajta… Áldásom rájuk… Didohoz való.

- Elmegyek fürdeni – nyújtózott Anne a lábamnál. Elnyomott egy ásítást, felállt adott egy csókot adott Dido szájára, majd egy puszit a homlokomra és megsimogatta az arcomat. – Sose bánd Nenay én is voltam 17 éves – mondta, mikor lesütöttem a szemem és rám kacsintott, aztán elvonult fürdeni.

- A csaj egy főnyeremény – fordultam Dido felé.

- Tudom – somolygott a bajsza alatt.

- Szólhattál volna, hogy bemutatod – szidtam meg.

- Nem számítottam rá, hogy ennyire beállsz, reggel csak annyit írtál a hűtőre, hogy leléptél, mert levágják a gipszed – rántotta meg a vállát.

- Komoly ez a dolog mi? – mutattam rá, aztán a fürdőszoba ajtajára.

- Azt hiszem az – bólintott, kicsit talán zavarba is jött. – Augusztus végén jött be a boltba, és akart venni egy Nirvana lemezt. Mondtam, neki, hogy most perpill nincs raktáron, mire lecseszett, hogy – hogy merek ilyen boltot fenntartani, ha nincs meg bakelit lemezen a Nevermind album a Nirvanától. Mondtam neki, hogy megvan CD-n, amin még inkább kiakadt, hogy olyan hülyének nézem, aki nem tudja mi a különbség a lemez és a CD között, szóval elhívtam egy buliba és…

- Ő volt az a szöszi szeptember elsején? – nevettem el magam.

- Aham – harapott az ajkába. – Remek kis csaj.  Holnap viszem is anyuhoz bemutatni, számítok rád, mert Charlie is ott lesz és Ő tuti kiakad, ha meghallja, hogy mit akarok.

- Miért? – ültem fel – Mit akarsz?

- Megkérném a kezét - motyogta.

- Hogy mi? –emelkedett meg a hangom. - Ha jól emlékszem 2 napja még ott tartottunk, hogy van valaki, aki tetszik… Közel sem tartottunk a nagy  Tátátáátámnál – utánoztam bénán az esküvői indulót.

- Nem most akarom megkérni… Karácsonykor.

- Az egy hónap múlva lesz – pattantam fel.

- Nyughass te lány, nem tudom, min pattogsz, téged már eljegyeztek, holott még csak most leszel 18.  Én meg már harminc körül vagyok. Anne pedig 29 lesz április végén.

- De csak három hónapja vagytok együtt!

- Igazából ma van négy hónapja – szúrta közbe.

- Te számolod? – tátottam el a számat. – Ez… ez… túl gyors! Minden olyan gyors! - mondtam és a szobám felé mentem - Én … ne haragudj de- ekkor lépett ki Anne a fürdőből – aludnom kell – mondtam végül.

Betápászkodtam a szobámba, ahol Wrath ült az ágyamon. Ajaj… róla meg is feledkeztem. Azonban valamivel nem számoltam. Belső harsogó káoszom abban a pillanatban néma lett és rendezett amint belenéztem ragyogó szemeibe. A világ hirtelen egy sokall jobb helynek tűnt, zakatoló szívem  lenyugodott és vidáman vert a bordáim között, mert láthattam Őt. Semmi sem volt ahhoz fogható mint, mikor a szemeibe néztem.  Lassan egy éve, hogy együtt vagyunk, de egyetlen pillantásával eltudott némítani, ami nagy szó volt.  Mérges volt, zaklatott és szinte rázta az ideg, felpattant, hogy felém vegye az irányt, de minden megváltozott, ahogy a nyakába vetettem magam és megcsókoltam.  Vadul, erősen és követelőzve. Ledöbbent, de az egész nem tartott egy tizedmásodpercig, mire Ő is olyan vadul esett nekem, mint én neki.

21 fejezet - Viszonzatlan

"Ő olyan neked (...), mint valami drog. (...) Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer: én lettem volna a nap, a levegő." ( Stephenie Meyer) --> Ironikus mi? :D

Viszonzatlan szerelem… Mind az áldozatai leszünk. Mind szemmel követjük egy másik lény lépteit, érezzük a torkot elszorító keserű gombócot, ami miatt nehezebben mondjuk ki az igazságot: „ Nem lehet az enyém!”.

- Bill? – nézett föl rám a szarvas teteme fölött Beth. Előléptem a fák takarásából, már nem volt bennem szégyenérzet amiatt, hogy  testvérem barátnőjét lesem. Kellett. Kellett a túléléshez, hogy jobban bírjam a  következő napot annak töménytelen hazugságaival amik hirdetik, hogy: Igen lehetsz még boldog, leszel még szerelmes, előtted a lehetőségek tárháza... 

- Szerbusz Elizabeth – mosolyodtam el halványan, és a fának dőltem.  Elszállt belőlem minden erő, ahogy a magas, kecses lányra néztem. Okkersága szeme mérhetetlen bölcsességgel telve meredt a szemembe, arcizma megrándult.  Olyan volt, mintha nem tetszene neki, amit bennem lát, amit a lelkem vetít felé.. de csak magát okolhatja amiatt, hogy a lelkem rothadni kezdett.

- Vadászni jöttél? – zökkentett ki gondolataimból.  Csúfosan elmosolyodtam, jól váltott témát, igazi úrilány volt, ikertestvére Lujza tökéletes ellentéte.  

- Sétálok. Kiszellőztetem a fejem, talán bekapok valamit, mielőtt visszamennék – villantottam rá egy széles mosolyt, bár nem volt ebben semmi érzelem.

- Tényleg, Silver hogy van? – a tekintete kedvesebb lett, mintha valami olyasfajta tudás birtokában lenne, amit én nem foghatok fel.

- Jól van – felelte szűkszavúan. Nem akartam, hogy kérdezzen róla. Olyan volt, mintha Silver csak az én fejemben létezne, mint valami képzeletbeli barát és nem akartam egy „dilidokival” megbeszélni, hogy mi van vele. – Szemmel tartom, ahogy ígértem nektek.

- Fontos része a kirakósnak – bólintott, majd végigsimított az állat bundáján – Nem áldás ilyen szörnynek lenni – suttogta. A tekintete messzire révedt, talán egy régi emlékfoszlány nyomasztotta. Bárcsak megkérdezhetném, hogy – hogy érti mindezt! Megölelhetném,  ha az enyém lenne…

- Nem vagyunk szörnyek Beth – mondtam, majd ellöktem magam a fától, és  az állat másik oldalára álltam.  – Vannak olyanok akiknek ez jut – mutattam végig szövetkabátos alakomon - a legjobbat hozzuk ki belőle, ami lehetséges – bárcsak megfoghatnám a kezed.

Felnevetett, gyönyörű, csilingelő kacagása betöltötte az erdő sűrű, sötétjét. Egy tünde, mely felnevet az éjszakára, mert az ő fényét  képtelen tompítani a sötétség. -  Én is ezt szoktam mondani Edmundnak, de sose hallgat rám.

Bumm… Egy újabb kő a szívemben, ami egyre húzza lefelé, még szegény végeleg ketté nem szakad.  Egy újabb tégla, amit nekivágnak az ember Bill gyönge mellkasának, hogy roncsoljon mindent mi csak útjába ér. – A bátyád nagyszerű férfi Bill – komolyodott el.  – Itt az ideje, hogy megbocsásd neki, hogy  Őt választottam -  mondta hirtelen . Sértetett nyíltsága.

- Nem haragszom rá – hazudtam könnyedén. Kínosan érintett a téma.

- Egy vér vagytok, ez az, ami igazi kötelék, nem választhatom szét az, ami egy hús és egy vér – motyogta.

-  Ha azt hiszed, hogy te vagy az ok igencsak sokra tartod magad – húztam gonoszkás mosolyra ajkam. Mellette olyan könnyen ment az érzelmek megjelenítése, olyan könnyű volt élni a közelében. Még ha fájt is, nem okozott nehézséget a beszéd, az érdeklődés fenntartása, a szemem fókuszálása. Sötét gondolataim nem lopakodtam elő, csendben voltak.

- Alábecsülsz? És azt hiszed, elhiszem neked? Gondolod elhiszem neked, hogy nem vagy tisztában velem és a jelentőségemmel? Bill – mondta lágyan, szelíden. Belehaltam ebbe a kedvességbe, forró volt és bársonyos mely szikrázott a feszültségtől.

- Te is tudod, hogy nem vagyok közömbös irántad, de Edmundnak szüksége van rám.  Te igazán megértheted miért.

-  Ó igen … Nenay – gúnyolódtam. – Leszokhatnátok már, hogy úgy használjátok őt, mint valami szőnyeget, amelynek nevében megfeledkeztek mindenről és alásöpritek a nehézségeket, ahogy a port szokták… Nenay a kistestvérem , és undorító, hogy minden szarság, ami felmerül ,az Ő nevében hangzik el, vagy követnek el.  Egy 17 éves kislányról beszélünk. Edmund meg egy öreg vámpír.

Elmosolyodott  - Még mindig benned él – mondta réveteg hangon.

- Tessék? – lepődtem meg.

- A közöny mögött benned él az ember. A megkövült, márvány szoborban még dobog szív. Érted már? Nenay oly hasonló Silverhez, életet ad és reményt! Mindünknek. Engedj el engem Bill. Én nem tudom megadni neked amire vágysz.  Nem hozlak vissza a világba, mert megvan a saját keservem, és  ennek tanulságával  és minden nehézségével Edmundot választottam.  Nagyszerű srác vagy, tökéletes.  De Őt szeretem.

- Nem igazságos.

- Mi? Számodra is van lehetőség! Bill, dönthetsz! Mind dönthetünk. Ne azért válassz engem, mert én vagyok az első, válassz azért valakit, mert Ő az utolsó. Válaszd azért, mert újra értelmet ad, válaszd azért, mert jobbá válik melletted és ne azért, mert tökéletes.  Mivel a te szemedben tökéletes vagyok, örökké csak összetörlek majd.  Egy tükör vagyok a vágyálmaidról de a tükör betörik, ha átakarsz nyúlni rajta és megvágja a kezed. 

Hirtelen kaptam a kezéért és megragadtam – Ne papolj nekem olyan dolgokról, amikről fogalmad sincs! – morogtam rá, miközben vadul rángattam a karját jobbra- balra. – Nem tudod mit éreztem! Hogy mit érzek már egy éve! Fogalmad sincs, hogy milyen ennyire üresnek lenni! – ordítottam a képébe. – Reményt adtál! Érted? Kibaszott reményt, hogy van kiút ebből a szürke, megcsömörlött szarságból! Te voltál a szín a szememnek, íz a számnak, és dobbanás a szívemnek!  Fogalmad sincs, hogy mit műveltél… akár akartad, akár nem… – engedtem el a kezét, és riadt tekintetébe nézve elszörnyedtem  attól a szörnytől akit ott láttam…magamtól. Még akkor is, ha minden szavam igaz volt és őszinte.   Behunytam a szememet, majd elrugaszkodtam a talajtól és felugrottam a vaskos mamutfenyő legalsó ágára, egyre feljebb és feljebb ugrándoztam, hogy minél gyorsabban eltűnjek a szeme elől.

Megalázottságomnál csak szégyenem volt nagyobb… bár, ha úgy vesszük a kettő szinonímája egymásnak.  Elővettem a mobilom és megcsörgettem azt az egy személyt akinek beszélhettem erről a mocsokról a szívemben.

- Szia – nevetett bele a telefonba.

- Silver – mosolyodtam el halványan én is.

- Csss, kiskutyám, nyugodj már le! 

- Hihetetlen, hogy nem fél tőled a kutyád – ráztam meg a fejem.

- Nincs mindenkinek olyan sötét kisugárzása, mint neked – kontrázott rá .

-  Ez igaz. – hagytam rá. A vonal túlsó végéről, csak a kutya lihegése hallatszott át, a csönd kezdett túl hosszúra nyúlni.

- Wilimas? – suttogott bele a telefonba.

- Igen kislány? – kérdeztem vissza.

- Ma is itt alszol? –a hangja tele volt reménnyel, nem tagadhattam meg tőle. 

- Ott, fél óra és ott leszek. Zárd el azt a négylábú bajkeverőt - fejeztem be a beszélgetést, de még így is hallottam a sértett  hangocskát felszakadni a torkából.  Levetettem magam a szirt partjáról és két lábbal a kavicsos partra érkeztem, felnéztem a holdra ahogy felegyenesedtem. Majd újra a mobilomra néztem . A háttérképem még mindig világított ez a kép még akkor készült mielőtt ide jöttünk volna. Nenay Edmund ölelésében, középen én állok, mellettem pedig Lou a félrefordított basboll sapijában pózól.

- Másfél év… Úristen, micsoda idő. Másfél éve még csak egy átlagos srác voltam, egy őrült családdal, egy házibandában, egy nagyszájú hugicával, és egy furcsa vámpíros beütéssel. Voltak ellenségeink, voltak rossz napjaink, de együtt voltunk. Egy család voltunk, nem voltak kik széthúztak volna minket. Az idióta öcsém Lou még nem volt nős… Istenem Lou férje lett valakinek… Ki gnodolta volna ezt egyáltalán? Nenay összeállt egy született szépfiúval, akivel egymás idegein táncolnak, megszökött otthonról…… Nah, Nenay …Ő hű maradt önmagához. Elnevettem magam a gondolatra.  Aztán eszembe jutott, hogy mikor láttam utoljára, hogy máshol él, mint mi.  Felnő… Ha már nem történt meg mindez féléve.  Nem akartam, hogy Silvernek ideje előtt fel kelljen nőnie.  Olyan jól kezelte ezt az egész vámpíros szarságot, olyan jól bírta a nehézségeket, nem törte meg a sok új dolog, amivel szembesült. Ugyanúgy élte a normális kis életét, ami immár nem volt normális.

 Lassan indultam el, a kavicsok csikorogtam a cipőm talpa alatt. Majd futni kezdtem, hogy ne halljam a zajt lehet pont ezért elöntöttek az emlékek, az utolsó emlékem Edmundról.

(1 hónappal korábban)

- Ne ébreszd fel! – suttogtam, majd megigazítottam a kockás plédet Silver vállánál.

- Nem veletek jöttem tárgyalni, hanem veled - kulcsolódtak ujjai a csuklómra. Nem bírtam elviselni az érintést, elrántottam a kezem.  Edmund tekintetében csak egy pillanatra villant meg valami, de nem engedte át neki az uralmat.

-  Gyere-  intett az autómata felé a karjával – A vendégem vagy – vigyorodott el.

- Mintha ennénk vagy innák, seggfej – futott át egy halovány mosoly az arcomon. Ezt a poén Winwoodban mindig Lou lőtte el, néha még tényleg ittunk is egy –egy kólát fejenként, hogy lássuk melyikünk bírja előbb meginni.  A többi diák meg értetlenül nézte, hogy fuldokolva röhögünk, és össze kólázzuk az ingünket és fintorgunk egymásra. – Tudod mit? Megihatsz egy kólát – cukkoltam.

- Csak ha te is Tesó – kacsintott majd, előhalászott pár fémpénzt a zsebéből, és vett egy kólát kettőnknek.

- Hű de smucig lettél… - céloztam az egyedül árválkodó dobozra.

- Sok lesz a jóból – rántotta meg a vállát – plusz ennyi pénz volt nálam.

- Mindjárt megsajnállak – vettem ki a kezéből a dobozt, felpattintottam, majd belekortyoltam, és majdnem a padlóra küldtem a tartalmát - Még mindig ugyanolyan szar.

- Tudom- vigyorgott, majd nagyot húzott belőle – A férfiak így isszák öcsisajt. Nem fintorognak, mint a kislányok.- Majd elkomorult és Silver felé nézett.  Hirtelen belőlem is elszállt a békülékeny hangulat.

- Silverről van szó… Igazam van? – nem felet csak bólintott, majd a kezembe nyomta a dobozt. – Hagyj már ezzel a szarral! - Már lendült a karom, hogy a falhoz vágjam, mikor  előbukkant egy  vékony, barna bőrű ápolónő, és bosszús képpel ránk szólt -  Meg ne merje próbálni!  Maradjanak csöndben -  pillantásával keresztül szúrta magasba emelt karomat,  melyet kénytelen voltam leengedni.  Tudtam, hogy a nőci ezután szemmel tart majd minket. Kár, hogy nincs itt Lou, Ő akárkit a bugyijába bűvöl. És eltelhet önnön tökéletességével. Edmund kicsit odébb taszigált, majd a lehetségesnél is halkabbra fogta hangját.

- Figyelj rám, beszéltem Reiddel és apával is. – mutatott ki az ablakon át látható telefonfülkére – Ezért nem volt nálam több apró.

- Senkit nem érdekel az apró Ed! - csattantam fel, majd el is halkultam, mikor az ápolónő feje feltűnt a folyosón, és villámló tekintettel meredt rám.

- Reid nem talál magyarázatot arra, hogy Silver miért csak félig alakult át, úgy gondolja, valami köze van ahhoz a folyamathoz, ahhoz ahogy mi is átalakultunk.  Elképzelhető, hogy annak idején a mi testünk is ilyen volt, hogy ezért nem százas Nenay se… Arra gondol Reid, hogy van egy keverék vámpír… Valaki, akinek a harapása egyfajta oltóanyag.  Azért hívta el ide Silvert, hogy összetudja vetni a lány vérét Nenayval. Ha a kettő egyezik magyarázatot kaphatunk végre a kérdésekre…  Végre megtudhatjuk mit akar a Viking. – eltátottam a számat a sok információ hallatán – És azt szeretnék, ha te tartanád szemmel Silvert – erre pedig be is csukódott a lepénylesőm.