21 fejezet - Viszonzatlan

"Ő olyan neked (...), mint valami drog. (...) Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer: én lettem volna a nap, a levegő." ( Stephenie Meyer) --> Ironikus mi? :D

Viszonzatlan szerelem… Mind az áldozatai leszünk. Mind szemmel követjük egy másik lény lépteit, érezzük a torkot elszorító keserű gombócot, ami miatt nehezebben mondjuk ki az igazságot: „ Nem lehet az enyém!”.

- Bill? – nézett föl rám a szarvas teteme fölött Beth. Előléptem a fák takarásából, már nem volt bennem szégyenérzet amiatt, hogy  testvérem barátnőjét lesem. Kellett. Kellett a túléléshez, hogy jobban bírjam a  következő napot annak töménytelen hazugságaival amik hirdetik, hogy: Igen lehetsz még boldog, leszel még szerelmes, előtted a lehetőségek tárháza... 

- Szerbusz Elizabeth – mosolyodtam el halványan, és a fának dőltem.  Elszállt belőlem minden erő, ahogy a magas, kecses lányra néztem. Okkersága szeme mérhetetlen bölcsességgel telve meredt a szemembe, arcizma megrándult.  Olyan volt, mintha nem tetszene neki, amit bennem lát, amit a lelkem vetít felé.. de csak magát okolhatja amiatt, hogy a lelkem rothadni kezdett.

- Vadászni jöttél? – zökkentett ki gondolataimból.  Csúfosan elmosolyodtam, jól váltott témát, igazi úrilány volt, ikertestvére Lujza tökéletes ellentéte.  

- Sétálok. Kiszellőztetem a fejem, talán bekapok valamit, mielőtt visszamennék – villantottam rá egy széles mosolyt, bár nem volt ebben semmi érzelem.

- Tényleg, Silver hogy van? – a tekintete kedvesebb lett, mintha valami olyasfajta tudás birtokában lenne, amit én nem foghatok fel.

- Jól van – felelte szűkszavúan. Nem akartam, hogy kérdezzen róla. Olyan volt, mintha Silver csak az én fejemben létezne, mint valami képzeletbeli barát és nem akartam egy „dilidokival” megbeszélni, hogy mi van vele. – Szemmel tartom, ahogy ígértem nektek.

- Fontos része a kirakósnak – bólintott, majd végigsimított az állat bundáján – Nem áldás ilyen szörnynek lenni – suttogta. A tekintete messzire révedt, talán egy régi emlékfoszlány nyomasztotta. Bárcsak megkérdezhetném, hogy – hogy érti mindezt! Megölelhetném,  ha az enyém lenne…

- Nem vagyunk szörnyek Beth – mondtam, majd ellöktem magam a fától, és  az állat másik oldalára álltam.  – Vannak olyanok akiknek ez jut – mutattam végig szövetkabátos alakomon - a legjobbat hozzuk ki belőle, ami lehetséges – bárcsak megfoghatnám a kezed.

Felnevetett, gyönyörű, csilingelő kacagása betöltötte az erdő sűrű, sötétjét. Egy tünde, mely felnevet az éjszakára, mert az ő fényét  képtelen tompítani a sötétség. -  Én is ezt szoktam mondani Edmundnak, de sose hallgat rám.

Bumm… Egy újabb kő a szívemben, ami egyre húzza lefelé, még szegény végeleg ketté nem szakad.  Egy újabb tégla, amit nekivágnak az ember Bill gyönge mellkasának, hogy roncsoljon mindent mi csak útjába ér. – A bátyád nagyszerű férfi Bill – komolyodott el.  – Itt az ideje, hogy megbocsásd neki, hogy  Őt választottam -  mondta hirtelen . Sértetett nyíltsága.

- Nem haragszom rá – hazudtam könnyedén. Kínosan érintett a téma.

- Egy vér vagytok, ez az, ami igazi kötelék, nem választhatom szét az, ami egy hús és egy vér – motyogta.

-  Ha azt hiszed, hogy te vagy az ok igencsak sokra tartod magad – húztam gonoszkás mosolyra ajkam. Mellette olyan könnyen ment az érzelmek megjelenítése, olyan könnyű volt élni a közelében. Még ha fájt is, nem okozott nehézséget a beszéd, az érdeklődés fenntartása, a szemem fókuszálása. Sötét gondolataim nem lopakodtam elő, csendben voltak.

- Alábecsülsz? És azt hiszed, elhiszem neked? Gondolod elhiszem neked, hogy nem vagy tisztában velem és a jelentőségemmel? Bill – mondta lágyan, szelíden. Belehaltam ebbe a kedvességbe, forró volt és bársonyos mely szikrázott a feszültségtől.

- Te is tudod, hogy nem vagyok közömbös irántad, de Edmundnak szüksége van rám.  Te igazán megértheted miért.

-  Ó igen … Nenay – gúnyolódtam. – Leszokhatnátok már, hogy úgy használjátok őt, mint valami szőnyeget, amelynek nevében megfeledkeztek mindenről és alásöpritek a nehézségeket, ahogy a port szokták… Nenay a kistestvérem , és undorító, hogy minden szarság, ami felmerül ,az Ő nevében hangzik el, vagy követnek el.  Egy 17 éves kislányról beszélünk. Edmund meg egy öreg vámpír.

Elmosolyodott  - Még mindig benned él – mondta réveteg hangon.

- Tessék? – lepődtem meg.

- A közöny mögött benned él az ember. A megkövült, márvány szoborban még dobog szív. Érted már? Nenay oly hasonló Silverhez, életet ad és reményt! Mindünknek. Engedj el engem Bill. Én nem tudom megadni neked amire vágysz.  Nem hozlak vissza a világba, mert megvan a saját keservem, és  ennek tanulságával  és minden nehézségével Edmundot választottam.  Nagyszerű srác vagy, tökéletes.  De Őt szeretem.

- Nem igazságos.

- Mi? Számodra is van lehetőség! Bill, dönthetsz! Mind dönthetünk. Ne azért válassz engem, mert én vagyok az első, válassz azért valakit, mert Ő az utolsó. Válaszd azért, mert újra értelmet ad, válaszd azért, mert jobbá válik melletted és ne azért, mert tökéletes.  Mivel a te szemedben tökéletes vagyok, örökké csak összetörlek majd.  Egy tükör vagyok a vágyálmaidról de a tükör betörik, ha átakarsz nyúlni rajta és megvágja a kezed. 

Hirtelen kaptam a kezéért és megragadtam – Ne papolj nekem olyan dolgokról, amikről fogalmad sincs! – morogtam rá, miközben vadul rángattam a karját jobbra- balra. – Nem tudod mit éreztem! Hogy mit érzek már egy éve! Fogalmad sincs, hogy milyen ennyire üresnek lenni! – ordítottam a képébe. – Reményt adtál! Érted? Kibaszott reményt, hogy van kiút ebből a szürke, megcsömörlött szarságból! Te voltál a szín a szememnek, íz a számnak, és dobbanás a szívemnek!  Fogalmad sincs, hogy mit műveltél… akár akartad, akár nem… – engedtem el a kezét, és riadt tekintetébe nézve elszörnyedtem  attól a szörnytől akit ott láttam…magamtól. Még akkor is, ha minden szavam igaz volt és őszinte.   Behunytam a szememet, majd elrugaszkodtam a talajtól és felugrottam a vaskos mamutfenyő legalsó ágára, egyre feljebb és feljebb ugrándoztam, hogy minél gyorsabban eltűnjek a szeme elől.

Megalázottságomnál csak szégyenem volt nagyobb… bár, ha úgy vesszük a kettő szinonímája egymásnak.  Elővettem a mobilom és megcsörgettem azt az egy személyt akinek beszélhettem erről a mocsokról a szívemben.

- Szia – nevetett bele a telefonba.

- Silver – mosolyodtam el halványan én is.

- Csss, kiskutyám, nyugodj már le! 

- Hihetetlen, hogy nem fél tőled a kutyád – ráztam meg a fejem.

- Nincs mindenkinek olyan sötét kisugárzása, mint neked – kontrázott rá .

-  Ez igaz. – hagytam rá. A vonal túlsó végéről, csak a kutya lihegése hallatszott át, a csönd kezdett túl hosszúra nyúlni.

- Wilimas? – suttogott bele a telefonba.

- Igen kislány? – kérdeztem vissza.

- Ma is itt alszol? –a hangja tele volt reménnyel, nem tagadhattam meg tőle. 

- Ott, fél óra és ott leszek. Zárd el azt a négylábú bajkeverőt - fejeztem be a beszélgetést, de még így is hallottam a sértett  hangocskát felszakadni a torkából.  Levetettem magam a szirt partjáról és két lábbal a kavicsos partra érkeztem, felnéztem a holdra ahogy felegyenesedtem. Majd újra a mobilomra néztem . A háttérképem még mindig világított ez a kép még akkor készült mielőtt ide jöttünk volna. Nenay Edmund ölelésében, középen én állok, mellettem pedig Lou a félrefordított basboll sapijában pózól.

- Másfél év… Úristen, micsoda idő. Másfél éve még csak egy átlagos srác voltam, egy őrült családdal, egy házibandában, egy nagyszájú hugicával, és egy furcsa vámpíros beütéssel. Voltak ellenségeink, voltak rossz napjaink, de együtt voltunk. Egy család voltunk, nem voltak kik széthúztak volna minket. Az idióta öcsém Lou még nem volt nős… Istenem Lou férje lett valakinek… Ki gnodolta volna ezt egyáltalán? Nenay összeállt egy született szépfiúval, akivel egymás idegein táncolnak, megszökött otthonról…… Nah, Nenay …Ő hű maradt önmagához. Elnevettem magam a gondolatra.  Aztán eszembe jutott, hogy mikor láttam utoljára, hogy máshol él, mint mi.  Felnő… Ha már nem történt meg mindez féléve.  Nem akartam, hogy Silvernek ideje előtt fel kelljen nőnie.  Olyan jól kezelte ezt az egész vámpíros szarságot, olyan jól bírta a nehézségeket, nem törte meg a sok új dolog, amivel szembesült. Ugyanúgy élte a normális kis életét, ami immár nem volt normális.

 Lassan indultam el, a kavicsok csikorogtam a cipőm talpa alatt. Majd futni kezdtem, hogy ne halljam a zajt lehet pont ezért elöntöttek az emlékek, az utolsó emlékem Edmundról.

(1 hónappal korábban)

- Ne ébreszd fel! – suttogtam, majd megigazítottam a kockás plédet Silver vállánál.

- Nem veletek jöttem tárgyalni, hanem veled - kulcsolódtak ujjai a csuklómra. Nem bírtam elviselni az érintést, elrántottam a kezem.  Edmund tekintetében csak egy pillanatra villant meg valami, de nem engedte át neki az uralmat.

-  Gyere-  intett az autómata felé a karjával – A vendégem vagy – vigyorodott el.

- Mintha ennénk vagy innák, seggfej – futott át egy halovány mosoly az arcomon. Ezt a poén Winwoodban mindig Lou lőtte el, néha még tényleg ittunk is egy –egy kólát fejenként, hogy lássuk melyikünk bírja előbb meginni.  A többi diák meg értetlenül nézte, hogy fuldokolva röhögünk, és össze kólázzuk az ingünket és fintorgunk egymásra. – Tudod mit? Megihatsz egy kólát – cukkoltam.

- Csak ha te is Tesó – kacsintott majd, előhalászott pár fémpénzt a zsebéből, és vett egy kólát kettőnknek.

- Hű de smucig lettél… - céloztam az egyedül árválkodó dobozra.

- Sok lesz a jóból – rántotta meg a vállát – plusz ennyi pénz volt nálam.

- Mindjárt megsajnállak – vettem ki a kezéből a dobozt, felpattintottam, majd belekortyoltam, és majdnem a padlóra küldtem a tartalmát - Még mindig ugyanolyan szar.

- Tudom- vigyorgott, majd nagyot húzott belőle – A férfiak így isszák öcsisajt. Nem fintorognak, mint a kislányok.- Majd elkomorult és Silver felé nézett.  Hirtelen belőlem is elszállt a békülékeny hangulat.

- Silverről van szó… Igazam van? – nem felet csak bólintott, majd a kezembe nyomta a dobozt. – Hagyj már ezzel a szarral! - Már lendült a karom, hogy a falhoz vágjam, mikor  előbukkant egy  vékony, barna bőrű ápolónő, és bosszús képpel ránk szólt -  Meg ne merje próbálni!  Maradjanak csöndben -  pillantásával keresztül szúrta magasba emelt karomat,  melyet kénytelen voltam leengedni.  Tudtam, hogy a nőci ezután szemmel tart majd minket. Kár, hogy nincs itt Lou, Ő akárkit a bugyijába bűvöl. És eltelhet önnön tökéletességével. Edmund kicsit odébb taszigált, majd a lehetségesnél is halkabbra fogta hangját.

- Figyelj rám, beszéltem Reiddel és apával is. – mutatott ki az ablakon át látható telefonfülkére – Ezért nem volt nálam több apró.

- Senkit nem érdekel az apró Ed! - csattantam fel, majd el is halkultam, mikor az ápolónő feje feltűnt a folyosón, és villámló tekintettel meredt rám.

- Reid nem talál magyarázatot arra, hogy Silver miért csak félig alakult át, úgy gondolja, valami köze van ahhoz a folyamathoz, ahhoz ahogy mi is átalakultunk.  Elképzelhető, hogy annak idején a mi testünk is ilyen volt, hogy ezért nem százas Nenay se… Arra gondol Reid, hogy van egy keverék vámpír… Valaki, akinek a harapása egyfajta oltóanyag.  Azért hívta el ide Silvert, hogy összetudja vetni a lány vérét Nenayval. Ha a kettő egyezik magyarázatot kaphatunk végre a kérdésekre…  Végre megtudhatjuk mit akar a Viking. – eltátottam a számat a sok információ hallatán – És azt szeretnék, ha te tartanád szemmel Silvert – erre pedig be is csukódott a lepénylesőm.