27 fejezet - Szabadíts fel

„ Amikor húzza a széket a sors ki alólad, lóghat a lábad a szélben..” /Road-Húzom a kardot/

5 órával a szülinapi buli előtt

-         

F -Fontos, hogy mindennek kéknek kell lennie! Kék és ezüst, Nenay kedvenc színeit fogjuk használni. – dirigált anya egy szék tetejéről miközben Isten tudja milyen girlandokat vagy tudom is én miket ragasztgatott a plafonra. Silver vigyorogva nézett fel rám, egy halom ezüstszínű papír dísz mögül és jót mulatott azon, ahogy a halom királykék cucc között turkálok, menekülő utat keresve.

-      -    Anya, ez nem ér! Miért csak én vagyok befogva a fiúk közül segíteni? – nyafogtam.

-        -  Azért Bill, mert Louék a kertet csinálják és te segítesz Silvernek, amíg Gisellék iskolában vannak - hallatszott apa hangja a konyhából.

-         - Mit keres apukád a konyhában? –súgta Silver.

-       -   Mindig apa süti a tortát Nenaynak, anya nem valami nagy konyhaművész – kuncogtam.

-        -  Hallottam Bill! A kezed járjon ne a szád – mordult rám anya.

-        -  Jó, jó! – kaptam azonnal a kezemben egy filctollat és pedánsan másolni kezdtem a B.L.O.S. Ü. I. A. O. betűket.

-         - Tudod kész őrület, hogy Nenay 18. szülinapjára egy egész házat kapjon. - mondta Silver, miközben a kartont szelte fel az ollóval.

-          - A ház technikailag a miénk, csak megkapja hozzá véglegesen a kulcsokat, tudod… neki nagyon sokat jelent ez a hely – halkultam el, és egy pillanatra arra a helyre néztem a nappaliban, ahol az utolsó közös winwoodi esténket töltöttük New Sunny előtt.

-       -   Sajnálom – érintette meg a karomat – nem akartam tolakodónak, vagy szarkasztikusnak tűni – pedig a szívünk mélyén éreztük, hogy de, igenis az akart lenni.

-        -   Pedig mostanában felvágták a nyelvedet, jó hatással vagyok rád – nevettem. Nem haragudtam a kis beszólása miatt.

-        -  Ez vitathatatlan – hajtotta le a fejét mosolyogva.  A másodperc törtrésze alatt átfutott a fejemen, hogy Ő is jó hatással van rám. Aztán a fagyos, hideg utat tört a koponyámba, ahogy az emlékek elevenen a húsomba vágtak.

Néztél már ki a fejedből?  Űzted már a gondolataidat a szívedbe, ahol bár fájnak, de nem hallod őket?  Néztél már olyan tisztán a múltadba, hogy válaszokat találj olyan kérdésekre, melyekre már nem a választ kéne keresned, hanem emlékezned sem kellene rá? A piros Ferrari a  winwoodi garázsunkban, mellette a jaguár a fűrészpor átható szaga… a múlt. Meddig fogok hátranézni? Meddig merülök el a kétségek és a „hák” végeláthatatlan ködös tengerútvesztőjében?

-       -   Héj Bill! Minden oké? - kérdezte S és furán kezdet méregetni a kocsikat – Nektek a bőrötök alatt is pénz van?

-        -  Az ember megtollasodik az évek alatt – próbáltam elütni a kérdést némi humorral. Flegmán megrántotta a vállát, majd újra rám emelte hatalmas szemeit.

-        -  Minden oké, öreg harcos? – a keze a vállamra simult.

-        -  Jesszus, ne taperolj S, minden rendben – húzódtam el, majd igyekeztem minél gyorsabban felszívódni.

-        -  Héj nem koptatsz le ilyen könnyen… Várjál már. Héj Bill! – S már be is ért, amint felvágtattam a nappalin át az emeletre tartó lépcsőn.

-          -Mit akarsz?  - mordultam rá.

-         - Csak gondoltam – aztán elakadt a szava, ahogy Nenay szobájába pillantott – azta ez nagyon élethű.

Egy különleges ajándék volt, a bátyáitól. Felkutattuk az internetet fellelhető összes koncert vagy próba képet a Guns N Roses kezdeti felállásáról és készítettünk a szobája egyik falára egy hatalmas montázst.

-           

-        -  Igen, a kedvenc bandája a Guns N Roses -

-        -  Tudom – bólintott, aztán a tekintete visszarebbent rám.

-          - Tetszik neked – nem kérdeztem.

-        -  Persze – rántotta meg fesztelenül a vállát, az sem zavarta, hogy Wrath valószínűleg mindent hallott.

-       -   Nem… Nem fáj?

-        -  Mi? – nevetett fel – Az, hogy tetszik? - intette a szobája felé. – Ki kell ábrándítsalak Bill, nem minden fiú hősszerelmes. Elég sokan tetszenek, Nenay egy kicsit jobban, mint az átlag, de nem akarok a világnak menni, mert van pasija. – majd hangosan hozzátette – Egyszer úgyis szakítanak! – megforgattam a szemeimet, ahogy hallottam Wrath fröcsögő válaszát az alsó szintről.

-      -    Kár, azt hittem összebunyózhatok az úri gyerekkel – fordult a szobája felé újra.

-      -    Miért akarod provokálni őt? – kérdeztem.

-       -   Te miért szórakoztatod a kis félvámpírt, mikor a bátyád nője kéne? – vetette fel olyan természetességgel, ahogy mások a hogylétedről érdeklődnek egy gyönyörű, napsütéses délután.  Nem várt feleletet – Néha el kell valamivel ütni az időt – 32 fogas vigyor.

-         - Kapd be! Velem még összebunyózhatsz! – mordultam fel.

-         - Nocsak! – lepődőt meg őszintén, de a szemében a várakozás fénye kezdett kigyulladni – És mit akarsz megtorolni? Melyik lányt? – emelte hívogatóan a kezét felém.

-         -  S! Bírjál magaddal – J olyan váratlanul jelent meg S háta mögött, hogy még én sem vettem észre a közeledését.

-       -   Bill? –Silver vékony, magas hangja betöltötte agyam minden apró zugát, mire a látásom kitisztult az emlék sűrű ködéből. Nagy, barna szemeiben sárgás fények villantak, melyek Elizabeth hatalmas, bagolyszemeit jutatták eszembe.  

-         - Meg kell néznem valamit Nenay szobájában – feleltem lassan, bár a hangom így is mély és rekedtes volt, mint mikor mély álomból ébresztik az embert. – Wrathnak – érintettem mutató ujjamat a halántékomhoz, utalva a gondolatolvasásra – segítségre van szüksége, az ágy összeszereléséhez. 

-       -   Tessék? -  Wrath hangja a fejemben a meglepettnél is meglepettebben csengett.  De én addigra már rég ott álltam, az ágy mellett fél térden térdelő fiú mellett.

-       -   Ments ki – üzentem kétségbeesetten gondolatban. Wrath lassan mozdította felém a fejét. Ki tudja? Talán mérlegelte, hogy beleolvasson a gondolataimba vagy hegyi beszédet tartson valamiről, amit ő maga nem érzett át. A napok meg voltak számolva, Ed nemsoká gyűrűt húz Elizabeth ujjára, és nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez megtörténik. Egyáltalán nem akarok tudni semmiről, és pláne nem akarok azon a helyen lenni, ahol a szívem összetöréséhez elindították a visszaszámlálót. Nenay lakása lesz, de Ed itt lesz. Nem akarom látni az ujján a gyűrűt.

-         - Beszéltem Maryonnal, szól, ha lát valamit, ami… esetleg kényelmetlen lenne neked. Itt maradhatsz nyugodtan, testvér. -  van valami nyugtalanító abban, ahogy a kocka fordul. Emlékszem mikor szeptemberben Wrath arra kért, hogy emlékeket mutassak neki Nenayról. Most pedig én jöttem nyüszíteni. SZÁNALMAS.

-         - Bill, nem az. – Wrath nyomatékosan megrázta a fejét. -  Edmund ma érkezik, tudom, hogy egy ideje már nem találkoztatok, de azzal, hogy elmész csak a találkozás óráját hallogatod. Minél többet rágod magad ezen annál rosszabb lesz. Nem jegyezte el… Még nem.

Talán ez volt a legrosszabb, ahogyan fejemben visszhangzottak a szívemben zárt szavak. Nem reménykedtem igazán abban, hogy egy nap Beth elhagyja Edmundot, kereket old és a naplementét nézve rájön, hogy én vagyok számára az igazi, miközben valami romantikus számot hallgat Bon Jovitól.  De a gondolat megnyugtató volt, hogy akár ez is benne lehetne a pakliban, ha Ed elszúr valamit. 

-       -   Nem megy! – préseltem ki a fogaim között a sziszegő választ. Talán a ház összes lakója ebben a pillanatban, mind ugyanarra gondolt, mind szántak, mind sajnáltak és… talán…Talán valaki szomorú is volt. Tudtam, hogy Edmund Winwood városában van, hogy felvegye Nenay barátait a suli után… de a tudta, hogy egy városban vagyunk a hónapoknyi biztos ingázás és távolságtartás óta némileg készített. Talán nem is a tény, hogy eljegyzi életem nagy szerelmét, talán nem is az, hogy a tulajdon bátyám… Hanem, hogy nem szólt róla, hogy nem állt elém.  Wrath azt mondta, Nyugodtan maradhatsz testvér… mintha Edmundnak jelente ez a szó bármit is… SMS, e-mail és rövid telefonhívások… az utóbbi két hónapban ennyi interakció volt közöttünk. Semmi több. Lou… Lou pedig végre a boldog házaséletét éli, távol a testvéri rivalizáció sötét és némileg kaotikus világától. Persze, a kertben kék égőket szerel a hangulatos utilámpákba. S hétvégenet kézenfogva Lujzával be-beugrik, hogy a régi szobájában aludjon az „új” kedvesével, akivel lassan már háromnegyedéve házasok. Mit akar? Elém festi azt a képet, amit én nem kaptam azzal a nővel, akit szeretek, ellenben a bátyám, aki még csak nem is akarta ezt, annak meg az ölébe hull? Hát hogy van ez?

-      -    Aludni. De jó lenne aludni, ennyi év ébrenlét után! – mondtam ki végül hangosan, mikor megéreztem Édesapám tekintetét a hátamban.  Nem szólt semmit. Az apák néha nem szólnak semmit. Néha csak nézek és gondolnak valamire, néha hallgatásukban annyi de annyi kérdés van. Szinte a számban éreztem, a kérdés összetételét és ízét. „Lesz még boldog valaha?”  Tudtam, mikor ment vissza a konyhába, miközben én a dolgozó Wrath felett álltam.  Ez pontosan az a pillanat volt, amitől rettegtem. Egy légtérben lenni Edmunddal, aki meghozta Nenay barátait a suliból.

-      -    Csókolom! – Hallottam Giselle kiáltását a nappaliból, aki oly sok éven át vendégeskedett már nálunk. Giselle és Nenay nem is hasonlítottak semmiben, és tessék… Mégis legjobb barátnők. Az jutott eszembe, hogy vajon Giselle és a többiek kedvelni fogják-e Silvert. Silvert… akit lent hagytam a papírmunka hadával. Aki valószínűleg pontosan olyan jól tudja, miért vagyok frusztrált, mint az összes többiek, akik a házban tartózkodnak.  Az a lány, aki pontosan kezdi érteni, milyen érzés vonzódni valakihez, aki már szeret valaki mást, aki… és megesküdnék rá, hogy ebben a pillanatban is a szíve legmélyén még hisz abban, amit egyszer már Axl Rose megénekelt „ and we both know hearts can change”.  Talán… Talán egy nap, ez az egész elmúlik. Puff, olyan lesz, mint egy kidurrant lufi.  De ott abban a pillanatban a lufi nagy volt és sárga, akár Beth szeme, és tudtam, a menekülő útvonal nem visz biztos menedékbe. Szembe kell néznem Edmunddal.  Még mielőtt… Szóval… értitek.

3 órával a buli előtt

Azt nem gondoltam volna, hogy Edmund, pont annyira be van szarva ettől a beszélgetéstől, mint én.  Bár a winwoodi házunk viszonylag nagy, azzal nem lehet vádolni, hogy órákig eltud rejteni két férfit egymás elől, ha azok akarnak találkozni.  De, ha úgy vesszük, sok volt az ember, és volt még némi tennivaló, hol ide, hol pedig oda kellett egy segítőkéz és lényegesen lassabban haladtunk az „átlagos” vendégeink miatt, akik előtt tartani kellett a látszatot.  Érdeklődve szemléletem a két világ vajon tud-e keveredni? Nenay iskolai barátai és New Sunny hozadéka vegyíthető-e egymással, de úgy tűnt, mint ahogy valahol mindig is sejtettem, a kettőt csak Nenay tudja mixelni.  Silver szótlanná vált, miközben serényen dolgozott, persze bemutatkozott váltott pár illedelmes szót az új vendégeinkkel, de úgy tűnt csak a feladatára koncentrál, az egész belsőmmel tudtam, hogy meg van bántva, ráadásul mélységesen. Ezt elbasztam, de még mennyire.

1 perccel a buli kezdte előtt.

-          

     - Gyertek már! – kiáltotta Maryon, mindjárt itt lesznek.

-      -    Honnan tudod? – kérdezte Giselle – Én nem hallottam, kocsi közeledését.

-       -   Wrath írt sms-t – mondta a legtermészetesebben Maryon és kissé sértetten is, mintha Giselle buggyantnak nézte volna.  És valóban, a két lány szúrós pillantása még ott sistergett kettejük között, láthatólag Maryon és Giselle nem kedvelték meg egymást, de gyanítom mindketten azért „méregették” egymást, mert míg az egyikük azt hitte legjobb barátnőjét ez a Dark család üldözte el a másikuk pedig abban a hitben volt, hogy ezek miatt „a gyermekkori barátok” emléke miatt nem kezdhet fivérük új életet. Akárhogy is, vicces volt figyelni a cica harcot. Még ha csak mentálisan is, a valóságban Maryon győzött volna… Mind tudjuk miért.

Anya a küszöb felé tolta a népséget, miközben valami fura okból, Edmund és én először néztünk össze, és láttuk meg egymást a sötétben, amit csak az udvaron felállított kék lámpák, romantikus fénye zavart meg. Egyszerre biccentettünk, tudtuk, hogy dolgunk van egymással. De előbb… mint ahogy mindig is Nenay volt az első.  Amikor meglepődve kilépett a kocsi ajtaján, tűnt csak fel, hogy már milyen nagylány. Ahogy a fekete szűk ruha a nőies testre simul, ahogyan a festett fekete haj, a válla alatt a mellére omlik, és a hosszú lábakat, megnyújtja a fekete magassarkú. Tyűha. Ez ugyanaz a lány? Ugyanaz, aki egykor még Mr. Morcost szorongatva hallgatta Zsákos Frodó történetét? Egy apró kéz simult a tenyerembe, meglepődve néztem oldalra, mikor megpillantottam egy előre szegeződő vörös üstököt. Aztán hirtelen újra Edmundra kaptam a szememet és láttam ugyanazt a különös fényt, amit mindig, ha a húgunkra nézett. Persze már nem fénylett benne az őrület olyan erősen, mint mikor leválasztotta Wrath róla az imádott húgát.

Annyi mindent éreztettem abban az egy pillanatban, miközben az a lány fogta a kezem, aki talán már szerelmes is belém, miközben azt a férfit néztem, aki talán szerelmes már abba a lányba, akibe én is.  Biztos nagyszerű dallamot írna erre az érzésre egy 80 –as évekbeli glam rock banda.  Talán írt is, csak nem emlékszem sem a bandára, se a dalra.

-          Boldog Szülinapot! – skandáltuk, és zengette bele az erdő, a ház, a szívem és a kéz amit fogtam.

Hajnali 2 óra

Már mindenki aludt, Silver is, feje az ölemben pihent a régi szobámban, ahol elnyúlt az ágyon, melyen annak idején én is oly sokszor. A vörös bozont, szétterült az ölembe és narancs és eper illata volt. Én hülye! Idióta. BAROM ÁLLAT! Legszívesebben falba fejeltem volna. Nem egészen egy órája… - gondoltam keserűen és a karórámra pillantva nyugtáztam igazam, valószínűleg elkezdtem összetörni egy szívet.  Nem tudom mi történhetett.  Pár napja vonult be a rádiókba az új Velvet Revolver szám a Set me free… És most mikor este megszólalt, mi meg a szobámban hülyéskedtünk Silverrel egyszer csak valahogy a tánc vagy nem tudom miközben… egyszerűen csak csókolózni kezdtünk. Olyan is volt, mintha ez a dal nekünk szólt volna. Nem tudom… Talán egy csók még menthető lett volna… De mi egész éjjel smároltunk! Egész kibaszott éjjel… Egyszer benyitott Zack, majd bocsánatot kérve spiccesen tovább is állt, aztán hallottam fél füllel, ahogy a húgom és Wrath egymásnak egy másik szobába, miközben Silver és én is éppen…… Megfektettem Silvert. Hát Gratulálok Bill. Sikerült úgy elvenned ennek a lánynak a szüzességét, hogy közben valaki másba vagy szerelmes. Közben a fejemben csak egy dal szólt Set me free…

Ekkor halk kopogás szakította meg a káoszt a fejemben. Tudtam ki áll az ajtó mögött, ezer közül is felismerném ezt a kopogást, melyben az egész gyermekkorom bele zengett. Az időszak, mikor még aprókölykök voltunk, Nenay és vámpírság kettősége nélkül. Varázslatos hármasikrek, hárman a világ ellen… Az ölemben fekvő lányra nézve, úgy éreztem, mindez nem is velem történik meg, hogy ez egy elcseszett álom, a lehető legrosszabb szereposztással. De ilyen az élet.  Óvatosan kimásztam Silver alól, és egy szál alsóban az ajtóhoz sétáltam, felkaptam magamra a földön hever Chicago Bullsos mezt, majd kitártam az ajtót, hogy beengedjem a bátyámat, Edmundot. Fekete, hosszú szövetkabátban állt az ajtóban, a fején egy fekete sapka volt, a kezén fekete bőrkesztyű, a szeme pedig… Pont olyan volt, mint az enyém, haragos zöld.

-         - Akarsz egyet sétálni? – suttogta.

-        -  Így jó leszek? – néztem végig magamon. Nem válaszolt, csak bólintott.  Mindketten tudtuk, hogy a hideg nem árthat egyikünknek sem.

-        -  Majd úgy megyünk, hogy a többiek ne lássák. – elnézett a vállam felett a szobába, ahol a gyűrött lepedőn Silver feküdt. – De ezt az ajtót a biztonság kedvéért zárd be. És… talán hagyhatnál neki valami üzenetet.

-          -Nem kell. Nem hiszem, hogy… - ez egy hosszú beszélgetés lesz, akartam mondani- felébred, elég jó alvó.

-      -    Te tudod. – bólintott, majd az ablak felé billentette a fejét – Mehetünk?

-          -Persze- becsuktam az ajtót, de egy pillanatra a záron felejtettem a szememet. Hogy jövök majd ide vissza? Hogy nézek ezzel is szembe?

Az ablakot kitárva egy közeli fára ugrottunk és megbeszélés nélkül indultunk el az egykori titkos őrhelyünkre, melynek létezéséről még Nenay se tudott, hol Ford bá szállt meg a magas ágak közé épített fa erődítménybe, hol valamelyikünk leste innen a környéket, tartva az állandó éberséget, bármilyen nyugalom is volt körülöttünk látszólag. A mókuslak, ahogy annak idején hívtuk, most is olyan állapotban volt, mint ahogy másfélévvel ezelőtt itt hagytuk, talán pókhálósabb volt és tényleg lakhatott a tetőn egy két mókus, de ezt leszámítva úgy tűnt ez is egy klasszikusan olyan hely, ahol az idő megáll.  Ed ért elsőnek a mókuslak aprócska kilépőjére, mely körül vastag, fából készült korlát emelkedett a has magasságig. Megragadta a markolatot, és lenézett az alatta elterülő mélységbe.  Mellé szökkentem a vaskos fenyőágról és felvettem ugyanazt a testtartást, amit Ő is.  Furcsa nyugalom szállt meg, elvégre tudtam mit fog mondani, azt is, hogy már részben felkészültem arra, amit hallani fogok, túl fogom élni, ezt is.

-         -  Elfogom jegyezni Bethet – szaladt ki a száján, mindenféle kerítés nélkül.  Egy pillanatra kiszalad a tüdőmből a levegő, hát nem szarozik a tesó az biztos!

-          - Tudom. – feleltem szinte hangtalanul.

-         -  Tudom, hogy tudod – mosolyogott miden öröm nélkül. – De nem ez a fő ok, amiért itt vagyunk. – mondta, majd felém fordult és a korlátra könyökölt.

-          - Pedig ez egy elég csinos ok… - nevettem fel én is öröm és boldogság nélkül.

-          - Azért vagyunk itt, hogy elmondjam, amit már évekkel ezelőtt kellett volna mondanom. Helyesebben 1 évvel ezelőtt. – összehúzott szemöldökkel fordultam felé.

-         -  Hogy érted?

-        -  Úgy értem, hogy drukkoltam neked. Tudtam, hogy tetszik neked Elizabeth, akartam, hogy működjön köztetek mindez. Azt akartam, hogy te kapd meg azt, ami most velem történik. Nem akartam magamnak, és sose akartam fájdalmat okozni neked, Bill. Még most is a kisöcsém vagy, pont úgy, mint Lou. Mindig is kisöcsém maradsz, bármennyi perc is van közöttünk.

-          - Akkor miért veszed el? - nem bírtam csomót kötni a nyelvemre, a kérdés visszavonhatatlanul a guzsbakötött minket, ahogy szabad levegőre került.

-          - Önzőségből? – kérdezett vissza. – Hogy őszinte legyek nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a lány annyit dolgozott rajtam, mint még soha senki, segített feldolgozni, azt, amit én egyedül nem tudtam. Elizabeth különleges lány és…

-          - Nagyon szeret téged – szóltam savanyún. – Na de te? Te szereted Őt? – mordultam fel. – Nem tudnám megbocsájtani, ha kitennéd ennek az egésznek, hogy közben nem vagy szerelmes belé.

-          - Pedig nem vagyok halálosan szerelmes, de szeretni szeretem. – mondta Ed.

-         -  Akkor minek veszed el? - ragadtam meg a kabátja hajtókáját és az ideg eluralkodott rajtam – Felelj Edmund, vagy olyat teszek…

-          - Azért veszem el, mert szerelmes belém, és mert én is szeretem őt. Szeretek vele lenni, jól érzem magam és boldog vagyok – lökött odébb. – Olyan boldog, mint mikor ember voltam! Megérdemlem ezt! – kiáltott vissza.

-          - Igen? És ezt csak te érdemled meg? Másnak nem jár ez? Csak annak, aki valami beteg módon belezúgott a saját húgába?  - hatalmas pofon csattant az arcomon, azt hitem az állkapcsom kirepül a fejemből.

-         -  Nem zúgtam bele Nenayba! – sziszegte, halálos nyugalommal.

-         -  Nem-e? Valamelyikünknek végre szemedbe kell mondani! Mindketten tudjuk az igazságot. Te is meg én is. Nenayba voltál szerelmes! Beth arra kell, hogy ezt a mocskos dolgot elnyomja benned – löktem meg, mire korlát recsegve tiltakozva tartotta meg Edmund súlyát.

-       -   Vigyázz, mit pofázol öcskös! – mordult fel és lassan felegyenesedett.  – Fogalmad sincs, mi játszódott le bennem.

-        -  Igazán? -  tűntem fel hirtelen a háta mögött – Akkor világosíts fel!