27 fejezet - Szabadíts fel

„ Amikor húzza a széket a sors ki alólad, lóghat a lábad a szélben..” /Road-Húzom a kardot/

5 órával a szülinapi buli előtt

-         

F -Fontos, hogy mindennek kéknek kell lennie! Kék és ezüst, Nenay kedvenc színeit fogjuk használni. – dirigált anya egy szék tetejéről miközben Isten tudja milyen girlandokat vagy tudom is én miket ragasztgatott a plafonra. Silver vigyorogva nézett fel rám, egy halom ezüstszínű papír dísz mögül és jót mulatott azon, ahogy a halom királykék cucc között turkálok, menekülő utat keresve.

-      -    Anya, ez nem ér! Miért csak én vagyok befogva a fiúk közül segíteni? – nyafogtam.

-        -  Azért Bill, mert Louék a kertet csinálják és te segítesz Silvernek, amíg Gisellék iskolában vannak - hallatszott apa hangja a konyhából.

-         - Mit keres apukád a konyhában? –súgta Silver.

-       -   Mindig apa süti a tortát Nenaynak, anya nem valami nagy konyhaművész – kuncogtam.

-        -  Hallottam Bill! A kezed járjon ne a szád – mordult rám anya.

-        -  Jó, jó! – kaptam azonnal a kezemben egy filctollat és pedánsan másolni kezdtem a B.L.O.S. Ü. I. A. O. betűket.

-         - Tudod kész őrület, hogy Nenay 18. szülinapjára egy egész házat kapjon. - mondta Silver, miközben a kartont szelte fel az ollóval.

-          - A ház technikailag a miénk, csak megkapja hozzá véglegesen a kulcsokat, tudod… neki nagyon sokat jelent ez a hely – halkultam el, és egy pillanatra arra a helyre néztem a nappaliban, ahol az utolsó közös winwoodi esténket töltöttük New Sunny előtt.

-       -   Sajnálom – érintette meg a karomat – nem akartam tolakodónak, vagy szarkasztikusnak tűni – pedig a szívünk mélyén éreztük, hogy de, igenis az akart lenni.

-        -   Pedig mostanában felvágták a nyelvedet, jó hatással vagyok rád – nevettem. Nem haragudtam a kis beszólása miatt.

-        -  Ez vitathatatlan – hajtotta le a fejét mosolyogva.  A másodperc törtrésze alatt átfutott a fejemen, hogy Ő is jó hatással van rám. Aztán a fagyos, hideg utat tört a koponyámba, ahogy az emlékek elevenen a húsomba vágtak.

Néztél már ki a fejedből?  Űzted már a gondolataidat a szívedbe, ahol bár fájnak, de nem hallod őket?  Néztél már olyan tisztán a múltadba, hogy válaszokat találj olyan kérdésekre, melyekre már nem a választ kéne keresned, hanem emlékezned sem kellene rá? A piros Ferrari a  winwoodi garázsunkban, mellette a jaguár a fűrészpor átható szaga… a múlt. Meddig fogok hátranézni? Meddig merülök el a kétségek és a „hák” végeláthatatlan ködös tengerútvesztőjében?

-       -   Héj Bill! Minden oké? - kérdezte S és furán kezdet méregetni a kocsikat – Nektek a bőrötök alatt is pénz van?

-        -  Az ember megtollasodik az évek alatt – próbáltam elütni a kérdést némi humorral. Flegmán megrántotta a vállát, majd újra rám emelte hatalmas szemeit.

-        -  Minden oké, öreg harcos? – a keze a vállamra simult.

-        -  Jesszus, ne taperolj S, minden rendben – húzódtam el, majd igyekeztem minél gyorsabban felszívódni.

-        -  Héj nem koptatsz le ilyen könnyen… Várjál már. Héj Bill! – S már be is ért, amint felvágtattam a nappalin át az emeletre tartó lépcsőn.

-          -Mit akarsz?  - mordultam rá.

-         - Csak gondoltam – aztán elakadt a szava, ahogy Nenay szobájába pillantott – azta ez nagyon élethű.

Egy különleges ajándék volt, a bátyáitól. Felkutattuk az internetet fellelhető összes koncert vagy próba képet a Guns N Roses kezdeti felállásáról és készítettünk a szobája egyik falára egy hatalmas montázst.

-           

-        -  Igen, a kedvenc bandája a Guns N Roses -

-        -  Tudom – bólintott, aztán a tekintete visszarebbent rám.

-          - Tetszik neked – nem kérdeztem.

-        -  Persze – rántotta meg fesztelenül a vállát, az sem zavarta, hogy Wrath valószínűleg mindent hallott.

-       -   Nem… Nem fáj?

-        -  Mi? – nevetett fel – Az, hogy tetszik? - intette a szobája felé. – Ki kell ábrándítsalak Bill, nem minden fiú hősszerelmes. Elég sokan tetszenek, Nenay egy kicsit jobban, mint az átlag, de nem akarok a világnak menni, mert van pasija. – majd hangosan hozzátette – Egyszer úgyis szakítanak! – megforgattam a szemeimet, ahogy hallottam Wrath fröcsögő válaszát az alsó szintről.

-      -    Kár, azt hittem összebunyózhatok az úri gyerekkel – fordult a szobája felé újra.

-      -    Miért akarod provokálni őt? – kérdeztem.

-       -   Te miért szórakoztatod a kis félvámpírt, mikor a bátyád nője kéne? – vetette fel olyan természetességgel, ahogy mások a hogylétedről érdeklődnek egy gyönyörű, napsütéses délután.  Nem várt feleletet – Néha el kell valamivel ütni az időt – 32 fogas vigyor.

-         - Kapd be! Velem még összebunyózhatsz! – mordultam fel.

-         - Nocsak! – lepődőt meg őszintén, de a szemében a várakozás fénye kezdett kigyulladni – És mit akarsz megtorolni? Melyik lányt? – emelte hívogatóan a kezét felém.

-         -  S! Bírjál magaddal – J olyan váratlanul jelent meg S háta mögött, hogy még én sem vettem észre a közeledését.

-       -   Bill? –Silver vékony, magas hangja betöltötte agyam minden apró zugát, mire a látásom kitisztult az emlék sűrű ködéből. Nagy, barna szemeiben sárgás fények villantak, melyek Elizabeth hatalmas, bagolyszemeit jutatták eszembe.  

-         - Meg kell néznem valamit Nenay szobájában – feleltem lassan, bár a hangom így is mély és rekedtes volt, mint mikor mély álomból ébresztik az embert. – Wrathnak – érintettem mutató ujjamat a halántékomhoz, utalva a gondolatolvasásra – segítségre van szüksége, az ágy összeszereléséhez. 

-       -   Tessék? -  Wrath hangja a fejemben a meglepettnél is meglepettebben csengett.  De én addigra már rég ott álltam, az ágy mellett fél térden térdelő fiú mellett.

-       -   Ments ki – üzentem kétségbeesetten gondolatban. Wrath lassan mozdította felém a fejét. Ki tudja? Talán mérlegelte, hogy beleolvasson a gondolataimba vagy hegyi beszédet tartson valamiről, amit ő maga nem érzett át. A napok meg voltak számolva, Ed nemsoká gyűrűt húz Elizabeth ujjára, és nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez megtörténik. Egyáltalán nem akarok tudni semmiről, és pláne nem akarok azon a helyen lenni, ahol a szívem összetöréséhez elindították a visszaszámlálót. Nenay lakása lesz, de Ed itt lesz. Nem akarom látni az ujján a gyűrűt.

-         - Beszéltem Maryonnal, szól, ha lát valamit, ami… esetleg kényelmetlen lenne neked. Itt maradhatsz nyugodtan, testvér. -  van valami nyugtalanító abban, ahogy a kocka fordul. Emlékszem mikor szeptemberben Wrath arra kért, hogy emlékeket mutassak neki Nenayról. Most pedig én jöttem nyüszíteni. SZÁNALMAS.

-         - Bill, nem az. – Wrath nyomatékosan megrázta a fejét. -  Edmund ma érkezik, tudom, hogy egy ideje már nem találkoztatok, de azzal, hogy elmész csak a találkozás óráját hallogatod. Minél többet rágod magad ezen annál rosszabb lesz. Nem jegyezte el… Még nem.

Talán ez volt a legrosszabb, ahogyan fejemben visszhangzottak a szívemben zárt szavak. Nem reménykedtem igazán abban, hogy egy nap Beth elhagyja Edmundot, kereket old és a naplementét nézve rájön, hogy én vagyok számára az igazi, miközben valami romantikus számot hallgat Bon Jovitól.  De a gondolat megnyugtató volt, hogy akár ez is benne lehetne a pakliban, ha Ed elszúr valamit. 

-       -   Nem megy! – préseltem ki a fogaim között a sziszegő választ. Talán a ház összes lakója ebben a pillanatban, mind ugyanarra gondolt, mind szántak, mind sajnáltak és… talán…Talán valaki szomorú is volt. Tudtam, hogy Edmund Winwood városában van, hogy felvegye Nenay barátait a suli után… de a tudta, hogy egy városban vagyunk a hónapoknyi biztos ingázás és távolságtartás óta némileg készített. Talán nem is a tény, hogy eljegyzi életem nagy szerelmét, talán nem is az, hogy a tulajdon bátyám… Hanem, hogy nem szólt róla, hogy nem állt elém.  Wrath azt mondta, Nyugodtan maradhatsz testvér… mintha Edmundnak jelente ez a szó bármit is… SMS, e-mail és rövid telefonhívások… az utóbbi két hónapban ennyi interakció volt közöttünk. Semmi több. Lou… Lou pedig végre a boldog házaséletét éli, távol a testvéri rivalizáció sötét és némileg kaotikus világától. Persze, a kertben kék égőket szerel a hangulatos utilámpákba. S hétvégenet kézenfogva Lujzával be-beugrik, hogy a régi szobájában aludjon az „új” kedvesével, akivel lassan már háromnegyedéve házasok. Mit akar? Elém festi azt a képet, amit én nem kaptam azzal a nővel, akit szeretek, ellenben a bátyám, aki még csak nem is akarta ezt, annak meg az ölébe hull? Hát hogy van ez?

-      -    Aludni. De jó lenne aludni, ennyi év ébrenlét után! – mondtam ki végül hangosan, mikor megéreztem Édesapám tekintetét a hátamban.  Nem szólt semmit. Az apák néha nem szólnak semmit. Néha csak nézek és gondolnak valamire, néha hallgatásukban annyi de annyi kérdés van. Szinte a számban éreztem, a kérdés összetételét és ízét. „Lesz még boldog valaha?”  Tudtam, mikor ment vissza a konyhába, miközben én a dolgozó Wrath felett álltam.  Ez pontosan az a pillanat volt, amitől rettegtem. Egy légtérben lenni Edmunddal, aki meghozta Nenay barátait a suliból.

-      -    Csókolom! – Hallottam Giselle kiáltását a nappaliból, aki oly sok éven át vendégeskedett már nálunk. Giselle és Nenay nem is hasonlítottak semmiben, és tessék… Mégis legjobb barátnők. Az jutott eszembe, hogy vajon Giselle és a többiek kedvelni fogják-e Silvert. Silvert… akit lent hagytam a papírmunka hadával. Aki valószínűleg pontosan olyan jól tudja, miért vagyok frusztrált, mint az összes többiek, akik a házban tartózkodnak.  Az a lány, aki pontosan kezdi érteni, milyen érzés vonzódni valakihez, aki már szeret valaki mást, aki… és megesküdnék rá, hogy ebben a pillanatban is a szíve legmélyén még hisz abban, amit egyszer már Axl Rose megénekelt „ and we both know hearts can change”.  Talán… Talán egy nap, ez az egész elmúlik. Puff, olyan lesz, mint egy kidurrant lufi.  De ott abban a pillanatban a lufi nagy volt és sárga, akár Beth szeme, és tudtam, a menekülő útvonal nem visz biztos menedékbe. Szembe kell néznem Edmunddal.  Még mielőtt… Szóval… értitek.

3 órával a buli előtt

Azt nem gondoltam volna, hogy Edmund, pont annyira be van szarva ettől a beszélgetéstől, mint én.  Bár a winwoodi házunk viszonylag nagy, azzal nem lehet vádolni, hogy órákig eltud rejteni két férfit egymás elől, ha azok akarnak találkozni.  De, ha úgy vesszük, sok volt az ember, és volt még némi tennivaló, hol ide, hol pedig oda kellett egy segítőkéz és lényegesen lassabban haladtunk az „átlagos” vendégeink miatt, akik előtt tartani kellett a látszatot.  Érdeklődve szemléletem a két világ vajon tud-e keveredni? Nenay iskolai barátai és New Sunny hozadéka vegyíthető-e egymással, de úgy tűnt, mint ahogy valahol mindig is sejtettem, a kettőt csak Nenay tudja mixelni.  Silver szótlanná vált, miközben serényen dolgozott, persze bemutatkozott váltott pár illedelmes szót az új vendégeinkkel, de úgy tűnt csak a feladatára koncentrál, az egész belsőmmel tudtam, hogy meg van bántva, ráadásul mélységesen. Ezt elbasztam, de még mennyire.

1 perccel a buli kezdte előtt.

-          

     - Gyertek már! – kiáltotta Maryon, mindjárt itt lesznek.

-      -    Honnan tudod? – kérdezte Giselle – Én nem hallottam, kocsi közeledését.

-       -   Wrath írt sms-t – mondta a legtermészetesebben Maryon és kissé sértetten is, mintha Giselle buggyantnak nézte volna.  És valóban, a két lány szúrós pillantása még ott sistergett kettejük között, láthatólag Maryon és Giselle nem kedvelték meg egymást, de gyanítom mindketten azért „méregették” egymást, mert míg az egyikük azt hitte legjobb barátnőjét ez a Dark család üldözte el a másikuk pedig abban a hitben volt, hogy ezek miatt „a gyermekkori barátok” emléke miatt nem kezdhet fivérük új életet. Akárhogy is, vicces volt figyelni a cica harcot. Még ha csak mentálisan is, a valóságban Maryon győzött volna… Mind tudjuk miért.

Anya a küszöb felé tolta a népséget, miközben valami fura okból, Edmund és én először néztünk össze, és láttuk meg egymást a sötétben, amit csak az udvaron felállított kék lámpák, romantikus fénye zavart meg. Egyszerre biccentettünk, tudtuk, hogy dolgunk van egymással. De előbb… mint ahogy mindig is Nenay volt az első.  Amikor meglepődve kilépett a kocsi ajtaján, tűnt csak fel, hogy már milyen nagylány. Ahogy a fekete szűk ruha a nőies testre simul, ahogyan a festett fekete haj, a válla alatt a mellére omlik, és a hosszú lábakat, megnyújtja a fekete magassarkú. Tyűha. Ez ugyanaz a lány? Ugyanaz, aki egykor még Mr. Morcost szorongatva hallgatta Zsákos Frodó történetét? Egy apró kéz simult a tenyerembe, meglepődve néztem oldalra, mikor megpillantottam egy előre szegeződő vörös üstököt. Aztán hirtelen újra Edmundra kaptam a szememet és láttam ugyanazt a különös fényt, amit mindig, ha a húgunkra nézett. Persze már nem fénylett benne az őrület olyan erősen, mint mikor leválasztotta Wrath róla az imádott húgát.

Annyi mindent éreztettem abban az egy pillanatban, miközben az a lány fogta a kezem, aki talán már szerelmes is belém, miközben azt a férfit néztem, aki talán szerelmes már abba a lányba, akibe én is.  Biztos nagyszerű dallamot írna erre az érzésre egy 80 –as évekbeli glam rock banda.  Talán írt is, csak nem emlékszem sem a bandára, se a dalra.

-          Boldog Szülinapot! – skandáltuk, és zengette bele az erdő, a ház, a szívem és a kéz amit fogtam.

Hajnali 2 óra

Már mindenki aludt, Silver is, feje az ölemben pihent a régi szobámban, ahol elnyúlt az ágyon, melyen annak idején én is oly sokszor. A vörös bozont, szétterült az ölembe és narancs és eper illata volt. Én hülye! Idióta. BAROM ÁLLAT! Legszívesebben falba fejeltem volna. Nem egészen egy órája… - gondoltam keserűen és a karórámra pillantva nyugtáztam igazam, valószínűleg elkezdtem összetörni egy szívet.  Nem tudom mi történhetett.  Pár napja vonult be a rádiókba az új Velvet Revolver szám a Set me free… És most mikor este megszólalt, mi meg a szobámban hülyéskedtünk Silverrel egyszer csak valahogy a tánc vagy nem tudom miközben… egyszerűen csak csókolózni kezdtünk. Olyan is volt, mintha ez a dal nekünk szólt volna. Nem tudom… Talán egy csók még menthető lett volna… De mi egész éjjel smároltunk! Egész kibaszott éjjel… Egyszer benyitott Zack, majd bocsánatot kérve spiccesen tovább is állt, aztán hallottam fél füllel, ahogy a húgom és Wrath egymásnak egy másik szobába, miközben Silver és én is éppen…… Megfektettem Silvert. Hát Gratulálok Bill. Sikerült úgy elvenned ennek a lánynak a szüzességét, hogy közben valaki másba vagy szerelmes. Közben a fejemben csak egy dal szólt Set me free…

Ekkor halk kopogás szakította meg a káoszt a fejemben. Tudtam ki áll az ajtó mögött, ezer közül is felismerném ezt a kopogást, melyben az egész gyermekkorom bele zengett. Az időszak, mikor még aprókölykök voltunk, Nenay és vámpírság kettősége nélkül. Varázslatos hármasikrek, hárman a világ ellen… Az ölemben fekvő lányra nézve, úgy éreztem, mindez nem is velem történik meg, hogy ez egy elcseszett álom, a lehető legrosszabb szereposztással. De ilyen az élet.  Óvatosan kimásztam Silver alól, és egy szál alsóban az ajtóhoz sétáltam, felkaptam magamra a földön hever Chicago Bullsos mezt, majd kitártam az ajtót, hogy beengedjem a bátyámat, Edmundot. Fekete, hosszú szövetkabátban állt az ajtóban, a fején egy fekete sapka volt, a kezén fekete bőrkesztyű, a szeme pedig… Pont olyan volt, mint az enyém, haragos zöld.

-         - Akarsz egyet sétálni? – suttogta.

-        -  Így jó leszek? – néztem végig magamon. Nem válaszolt, csak bólintott.  Mindketten tudtuk, hogy a hideg nem árthat egyikünknek sem.

-        -  Majd úgy megyünk, hogy a többiek ne lássák. – elnézett a vállam felett a szobába, ahol a gyűrött lepedőn Silver feküdt. – De ezt az ajtót a biztonság kedvéért zárd be. És… talán hagyhatnál neki valami üzenetet.

-          -Nem kell. Nem hiszem, hogy… - ez egy hosszú beszélgetés lesz, akartam mondani- felébred, elég jó alvó.

-      -    Te tudod. – bólintott, majd az ablak felé billentette a fejét – Mehetünk?

-          -Persze- becsuktam az ajtót, de egy pillanatra a záron felejtettem a szememet. Hogy jövök majd ide vissza? Hogy nézek ezzel is szembe?

Az ablakot kitárva egy közeli fára ugrottunk és megbeszélés nélkül indultunk el az egykori titkos őrhelyünkre, melynek létezéséről még Nenay se tudott, hol Ford bá szállt meg a magas ágak közé épített fa erődítménybe, hol valamelyikünk leste innen a környéket, tartva az állandó éberséget, bármilyen nyugalom is volt körülöttünk látszólag. A mókuslak, ahogy annak idején hívtuk, most is olyan állapotban volt, mint ahogy másfélévvel ezelőtt itt hagytuk, talán pókhálósabb volt és tényleg lakhatott a tetőn egy két mókus, de ezt leszámítva úgy tűnt ez is egy klasszikusan olyan hely, ahol az idő megáll.  Ed ért elsőnek a mókuslak aprócska kilépőjére, mely körül vastag, fából készült korlát emelkedett a has magasságig. Megragadta a markolatot, és lenézett az alatta elterülő mélységbe.  Mellé szökkentem a vaskos fenyőágról és felvettem ugyanazt a testtartást, amit Ő is.  Furcsa nyugalom szállt meg, elvégre tudtam mit fog mondani, azt is, hogy már részben felkészültem arra, amit hallani fogok, túl fogom élni, ezt is.

-         -  Elfogom jegyezni Bethet – szaladt ki a száján, mindenféle kerítés nélkül.  Egy pillanatra kiszalad a tüdőmből a levegő, hát nem szarozik a tesó az biztos!

-          - Tudom. – feleltem szinte hangtalanul.

-         -  Tudom, hogy tudod – mosolyogott miden öröm nélkül. – De nem ez a fő ok, amiért itt vagyunk. – mondta, majd felém fordult és a korlátra könyökölt.

-          - Pedig ez egy elég csinos ok… - nevettem fel én is öröm és boldogság nélkül.

-          - Azért vagyunk itt, hogy elmondjam, amit már évekkel ezelőtt kellett volna mondanom. Helyesebben 1 évvel ezelőtt. – összehúzott szemöldökkel fordultam felé.

-         -  Hogy érted?

-        -  Úgy értem, hogy drukkoltam neked. Tudtam, hogy tetszik neked Elizabeth, akartam, hogy működjön köztetek mindez. Azt akartam, hogy te kapd meg azt, ami most velem történik. Nem akartam magamnak, és sose akartam fájdalmat okozni neked, Bill. Még most is a kisöcsém vagy, pont úgy, mint Lou. Mindig is kisöcsém maradsz, bármennyi perc is van közöttünk.

-          - Akkor miért veszed el? - nem bírtam csomót kötni a nyelvemre, a kérdés visszavonhatatlanul a guzsbakötött minket, ahogy szabad levegőre került.

-          - Önzőségből? – kérdezett vissza. – Hogy őszinte legyek nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a lány annyit dolgozott rajtam, mint még soha senki, segített feldolgozni, azt, amit én egyedül nem tudtam. Elizabeth különleges lány és…

-          - Nagyon szeret téged – szóltam savanyún. – Na de te? Te szereted Őt? – mordultam fel. – Nem tudnám megbocsájtani, ha kitennéd ennek az egésznek, hogy közben nem vagy szerelmes belé.

-          - Pedig nem vagyok halálosan szerelmes, de szeretni szeretem. – mondta Ed.

-         -  Akkor minek veszed el? - ragadtam meg a kabátja hajtókáját és az ideg eluralkodott rajtam – Felelj Edmund, vagy olyat teszek…

-          - Azért veszem el, mert szerelmes belém, és mert én is szeretem őt. Szeretek vele lenni, jól érzem magam és boldog vagyok – lökött odébb. – Olyan boldog, mint mikor ember voltam! Megérdemlem ezt! – kiáltott vissza.

-          - Igen? És ezt csak te érdemled meg? Másnak nem jár ez? Csak annak, aki valami beteg módon belezúgott a saját húgába?  - hatalmas pofon csattant az arcomon, azt hitem az állkapcsom kirepül a fejemből.

-         -  Nem zúgtam bele Nenayba! – sziszegte, halálos nyugalommal.

-         -  Nem-e? Valamelyikünknek végre szemedbe kell mondani! Mindketten tudjuk az igazságot. Te is meg én is. Nenayba voltál szerelmes! Beth arra kell, hogy ezt a mocskos dolgot elnyomja benned – löktem meg, mire korlát recsegve tiltakozva tartotta meg Edmund súlyát.

-       -   Vigyázz, mit pofázol öcskös! – mordult fel és lassan felegyenesedett.  – Fogalmad sincs, mi játszódott le bennem.

-        -  Igazán? -  tűntem fel hirtelen a háta mögött – Akkor világosíts fel!

26 fejezet - A kis szülinapos 2/2

Vannak pillanatok az életünkben, amikor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. (...) Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni és elviselni. Mert egy dolog vágyni valamire, de egészen más összeszedni az erőt, hogy elérhessük azt.

/Mindörökké c. film/

 Miközben saját épelméjűségemet  vitattam  Ginger szólalt meg: - Gyerünk, feltűnés nélkül kell lelépned! – nem értettem mire volt ez a nagy felhajtás  – Van még órád Wolf? – fordult felém hirtelen.

-         -  Igen… - válaszoltam tétován, majd a zsebembe nyúltam a mobilomért, hogy vessek egy pillantást a kijelzőn virító órára, mire a csengő hangos berregésbe kezdett.

-       --   Hát most kihagyod – felelte Ginger.

-          De hát- ámultam el - még vagy 10 perc vissza van a szünetből – néztem fel a szerkezetre, mely makacsul jelezte a nagy szünet végét. Majd megakadt a szemem Ginger szétnyitott remegő kézfején. Nem is remegett, hanem rezget, mint a csengő maga. Mikor elkapta  a lány pillantásomat a keze azonnal megállt és a csengő is elhallgatott.

-        -  Mi a …? -kezdtem volna bele, de hangom elhalt a több tucat berzenkedő diáktól, akik mind ámulva – bámulva indultak el termeik felé, még elcsíptem a döbbent gondnokot, aki a szemével a portást keresi, hogy magyarázottal szolgáljon a csengésre.

-         -  Indulás – mondta Dan, a portás döbbent arckifejezéssel indult el a gondnok felé. A kijárat pedig szabadon marad. Dan húzott mag után, miközben Ginger igyekezett feltűnés nélkül átpasszírozni minket a tömegen, volt egy olyan érzésem, hogy a lány folyamatosan takar engem a többiek elől. De nem értettem miért. Valahol a tudatom mélyén felmerült bennem, hogy most hagyom el az egyik legbiztonságosabb helyet (persze) önként és dalolva két olyan emberrel akikben nem hogy nem bízok de még csak nem is ismerek,  de elnyomtam magamban a kétség hangját és behúzott nyakkal Dan és Ginger takarásában, barátaim kereső, aggódó tekintete elől bujkálva feltűnés nélkül kijutottunk az iskola kapuján.

-       -   Már nem azért, de hova megyünk? – tettem fel a kérdést, mikor a kerítésen átmászva az erdő felé vettük az irányt és nem pedig a város felé.

-       -   Van valaki, akivel szerettél volna beszélni. Hát… most már Ő is szeretne beszélni veled.  – felelte Dan szűkszavúan és a hatalmas fenyőkre meredt. A fura öreg, nyílalt belém a felismerés.

-       -   A keresztapád – suttogtam.

-       -   Gratulálunk Wolf – motyogta Ginger majd végigmért – az agyad úgy vág akár a borotva. Néhány 100 méter, csupán ennyi választott el engem a sok –sok választól, melyekre ideutazásom óta várok, most mégis földbe gyökerezett a lábam. Néha pont akkor szeretnénk a leginkább visszafordulni, mikor célegyenesben vagyunk.

Az első dolog amit megpillantottam, a férfiből, egy fekete, hosszú bokáig érő bőrkabát volt és egy irgalmatlanul nyugtalanító, vakító fehér mosoly.  Egy fenyőfának támaszkodva állt, nyoma sem volt a hónapokkal ezelőtti elutasító magatartásnak, mikor a furaöreg egy merő görcs volt. Most csupán csak egy bőrkabát és egy mosoly. A hideg futkosott a hátamon tőle.  Azt hiszem, kicsit le is maradtam a két idegenvezetőmtől. Dido szavai olyan élesen és tisztán csendültek fel a fülemben, mintha csak most suttogná nekem. 

-       -   Gyere nyugodtan közelebb, nem vagyok harapós kedvemben. – vonta fel a szemöldökét a fura öreg.

-       -   Lehet, hogy maga nem, de én igen – döntöttem oldalra  a fejem, hogy jobban kilássak Dan és Ginger mögül. Bár mindkettőnél magasabb voltam, jelentősen lemaradtam a kis emelkedőn.  Dan hátrasandított rám, de a nézése továbbra is barátságos maradt. – Nem kell félned Nenay, szövetségesként vagyunk itt.

-         - Milyen szövetséget akarsz vele kötni? – furcsán éreztem magam, a szívem hangosan dobolt a bordáim között, a tenyerem izzadni kezdett, nyugalom Nenay, nyugalom. 

-       -   Érzed ugye? – lépett előrébb a fura öreg.

-      -    Mit? – kaffogtam vissza.

-        -  A döntésed következményeit – a nyugtalanító vigyor még szélesebb lett – azért vagyunk itt, hogy korrigáljuk.  –hirtelen elkomorodott – Bocsáss meg az udvariatlanságomért! Sid McBug vagyok, Dan Mayer keresztapja, de jól sejtem, akkor te is – szarkasztikus vesébe látó pillantás – furaöregként ismersz.  Gondolom hallottál már rólam ezt, azt. Danről és a balesetéről is tudnod kell, hiszen itt éltél mikor ez történt. Nem is érdekes ez mindeegy egyenlőre, én inkább téged szeretnélek  bemutatni, az utóbbi 1 hónapban mióta felkerestél, elég sok mindent megtudtam rólad… És szerencsére, volt egy jó fülem – biccentett Ginger felé – aki tájékoztatott róla, micsoda ostobaságra készülsz.

-      -    Tessék? – döbbenet, azt hiszem ez volt az első alkalom fél év óta, hogy nem éreztem semmit, csak döbbenetet, még félni is elfelejtettem azt hiszem.

-       -   Mit gondolsz? – vigyorgott Gingerre, - Kezdjük az elején?

-        -  Az elején? – pánik..pánik.

Sid… Sid McBurg. Valahol 40 és 50 között volt félúton. Az egész ember valahol félúton volt, a haja, a szeme, a lénye mind – mind végletek között mozgott. Borzasztó különleges férfi, a mimikája, akár egy színészé, a külseje egy érett férfié lelkesedése egy 20 évesé.

-        -  Megpróbálhatom – bólintottam tétován, bár az ötlet kiválóságával magam is egyetértettem. A mozdulat egyre határozatabb lett, míg a végén arra eszméletem, hogy úgy bólogatok, mint azok a fura figurák a kocsiban.  Sid kék szemében különös fény gyúlt, sose láttam még a reményt ennyire kifejezően tündökölni senki szemében, mint az övében. 

-        -  Dan, gyere – intett keresztfia felé, majd hirtelen megtorpant. – Ti meglesztek egymással? – mutatott rám és Gingerre.  Összenéztünk, tétován biccentettünk, mire Sid látványosan fellélegzett. – Kár, szeretem a cica harcot – mondta azért piszkálódásképpen. Dan kihúzta a kezét a zsebéből és tétován intett nekünk, majd kibukott belőle egy oda nem illő kérdés.

-         - Amúgy Daniellenek van már kísérője az érettségi bálra? –  a füle hegyéig vörösödött saját kérdésétől.

-      -    Úgy tudom, nincs – igyekeztem elrejteni a számszélén ficánkoló mosolyt. Sid arcizmai is hasonló gondokkal küzdehedtek.

-         - Oké – bólintott, aztán olyan gyorsan igyekezett kereket oldani ahogy csak tudott.

Csak Ginger és én maradtunk az erdőben, de valahogy kiszállt belőlem az indulat, hosszú idő után először voltam nyugodt, és nem tartottam a mellettem sertepertélő boszorkánytól.  Mindenestre Ő nem így volt velem, és tisztes 5 méterre tartotta tőlem a távolságot.

-        -  Miért akartad eldobni mindezt? – szakadt ki hirtelen belőle, ahogy utánam trappolt a földúton.

-          Hogy érted? – kérdeztem, a lombkoronán átszűrődő fényt tanulmányozva. Talán esni fog, és szétázik a Harleym vagy havazni…

-        -  Ezt. Tudod… Az erő – megköszörülte  a torkát – mindegy, felejtsd el, hogy szóltam hozzád.

-        -   Nem hittem, hogy érdekel téged – pislogtam hátra rá, majd megrántottam a vállam – nem szoktam hozzá, hogy tessék – lássék megmutatom mindenkinek, azt, hogy ki vagyok valójában.

-        -  Ahhoz képest elég harsány vagy – szűrte a fogai között. Bár sértésnek szánta, belőlem kibukott a nevetés.

-        -  Talán az voltam – bólintottam egyetértően. – Nem szoktam megbízni senkiben, előbb próbát teszünk, utána bízunk .

-         -  Ezt a Briliáns csapdából vetted? – kérdezte.

-       -    Aha. Imádom Sean Coneryt -  hajoltam el egy ág elől.

-        -   Nenay. Komolyan, mivel…

-       -   Rendben , egyszer nagykorú az ember ugyebár – megálltam neki háttal, majd lassan megfordultam. – Körülbelül egy éve tudom én is azt, hogy tisztavérű vagyok . Addig azt hittem, olyan vagyok, mint te  - böktem rá. Aztán összehúztam a szemöldököm. – Mármint, mikor azt hittem, hogy te normális vagy.

-        -  Az vagyok! – tett hirtelen mozdulatot a kezével, amivel egy követ nekirepített, egy fatörzsnek. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire megrázta a fejét – Jól van… jól van – intett, hogy folytassam tovább.

-        -   A szüleim nem beszéltek nekem semmit arról, hogy Ők kik, vagy hogy én ki vagyok. Persze tudtam, hogy vannak vámpírok, de mindig is úgy tudtam, hogy azok az ellenségeink. Mint már tudod, a Klán elől menekültem egész életemben. Fogalmam sem volt, hogy miért üldöznek minket, igazából soha nem is érdekelt, gyerek voltam. Nem az számított, hogy miért bántanak, hanem, hogy ne tegyék. Érted? A szüleim a testvéreim tökéletesek voltak, mióta csak az eszemet tudom, tökéletesnek láttam őket, én viszont - - én nem voltam tökéletes tudod?  Foghatjuk arra, hogy fiúk között nőttem fel, de… Nagyszájú voltam, nem érdekeltek a lányos dolgok, minél inkább különbözni akartam a többiektől.  Meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok elég jó a világnak. – feleltem halkan.  – Túl más voltam, mint a többiek.  Itt van például ez a macskapupilla – böktem a szemem felé. Aztán, végigmutattam magamon – Nézd ezt a testet, és a hozzátartozó lelket. Sokáig nem értettem, hogy lehet ennyi fusztráló férfierő bennem. Verekedés, rock zene, motor mánia, fekete cuccok. gyűlöltem azt aki vagyok. Nem tudom megmondani miért. Egész életemben tökéletes dolgok vettek körül. Azt tanította minden, hogy tökéletesnek lenni az egyetlen módja annak, hogy… - elcsuklott a hangom – hogy élhess, igazán.  De minél jobban az akartam lenni, annál kevésbé ment. És annál kevésbé akartam is. Úgy gondoltam, ha már nem lehetek tökéletes, mint a családom, akkor más leszek. Teljesen más.  És Arya lettem,  emberi  Arya. Barátokkal, hibákkal, normális dolgokkal . Mikor idejöttünk Winwoodba, mindenem megvolt, amit mindig akartam. Barátok, állandóság és lehetőség egy normális életre. Aztán… mikor megkapta apa a fülest, hogy a Klán közel jár, el kellett költöznünk New Sunnyba, a következő menekülőbázisunkra. Ott találkoztam Wrathtal.  Mikor vele találkoztam akkor azt hittem, már kész a személyiségem, kiforrt. De tévedtem. El sem tudod képzelni mekkorát.  Előhívta belőlem a mélyen szunnyadó Nenayt. Azt, akit elakartam dugni az egész világ elől. Most hirtelen ott terpeszkedett még egy hang a fejemben,  szerelmes lettem, és megtudtam, hogy ki vagyok. Az volt, amitől egész kiskoromban rettegtem… egy szörnyeteg.  Wrath is szörnyeteg volt eleinte, legalábbis azt hittem, de aztán ő volt az aki ráébresztett, hogy nem vagyunk szörnyetegek.  Vannak érzéseink, nem gyilkolunk. Én. Aki még vegetáriánus is vagyok – csóváltam meg a fejem.  – Azóta Nenay és Arya harcol a fejemben. Aryát ismerem. Nenay pedig… Ha Nenayt választom, akkor örökre elhagyom Aryat. Arya az emberi énem.  Arya miatt tudtam elszökni otthonról, túlélni a szakítást, megküzdeni a problémákkal, gyermek maradni. Most, hogy lehetőségem lett volna végre Aryavá vállni, örömmel mondtam volna le Nenayról… Félek Nenaytól. Félek Nenayért. Olyan gyeremek még. Mi lesz ha megbántják? Mi lesz ha tönkre teszik? Nem tud semmiről, semmit. Burokban volt, de Nenay az egyetlen aki képes megtenni azt, amit Arya nem. Nenay letudja győzni a Vikinget.  De ezenkívül, semmit nem tudok róla. – tártam szét a kezem, és olyan őszinte kétségbeeséssel néztem ezt a számomra idegen lányt, aki elé most odadobtam azt a titkot, amit évek óta őríztem magamban, hogy éreztem, hogy az egész testem vörössé válik a szégyentől. 

Ginger kócos haját tűrte a füle mögé, miközben haladtunk tovább az úton. Amint felbukkant az iskola ismerős körvonala eszembe jutott, hogy mennyire ugyanúgy néz ki, mint mikor először megláttam.  A parkolóban ott terpeszkedett a Harleym, szinte teljesen magányosan álldogált, de ilyen messziről is láttam, hogy van rajta egy cetli. Összeugrott a gyomrom. 

-Nenay ?– kezdte félénken Ginger, a hangja alig volt kósza, egységes hangfoszlánynál,de valahol mélyen a szívemben visszhangzott.

-Igen?  -Mikor felnéztem, Ginger már előttem állt. A kezét a csuklómra kulcsolta – Segítek, hogy legyőzd. Segítek neked, Nenay.

….

-          - Hová lesz a menet fiatalok? – állt meg a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt Dido, és puccba vágott alakomra nézett.

-        -   Nem tudom – mondtam őszintén, miközben a szempilláimat pingáltam. – Azt mondta elvisz valahova.  Wrath szórakozottan nyomkodta  telóját  mosógépen csücsülve és bőszen bólogatott. Istenem, milyen fiatalnak tűnt így. Ám nem tudtam nem észrevenni a cinkos kacsintást, amit Dido küldött Wrath felé. Hogy ezek is mikor lettek ilyen jóban?

-          - Asszem ma estére végtelen kimenőt kap a kisasszony  - kortyolt a bögréjébe, majd szórakozottan folytatta – 18… emlékszel, mikor először jöttél be hozzám? – az ajtókeretnek dőlt és kéken ragyogó szemét a tükörképemre függesztette.

-          - Lehet azt elfelejteni? – tettem le a kezemben tartott sminkcuccot, és megpördültem a sarkamon.  – Bejöttem a város egyetlen lemezboltjába és csorgattam a nyálam a gitárokra.

-          - Aztán egyszer csak megláttad ahogy kihajolok a pult mögül, megláttad rajtam az AC/DC –s pólómat és azt mondtad: Király banda, de az előző albumok jobb volt.  – mindketten elmosolyodtunk, Dido még a nappali szerepét betöltő lemezbolt felé is pillantott. – Te kis pisis – nyújtotta ki rám a nyelvét  - meg is kaptad azt az AC/DC pólót az előző albumosat és ingyen, úgy kidumáltál a gatyámból.

-        -   Szokása – nevette el magát Wrath, kecsesen lehuppant a mosógépről – Készen vagy?

-         -  Idegileg? – forgattam meg a szemeimet,  mire Wrath is megforgatta az övéit.

-      -    Előre leányzó, mert sosem érünk oda.

…

-        -  Túlzásba estél ezzel a fekete kendővel úgy gondolom -  tapogattam a szememet fedő sötét anyagot.  A lejátszóban a GNR – től ordított a Nice Boys Don’t Play Rock N Roll című szám.

-        -  Nem estem túlzásba.  Ezzel lesz teljes az élmény.

-        -   Hú valami durvát csinálunk a motorháztetőn? – vettem fel, mire játékosan felhördült.

-        -  Azt majd az én szülinapomon - somolygott, de a kezét izgatóan a belsőcombomra simította. Nem volt nehéz dolga, a fekete miniruha nagy felület hagyott megmutatni a combomból. Ezt az ajándékot a korai vacsorán kaptam Cissy nénitől és Charlietól, akinek már csak az emlékére is elszomorodtam. A világ legnagyobb playboya, lelkileg teljesen összetörve…

-          - Nem tetszik amerre  gondolataid mennek  bolondom – mondta halkan, és megszorította a combomat.

-       -   Jogos – motyogtam, és bár tudtam, hogy hallotta egy bólintással erősítettem meg, mindazt amit gondolok. Wrathra mér vár egy nagy beszélgetés velem. Had élvezze ki, hogy a barátnője először vágja magát puccba érte.  Egyszer csak leállt a motor, és minket mély csned vett körül. A biztonsági öv törte egy kicsit a vállam, de nem mozdultam, finom meleg volt a kocsiban és Wrath illat. A combomat fogó kéz egyszer csak finom simogatásba kezdett, majd hirtelen belemarkolt a lábamba és egy vad, forró követelőző száj tapadt az ajkamra. Valami furcsa ösztön annyit súgott búcsúcsók. Ettől teljesen kétségbeesve szétakartam tépni ezt a csókot, olyan apró molekulára, hogy soha többé ne lehessen összerakni, ezáltal míg  a zavaros idő bajlódik vele, mi örökkön örökké így lehessünk Wrathtal.  Kezemben üstökébe túrt, fogaimmal ajkába haraptam, majd nyelvemmel kértem bocsánatot és kéjt. Összhang. A mozdulatok gyorsak hevesek, a nyögések erotikusak és mégis, ez csak egy egyszerű csók,  két végzős gimnazista között egy csodakocsi vezető és anyós ülésén. Annyira természetes… A csók hirtelen szakadt meg, ahogy egy hideg tokot nyomott a kezembe  - Boldog szülinapot! – tette hozzá mosolyogva. Én az előző csóktól kábán bámultam rá, mire édes mosolyra görbült csókolni való ajka.  Lepirultam. Lenéztem a kezemben tartott tárgyra.  Egy cd  volt, egy egyszerű cd, az elejére pedig zt volt írva HIM –Dark Light. Már hallottam róluk, egy finn love metal banda volt, és tudtam hogy Európában eléggé népszerűek.  Félredöntöttem a fejem, miközben a  a cd hátulján lévő  számokat olvastam.  Beleharaptam az ajkamba és próbáltam visszafojtani a mosolyomat, de képtelen voltam.

-          - Semmi felhajtás, csak egy cd.  – a szeme gyönyörű volt, édes, szerelmes és örökké figyelő.

-          - Jó banda – felelte, majd egy újabb csókot nyomott a számra.   – A hiányolt felhajtás pedig – az állam alá nyúlt és elfordította a buksimat a szélvédő irányába – ott van.

Eltátottam a számat.

-         -  Úristen! – szakadt fel belőlem, és kitéptem az ajtót. A szememet ellepték a könnyek. A házunk… A winwoodi házunk, ahova nem mertem visszajönni… Amit itt kellett hagynunk.  A majdnem biztos célpont.

Most ott állt, fenségesen, kék fényekkel kivilágítva, és biztonságosan. Az ajtóban pedig ott állt a családom és a barátaim. A szám elé kaptam a kezemet.

-          - Boldog Szülinapot! – trillázta a tömeg. Apa, Anya, Bill, Edmund, Lou, Silver, Rupert, J, Danielle, James, Zack, Giselle, Maryon, Jack, Victor, Beth, Lujza és Ian.  – Ez komoly? – suttogtam könnyes szemekkel. Láttam, hogy apa felelne rá, de anya oldalba vágja, mivel  atávolág miatt nem hallhatja, hogy mit motyogok. Ezen elnevettem magam.

-         -  Előre, különben sosem derül ki – nevetett Wrath és finoman megtolt.

Az utóbbi fél év, amit önkéntes száműzetésben éltem megtanított rá, hogy vannak dolgok, amiknek az értékét tényleg csak akkor látjuk igazán mikor már eltűntek. Vannak pillanatok amik örökre kitörölhetetlenek és sajnos vannak ilyen hibák is.

Talán most láttam először életemben igazán Őt – futott át a kósza gondolat a fejemen. A haja művészien meredt az ég fel, a szemei valahol félúton időztek köztünk lévő távolságba veszve, a bőrkabátja ráfeszült a vállára… Igyekeztem minden porcikáját alaposan megnézni, mert úgy tűnt … úgy tűnt ezúttal vele utoljára szúrhatom el… Utoljára szúrjuk el, visszahangzott a fejemben a gondolat.  Félénken nyújtottam ki a kezemet, hogy az övére helyezzem az asztalon, ránézetem a kezeinkre – összeillünk , mindig is összeillettünk –  nem húzta el a kezét, igaz nem is fogta meg az enyémet, csak kitartóan meredt előre, mintha a sík asztallap a végtélen lenne, amiben nyugodtan elbukhat a tekintete.

-          Ezt kéred tőlem? – a hangja olyan rekedt, olyan távoli…

-          Lehetőséget kérek – javítottam ki rögtön. Elrántotta a kezét, olyan gyorsan mozdult, hogy kipördült a szék az asztaltól, ahogy felpattant.  A nappali felé néztem, de mindenki mélye aludt már. Kivéve J. Nagy barna szemei a sötétben majdnem sárgán világítottak, ahogy a szivart a szája felé emelte .

-          Gondolom… Nem mondhatok nemet – vonta magára újra a figyelmem Wrath.  A szívem összeszorult… Hányszor mondtam már neki búcsút? Hányszor váltunk szét? Mennyi seb, sértés, sérülés. Életemben először gondoltam bele, hogy nem csak én sérülhetek meg, hanem Ő is. Nem fizikailag, hanem érzelmileg.  Azért imádkoztam, hogy ezt az utolsót még bírja ki, hogy utána tényleg együtt lehessünk. – Nem tudom meddig akarod még ezt csinálni velem Nenay. – A mondat keményen koppant az amúgy is fagyos levegőben, az ablaküvegen keresztül, a tükörképe nézett vissza rám.  Valami ismeretlen érzés akart szétszakítani belülről, nem tudtam egyben tartani a káoszt, nem tudtam nem megbántani. Kismilliószor kívántam a fenébe ezt a terhes kapcsolatot, ahol úgy kezelt, mint egy értékes játékbabát… De  most, mikor tudtam, hogy eljött a kegyelemdöfésem pillanata, jöttem csak rá, hogy mennyire kötődöm ehhez a fiúhoz.

-          Ez rólam szól – suttogtam a legsértőbb szavakat. Azokat a szavakat, amivel újra beletiportam a férfiasságába. – Nem kettőnkről – akartam mondani, de kimondta helyettem. Ha nem lett volna a helyzet ennyire szomorú, talán el is nevettem volna magam kínomba.

-          Szóval a szülinapodat választottad, hogy szakíts velem –  bólintottam. A pilláim lecsukódtak, mert a könnyek marni kezdték a szememet.

-          Technikailag már nincs szülinapom – suttogtam. – És nem szakítok.

-          De, Nenay! – csendült élesebben a hangja – Nagyon jól tudtad, ha ezt kéred tőlem, hogy nem fogom hagyni. – ismersz már annyira, nézett le a padlóra. Nem bírtam tovább, mögé léptem és átöleltem, olyan szorosan amennyire csak tudtam.  Telehintettem csókokkal a hátát, lábujjhegyre állva pedig a tarkója alját. 

-          Még egy kicsit bírd ki értem. Bírd ki értünk !-  sírtam bele a hátába.

-          Túl sok minden bírtam ki kettőnkért – rezzent meg a háta,erősebben szorítottam, a keze a kezemre csúszott a hasán, azt hittem leakar rázni. Ehelyett egyik súlyos kezét az enyémre tette, a másikkal felhúzta a karomat a szájához, és végigcsóklta a kézfejemet. – Sírsz – jegyezte meg szórakozottan.

-          Persze, hogy sírok, - némi szipogós szünet után megszólítva őt - te hülye – motyogtam a hátába, mire hirtelen elmosolyodott. Nem láttam, de éreztem, a merev tartása lazább lett  – Mi az? – szipogtam.

-          Olyan közel jártam, de csak sikerült. Gratulálok Nenay, végre lány lettél. Az én kis bolondom, abban a fiús ACDC pólóban, a Harleyján feszítve, most egy csinos kis ruhában, magassarkúban simul a hátamhoz és arra kér, hogy bírjam ki értünk. – belenevettem a hátába, talán erre a hangra fordult hátra, és a karjaiba vont. Átöleltem, és a mellkasára szorítottam az arcomat – Gratulálok – néztem fel onnan rá. – Anyának nem sikerült volna.

-          Még mindig piszkosul lenyűgöző ez a cicaszem – simított el a könnyeimet, majd az orromra adott egy csókot.  Feljebb tornáztam magam, hogy a számat is kezelésbe vegye, de csak egy finom puszit nyomott rá.

-          Szeret

-          Ne – vágott közbe. – Tudom.  – felnéztem rá, és megláttam azt a szemeiben amit egész életemben kerestem, de nem tudtam, hol van. Ott voltam a szemében, olyan tökéletesen és tisztán, mint ahogy a tükörkép sose adott vissza engem.  – Megtaláltam neked, a legszebb ajándékot – felelte. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, már mélyen a számba is csókolt, és pillanatok múlva már csak a süvítő szelet éreztem magam körül, majd az ágyat a hátam alatt.  A ruhák eltűntek és csak ő volt és én. Ahogy mindig is lennie kellett volna, ahogy mindig is volt.  Az élmény tökéletes volt és sose volt még ennyire mély és intenzív közöttünk egy aktus sem, talán csak a legelső.  

-          Nem tudom mi az a szerelem, sose tudtam és talán sose fogom tudni, hogy mi az. Olyan sokféle lehet, annyi mindenkibe bele eshet az ember, annyi a zavaró körülmény és tényező. Annyi butaságot írnak róla a lapok… Kétlem, hogy a szerelem létezik. Mindig is kételkedtem benne. Talán jogosan. De amikor rád nézek - - állandóan boldog vagyok érted?  Olyan melegség önt el, ami nem nyom el engem. Értesz? Nem törlöd ki a világot, hanem megmutatod. Rád nézek és megszerettem magam, megszerettesz velem dolgokat, anélkül, hogy erőltetnéd. Nem. Lehet, hogy ez nem szerelem. Lehet ez a hála, lehet ez az elfogadás… - suttogtam – De bármennyire is próbáltam királyfi lenni és megmenteni magam a legfelső torony legfelső várszobájából, nem tudtam. Te viszont megtetted. Ott voltál mellettem.  -  a kezemet az arcára fektettem, a végtagjaink összegabalyodtak, a s takaró azonban finom melegen tartott engem.  Elmosolyodott.  Megcsókolt. Olyan mélyen és mégis finoman, ahogy csak azok csókolnak, akik pontosan tudják, hogy van hatalmuk fölötted. Élvezik a hatalmat, de képtelenek visszaélni vele, és bár fizikailag a lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz,  a szívemet mégis egy jeges érzés szorította össze. Mi van ha most elvesztem? Ha örökre elbasztam az egészet?

Beszívtam a fagyos levegőt, ajkamon még ott csücsült elbújva a csókja íze. Azaz őrület, ami mindig lezajlott valahányszor felidéztem őt az utóbbi fél évben.  A kezemben egy üres gyűrűsdoboz volt, a gyűrű helyé egy cetli: Szabadság.  Elszorult a torkom. Tényleg a legszebb ajándék. A szívemhez szorítottam az üres dobozt, miközben a pakoló többiekre néztem. Majd a kabátom belső zsebébe csúsztattam a dobozt.

-          Róemó még piheni az estét? – kérdezte nevetve Zack. – Elég hangosak voltatok, még én is felébredtem rá.

-          Áh – legyintettem - korán vissza kellett mennie New Sunnyba – hazudtam könnyedén. Elvégre is ezt akartam… Azt hiszem. 

25 fejezet - A kis szülinapos (2/1)

"Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk." / Shirley Maclaine/

-          Ez egy csodálatos szülinapi kakaó – kavartam meg a kiskanállal a bögre tartalmát, ahogy szeretetteljesen Didora vigyorogtam.  Már a második bögre édes italnál tartottam és gyermekesen kalimpáltam a farkasos mamuszba bújtatott lábammal a bárszéken ülve.

-          Nem a megszokott szülinapi kezdés tudom – mondta pofátlanul vigyorogva, tudta mennyire elkápráztatott.

-          Mondd csak, mióta készülsz te erre? – nevettem el magamat, mikor már vagy tíz perce vigyorgott rám gátlástalanul.

-          Még fiatalabb korodban említetted, hogy a kedvenc napszakod a hajnal - nyomta meg a fiatalabb szót, mire megforgattam a szemem – így gondoltam örülnél neki, ha valakivel megnézhetnéd. Valakivel, aki nem suttog nyálas szavakat a füledbe, és elvisel kócosan, nyúzottan és még reggelit is ad. - sutyorgott a fülembe.

-          Keveset tudsz az egészséges reggeliről - mondtam nevetve és a kakaómba kortyoltam.  Dido arcát halvány pír lepte el egy pillanatra.

-          Hát izé.. tudod… kaja nem volt otthon… csak kakaó

-          Jézusom! Ne magyarázkodj Dido! Tökéletes reggeli volt a kakaó. – nyugtattam meg.

Tökéletesen a kedvemre tett ez az idióta. Felkeltett hajnalban, felzavart a padlására, onnan kimásztunk a tetőre és lepedőkbe, meg plédekbe csavarva, sapkával és sállal a fejünkön és nyakunk körül csodáltuk a nap felkeltét dideregve, miközben a kezünkben szorongattuk a gőzölgő bögrénket.  Nevettünk és halálra rémültünk valahányszor egyikünk megcsúszott a csúszós, dér lepte csempén.  Megható volt. Kevesen múlott, hogy nem sírtam el magam, mikor a nap csodálatos narancsos, halványlilás, rózsaszínes fényben megjelent az erdő és a rét között vékony sávban, amit nem takartak ki előlünk a fák. Dido vállának döntöttem a fejemet, és le akartam hunyni a szemem, hogy ne lássa, ahogy megteltek könnyekkel.  De végül nem tettem, bámultam a felkelő napot és közelebb húztam magamhoz a hőforrást jelentő kakaót. Diego mintha csak megérezte volna gyengeségem, megszorította a csípőmet kezével.  Elkábított a tudat, hogy ennyire ismer. Ez volt elképesztően megható. Mióta elszöktem otthonról számtalan dologgal kellett szembesülnöm.  Egyedül bajlódni a bevásárlással, megtanulni mosni, gazdálkodni a pénzzel, takarítani, befizetni a számlákat, bejelentkezni a szerelőhöz, eljutni a dokihoz… Mikor felnéztem Didora csak egy dolog tódult a nyelvemre, az viszont százszorosan. Köszönöm! Köszönöm, hogy egyenrangúak vagyunk, köszönöm, hogy nem voltál mindig mellettem, köszönöm, hogy hagytad, hogy járjam a magam útját, köszönöm, hogy voltál részeg, köszönöm, hogy én lehettem. Köszönöm, hogy már nem vagyok ugyanaz, mint aki akkor voltam mikor idejöttem.  De helyette, csak ennyit mondtam:

-          Lassan indulnom kell a suliba – álltam fel a bárszékről, és bögrét gondosan a legmesszebb toltam James Masters aláírásától.  Dido kezét a kezemre tette, és szeretetteljes mosollyal nézett az aláírásról az arcomra.

-          Nem lógod el a mai napot? – kérdezte, miközben kiürítette saját bögréje tartalmát.

-          Á-á. Tudod érettségi, egyetem meg minden – indultam a fürdő felé, majd az ajtajában hirtelen megtorpantam.

-          Kicserélted a tükröt! – nézetem a sima felületre. Már nem virított rajta az öklöm nyoma, amelyet szeptemberben hagytam emlékül ott. Most is élénken emlékeztem, arra az incidensre.

-          Tudom, hogy zavart – kiáltotta, miközben elöblítette a bögrét. Én pedig tanácstalanul bámultam a tökéletesen tiszta, új és hibátlan tükröt.   Nem tudom, hogy Diego miből tudta meg, hogy zavar engem… Ez megint olyan figyelmesség volt, amihez nem szoktam hozzá. Ne értsetek félre… Mindig körül rajongtak a szüleim, anyukám az ágyam mellett ült, ha beteg voltam, a bátyáim versenyeztek a szeretetemért és apám, mindig tudta, hogy mit szeretek aktuálisan a legjobban. De Diego anélkül, hogy beszéltünk volna róla, tudta, hogy mi zavar… Megértett… Sokáig nem értett meg senki… a vőlegényemmel az élen. Erre itt egy szakadt rocker, aki abban sem biztos, hogy melyikünk öklözött bele a tükörbe, de valahogy a szíve mélyén érzi, hogy zavar engem. Behúztam az ajtót magam után, nem akartam, hogy lássa, ahogy pár csepp könny végig fut az arcomon, hajnalban még  sikerült visszatartanom, de úgy látszik a szentimentalitás is egy életkori sajátosság. A tükör, amely hónapokig mutatta, mennyire szétesett vagyok, hirtelen egésznek, és egységesnek tükrözött vissza. A hiba nem sokszorozott meg, a törések nem futottak végig a testemen, hogy torzítsák. Hibátlan egész volt.

Zavartan lemostam az arcomról a könnyeket, mikor észrevettem egy kék csomagolópapírba csomagolt ajándékot a kézmosó pultján. Elvigyorodtam… lassan bontottam fel az ajándékomat, ami egy szürke Guns N Rosesos top volt.  – Imádlak Dido – motyogtam, ahogy felemeltem a könnyű kis ruhát  és végigfutattam rajta a pillantásomat. Olyan volt, mint ahogy Rock N Roll 4ever című katalógusban mutatták, az elején a banda címere volt gyönyörű élénk színekkel, a hátuljára pedig az Appetite for Destrucion lemez dalait írták.  Az ajándékba kapott Guns N Rosesos szürke fölsőt magamra öltve, felvettem egy sötét farmert kihúztam a szememet, megfésülködtem, és máris késszen voltam. Siettem, mert tudtam, hogy Didonak hamarosan ki kell nyitnia a boltot én pedig késésben voltam amúgy is, és nem várhattam el, hogy ma elvigyen a suliba a „Nem túl diszkrét” feliratú furgonjával. 

-          Dido? – kiáltottam a bolt ajtajából, miközben magamra kaptam a kabátomat, sálamat és sapkámat. Nem akartam úgy lelépni, hogy nem köszönöm meg ezt a csodálatos ajándékot.

-          Indulj csak királylány, a kulccsal ne bajlódj, majd Anne bezár -  szólt a fürdőből.

-          Tessék? – ejtettem el a táskámat, mely hangosan koppant a földön és minden könyv szétszóródott a padlón.  Talán nem jól hallottam…

-          Hm? – lépett ki a fürdőből félmeztelenül, szájában fogkefével.

-          Anne itt van? – halkítottam le a hangomat.

-          Hát nem hallottál minket az este? – lepődött meg ő is.

-          Öööö nem – mondtam őszintén miközben a táskámba söpörtem a könyveimet.

-          Uh, pedig eléggé itt van, bár este többször is elme…

-          Ne folytasd – nevettem fel kínosan, majd szememet a kezemre tapasztottam amíg felhúztam a szürke kesztyűmet, hogy nehogy véletlenül meglássa a pírt az arcomon. – De miért nem ünnepelt velünk reggel? – lettem értetlen hirtelen.  Diego a nyakához nyúlt és megvakart tarkóját. Mellkasán kidomborodtak majd visszasüllyedtek a tetoválások, kivette a szájából a fogkefét és jelzett, hogy várjak.  Eltűnt a fürdőben majd gurgulázás és öblítés hangját lehetett hallani, aztán előbukkant, keresztbe fonva karját az ajtófélfának dőlt.

-          Azt akartam, hogy tudd, hogy mi nem változtunk – mondta hangját halkra fogva. Értetlenül meredtem rá, mire ő a szívemre mutatott aztán a sajátjára.

-          Nézd Nenay – sóhajtott – Én már szöktem el a világ elől… Alig voltam idősebb, mint te, mikor elmenekültem, erre az eldugott kis helyre a családom elől.  Nem volt semmim, nem volt senkim itt és egyedül voltam.  Hatalmas mák, hogy… hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy. Mikor pár hónapja felhívtál, hogy eljöhetnél-e hozzám, nem tudtam, hogy miért menekülsz. Hihetnéd, hogy azt hittem, hogy egy elkényeztetett tini lányt fogadok be, akiből egész jó bőr lett… De nem így van.  Ismerlek 13 éves kórod óta. 5 éve jársz a boltomba, pengeted az új gitárokat, vitatkozol velem  Three Days Garce új albumáról… Nevetsz, mikor azt mondják, hogy tudják ki Alice Cooper, de csak Poisont ismerik tőle. Velem néztem meg először a Terminátort a 14 szülinapi bulidon Jamesékkel… Én tudtam, hogy ha jössz, akkor jönnöd kell. És nem akartam, hogy egyedül legyél, mint ahogy anno én. Persze nem vagyok apának való… Hirtelen lett egy 17 éves lányom, akit eljegyeztek, és végzős a gimiben, meg egyetemre akar menni… De soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó, ha az embernek van egy lánya. Még akkor is, ha csak kölcsönben.

Gombóc nőtt a torkomba a szememet ellepték a könnyek.  – Dido – mondtam elfúlva.

-          A francba! Ma mindenáron meg akarsz siratni?

-          Ne… ne szakíts félbe.  Oké nem tudok főzni, de jó érzést volt, mikor reggel elfogadtad, hogy adjak pénzt kajára, hogy ha későn értél haza, mindig benéztél a szobámba. Hogy együtt részegedhetünk le és lelkitámasz voltál, mikor anya rázendített a himnuszára, miszerint: Diego miért nincs még barátnőd? Diego mikor lesz már unokám?  Diego ti szövetkeztetek Charlieval, hogy vénlegények lesztek?

Elnevettem magam, annyira élethűen utánozta anyukáját – Nincs is olyan, hogy vén legény - nyújtottam ki rá a nyelvemet.

-          Gyere ide – nyújtotta felém karját, én pedig belebújtam az ölelésébe. Ott álltunk összeölelkezve, én kabátban, Diego pedig a csípője körül egy törölközővel. Szorítottuk egymást, két lázadó voltunk, két lélek, akik egy nyelvet beszéltek és tudtuk, hogy bármennyire is szeretjük, egymást a változás már ott kopog az ajtóban. Örökké nem élhetünk így, ahogy most. Nem kellett kimondania a nélkül is tudtam. Tudtam, hogy sose rakna ki, de hamarosan megkéri Anne kezét, jön a házasság, jön a baba, jön az összeköltözés.  Diegonak én voltam a fiatalság, a múlt, amit közel akart tartani magához.  Diego sem akart változást, de tudta, hogy itt az ideje.  Azt akarta, hogy én ne érezzek meg ebből semmit. Azt akarta, hogy soha ne kelljen bizonytalanságba lennem, ahogy anno neki.  Csak még jobban szerettem érte. Megpusziltam a vállát és rámosolyogtam jóképű arcára.

-          Szeretlek Dido és nem csak azért, mert Guns N Rosesos pólót vettél szülinapomra, ami amúgy nagyon király – vicceltem el.  Mire megforgatta a szemét és bevonult a fürdőbe, láttam, hogy elhomályosodtak a szemei, így nem is mentem utána.  Csak elsiettem a garázshoz, felkaptam a bukósisakomat és felbőgettem a Harleymat. 

Teljesen más volt minden és mégis ugyanaz.  Mióta tudtam, hogy Dido komolyan tervez Annenal, csak azon járt az eszem, hogy teljesen gyors minden.  Persze Wrath őrizte a titkomat és ez mindig segített kitolni a végleges döntés dátumát. Hazudnék, ha azt mondanám nem állandóan azt járt a fejemben, hogy milyen lehetne embernek lenni, öregedni, normálisan enni, 2-3 évnél tovább lakni egy városban, elvégezni az egyetemet, férjhez menni, családot alapítani… Vagy beállni egy új bandába gitárosnak, beutazni a világot, híresnek lenni, viszontlátni az arcom a tévében.  Túl sok volt a lehetőség. Egy átlagos gyerek 14 éves korára már átesik ezeken a dolgokon.  Meg van a lehetősége, hogy arról álmodjon, hogy hozzá megy egy filmsztárhoz vagy élsportoló lesz. Nekem mindez kimaradt, nem álmodhattam arról, hogy filmekben szerepelek vagy, hogy csókolózhatok Ryan Reyndolsszal.  Szüleim bár sokáig őrizték előttem a titkunkat, mindig gyakorlatiasan neveltek. Most azonban… Hirtelen minden vágyam egy karnyújtásnyira, helyesebben harapásnyira került tőlem. Élhetek normális életet, nem kell bujkálnom a fényképeken, nem kell félni az illatoktól, nincs több búcsú a jó barátoktól, nincs több hazugság. Helyette várhat egy fényes karrier, zenélhetek egy igazi bandában, lehet saját háziállatom, megváltoztatható a külsőmet, sőt magától meg fog változni, lehet tetoválásom. Annyira gyerekesnek hangzott, annyira nem volt reális, hogy nevetni támadt kedvem, minden humor nélkül. De az álmok mindig hiányoznak annak, aki nem álmodhat, legyen bármennyi idős is.

Mikor lefékeztem a suli parkolójában már James és Giselle rám várva lóbálták a lábukat a padon. Pár pillanatig bámultam őket, miközben levettem a bukósisakomat, és előhalásztam a tatyómat. Csodálkoztam, hogy nem jönnek egyből ide hozzám, hanem csak néznek engem vigyorogva és integettek, de egyik sem mozdult. Nem értettem miért. Általában Giselle hat méterről szokta magát a nyakamba vetni, hogy aztán mindketten a földön kössünk ki, hogy James jót röhögjön rajtunk.

-          Boldog Szülinapot! – ordított valaki a fülembe. Ijedtemben majdnem átestem a motoromon ha Jason nem kap el vigyorogva.

-          Te idióta! – kaptam a szívemhez, ami olyan gyorsan vert a bordáim között, mint ahogy a szárnyával verdes egy madárka.  Megijedtem. De főleg azért, mert nem hallottam meg, ahogy közeledik.  Eszembe jutottak Damonék vészterhes szavai… egyre inkább fogy ki belőlem az erőm…

Olyan természetesnek vettem, hogy a képességeim megmaradnak… De rá kellett jönnöm, ha az egyik utat választom, le kell mondanom a másikról. Szeretném azt hazudni, hogy mások miatt döntöttem… de nem. Ott és akkor önző voltam. Megrémültem, hogy elveszítem önmagamat. Oly sok év után, amíg kutattam ki vagyok, mi vagyok egyik idióta barátomnak kellett rádöbbentenie mennyire is tudatában voltam annak, hogy mi vagyok. És ez ijesztő volt. Elment egy évem azzal, hogy kutattam lényem igazi mivoltát, most pedig elég egy pillanat, hogy mellbevágjon a felismerés…

-          Miért? Az idős emberek köztudottan rosszul hallanak – tartott egyenesben Jason, amíg össze nem szedtem az egyensúlyomat. Bosszúból rávágtam a karjára, de igazából nem volt az ütésemben erő, túlságosan lefoglalt újonnan felfogott hipotézisem.

-          A taknyosoknak meg köztudottan tisztelniük kell az idősebbeket – morogtam, miután két puszit váltottunk és elindultunk a suli felé.

Persze a suli aulájában összegyűlt a szokott kis társaságunk és mindenki felköszöntött. Órák közben cinkeltük egymást és minden teljesen normálisan alakult, ahogy általában is szokott. Zack, Jason, Giselle, Danielle és James meg Én az ebédlőben gyűltünk újra össze, mikor az órák nem választottak szét minket és megbeszéltük, hogy este elmegyünk ünnepelni. Nagyon sejtelmesen mosolyogtak össze, lehetetlen volt nem észrevenni a sok – sok lopott pillantást.

-          Nagyon készültök valamire – kortyoltam bele a kávéba, majd a fintor felkúszott az arcomra. – Ez a lötty ennyi idősen is undorító.  Zack felnevetett mellettem.

-          Akkor szivi ne lopd el az italomat, mert én meginnám, nem aludtam sokat az este- az asztal túlsó oldalán Giselle hirtelen köhögni kezdett és láttuk, ahogy a szájában bukfencezik a sült krumpli. Aha… szóval jól láttam múltkor, amit láttam. Daniellere néztem, hátha tudunk egy jelentőségteljes pillantást vetni Gisellere, de ő merev háttal bámulta az étkező vészkijáratát.

-          Mi van? – löktem meg a könyökömmel, mire mindenki ránk nézett az asztalunknál.

-          Dan. – suttogta. Egy emberként fordult hátra, Dan arcának jobb fele fel volt duzzadva a szeme alatt pedig lilás karika éktelenkedett, vetett egy furcsa pillantást rám, aztán el is tűnt az ebédlő tömegében.

-          Nem szimpatikus a srác – jegyezte meg foghegyről Zack.

-          Pedig rendes – nyalta le kanaláról a maradék pudingot Jason.

-          Tessék? – tátotta el a száját Giselle – Te beszéltél Dan Meyerrel? – Zack hanyagul megvonta a vállát.

-           Matekon a leghátul kell ülnöm, tudjátok, mivel tavaly előrehozottan érettségiztem belőle.

-          Undorító vagy – szúrtam közbe vigyorogva, mire Jason pofátvágott.

-          Szóval, miután tudatlan Nenay befogta a száját… - sandított rám – folytatnám. Szóval hátul kell ülnöm, hogy segítsek azoknak, akiknek nagyon nem megy az anyag.

-          Csodálkozom is, hogy Nenay miért nem ül melletted – kuncogott fel James, mire Danielle lazán, tarkón vágta.

-          Nah szóval mellém ültették, azt hittem segíteni kell neki, de nem… Tök kiválóra érettségizett Ő is, ami fura, mert tavaly nem láttam előrehozotton… Aztán kiderült, hogy azért mert emeltszinten vizsgázott- mondta álmélkodva. – Így hát elkezdtünk beszélgetni, a csávó nagyon jó arc és borzasztó közvetlen, szerintem zavarja, hogy a keresztapja miatt mindenki parázik tőle.

-          Nagyon okos ez a csávó… ez nekem gyanús – nyúltam le újra Zack kávéját.

-          Te meg minek iszod meg a kávémat, ha úgyse szereted? – bosszankodott Zack.

-          Irigyled a szülinapostól? – nézet huncutul rá Giselle az asztal túloldaláról.

-          Nem irigyelném tőle, ha nem csinálná ezt állandóan… - fortyogott.

-          Bezzeg, mikor másik suliba járt, mint hallgattuk, hogy mennyire hiányzik Nenay - de más alig hallottam, amit mondtak. A szememmel Dan Meyer után kutattam… kiment a fejemből teljesen, mióta Dido felhozta az Anne témát.  Végül megláttam az ebédlő üvegén át, ahogy a folyosó vége felé tart. Felkaptam Zack maradék kávéját és egy húsára megittam majd fintorogva nyomtam egy puszit a hápogó fejére, és Dan után nyargaltam.

-          Bocs srácok – kiáltottam hátra, majd átszlalomoztam a tömegen.  Meglepő módon Dan a folyosó végén ült a padon, és rám mosolygott. De nem volt egyedül, mellette ült gondterhelt arccal Lily New stréber, házsártos nővére

-          Már vártalak Nenay. – szólt Dan miközben mindketten felálltak a padról.