3 fejezet - Emlékek

"Szomjazott a nőre, akit csak sejtett, s akinek minden jót és gyengédséget kell kiváltania lelkének mélyéből, a nőre, aki bizonyára kezén, mosolyán és hangjában hozza el neki a világ minden ragyogását és fényességét."

Mosolyogva ültem új íróasztalomnál, és ujjaimmal az asztalt püföltem. Egy új kiváló ritmus jelent meg a fejemben, ami egyszerűen csak jött. Már régóta vártam az ihletet, amitől újra elkezdhetek zenélni, hiszen a zene volt az életem, és most végre jött.

Nem tudom, hogy a fájdalom, amin keresztülmentem, vagy a különleges alkalom volt –e rám ekkora hatással. De régi jó tehetségem és vele együtt a múzsa visszatért és homlokon csókolt.

- Tökéletes – húztam elő a kotta füzetet, és gyors egymás után rajzoltam bele a hangjegyeket – Briliáns…- élesedett a mosolyom, és győztesen mozgattam a ceruzát a vonalrendszeren belül.

Ez, ez hiányzott már oly rég óta… A zene, az áldott ritmus, amikor minden gondolat megszűnik és csak az érzés tart egyben.

A ritmus, amellyel dobog a szív, amellyel emelkedik a tüdő, ahogy száguld a vér… Minden a ritmus… Majd később bíbelődöm a szavakkal a sekélyes, felszínes dolgokkal, melyeknek sosem voltam embere. De a ritmus, a cselekvés, a vágy, ami tiszta lánggal izzott bennem átjött a hangjegyeken.

Amint készen lett alapozás elégedetten dőltem hátra a forgós székben, és olvastam végig a hangokat. Mikor ez meg volt halkan dúdolni kezdtem, és ahol eltévesztettem valamit javítottam. A dallam megfelelő volt, szinte éreztem, hogy Lou és Ed odáig lesznek érte, hiszen már régen zenélt együtt banda, olyan nagyon régen…

A Blood Wolf…

Jókedvem tovaszállt, ahogy eszembe jutott egyetlen húgunk, vidám arca. Nenay Wolf, aki nem volt olyan, mint mi és nem is volt olyan, mint a többiek. Valami egészen más volt, és ezt nem genetikailag értem.

Még nem volt ötéves, mikor eldöntötte, hogy belőle katona lesz. 8. születésnapjára egy bicskát kért a szüleinktől. Éjszakánként mindig a sűrű erdőt kémlelte, és várta, hogy egyszer csak előjön belőle az ő legjobb barátja Balto a farkas. 11 évesen Guns n Roses-os tetoválást szeretett volna a kezére, és vérig sértődött mikor apáék nem engedték meg neki. 13 évesen neki eset egy csapat 18 évesen srácnak, mikor látta, hogy bántanak egy gyengébb fiút. Csak 13 éves volt, egy pici kislány, és máris… miket nem tett. Sokszor éjjelis felkelt, amikor azt hitte alszunk, lelopakodott a fürdőszobába, és könnyedén átfésülte többször a haját, hogy biztosan egyenesen legyen, amikor felkel.

Emlékszem, amikor először kapott egy rúzst, összehúzta apró kis szemöldökét, és hangosan megkérdezte: - Mire jó ez a furcsa kréta? Ezzel hova kell rajzolni?

Nenay Wolf azóta az apró, furcsa kislány óta egy felnőtt, érett nő lett. Talán annyira nem is felnőtt, nem is érett, de már nem gyerek. Ezzel azóta a balszerencsés nap óta tisztában voltam, mikor meglőtték és Reid doktor megműtötte, nem hittem volna, hogy apánk ennyire elszánt lesz, és hogy ilyen durván eltaszítja magától a lányát, akiért idáig teljesen odavolt.

De megtette, és rászedte lánya vőlegényét is. Azt hitte a lányát megállíthatja a távolság, és a fájdalom, de tévedett. Nenay Wolf, elsősorban Wolf volt, aztán Rocker és csak utána lány. Soha semmi nem volt számára olyan értékes, mint az élet, és nagyobb kincs, mint a szabadság. Tudtam, csak ideig-óráig ámíthatja apa magát azzal, hogy ezzel megmutatta neki…

És hát igazam is lett, megszökött. De még, hogy! Június közepe óta keressük… Jártunk szinte mindenfelé, de neki nyoma veszett. Itt hagyott szinte mindent ránk, de magát elvitte, és nem hagyta meg.

Pedig nem is tudta, hogy a mi családunk mennyire szenved hiányától. Aznap mikor meglőtték nem gondoltam volna, hogy utoljára leszünk így egységesen együtt, de így visszagondolva várható volt.

Hirtelen kinyílt szobám ajtaja. Zavartan fordultam meg a székemen, és néztem vendégemre.

Arca nyúzott volt, a haja kócos, és szinte önálló életet élt. Farmerja szakadt, pólója egyszerű fehér, anyagja pamut. Szeme arany, mint az olvadt karamell, a szája piros, bőre fehér, mint a márvány.

Ő volt Wrath Lihgting Dark, egyetlen húgom vőlegénye. Nem köszönt, egyből a lényegre tért.

- Rágondoltál – kezdte, és a szemében őrült fény pislogott.
- Emlékeztem rá, az teljesen más – vetettem ellent, és megfordultam a székben. Nem volt a fiú ellen semmi kifogásom, de haragudtam rá, részben azért is, mert Nenay valószínűleg inkább miatta, sem miattunk ment el.
- Nekem mindegy – sóhajtott fel, és minden feszültség kiszállt a testéből, és nekidőlt az ajtófélfának – Csak kérlek, gondolj még rá – úgy sóvárgott, akár egy koldus egy falat kenyérért. Ezért hát visszafordultam hozzá, és lassan, nagyon lassan felemeltem a kezemet és intettem neki, hogy jöjjön beljebb.

Mikor kattant mögötte a zár, jelentőség teljesen elnézett a füzet felett, melyet az ölemben tartottam, nyílván nem akart udvariatlan lenni. Becsuktam hát a füzetet és a vállam fölött az asztalra hajítottam.

- Foglalj helyet – intettem a tejfehér kanapém felé, mire ő gyorsan megrázta a fejét.
- Az emlékeid… - nézett váratlanul le a lábára, és halkan szinte suttogva kezdett bele mondandójába – képlékenyebbé teszik számomra őt. Megfoghatóbbá és megismerhetőbbé… akarom… akarom őt – mondta akár egy akaratos kisgyerek.
- Miért nem olyat kérsz meg erre, akivel… hogy úgy mondjam jobb viszonyban vagy? – kérdeztem, mire ő fáradtan mégis csak rároskadt a kanapéra, és rám nézett bánatos szemeivel.
- Mert mind kímélni, mind azt hiszik, hogy Nenayra gondolni tilos – nem kerülte el a figyelmemet, hogy keze a combjába mart, mikor kiejtette a nevét.
- Talán ha mind ezen az állásponton vannak, valószínűleg igazuk van! – mondtam, és elfordultam tőle. Haragudtam rá. Rávetítettem ki mostanság a bennem felgyülemlett sok kellemetlenséget.
- Tudom… - kezdet kétségbe esetten -, hogy most nem vagyunk éppen a legjobb barátok, de…
- De? – fordultam visszafelé, és sértetten vágtam a fejéhez a de szócskát.
- De te vagy az egyetlen, aki éppen olyan tisztán látja őt, mintha valóságos lenne – vallotta be. Nem igazán érettem mire gondol, ezért kíváncsian előrébb hajoltam a székben.
- Tisztán?
- Tudod – kezdte fásultan – ha gondolunk valakire, az általában kicsit homályos… zavaros, de ez persze természetes, az agy és az érzelmek eltorzítják a valóságot. De nálad, minden olyan világos, képszerű, átható. Mintha csakugyan itt lenne… mellettem.
- Szóval azt akarod, hogy… hallucinációt váltsak ki belőled? - döbbentem meg. Bár ritkán érnek meglepetések, ez azért mellbe vágott.
- Én csupán arra kérlek, hogy emlékezz rá – lett újra könyörgő a hangja.
- Nem értelek. Miért jó az neked, ha szenvedsz? – emeltem fel a kezeimet.
- Pontosan tudod – kezdett el suttogni, és az arcán megfeszültek az izmok – Tudom, hogy nézel a húgomra. És látom a féltékenység tűzét a szemedben, mikor a tulajdon bátyádat kívánod a hátad közepére, mert Beth őt szereti! – minden egyes szava kemény volt, akár a kő, és mind sértettek belülről – Sorstársak lettünk. Pont azért vágyom rá, még ha csak ilyen formában is, amiért te nem menekültél el akkor, amikor Beth elmondta, hogy szereti Edmundot.

Nem tehettem mást, elismertem, ha csak befelé is, és csak magamnak igaz van. Egy csónakban evezetünk a véletlen miatt mindketten, egy olyan szerelmért esedeztünk, amely számunka, úgy néz ki, nem akart megadatni.

- Mit kéne hát tennem? – hajtottam le a fejemet.
- Gondolj rá… kérlek – hunyta be a szemét, és hátradőlt a kanapén.

Hát legyen, gondoltam, és Nenayra gondoltam, egy kedves kis emlékre. 3 éves volt. Hosszú, szőkés barna hajába fújt a szél, mikor hintázott, a fején virágkoszorú volt, amit anya font neki. Halványrózsaszín ruhácskája nagyon bájossá tette, holott utálta a színét.

- Bill! Nézd milyen gyors, vagyok! - nyújtogatta, és szedte egyre gyorsabban a lábait, és száguldozott előre, hátra.
- Valóban! Szinte repülsz, tökmag – nevettem.

- Na ne… Ez most komoly? – állt meg a tükör előtt húgom.

- Mi a baj? – lépett be apánk a fürdőbe.

- Apa… nem is tudom, hol kezdjem… Talán azzal, hogy, NEM AKAROK SZOKNYÁBA MENNI!

- Nenay, ezt már átbeszéltük, a megnyitóra ki kell öltözni.

- De hát Lou se húz szoknyát! – háborodott fel, arcán a sértettség és a düh pírja éget.

- Mert ő fiú, szívem - jelent meg apa háta mögött anya, és jóságosan a lányára mosolygott.

- Ez akkor is szemétség - fordult vissza a tükör felé.


- Tudom, tudom – jelent meg immár egy közeli emlékkép, amit csak azért tettem be, hogy Wrath végre elégedett legyen, és elmenjen innen. Nenay álmosan dőlt el a kanapémon, és közben a haját babrálta.
- Biztos vagy te ebben? - néztem fel rá a kotta füzetemből.
- Szerintem egy ütős kezdés jobb lenne, de nem értek ehhez annyira – vonta meg a vállát, és előhúzta a telefonját a zsebéből.
- Mire vársz? Vagy már ezredszerre szeded ki a zsebedből, öt perc alatt! – bosszankodtam.
- Várom, hogy Wrath hívjon.
- Hát hívd fel te!
- Nem hívom fel… Mert az olyan izé…
- Izé? – vontam fel a szemöldökömet, mire húgom álmossága tovaszállt és izgatottan mesélni kezdett, és mint a rugó, kipattant a kanapémból.
- Hát tudod, ha én hívom fel, akkor az olyan, mintha…
- Szerelmes vagy belé.
- Ne mond ki az sz betűs szót! – sziszegte.
- De ha egyszer szerelmes vagy belé? – tártam szét a karjaimat.
- Héj… ez nem az én stílusom oké…
- Inkább csorgatod a nyálad a képernyőre… Ami mi is? - hirtelen kikaptam a kezéből a telefont, mire ő vadul hadonászva nekem esett.
- Add vissza!
- Dehogy adom… Áh… - mosolyodtam el diadalittasan.

Wrath arca ott volt a képernyőn, biztos valaki lekapta, Nenay telefonjával, mikor nem figyelt. Bámulatos…

- Nah jó. Szeretem… Most örülsz?- tette csípőre a kezét.

Wrath felnyögött, arcán a színtiszta élvezet volt kiolvasható, a kezei ellazultak a teste mellett ajka elnyílt, és arcán nem a görcsös fájdalom volt az úr.

Láttam milyen törékeny. Könnyedén elláthatná bárki a baját, semmi jelet nem mutatat arra, hogy megvédené magát.

- Köszönöm – súgta fátyolos hangon. Megsajnáltam, és váratlanul ezt mondtam neki.
- Ha gondolod… Holnap is emlékezhetek.
- Megtennéd? – lett lázas és mohó a tekintete. Ajka halvány mosolyra húzódott, és a szemében az öröm pislákolt.
- Meg.

Ekkor Wrath zsebében megcsörrent a telefon. A fáradtság megint úrrá lett rajta, arca elkínzott lett, a hajába túrt, és a zsebéből kiszedte a mobilját.

- Ismeretlen szám – dünnyögte, és a füléhez tette a telefont.
- Hallo, itt Wrath Dark… - unott volt, mintha szikra élet sem lángolna benne..
- Hallo? – ismételte, éppen olyan fásultan, mint az előbb– Hallo? – már éppen elvette volna a készüléket a fülétől, mikor meghallottam, még ha csak a telefon által torzítva is.
- Ne, ne nyomd ki- nyögte, és láttam, ahogy Wrath mintha kővé vált volna. Elakadta a lélegzete. Ahogy az enyém is. Nenay végre jelt ad magáról!
- Nenay? – suttogta remegő, áhítatos hangon.
- Igen – érkezett a lágy, selymes válasz, mely mindkettőnk lelkét simogatta – Szeretsz még? – érkezett az első mohó kérdés a húgomtól.
- persze, hogy szeretlek, kis bolondom – rázta meg a fejét és felpattant, úgy szorította a füléhez a telefont, mintha drága kincs lenne benne
- Szeretlek, annyira hiányzol! És annyira gyűlöllek! Hogy, hogy voltál képes szakítani velem? Azt hittem, hogy mi örökké együtt leszünk, de te eldobtál – Wrath arcán a kín ezer arca futott át, de ha a mondat első része járt az eszében szemében lázas fény gyúlt, és megnyalta ajkát.
- Nem szakítottam veled – lett kétségbe esett a hangja – Aggódtam érted, és nem akartam, hogy bajod essen! – lett kemény a hangja – Hol vagy?
- Wrath…
- Hol vagy? – egyre ingerültebb lett. Hangja mély volt és utasító.
- Wrath…
- HAZA kell jönnöd hozzám! – kiabálta szinte, és még én is megdöbbentem, milyen félelmetes, ha Nenayról van szó.
- Én otthon vagyok – mondta haragosan kishúgom, szinte láttam magam előtt, ahogy dacosan felszegi az állát.
- Ne hogy lemerd tenni, szükségem van rád a francba, azt akarom, hogy az én ágyamba feküdj! Hogy velem legyél. Minden más le van szarva, gyere haza! – még sose hallottam, hogy így kikelt volna magából. Háborgott, és már olyan szinte kívánta a húgomat, hogy beleőrült. Ez volt az egyetlen magyarázat.
- Nem mehetek, ott nem látnak szívesen, és nem akarok több gondot okozni nektek – felelte higgadtabban, ám a hangja elmélyült. Fájdalom mart mindkettőnk arcába, a szégyentől.
- Itt van a helyetted, mellettem, ha még szeretsz… - kezdett suttogni
- Szeretlek! – még végig se mondta, mikor húgom szinte nyögte, hogy szereti.
- Akkor, mondd el, hogy hol vagy, és érted megyek.
- Sajnálom – suttogta.
- Ne!
- Szeretlek, és apáékat is, még akkor is, ha ők ezt nem viszonozzák.
- Ne, ne tedd le Nenay! Mindenre, ami fontos neked…

De meghallottuk a vonal sípolását. Wrath azonban nem tört össze, a szemében őrület izzott, ahogy rám nézett, és halkan megszólalt.
- Akar engem. Most már meg tudom találni! – nagy lendületet vett, és kiugrott a nyitott ablakon.
Tudtam mi a dolgom, azonnal tárcsáztam a doki.
- Hallo itt dr. Reid Dark.
- Van egy kis gondunk doki…