6 fejezet - A jó kérdés

Mindig is tudtuk, hol a határ.
- És csak óvatosan léptük át.

Nem tudom, hogy – hogyan csinálta a húgom… De ez az egész életünk róla szólt. És ez nem volt rossz sem furcsa, még azután is ő volt a főtéma, hogy nem élt velünk. Nenay Wolf volt az életünk 17 évig, ami egy vámpírnak ugyan nem hosszú idő, de egy embernek annál inkább, és mellette mind emberek voltunk.

Nem volt jó kislány, de azért rossz sem. Egy elbűvölő rosszcsont volt, és hiánya meglepően érzékenyen érintett mindenkit, aki megismerte őt.

Rupert Cole… Egy nagyon rendes fiú volt, és rendkívül szimpatikus a számomra. Éltre való volt, önfejű, jókedvű, de ami a legfontosabb igaz barátja a húgomnak. Talán Nenay sosem heverte ki, hogy annak idején ott kellett hagynunk az általa oly hőn imádott Winwood-ot.  Nenay minden barátja ott élt, minden kedves emléke oda kötötte. És persze akkor még nem is beszéltem a híres Jamesről.

Olyan barátok voltak, hogy szinte el sem lehetett választani őket egymástól. Éjjel nappal együtt lógtak, együtt röplabdáztak a strandon, és együtt is törték el a lábukat, mikor kitaláltak, hogy koedukált foci bajnokságot tartanak. Tényleg durva volt látni, hogy egy fiú és egy lány között ilyen kapcsolat is létezik. Hiába tartottam rajtuk a szememet, soha, egyszer sem láttam volna, hogy ne úgy lennének együtt, mint két jó barát.

És eszembe jutott Nenay 15 születésnapja.

Nenay éppen nagyon csúnyán összeveszett anyánkkal. Ami nem volt meglepő. Igazán és kimondottan vad kamasz volt, akit nehéz volt féken tartani. Az volt az első este, hogy nem aludt otthon. Persze rettenetesen aggódtunk miatta, azt hittük a Klán elrabolta. Aztán éjjel kettőkor csöngettek a házunk ajtaján, és James állt az ajtóban, és vigyorogva tartotta a vállán a cseppet sem részeg húgomat.

Emlékszem anya milyen hisztit csapott. Miközben Nenay lehányta a kedvenc ruháját. Minden áldott nap ez után az alkalom után James Nenay ablakába mászott, hogy tudjanak beszélni, bár Nenaynak szoba fogsága volt. Ekkor tudta meg a család, hogy elhatározták, hogy ha 30 évesen nem lesz párjuk, akkor összeházasodnak.

Kezdetben azt hittem, hogy Rupert egy ilyen James pótlék lett. De tévedtem, Rupert egy az egyben olyan volt, mint Nenay. Közös tetoválást tervezgettek, és tényleg úgy látszott, hogy a régi dolgok elhalványulnak egy új barát tündöklése mellett.

Rupert azonban más volt James.

Rupertben nem csak a szívét szerette Nenaynak, hanem azért rá-rápillantott húgom testére is, és azért láttam időnkét, hogy elvinné egy körre. De az biztos is, hogy szeretni valóban úgy szerette, ahogy egyik barát szereti a másikat.

És igazán szépen összecsiszolódtak. Úgy gondoltam, hogy Nenay adott egy új esélyt ennek az életnek. És akkor még nem is jött össze, a hercegével.

Meg kell, mondjam az lepett meg a legjobban, hogy Arya beadta a derekát ennek a kölyöknek. Mondjuk szegényem rendesen nyomult rá… Vagyis pont olyan furcsa volt, mint Nenay, és szörnyű volt látni, hogy mennyire összepasszolnak, a flúgos húgom és az ő vámpírja.

S bár a családunk szétesett, mindenki meglelte a párját, élete értelmét, én egyedül maradtam. És tudtam a szívem mélyén, hogy valahol Nenay is magányos. Tudtam, hogy ő is egyedül van, még akkor is, ha körül veszik az emberek. J nem tudott semmit arról, hogy hol lehet, pedig éjjel nappal kutattunk utána.

Egy hely volt, amit nem néztünk meg Winwood. Ezt kapásból kizártuk, mondván Nenay csak nem olyan hülye, hogy visszamegy a múltkori rejtekhelyünkre, ahol 1000 százalékra biztos, hogy maradtak Klán kémek.

-         Bill – hallottam meg az ajtóból apám hangját.

-         Igen? – pattantam fel az ágyamból, nyílt az ajtó és apa lépett be rajta.

-         Van kedved lejönni, videózni egy kicsit? – dőlt apu az ajtófélfának. Tudtam, hogy családi videókat néznek Nenayról. Nem értettem az egészet, de bólintottam. Nekem is hiányzott, hiszen a kishúgom volt.

Bólintottam, majd apa után lementem a földszintre, gyakorlatilag mindenki ott lent volt a nappaliba. Reid, Florete, Elizabeth… Jó ötletnek tűnt visszafordulni és elbújni a szobámba. Elizabeth tudta, hogy szerelmes vagyok belé, csak bele kellett nézni a két szemembe, és a választ kiolvashatta a lelkemből.

Edmund nem messze volt tőle, a falnak támaszkodva állt, és láttam az arcán, hogy milyen komoly. Mintha a saját tükörképemet nézném, és mégis elfogott az irigység. Miért ő? Miért nem én?

Értelmetlen és fölösleges kérdés volt talán de akkor is ez foglalkoztatott azóta, hogy megtudtam Beth titkát, hogy őrülten szereti a testvéremet. Nos ennél nagyobb pofont nem igazán kaphattam volna. Azóta is kínosan érzem magamat a közelükbe.

-         Mehet? – kérdezte anya szipogva, miközben finoman belökte a kazettát a lejátszóba.

-         Aha – mondtuk egyszerre, és apa megnyomta a play gombot, amire anya képtelen volt, úgy remegett a keze. Múltkor is porrá zúzta az egyik lejátszót.

A Jóbarátok című sorozat zenéje csendült fel, majd megjelent a dátum és egy közös kép.

2006 augusztus 23 a zene elhallgatott, és elindult a film.

-         Kedves Videó! – csengett fel James hangja, és ráközelített Nenayra és Giselre akik éppen nagyon pusmogtak valamit.

-         Wrath drágám, aki beszél az James, Arya egyik legjobb barátja, és az a szőke lány ott Gisel West.

Mikor az említett fiúra néztem, láttam, hogy nem követi szemeivel anyám ujjait, csak egy pontra összpontosított a tekintete, az akkor 15 éves hosszú, barna hajú lányra, akinek olyan szemei voltak akár a macskának, ki szélesen mosolyogva integetett a kamerába, miközben mögötte Gisel az arcát takargatta.

Wrath arca olyan kiéhezett volt, hogy magam is elpirultam a gondolatra, hogy mennyire vágyik egyetlen húgomra, aki egy fényképpel hagyta magára. Tény és való, hogy Wrath csúnyán elbánt vele, de Nenay mindig is érett ahhoz, hogy bebizonyítsa az embereknek, hogy ki a Jani a háznál.

Visszafordítottam a fejemet a tévé képernyőjére és néztem a családomat, ahogy éppen grill partit adtak, és ügyeltek rá, hogy hús nehogy legyen az asztalon. Helyette grillezett sajtos kenyér, sült padlizsán, fűszeres krumpli, és Lou jóvoltából némi alkohol került az asztalra. Visszaemlékeztem az estére, és visszagondoltam magunkra, a Wolf családra.

-         Ugyan már Nenay, az én húgom vagy! Le kell húznod – bíztatta Lou Nenayt a második üveg bornál.

-         Lou… Talán nem kéne leitatnod a saját húgodat – nevetett Mr. Ford, aki a garázsból leste, hogy a szüleink nem indultak-e még Nenay keresésre.

-         NENAY! – buzdította tovább Lou, mikor látta, hogy James neki esik a második üveg bornak, pedig mindkét versenyző feje lilult és zöldült.

Nenay felkapta az üveget, és nagyot húzott belőle, majd oldalra fordulva öklendezett egy sort, de magában tartotta a piát. Ekkor nyílt az ajtó és Zack sietett be rajta.

-         Ugye még nincs vége? Muszáj volt dobnom egy sárgát, azt hittem, hogy itt helyben… - mondta, mikor felrángatta a sliccét.

-         Basszus Nenay jó vagy? – fogta meg a kezét Gisel, és mérgesen nézett ránk.

-         Hogy ne volna jól? Az én húgom! – mondta sértetten Lou, és egy barackot nyomott Nenay fejére, aki fáradtan ránézett és egyenese ráhányt. James sem bírta sokáig.

Én és Edmund olyan hangos röhögésbe kezdtünk, Lou undorodó arcát látva, hogy Mr. Ford nem győzött mentegetőzni anyuéknál, hogy a két jómadár mitől lett ennyire rosszul.

-         Biztos, hogy azzal a rumos mazsolás valamivel volt gond! – bólogatott komolyan Mr. Ford, és alig bírta hitelesen játszani a szerepét anya egyre dühösebb arca láttán, végül nem bírta tovább és félrevonult röhögni.

Aztán a kép váltott a videón egy új rész következett.

2006 szeptember 10

Anya éppen szorgoskodott a konyhában, apa egy kicsit ráközelített anya hátsójára, majd az én torok köszörülésemre felénk fordította a kamerát, és megszólalt.

-         Mehet srácok.

-         Egy-két há – kezdetem majd neki álltunk játszani az egyik közös számunkat.

-         Igyál még egy kortyot – szólalt meg Edmund, mire ránéztem. Ezt a számot közösen írtuk. Lou elmosolyodott, ő volt a szám ihletője, mikor csúfosan leszerelte egy lány, amikor ember volt. És Nenay adta a dal címét… Ez mindegyikünk száma volt.

Nagy sóhaj szakadt fel apa torkából, mikor véget ért a szám, és észrevettem, hogy alig észrevehetően a szeméhez nyúl, holott nincsenek is könnyei.

2006 december 13

-         Boldog születésnapot – kiáltotta Lou, miközben Nenay elfújta a gitáralakú csokitortán a gyertyákat.

A gyertyák egy-egyest és egy hatost ábrázoltak. Nenay hátratűrte dús haját, és lenyalta az újjáról a csoki krémet, mire én a háttérben elfintorodtam, mire Nenay még élvezetesebben nyalogatta az ujját, csak, hogy engem piszkáljon.

-         HHHMMMMMMMMMM de finom – játszott rá.

Akaratlanul siklott a tekintem Wrathra, aki hirtelen lenézett az ágyékára. Meglepődötten vettem észre, én is, hogy mennyire furcsa egy srác… Ennyire betegesen kívánja a hugomat? Csak rá néz, ahogy hm-ög meg élvezettel nyalogatja a csokit az ujjáról és kis Wrath máris, felüti a fejét.

Nem ítéltem el, mert ha Elizabeth lett volna a képernyőn és nem az én tulajdon húgom, akkor lehet, hogy nekem is szűkebb lenne a nadrágom.

Hirtelen visszakaptam a fejemet a képernyőre, ahol immár testvérem a tortát vágta. Mindenkinek egy hajszál vékony szeletet, és magának olyan vastagot amekkora az alkarja.

Nem tudta, hogy mivelünk, ezzel csak jót tett, akkor szimplán rá volt gerjedve arra a csokis tortára, és nem volt kedve megosztani velünk. De nem sajnáltuk érte, Nenay aranyozta be az életünket, semmit sem sajnáltunk tőle.

-         Úgy tervezed, hogy azt mind megeszed? – kérdezte a kamera mögül Lou, Nenay sértetten ránézett és kidugta a nyelvét.

-         Midet, és annyit eszek ameddig jólesik – sértetten riszálta a csípőjét, miközben a kanapéra vándorolt a tortájával.

Lou halványan elmosolyodott. És átfogta térdeit a kezével, miközben a szemét le se vette a húga arcáról, aki élvetegen nyámnyogott a süteményen.

-         Mindig is nagyon szeretette az édességet – jegyezte meg halkan, és a szeme hirtelen szomorú lett.

Anya lekapcsolta a videót, és egy pillanat alatt eltűnt az apával közös hálószobájukba, apa utána sietett.

Lou rám nézett, én rá, majd közösen Edmundra pillantottuk. Hosszú idő óta először mindhárman egy dologra vágytunk. Hogy újra a régi család legyünk.

Együtt bemasíroztunk apáék szobájába, anya az egyik párnát az arcába szorította, miközben keservesen zokogott. Könnyek nélkül immár hosszú-hosszú ideje.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót és úgy álltunk abban a szobában, mint azelőtt sok-sok éve. Mikor még mind az öten emberek voltunk, mikor még nem volt szó az életünket megváltoztató tökéletes kis hercegnőről, aki annyira nem is volt tökéletes, inkább csak számumra volt az.

Edmund anya vállára rakta a kezét és fojtott hangon így szólt.

-         Megtaláljuk!

-         Felhívott… - suttogta anya a párnába.

-         Ki hívott fel drágám? – kérdezte apa és kérdőn ránk nézett. Összenéztünk és megráztuk a fejünket. Nem tudtuk, hogy miről van szó.

-         A Viking – csukladozott anya – És azt… azt mondta, hogy ő Nenay.

Megdöbbentem.

-         Honnan tudod, hogy nem Nenay volt valójában?

Anya könnyes szemmel nézett fel rám, holott nem voltak könnyei. De én beleláttam nagy, zöld szemeibe az igazságot.

-         Nem hívott volna fel – rázta makacsul a fejét.

-         Wrathot is felhívta – ellenkezett Lou, és reményteljesen elmosolyodott.

-         Mit mondott? – kapott mohón apa anya szavára.

-         Semmit, nem hagytam beszélni, azt hittem a Viking az – sóhajtott fel anya keserűen.

-         Te? – hűlt el apa.

-         Kirk azt hittem az a szörnyeteg az! – sopánkodott anya.

Apa szomorkás mosollyal az ajkán ölelte át anyát, és mi egymásra nézve bólintottuk.

Köztünk volt a ki nem mondott egyesség miszerint visszaszerezzük a legkisebb Wolfot, és soha többé nem eresztjük el.

Ha egyszer újra a miénk lesz, többé nem mehet el, és Wrathtal vagy nélküle, de boldog család leszünk újra.

Nem voltunk egyek nélküle, Nenay volt az egész család szíve, a huncut mosollyal a szája szélén, a furcsa képzelgéseivel és azzal a mániájával, hogy Harry Potternek akart öltözni minden farsangkor.

 Ekkor kopogást hallattunk. Egyszerre fordítottuk a fejünket az ajtó felé. Valami egészen új illatott éreztem. Ez valami nem volt sem, ember sem vámpír.

A nappaliban mindenki megkövült. Maryon vakon meredt a semmibe, mikor kinyitottam a bejárati ajtót.

Silver Watson, Nenay egyik itteni barátja és az  a lány is egyben, akit megharaptak a vámpírok, mikor elrabolták őt Lou és Lujza esküvőjéről állt az ajtóban. Zaklatott volt szemében könnyek csillogtak, és csodálkozva nézett a családra.

Ekkor jutott eszembe, hogy mindenki azt hiszi, hogy már többen is e két családból az egyetemen vagyunk, átkoztam magamat a figyelmetlenségért, és beljebb tessékeltem a lányt. De ő csak állt az ajtóban és egyenesen Reid arcába nézett. Egybe egybenyitottuk a két házat, mármint a Wolf és Dark kúriát és most egy nagy palotát kaptunk.

Silver lángvörös haja lebegett a kinti hűvösebb szélben, az arca elegáns lett és bájos.

Tekintete a barna és az aranya, bronz minden árnyalatát magukba foglalták, és egészen apró, törékeny kis testét félénken ugyan, de határozottan kihúzta, és elevenünkbe vágta a mondandóját.

-         Mindenre emlékszem. Tudom, hogy elraboltak, tudom, hogy egy szőke férfi nyalogatta a nyakamat és olyanokat sugdosott a fülembe, hogy finom vagyok. – arca meg sem rezzent, biztos már olyan sokszor játszotta vissza magában az emléket, hogy már nem volt rá hatással – Emlékszek rá, hogy megharapott, és hogy körülöttem minden sötét volt. Emlékszem Nenay hangjára, és arra is, bár csak homályosan, hogy meglövik őt. Voltak körülöttem hatalmas állatok, és az egyiknek pont olyan szeme volt, mint Rupertnek. Már nem tudok sokáig aludni, a fejem egyfolytában zsong. Mindent hallok, és látok, érzem az emberek összetételét, semmilyen innivaló nem csillapítja tartalmasan a szomjamat, csak az, amit maga adott Dr. Dark. Egyszóval kíváncsi lettem, hogy mi vagyok. Felmentem az internetre és egyértelmű volt, hogy a tüneteim arra utalnak, hogy… - nagy levegőt vett - vámpír vagyok. Szóval ez az igazság?

- Tulajdonképpen mi is vagyok én? – tette fel utolsó kérdését.