4 fejezet - Barátok közt

Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után. 

Joan Jett üvöltött reggel a fülembe, mikor fáradtan kinyitottam a szememet. Láttam, hogy a táskám ott hever bepakolva az ágyam mellett. Miután Kandúrt óvatosan leemeltem a hasamról, álmosan megdörzsöltem a szememet, és besiettem a fürdőbe, megdörgöltem a fogaimat. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd gubancos hajamat kibontottam. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és megnéztem mekkora a lenövés. Szinte semmi, akkor a festéssel ráérek foglalkozni a hó végén. Visszavágtattam a szobámba, majd előhúztam pár új ruhát, amit a nyáron vettem magamnak. Még nem voltam rajtam miniszoknya idén. Azt hiszem… Talán fölvehetném ezt az új darabot. A szakadozott anyag, pontosan kiemelte a hátsómat, és nagyon dögös darabnak számított Danielle szerint. És amire ő azt mondja, hogy dögös, az, valóban dögös…

Amint kivettem a szoknyát a szekrényből, a hideg végig futott a hátamon, és bizonyos szavak villantak fel az agyamban.

-         Akkor hajlandó vagy a kedvemért miniszoknyát felhúzni? – kérdezte. Nyögtem egyet, és a fejemet lehajtottam a mellkasába. Elakarta venni a dolog élét. Mi ketten sokáig ritkán tudunk komolyan beszélni… Minket életet a másik mosolya, nevetése, vagy morcos kis mosoly, mely ajkaink szegletébe bujkált… Izmos mellkasához való bújáshoz pedig minden ürügyet kihasználtam. Imádtam rajta feküdni, és hozzábújni… A sok hely közül ahol életemben jártam, ez a hely volt a legjobb itt vele…
- Ellenszolgáltatás fejében… de akkor is max tízperc – egyeztem bele a bohóckodásba.
- Nocsak? – suttogta a hajamba. Éreztem, hogy mélyeket sóhajt. Imádta az illatomat, azt mondta olyan vagyok, mint valami gusztusos sütemény, amiből még azért nem lehet enni, mert még túl forró, de az illata már most megőrjíti azt aki sütötte.
- Miattad… De tényleg… És csak neked – böktem meg a mellkasát, de fejemet nem vettem el onnan. Ahhoz túlságosan szerettem kemény mellkasát…
- Nagylelkűséged határtalan kicsim- mondta majd végig simított az oldalamon. Finoman pergette rajtam ujjait, ezzel borzolva az idegeimet… Kiválóan tudta, hogy hol vagyok igazán csiklandós. Finoman hozzá dörzsöltem az arcomat a mellizmához.
- Ugye? Ezért minimum megérdemelném, hogy a vőlegényem kényeztessen…

-         Talán ma még se veszek fel miniszoknyát – hajítottam vissza az anyagot, kár volt megvenni, most már biztos, hogy sose húzom föl… Így hát egy farmer rövid nadrágot vettem elő, és hozzá kerestem egy jó kis cuccot. A napsárga toppon megakadt a szemem. Az elejére feketével az volt írva, hogy: Rock Queen.

-         Tökéletes – miután felöltöztem Kandúrra néztem – Nah milyen vagyok? – fordultam körbe. A cica álmosan rám nézett. Egy hatalmasat ásított és unottan átfordult a másik oldalára – Hát kösz – ráztam meg a fejemet – Be kell ágyaznom, úgy hogy őfelsége lekotródhat az ÉN ágyamról.

A macska sértetten fújt rám egyet, mikor lesöpörtem ( de azért finoman) a takaróról és beágyaztam.

-         Bocs, ne haragudj, de mennem kell, majd hétvégén hagylak aludni – nyomtam egy puszit a cica fejére, aki egyik mancsával éppen a kisfejét mosta. Nyávogott egyet búcsúzás képen, majd kisétáltam a szobámból, a vállamon a sulitáskámmal. Bekopogtam a szomszéd szobába. Egy fáradt nyögés volt a válasz. Elgondolkodtam azon, hogy valóban be akarok –e nyitni abba a szobába ahol Dido aludt. Már volt pár durva dologban ott részem… És talán nem akartam egyből egy tizennyolc plusszos képpel kezdeni a napot. Bár Dido és Charlie szerint ezt sosem lehet eléggé korán kezdeni. Én az ivással voltam így.

Óvatosan benyitottam. Dido kiterült az ágyon, és mellette, egy szőke plasztikcica aludt. A világos kék ágynemű gyűrötten ölelte őket körül, és egyértelmű volt, hogy az éjjel nem sakkoztak. Vagy ha sakkoztak is, akkor az egy teljesen másfajta sakk, mint amit én ismerek.

-         Dido – suttogtam – Megyek a suliba, csak szóltam oké? – másnapos fejét felemelte, majd biccentett. Aztán tudatosult benne, hogy ma elkezdődött a suli és zavartan kipattant az ágyból, még időben kaptam el a fejemet, hogy nehogy meglássam Dido férfias testét. Nem mintha nem tetszett volna a látvány, de azért más szemmel néztem Diegora, mint Rá… Nos tudtom röhelyes, de a telefonos beszélgetésünk óta nem voltam hajlandó a nevén hívni. Volt egy olyan késztetésem, hogy Tudjuk kinek hívjam, mint Voldemortot a Harry Potterben, de egyelőre erről lebeszéltem magam, pedig annyit vihogtam amikor ezt kitaláltam az éjszaka közepén, hogy már lassan sírtam is.

-         Várj – nyögte, mondta, mikor már a nadrágját rángatta magára.

-         Nyugi van, eltudok menni a suliba – pusziltam meg az arcát, és figyeltem, ahogy a szőke maca átfordul a másikoldalára.

-         Nem! Ez az én napom, elvégre, most én vagyok az apád, nekem kell a suliba vinnem téged.

-         Dido, már vagy ötödikes koromtól kezdve egyedül mentem suliba, szerintem egy nyár alatt nem jöttem ki a gyakorlatból – csóváltam meg a fejemet ahogy magamra vettem a bőrdzsekit és leakasztottam a Harleym kulcsát a kulcstartóról.

-         Van kajád? – kérdezte.

-         Nincs – csaptam a homlokomra. Otthon anya, vagy apa, vagy Bill vagy Ed vagy Lou mindig raktak nekem el kaját. Hm ezen majd dolgoznom kell. Elvégre önálló és önellátó lány lettem.

-         Figyelj itt van egy  húszas ez elég lesz mára? – vette elő a pénztárcáját khaki nadrágja zsebéből.

-         Persze, még sok is. De nekem van pénzem – akartam visszaadni neki a zöldhasút.

-         Megmondtam, hogy erről nem vitatkozunk. Amíg nálam élsz, az én felelőségem vagy – tolta vissza a kezemet.

-         Hát oké – hatódtam meg – Rendes vagy – vizsgáltam a tündecipőmet, és elköszöntem tőle, majd kisiettem a parkolóba.

Ez lesz az első alakom, hogy ráülök a mocimra, mióta eljöttem New Sunnyból. Furcsa mód, átvetni a lábamat a járgány felett nem volt rossz, nem ébresztett fájdalmat. Olyan volt, mintha a motorom nem függött volna emlékektől. Pedig már mentünk át bizonyos dolgokon. Nem is kevesen, de valahogy, mindig csak hozzám kötődött. Nem volt olyan, hogy más emlékek is bevillantak volna, a motorom és én szövetségesek voltunk.

Jól esett hallani, ahogy felbőgött a motor, becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy dorombol, majd egyszerűen kilőttem. A motorom úgy süvített, hogy a szám tátva maradt. Ezek szerint J felturbózta. Csak eddig nem vettem észre?

Ismertem Winwood minden zegét és zúgát. Ahogy a suli felé mentem hirtelen elmosolyodtam, mert eszembe jutott valami.

Joan Jett azóta volt a példaképem mióta megszülettem. És mégis úgy éreztem, hogy az ami mindig is én voltam megszűnt létezni az alatt az idő alatt, amit ott töltöttem abban a vámpírok lakta kis városban. Pedig én nem ezt akartam! De még mennyire nem, gondoltam vissza a legelejére, aztán elnyálasodtam.

Nem akartam házasságot! Szabad akartam lenni. Nem akartam szerelmes lenni! Rock sztárrá szerettem volna lenni!

Gyűlöltem a vámpírokat, ember akartam maradni.

És lám azáltal, hogy elhagytam New Sunny-t csak azon gondolkodtam, hogy jaj de szar nekem. Meg, hogy mennyire hiányzik tudjuk ki! Még fel is hívtam, és szerelmet vallottam neki. Fúj, mindjárt hányok.

Igen, már kezdtem hasonlítani arra a vagány kis csajra aki anno eljött innen. Akinek komoly tervei voltak a zenével, és aki gyűlölte a romantikát, talán most újra visszatalálok a VALÓDI életemhez. Vissza gondoltam az uccsó beszélgetésemre vele, és elfintorodtam.

-         Ne hogy lemerd tenni, szükségem van rád a francba, azt akarom, hogy az én ágyamba feküdj! Hogy velem legyél. Minden más le van szarva, gyere haza! – még sose hallottam, hogy így kikelt volna magából. Háborgott, és már olyan szinte kívánta a húgomat, hogy bele őrült. Ez volt az egyetlen magyarázat.
- Nem mehetek, ott nem látnak szívesen, és nem akarok több gondot okozni nektek – felelte higgadtabban, ám a hangja elmélyült. Fájdalom mart mindkettőnk arcába, a szégyentől.
- Itt van a helyetted, mellettem, ha még szeretsz…

Itt van az én életem, a haverjaim mellett, gondoltam dacosan, és nem akartam az undok kis gyűrűre gondolni, aki bitorolta a gyűrűs ujjamat. Igyekeztem úgy gondolni rá, mint az egy Gyűrűre a Gyűrűk urából. Tudom, mostanában kezdtem szellemileg visszamaradni, na de hát, egy tisztavérű mutációtól ez igazán elfogadható. Nem?!

Ahogy beparkoltam a mocimmal, egyből szemet szúrt, hogy mindent ismerek, hogy gyakorlatilag semmi sem változott meg.

Könnyedén leugrottam a járgányomról, és lazán nekidőltem, elnéztem a magas háromszintes, fehér – zöld iskolán, és félmosoly kúszott az ajkamra.

-         NEM HISZEK A SZEMEMNEK. AZ A FASZA CSAJ NENAY? – hallottam egy ámult ex és most újra osztály társam hangját, ki nyílván azt hitte nem hallom.

-         Bazd, nézd… ez ő – hűlt el mellette a másik gyerek. Teljes lett a mosolyom. Pont, mint régen.

-         No csak kit látnak szemeim, csak nem a tékozló lányt? – kérdezte hirtelen James aki mellém dőlt a motoron.

-         Csak nem a híres én sose kapom meg Lily New-t srác tért vissza, elsírni a bánatát? – kérdeztem.

Mindketten mosolyogtunk, és egymás felé fordultunk. James rendesen megnőtt, A mosolya még fehérebb lett, mint volt köszönhetően a fogorvos papának, és még kigyúrtabb lett. Felkapott és megforgatott. Zöld szeme bíztatólag ragyogott rám. Váratlanul felötlött bennem a gondolat, hogy Rupert biztosan jól kijönne vele.

-         Ezer éve. Azóta a hajad is fekete lett, pont olyan, mint a fejed belülről… és egész szépen kibötyösödtél -  felvontam a szemöldökömet és elnevettem magam.

-         Nem is tudtam, hogy már nem Lilynek tartogatod magad – húztam kicsit az agyát. Mire felborzolta a hajamat.

-         Már régen elvesztettem az erényemet – legyintett.

-         Jó újra látni téged – öleltem át a derekát.

-         Milyen érzelgősek lettünk hirtelen!

Megdermedtem és majdnem felsikoltottam.

-         JASON! – fordultam meg.

-         Az egyetlen és valódi – fordult körbe.

-         Óh te jó ég! – ugrottam át immár az ő nyakába. Nos igen, a régi barátok, akikkel más volt az életem, olyan… valóságos, nem némi álca, nem fájdalom, nem küzdés, nem szenvedés.

Barna, göndör hajába túrtam, miközben beszívtam, finom citromos illatát. Még mindig akkora volt, mint tavaly bár a haja valamivel rövidebb lett, és észre vettem, hogy immár gyakrabban borotválkozik. Barna, kedves szemei rám ragyogtak, hiányoztam neki. Ő is nekem.

-         El sem hiszem, hogy a kis Nenay végre haza jött. Hogy te mekkora bulikból maradtál ki! Tényleg igaz, hogy most Werokénál laksz? Tudtad, hogy milyen bosszantó volt Gisel miután elmentél? Kellemetlen, bosszantó! IRRITÁLÓ!

-         Vágtuk testvér – ütögette meg James Jason karját. Nem is hagyta, hogy válaszoljak a sok kis kérdésre.

-         Megint együtt lesz a nagy banda? – kérdeztem, mire jött az egyértelmű válasz.

-         Naná – mikor megfordultam, akkor lépett ki Danielle a kocsijából.

-         Danielle! – sikítottam.

-         NENAY! – kiáltott ő is.

És így telt a napom. Akár merre mentem régi iskolámban, csupa ismerős arc ragyogott, vagy fintorgott vissza rám. És mind arról volt híres, hogy emberek, a barátaim, vagy éppen nyílt ellenségeim, nem fognak hátba támadni orvul. Mint ahogy azt egyesek azt tenni szokták, de nem akarok neveket felsorolni, túl hosszú lenne a lista. Morgolódtam magamban.

A történelem tanárom könnyekbe tört ki, harmicans éveiben lévő férfi létére, mikor meglátott. És az egész óra rólam szólt. Nem lepődtem meg, nekem is ő volt a kedvenc tanárom, hirtelen felötlött bennem egy bosszantó kis gondolat. Szegény Mr. Grash, mihez fog most kezdeni, hogy nem vagyok ott? Pedig megbeszéltük, hogy a kistitkára leszek, és minden szakkörön ott leszek mellette, mint segéd „tanár”.

Mielőtt elmentem Winwoodból, az egyik legjobb tanuló voltam, és az egész suli ismerte a nevemet. Nem lepődtem meg azon sem, mikor az irodalom tanárom megpillantott elejtette a cuccát, és odajött megölelni.

Az érzés kellemes volt. A hely ahová tartoztam, ahová tartozom, nem holmi vadidegen vészjosló ismeretlen, hanem biztonságos meleg.

A világ melyben felnőttem.

A folyosókat együtt róttuk Gisellel immár végzősökként, felnőttek lettünk, az alsóbb évesek előre engedtek minket a kajáldában, a konyhás örömébe majdnem átrántott a pulton mikor felismert.

-         Nos Nenay… Megérte visszajönni? – kérdezte meg James, mikor délután felültem a mocimra.

-         Haza jöttem, megérte – bólintottam. És a mosolyom olyan széles volt, hogy nem tudtam tagadni, valami mélyen bennem megváltozott. Újra a régi lettem.