5 fejezet - Levél Maryontól

A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.

-         Nem, ebbe te nem gondoltál bele – kiabált Gisel. Lassan megfordultam, és sajnálkozva néztem rá.

-         De Gisel… ezt már régóta tudom – feleltem, majd kiléptem a West ház ajtaján, a sötét, csillagos éjszakába.

Jól összekaptunk, egy semmiségen. Már megint, most valahogy más voltam vele… pedig esküszöm, nem változtam semmit… Talán azért van mind ez mert mindig is fiúk között éltem, talán ezért nem értem meg nő társaim és saját lelkemet. Az agyam egy másrendszerben van kódolva.

Tudtam, hogy nem sokan fognak örülni az új ötletemnek, miszerint elmegyek a furcsa hapsihoz, aki annak idején nagy harcművész volt, és harcolni tanítatom magam heti négy alkalommal. De tudtam, hogy szükségem van rá.  AViking nem fog csak úgy eltűnni, és már így is sokáig húztam időt…

Cselekednem kell, ha valóban élni akarok az új életem új lehetőségivel, már pedig… már pedig így terveztem. Még ha mostanában a dolgaim máshogy is alakultak. Magamnak sem vallottam be azt már hosszú ideje nyomaszt…

Hiányzott a családom. Még ha most volt is egy pót… Akik körülrajongtak, elkényeztettek, és nem éreztették vele, hogy vendég vagyok, de még sem volt igazi…

Annyiszor kísértett meg a vágy, csak hogy újra lássam a szüleimet és testvéreimet, hogy azt vettem észre, hogy éjjel öltözködni kezdek. De idáig mindig leállítottam magam. És más dolgokra is rájöttem. Nem hagyhatom el őket! Bajban vannak, és magukra maradtak. Istenem! Valószínűleg halálra aggódják magukat miattam, főleg anya. Bármilyen is volt velem… nem… nem képes elviselni, ha engem bántanak. Pont úgy, mint édesapám…

A mobillomért nyúltam a farzsebembe, és óvatosan kiszedtem. Fejből tudtam anya számát, és bepötyögtem. Nagy levegőt vettem, mert nem számítottam rá, hogy újra hazatelefonálok, de ha összevesztem Gisellel, azt mindig meg szoktam vitatni anyuval. Most nem vitatom meg… de legalább beszélhetek vele, egy rövid ideig.

A telefon kicsöngött, vártam… sokáig. Eszembe jutott, hogy anya mindig elfelejti feltölteni a telefonját és, hogy mindig a táskája legalján hordja. De megtalálja és felveszi, mert az anyák ilyenek…

-         Haló? – anya hangja szépen csengett, olyan unottan és hétköznapian, hogy én magam is azt hittem, hogy valóban nincs semmi gond.

-         Szia anya! – szóltam bele, mire a vonal végén meglepett csend volt. Majd furcsa torz zizegés.

-         Ki szórakozik velem? – anya hangja mély lett.

-         Én vagyok! Nenay! – feleltem, még ki se mondtam a nevemet, mire dühösen jött a válasz.

-         Nenay itt van a szobájában… Ne szórakozz velem Viking, Nenay itt van.

-         Anyu én vagyok az! – torkomban kapart a fájdalom, ilyen nagy lenne a baj?

-         Nenay itt van nincs mese! – és ezzel lecsapta a telefont. Az utcán megdermedtem…

Szóval azt hazudják, hogy otthon vagyok, de hiszen…?

Erősen gondolkodóba estem, vajon, mi lehet anyáékkal, mi az ottani helyzet? Ő miért vette fel a telefont és miért hitt nekem, anyu miért nem?

Ezernyi kérdéssel agyamban siettem a sötét utcákon át a régi utcába Dido házába, ma azt hiszem elég sok gondom akadt. Az egyik kocsma mellől, öreg elhízott férfiak ajálgatták nekem magukat. Az egyikük bátran rám kiáltott.

-         Héj kislány, nincs kedved eljönni egy körre?

-         Bocs, nem vagyok jó geometriából – kiáltottam vissza, majd gyorsan elsiettem mellettük, nem volt kedvem sérülékeny kis lelkemnek még ezt a plusz kis infót is megadni, melynek segítségével totál kiborul.

Igen, nagyon közel álltam hozz ez egyszer, és most nem viccelek, nyakamon az érettségi, van még legalább e hét végre két házi dolgozatom. Jamessel holnap el kell mennem moziba, hogy lefüleljük, kivel jött össze Lilyan New…

És ennek tetejében, még meg voltak az otthoni gondok is… Amik nem is annyira otthoniak. Mikor becsörtettem a házba, Dido éppen a kanapén terpeszkedett, és egy rém rendes család maratont tartott. Kezében egy üveg citromos göser volt. Gondolom ma éjjel nem akart alkoholmérgezés kockázatával lefeküdni.

-         Feldúlt vagy – mondta hátra sem nézve.

-         Az – morgolódtam. Lecibáltam a lábamról a hosszúszárú csizmát, és mellé telepedtem.

-         Nem tudom mit vártál… De anyának is te mondod el – mondta nyugodtan.

-         Miért van mindenki ezen kiakadva… Ezek csak önvédelmi órák lesznek – tettem fel mindkét kezemet, és megforgattam a szemeimet.

-         Nem véletlenül hívják fura öregnek – emelte fel mutató ujját azon a kezén melyben a sört is fogta.

-         Itt mindenki fura – rántottam meg a vállamat.

-         Tévedsz – rázta meg a fejét. Amikor kicsi fiú voltam és ideköltöztünk, már akkor is fura öregnek hívták. Az a legenda járta róla, hogy van egy farkasa, akit minden teliholdkor kienged az erdőbe, hogy vadásszon - hatásszünet – élő zsákmányra.

-         Ó ugyan… - legyintettem le – ez hülyeség.

-         Jó, de legalább jól hangzik – nevetett fel Dido.

-         Tényleg, ne értsd félre, de te, hogy- hogy nem fűzöl hozzá semmi véleményt?

-         Miért tennék ilyet? Ez a te dolgod… Ha te ezt szeretnéd, akkor csináld ezt – mondta nemes egyszerűséggel, majd meg is indokolta válaszát, mikor tetovált karjával a pult felé bökött.

-         James Masters egy kiváló énekes volt, de ő mégis színész akart lenni. És látod… Ő lett Spike – mondta, majd megrántotta vállát – nem mindig abból vagyunk a legjobbak, amit elvárnak tőlünk. Te lány vagy, nem is akármilyen… De ha harcművészetet akarsz tanulni, akkor tedd azt. Tőlem ne várd, hogy megállítsalak – nézett rám sötétkék szemével Diego, majd beletúrt fekete hajába.

-          Kösz – mosolyogtam rá halványan, de hálásan. Hátradőltem, és együtt néztük tovább a kedvenc sorozatunkat.

Mikor reklám volt, bementem a szobámba, előhalásztam az irodalom füzetemet, meg egy tiszta lapot és gondosan neki estem a leckének.

Téma: Ophelia és Júlia személyeinek összehasonlítása, a két lány korabeli értékrendhez viszonyított elhelyezése. Személyük elhelyezése a modern korban, és két szerelmi száll azonos mozzanatainak a megragadása.

Igen, én is hallottam már rövidebb témáról, de nem tűnt túl nehéznek. Tisztáztam a szereplőket, a korbeli elhelyezésüket és aztán neki kezdtem a kidolgozásnak. A cél elvileg egy tömör ötoldalas dolgozat volt, de rájöttem, hogy képtelenség addig nyámmogni rajta, így kettő és fél oldal után elégedetten néztem végig a munkámon.

Büszke voltam magamra, mert ráálltam a tanulás útjára, és olyan szépen nyitottam az évet, hogy gyönyörűség volt, még csak gondolni is rá. Ahogy erre gondoltam rögvest el is szontyolodtam. Apu és anyu nagyon örülnének ennek. Hiába akartam kiűzni a fejemben megjelenő képet nem tudtam.

Láttam magam előtt, hogy New Sunnyban a nappaliban ülök és jegyzetelek, anya mellettem egyik nagy, fehér bögréjében az elixírjét kortyolgatja, apa pedig éppen fürdik, és közben szépen énekel. Lou Billel szkandeorzik az asztalnál, míg Edmund igazságos bíróként vezeti a mérkőzést.

Egy átlagos nap. Majd mikor végzek a jegyzeteléssel, elköszönök mindenkitől, álmosan fölsietek a szobámba. Elmormolok egy imát, hogy holnap legyen minden rendben, és hogy nem feleljek spanyolból, ha lehetséges, és Mr. Morcos a karomban bemásznék az ágyamba és elaludnék.

Olyan szépnek látszott álmomban. Pontosan olyan szívfacsaróan szépnek, mint az eddig eltöltött éveim. Talán hülyeség, és gyerekes cselekedett volt részemről, hogy a Darkékat hibáztattam életem felborulása miatt. Mert hiszen, ha nem laknak New Sunnyba, akkor most is boldog tudatlanságba élnék a családommal együtt, nyugodtan békében. Menekülve a Klán elől, de az életünknek már egy megszokott mozzanata volt.

Egyből elszégyelltem magam, hiszen mennyi jót kaptam attól a furcsa családtól! Megvédtek, gondoztak, ápoltak és szerettek…

Talán miattuk derült ki az igazság, de előbb- utóbb inkább utóbb úgyis kiderült volna. És akkor volt valaki, aki segített feldolgozni az egészet. Ő mellettem volt végig, nem hagyott cserben és el sem hagyott.

Mégis haragudtam rá. Nagyon – nagyon, és féltettem is, drága családommal együtt.

Hol volt már a sok szitokszó, elvesztek a levegőben, a szó elszáll az írás megmarad. Talán a szívembe vésték akkor azokat a szavakat, de a szeretettet nem törölhette ki, semmilyen fájdalommal járó hatalom. Az én szívem bár más volt, mint a szüleimé, és más, mint Didoé, pont úgy szeretett, mint bárki másé. Őszintén tisztán.

-         Szerintem megyek szunyálni egyet! – ásított Diego és csontropogtató nyújtózkodásba kezdett. Hallgatni is rossz volt. De még látni, ahogy kattognak, nyúlnak az izmok alatt a csontok.

-         Jó éjt álmodj szépeket – mondtam neki, majd felnyaláboltam a kandalló elől Kandúrt, és én is elment a szobámba, onnan a fürdőbe mentem és most kivételesen csak egy forró zuhanyt vettem és belebújtam a hálóingembe, majd elindultam lefeküdni, aludni.

Az álmosság kellemes, és zsibbasztó volt, de nem nyugodt. Magam előtt láttam Gisel „Te tuti megkattantál” pillantását, és ez nem hagyott nyugodni.

Majd eszembe jutott az is, amit Dido mondott. Telihold… farkas… zsákmány.

Reggel hirtelen nyitottam ki a szemeimet, és vettem észre, hogy meglepő módon nem aludtam el. Szokásomhoz híven megnéztem a képünket, de nem érintettem meg az arcát, nem vágytam ma arra gondolni, hogy mit érzek iránta. A szenvedést is be lehet osztani úgy, mint egy tábla csokit. Ma végre jelentkezek a furcsa úrnál, hogy tanítson harcművészetet nekem, majd onnan elmegyünk a moziba Jamessel.

Mikor ránéztem a mobilomra, melyet este gondosan kivettem a zsebemből és a szennyeskosár tetejére helyeztem a darabot, hogy majd szerdán átvigyem Cissy nénihez, hogy kimossa nekem meg Didonak a cuccait.

Reggel és délután még bőven volt időm, így szokásomtól eltérően ez alkalommal felmentem a netre. És megnyitottam az e-mail-es fiókomat. Rengeteg levél érkezett meg a címemre. Annyi, hogy a rendszer képtelen volt néhányat fogadni és egyszerűen magától letörölt egy csomót.

Megnyitottam az első levelet, ami anno érkezet. Vagyis amit még meghagyott a rendszer.

Kedves Nenay!

Szia! Hogy telik a napod? Itt borúsan… nem válaszoltál a leveleimre. Számítottam erre…

Képzeld Silver állapota javult hónapok óta most először. Igyekszünk lassan bevezetni a titokba, hogy mi is lett ő de Reid szerint még nem áll készen. Coleen egyre többet beszél rólad, az a furcsa érzésem van, hogy hiányzol neki. És nem csak neki!

Florete, ma eredeti angol pudingot készített Erinek, tudod, most van 4. hónapban, és ezt kívánta meg. El sem hiszed, hogy mennyire összekovácsolódott a két társaság mióta nem vagy itt. S rengeteg lóg a cuccaidon, és Wrathtal egyfolytában kakaskodnak, hogy hozzá érhet –e a cd gyűjteményedhez, vagy a késeidhez más, rajtad kívül.

A szüleidnek nagyon hiányzol, anyukás sokat sír. Apukád pedig órákat tölt bezárkózva a szobádba.

Rupert ma eldöntötte, hogy naplót fog írni… Kész agyrém! Mindenhová magával viszi, és szorgosan jegyzetel, hogy ha … bocsánat, AMIKOR visszajössz, lásd, hogy nem maradtál ki semmiből.

Furcsa, hogy az élet a Wolf házban az után is rólad szól, hogy már elmentél innen. A képek a falon, a mennyezetre festetett fehér rózsa, a kinti hinta. A kosárpálya… Folyton úgy érzem itt vagy velünk. Wrath ezzel nem ért egyet. Ő talán még apukádnál és anyukádnál is rosszabb.

Victor úgy gondolja, hogy Nenay elvonási tünetekben szenved. Amúgy Victor és én is haragszunk rád. Se egy levél, se semmi üzenet. Mi a te oldaladon állunk! Miért felejtkeztél meg rólunk?

                                  Üdv: Maryon